A háború elõtt írt esszéfüzéremben hontalan újvidéki lokálpatriótának neveztem magam, de mire a miniatûr esszék Peremvidéki élet címmel könyv alakban is megjelentek, kitört a sunyi háború: egy soknemzetû állam szétesésnek indult. Az anticipáció bosszút állt: a hontalanság mindennapi élménnyé vált, a lokálpatrio-tizmus pedig abszurddá. Megtapasztaltam, hogy nincs gyötrelmesebb dolog egy állam széthullásánál, mialatt a honpolgárok egyik része a vérét adja, hogy véglege-sen eltûnjön, a másik pedig a vérét adja, hogy feltámadjon. Az egyik csoportban is, a másokban is, újabb megoszlások jönnek létre abban a kérdésben, hogy miért kell eltûnnie, vagy pedig miért kell feltámadnia.
A hontalan lokálpatrióta nem találta meg a helyét ebben a jövõben. A zûrzavar eluralkodott, a késõbbiekben egyedül a rusztikus nyelvû nyers erõszak tervezte a jövõt.
Más tervezõerõ nem akadt, hiszen nem polgárháború tört ki, hanem nemzetek ke-rültek szembe egymással. A polgárháborúban, lám, még az is jobb, hogy végsõ fokon választani lehet az eszmék között, az ember a régi vagy az új, a jó vagy a rossz mellé áll, vagy éppen kívülálló marad; az etnikai háborúban nem adatik meg a választás lehetõsége, a tét ennél sokkal nagyobb, tehát félelmetesebb. Az etnikai háborúban az egyén nem dönt szabadon, ez a háború kirekeszti mindazokat, akik nem tartoznak a szembenálló felek nagy történeteibe. Következésképpen ez a há-ború megfosztja hazájától azt, aki nem született bele az egyik vagy a másik nagy nemzeti történetbe, egyik vagy másik kollektivitásba.  Individuum csak az marad, akit kitaszítottak a nagy kollektív elbeszélésbõl, számûzetésre ítéltetik, tehát meg-õrzi józan eszét és személyes autonómiáját, de ezért nagy árral fizet, a hontalan-sággal. Hazára egyedül a kollektivizmus lel, érvényes ez azokra a kivételekre is, akik ímmel-ámmal fogadják el.
Kegyetlen valóság lett abból, amit  Jugoszlávia széthullása elõtt és kezdetén csu-pán az életérzés szintjén fogalmaztam meg, esetleg rossz közérzetbõl fakadt, vagy úgy is mondhatnám, hogy a kulturális neurózisom szimptómájaként tártam fel. A hontalan lokálpatriotizmus fogalma elvesztette romantikus auráját, a (nemzet) ál-lamból kirekesztett individuum reménytelen küzdelmét példázta, új és másmilyen térség utáni vágyakozást jelentett, a polgári honfoglalásra emlékeztetõ nosztalgiát képviselt abban a világban, amelyikben a polgári alapok teljességgel hiányoztak.
Jugoszlávia széthullása után kibontakozott Újvidék tragédiája: polgári hagyománya a „bûnös” Monarchia utáni nosztalgiában gyökerezett, a történelmi hazátlanság-ban, vagyis olyan toposzban, amelyet a nemzetállam szükségszerûen megvetett, és ellenséges elképzelésnek nevezett. Újvidéknek szükségszerûen balkanizálódnia kellett, hiszen megingott a dunai egyensúly, amint nem tartozott többé ugyanabba az államalakulatba, amelyikbe Ljubljana és Zágráb is tartozott. A néhai Jugoszlá-via széthullása a gyanú árnyékát vetette arra az újvidéki hibrid paradigmára, amely Közép-Európa és a Balkán határán a másság jegyében született. Újvidék ezzel el-vesztette autonóm arculatát, s Belgrád provinciájává alakult át.
***
Az igazat ki kell mondani! Újvidék hadat üzent azoknak a régióknak, amelyekhez hagyományai hozzákötötték, úgy is mondhatjuk, hogy az állam széthullásával egyidejûleg saját múltját számolta fel. Meglehet, hogy ez ideiglenes hadüzenet volt, a nemzeti eufória nem fog örökké tartani, de a háború megtörtént, az újvidéki hadtest baranyai haditetteit számos többpárti választás hitelesítette. A harcvonal nem volt messze Újvidéktõl, a mindössze száz kilométernyire húzódó baranyai front közelségét az ég is hírül adta, meg az utcák is érzékeltették. Odafenn katonai helikopterek köröztek, az eget vadászgépek barázdálták fel, az úttesten mentõko-csik szirénáztak, a város utcáit ellepték a terepszínû egyenruhás katonák.
Ezekhez a külsõséges dolgokhoz, fel sem tudnám sorolni õket, viszonylag gyorsan alkalmazkodtam. A rádió vagy a tévé hadijelentései egy ideg felháborítottak, ké-sõbb közömbösen hagytak, így voltam a köznyelv vagy az utcanyelv katonás idió-májával. Tudomásul vettem, hogy a világ más nyelven beszél. A hazugság egy idõ után már nem taglózott le, még csak nem is védekeztem azzal a magyarázattal, hogy úgy sem hiszem el, inkább megpróbáltam odafigyelni, és kihámozni az igaz-ságot a hazugságból. Az igazság pedig az volt, hogy elvesztettem egy hazát, amelyben felnõttem, amelyben élettapasztalataimat megszereztem. A tapasztalatok egyébként is elvesztették értéküket, de hitelüket is. A berlini fal ledöntése után annyira megváltozott az eszmerendszer, a politikai diskurzus, hogy lehetetlen volt a múltra hivatkozni, mert az többé nem hitelesített semmit. A fogalomtár demok-ratizálódott, a diskurzus változott, a valóság viszont csak némileg, ám a diskurzus-váltás arra kárhoztatott mindannyiunkat, hogy megjátsszuk, mintha a valóság is megváltozott volna. A régi rendszer torzulásainak megtagadása közben ebbe a csapdába elkerülhetetlenül besétáltunk, félre kellett vezetnünk magunkat, hogy ne legyünk foglyai a kompromittált múltnak.
Egy állam széthullása elkerülhetetlenül apokaliptikus közérzetet szül, fõleg a vá-rosokban, ahol beszivárog az élet minden pórusába. Ez idõ alatt sokat tartózkod-tam szülõfalumban, ahol e változás nem jutott ennyire kifejezésre, nem azért, mert a falusi emberek másképpen gondolkodtak, hanem azért, mert emberi kapcsolataik szerényebb hatókörûek voltak, de megállapodottabbak. A sûrû, de áttételes, ezért ingatagabb városi kapcsolatok szõttese gyorsan foszladozni kezdett: házasságok robbantak fel, családok estek szét, barátságok szûntek meg, de mindez gépiesen zajlott, nem lobbantotta fel az önreflexió vágyát. Felbomlott a szocialista érték-rend, de másik nem született, vad és szélsõséges rögtönzés kerekedett felül, ami a változás látszatát teremtette meg. A többpárti választásokon a többségi nemzet a háborús nacionalista pártokra szavazott, mert úgy érezte, Jugoszlávia széthullása galád összesküvés a szerb nemzeti érdekek ellen.
Rigómezõn milliók üdvrivalgással fogadták azt a bejelentést, hogy a nemzeti érde-keket, ha kell, fegyverrel is védelmezni fogják. Belgrád örömmámorban úszott a vajdasági és a koszovói autonómiák megszüntetésekor. Újvidék arculata is megvál-tozott, a többnyelvû feliratok lassan eltûntek a város épületeirõl, a durva kezek letépték a többnyelvû feliratot még a vajdasági íróegyesület faláról is, a szerb iro-dalom klasszikus íróegyéniségének vezetésével, aki a késõbbiekben diadalmasan hirdette, a kommunizmus is pravoszláv ihletésû, s errõl az értékrõl sohasem szabad megfeledkezni. A kommunizmus - vallási okokból kifolyólag - maradandó nemzeti érték tehát. A magyar, a román, a szlovák nyelv kiszorult a közéletbõl, a közhivata-lokból, mindez képletesen arról tájékoztatott, hogy a szocialista romokból új nem-zetállam épül. A nemzetállam építése a városokban kezdõdött, s a peremvárosi lumpenproletariátus lett a nemzet napibérese.
Csakhogy ilyen romokból építkezni sokkal lehetetlenebb feladat, mint Déva várát felemelni. Nem csoda, hogy újra meg újra bedõlt az egyik oldala, s a romhalmaz annál magasabb lett, minél nagyobb áldozatot hoztak érte, viszont azt a látszatot keltette, hogy magasabbak az alapok. Az ilyesféle építkezésnek a városok lesznek a legnagyobb áldozatai, éppen azok, amelyek a modernizáció elõfutárai voltak. A városokat a tõsgyökeresek rohamozták, hogy átneveljék a dekadenseket, a moder-neket. Életunt értelmiségiek borultak le az utcán randalírozó tömegek elõtt, mert azt remélték, hogy találkoztak a néppel és a hiteles élettel. Újvidék sértõdötten tántorgott visszafelé, abba az ölelésbe, amelyre vágyott. A városlakók érzelme nem volt összhangban a városlakók politikájával, az érzelgõs, nosztalgikus lokálpatrio-tizmus idõnként szembe került a harcias politikai integrizmussal, de rendszerint az utóbbi került ki gyõztesként. Ezért az újvidékiek érzelgõsen sajnálkoztak azon az áldozaton, amit a nemzetállam áldozati oltárára helyeztek, de eszükbe sem jutott visszavonni azt, hiszen az utóbbit fontosabbnak vélték. Újvidéket szépen elsiratták, de a hatalom mellett voksoltak, tehát döntöttek. A polgárok sokkal jobban becsül-ték a nemzetüket, mint a városukat. A katasztrófa ezután szükségszerûen követke-zett be.
***
1992-ben elbocsátottak munkahelyemrõl, ezzel megszûnt a kapcsolatom a régi ismerõsökkel, barátokkal. Néha az utcán találkoztam egyikkel-másikkal közülük, rendszerint meglepõdve vették tudomásul, hogy még mindig Újvidéken élek. Pár ével ezelõtt ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Választ kellett adnom arra a kér-désre, hogy miért élek mindennek ellenére Újvidéken.
A legtöbbjük úgy tudta, hogy Budapestre költöztem át, mint sokan mások, akik vagy kényszerbõl, a katonai behívóparancs elõl menekülve, vagy pedig a kényel-mesebb, gondatlanabb élet reményében Magyarországra települtek át. A maradó-kon furcsa változásokat tapasztaltam, a nagy exodus szükségszerûen közösségük kipusztulásának hatványozott veszélyét helyezte kilátásba, amitõl a kisebbségi közérzet depresszív lett. Némileg nagyobb optimizmust sugároztak az eltávozók, akik rendszerint magyarságteljesítménybõl leckéztették a maradókat. A pesti ér-telmiségi fórumokon az innen eltávozók rendszerint a kisebbségi árulók után szi-matoltak. Ebbõl következett, hogy a legjobb kisebbségi az, aki már nem is kisebb-ségi, hanem valamelyik pesti „kisebbségi skanzen” lakója, s foglalkozásszerûen képviseli a kisebbséget.
Ez a helyzet rendkívül nagy erkölcsi tehertételt jelentett, hiszen az utolsó támasz, a méltóságtudat is megsérült. Csak egy szélsõséges példára utalnék, de a hétköznapi életben számtalan található. Azok a katonaköteles fiatalemberek, akik bujkáltak és nem menekültek, vagy pedig a tevékenyebb ellenállást választották, lehorgasztott fejjel álltak azok elõtt, akik áttelepültek, s még az általános közkegyelem elõtt vendégségbe látogattak. Akik maradtak, elvesztették hazájukat, akik menekültek, hazára leltek. Mindenki tudathasadásos állapotba sodródott. Az eltávozók anyagi jóléttel kérkedtek, viszont a maradókon a nemzethûséget kérték számon, a mara-dók pedig megtanulták, hogy a peremvidéki élet jogfosztottságot jelent a nemzeten belül is, s a nemzetnél fontosabb az államérdek. A kettõt nem lehet összehangolni, ezt a leckét tanuljuk ma is, amit számos, súlyos erkölcsi tehertétel súlyosbít.
Képzeljük el azt a vajdasági magyar fiatalembert, aki végigjárta valamelyik bal-káni harcmezõt, s akarata, erkölcsi érzékének parancsa ellenére részt vett a gyil-kosságokban. Vagy ha nem vett közvetlenül részt, potenciálisan cselekvõ részese volt a harci eseményeknek. Nemzedékek hordozzák ezt a szörnyû terhet a vállu-kon, a szám sokkal nagyobb lesz, ha hozzájuk adjuk azokat is, akik a rokoni, baráti kapcsolatok révén képesek a velük való empátiára. Könnyen kiszámítható tehát, hogy ezzel a nagy traumával való viaskodás a kisebbség jelentõs hányadát jellemzi. Arról nem is szólva, hogy mekkora traumát okoz az a tény, hogy itt él – és hallga-tásra van ítélve.
A hontalanság tehát kettõs bûntudattal, de ugyanakkor kettõs kizárással is járt. A nemzeti hovatartozásban a másság bûntudatként tárulkozott fel, az állami hovatar-tozásban pedig örökös hátrányt képviselt.  Kizárás ez, mert az a világos felismerés következik belõle, hogy még a legjobb körülmények és feltételek között sem lehet egyenrangú. Az anyaországban „jugó”, tehát félig-meddig idegen, saját államában pedig az a személy, akit körültekintõen vagy durván be kell olvasztani, tehát identi-tását kell feláldoznia, hogy megszabaduljon az idegenség stigmájától. A kisebbségi ember mindig idegen és hontalan. Hogy kárpótolja magát: lokálpatrióta lesz - amíg lehet.
Mit válaszoltam volna a kíváncsi kérdésekre tehát? Kétszeresen idegen voltam, de immár a kívülállás lehetõsége nélkül. Mindenen belül, de sehol sem otthon, min-denhol idegenként. Magammal kísérleteztem: szerettem volna tudni, milyen az a legkisebb szellemi térség, amit az ember sajátjának vallhat. Hogyan írható le a lokálpatriotizmus legkisebb egysége, atomja? Csupán le akartam írni, csak ez ma-radt hátra még. Nem vagyok többé cselekvõ, csak tanú. A tanúnak kötelessége elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvõ helyes erkölcsi megfontolásból ideiglenesen elhallgat.
***
A sugárúton, ahol lakom, sorra nyíltak a virágüzletek, de egyre több utcai lámpa aludt ki, mivelhogy nem tartotta senki érdemesnek kicserélni a kiégett égõtesteket. Az üzletek fényárban úsztak, az utcai lámpák kialudtak. A virágárus kisasszonykák továbbra is divatosan öltözködtek, akárcsak a titói korban, amikor Triesztben vásá-rolták a divatos holmikat, és a reálszocialista országok polgárainak szemében Ju-goszlávia képviselte a nyugati világ elõõrsét, csak a cipõjük sarka volt a kelleténél jobban félretaposva, erre ugyanis már nem jutott. A kopott sarkú nõi cipõk jelezték elõször a nemzetállam diadalát.
A holland virágok illatoztak, a virágüzletek körül az állami devizaüzérek ólálkod-tak, a kis kávézók megteltek vidám fiatalokkal. A polgárok görcsösen ragaszkod-tak a látszatokhoz. Az ország színlelte, hogy nem tud a szerb álkatonai alakulatok-ról, Szarajevó bombázásáról, a horvátországi, a boszniai a tömegsírokról, a mene-külõ nemzeti kisebbségekrõl. Az uralkodó rend annál fölényesebben nyerte meg a választásokat, minél nagyobb volt a muzulmán és horvát áldozatok száma a bosz-niai és a horvátországi harctereken. Csak a választási kimutatások fogják majd meggyõzõen bizonyítani, hogy Szerbiában bizony nagyon kevesen nevezhetik ártat-lannak magukat, legfeljebb a „hazátlan bitangok” elszórt és megvetett kis, „nemzetietlen” csoportjai. Ezzel magyarázható, hogy senki sem akart tudomást venni a kihunyó utcai lámpákról, a homály jobban tartósította a látszatokat, s ügye-sen rejtegette a XX. század eltûnését. Ha jobban meggondolom, akkor azt is ki-mondhatom, hogy Vajdaságban a XX. század 1918-cal kezdõdött és 1993-mal, a daytoni egyezménnyel többé-kevésbé befejezõdött, de minden tanulság nélkül. Ezek az évtizedek a történelem derengõ félhomályában peregtek el, pontosan olyan hallucinációra emlékeztetõ látvány volt ez, mint amikor egyenként aludtak ki az utcai neoncsövek, s az utcát pánikhangulat vette hatalmába.
Olvasmányaim szerint ridegen számító század volt ez, amely kegyetlenül megta-gadta és leleplezte a XIX. század nagy ígéreteit. Luciferi módon beteljesítette utó-piáinkat, olyan lelkiismeretesen és aprólékosan, mint egy porosz tisztviselõ.
Én azonban még most is úgy érzem, hogy hiábavalóan ácsorgok a kafkai tolóablak elõtt, Prágában és Pesten, Varsóban és Szófiában megbuktatták a totatalitárius pártvezéreket, Belgrádban ünnepelték õket, és egy évtizeden keresztül számos vá-lasztáson újraválasztották. Vajdaság balszerencséjére a csonka XX. század haldok-lása meghosszabbodott, hiszen Kelet-Európában, úgy mondják, igazából a század már 1989-ben befejezõdött, a vajdasági hosszabbításra azért került sor, mert Ju-goszlávia térképén pontosítani kellett a versailles-i és a trianoni békekötések né-hány homályos szakaszát, így került Jugoszlávia egy új versailles-i kés alá. Ez a mûtét kétségbevonta Jugoszlávia létét, de Vajdaságot végképp az áldozati oltárra helyezte. Ha nincs Vajdaság, akkor Újvidék is csak egy lesz a sok városka között, mint például Kragujevac vagy Niš.
Igazság szerint a lakosság óriási többsége önkéntesen lépett az áldozati oltárra, a tömeggyûléseken, a többpárti választásokon, a populista tüntetéseken milliók kö-vetelték az abszolutista, centralista államot, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Miloševiæ nem külsõ kényszer volt, hanem egyenesen a lelkekbe költö-zött be, szelleme azokban is szunnyadozott, akik lázadoztak ellene. Majd ha lassan kihûlõ emlék lesz a sok kín, ami ezzel járt, és világos különbséget lehet tenni az igazság és a hazugság között, akkor jön a legnehezebb: ki kell tépni a lelkekbõl ezt a szellemet. Meglehet, ettõl növekszik a hazátlan lokálpatrióták száma, mert feltör majd belõlük a kérdés, milyen volt az a haza, amely kiárusította a lelküket. Re-mélni merem, lesz majd erejük arra, hogy keressenek maguknak egy várost, amely megbocsát nekik.
***
Sokan, akik tegnap még igazságosnak tartották a versailles-i kést, hirtelen felhör-dültek, és méltánytalanságot, nagyhatalmi diktatúrát emlegettek. Pedig csak arról van szó, hogy a történelem soha sem igazságos, ezt a leckét jól megtanulták Kelet-Európa sanyarú sorsú, traumatizált lelkületû, egymásra gyanakvó kis nemzetei. A szerbek nem ismerték ennek az állapotnak a baljós mélységeit, hiszen Szerbia va-lamelyest kivételezettként lépett a XX századba, Európa üdvöskéje volt, a nagyha-talmak azzal tüntették ki, hogy rábízták a néhai, javarészt megsemmisített Monar-chia maradék örökségét, azzal a reménnyel, hogy Szerbia majd mértéktudóan, ész-szerûen gazdálkodik vele. Olyan teher volt ez, amelyet mintaszerû értékké lehetett volna átnemesíteni.
Hetven évre visszatekintve mégis azt kell mondanom, hogy ezzel a feladattal Szerbia nem birkózott meg, mert hiányzott a megfelelõ kulturális hagyomány, a polgári létforma, az európai hivatástudat: a világ nagy megrökönyödésére és meg-botránkozására teljes csõdöt mondott. Megszületett egy ország, de polgárainak túlnyomó része nem tartotta sajátjának. Még az sem, aki városokat rombolt a ne-vében.
Történtek tiszteletre méltó kísérletek, fõleg a titói korszak egy-egy jobb szakaszá-ban, amikor úgy tûnt, valamiféle intézményes megoldásra találnak a babiloni to-rony polgárai. Csakhogy mindaz, ami jónak és méltányosnak tûnt, egyszerre volt érték és felülrõl jövõ erõszak. Gyakori eset ebben a térségben, hogy a fölvilágosult eszméket felülrõl kényszeríti rá a társadalomra egy korszerû elit, vagy a diktátori hatalommal rendelkezõ uralkodó, de a kényszer megront, korrumpál, s bumeráng-ként visszavág, kompromittálja az egyébként üdvös eszméket. Ez történt a kom-munisták nemzeti toleranciájával is. Ennél csak egy dolog rosszabb, amikor egy erõszakos elit a tömegek legbrutálisabb szenvedélyeinek szolgálatába áll. Ez tör-tént Szerbiában. Amint a kommunista erõszak pillérei összeomlottak, azonnal ki-derült, hogy az embereket nem lehet jóra kényszeríteni. A pillérek összeomlása a szabadságvágyat temette be. Ami az egypártrendszerben puszta vágyakozás volt, az a demokráciában felesleges fényûzéssé vált; nem kellett a sokaságnak. Érthetõ, hiszen Szerbiában nem a szabadságvágy keverte gyanúba a kommunizmust, hanem az akarat, hogy egy nemzet saját képére faragja a többi nemzetet. A soviniszták durva erõszakkal, a liberálisok kifinomultabb eszközökkel kívánták megvalósítani az asszimilációs szándékot, abban bíztak ugyanis, hogy a horvátok, a szlovénok, a muzulmánok és a macedónok úgymond önkéntesen, az egyetemes értékek nevében lépnek be a nagy szerb olvasztókemencébe. Sokszor mondták: úgy kell eljárni, mint Amerikában. Csakhogy egy gondolat eredeti célja rögvest kiderül, ha akad barbár vállalkozó, aki meg akarja valósítani. S akadt! Sokan ugyan visszatántorod-tak saját elméletük gyakorlati következményétõl, de az elméletet nem vették kriti-kai górcsõ alá. A tiszta kéz könnyen piszkossá válik, s az ellenzéki forrásvíztõl sem tisztulhat meg. Csak a szembesüléstõl.
Mindaz, ami Szerbiában lejátszódott Jugoszlávia széthullása után, egyszersmind a tények makacs tanúságtétele arról, hogy miért kellett széthullania Jugoszláviának. A kisebbségek nyomasztó sorsa értelmezi a szlovénok, a macedónok, a horvátok kiválását. A történet vége értelmezi és megfejti történet egészét.
Nemcsak látványos politikai harcokban rajzolódott ki ez a végkifejlet. A hatalom integrálta ellenfeleit a nemzet ügyét érintõ kérdésekben, mert az ellenzék és a másként gondolkodók többsége éppen ebben nem tudott alternatív eszmerendszer-ben gondolkodni, tehát a hatalom túszai lettek. Újfent kiderült, hogy a legszívó-sabb diktatúrák nemzeti közmegegyezésre építkeznek, még erõszakot sem kell alkalmazniuk, hiszen maguk mögött tudják a népet. A szabadság és a nemzet ügye mereven szembekerül egymással, ha a kettõ viszonyában az utóbbi elõnyben része-sül. Az elit nagyobb szabadságot követelt, de a nemzet ügyét és eszményeit nem akarta és nem merte kritikusan felülvizsgálni, ezért nem maradt más hátra, mint az idõnkénti fellángolás, a kínos duzzogás, a meddõ tiltakozás. Ezeket nem kellett erõszakkal elfojtani, csak néha erélyesebben figyelmeztetni a másként gondolko-dókat, hogy nem így szólt az alku. Még bársonyos forradalomra sem tellett, a nem-zeteszme bársonyos diktatúrát kínált fel csupán. A diktatúra továbbra is ugyan-olyan kocsonyás volt, mint Tito idején, csak a nemzeti támogatottsága lett na-gyobb.
Nem kellett üldözni a másként gondolkodókat, mert azok nagy többsége tékozló fiúként visszatért a nemzetállam gyóntatószékébe. Ezért minden tiltakozás szalma-lángra emlékeztetett, és valóban az is volt. Legfeljebb arra való, hogy a CNN ripor-tot készítsen róla. Ebben a helyzetben az értelmiségi elit ugyanolyan kétlaki lett, mint az egypártrendszer idején volt. A hivatásszerûen állami értelmiségi szabad idejében tiszteletdíjas független értelmiségi lett. A kétlakiakat pedig nem kell ül-dözni, a szigorú apa megrovó tekintete is elegendõ. Ez a helyzet megfejti azt is, hogy miért nem volt az egypártrendszer idején mérvadó szamizdat-irodalom, vagy a kockázatot vállalni merõ programadó értelmiségi elit. A nemzeti közmegegyezés ellehetetlenített minden alternatívát.
A másság tisztelete és érvényesítése nélkül ebben a térségben nem beszélhetünk humanizmusról. Újvidék pedig a másságok játéka nélkül csak szépmúltú szürke szerbiai provincia lesz. Ezt kapja jutalmul sajátossága feláldozásáért. A néhai el-lenzékiek nagyobbik része könnyelmûen az embertelen politika szekértolója lett, de azok is, akikben háborgott a lelkiismeret, meginogtak, amikor a hétköznapi élet mélyrétegeit kellett volna kritikus elmével feltárniuk. Miközben valamiféle nagy-lelkû, humanista egyformaságra esküdtek, megfeledkeztek arról, hogy az egyfor-maság önmagában is erõszakos és embertelen. Még akik háborogtak Szarajevó vagy Vukovár bombázása miatt, azok sem gondolták következetesen végig a más-ság tiszteletét. Ezt tanúsítja a szerb háborúellenes irodalom meglepõ egyoldalúsá-ga. Megrajzolja a szenvedés panorámáját, de elhallgatja azt, hogy miért került erre sor, és kik a felelõsek ezért. A démon névtelen és ismeretlen maradt, nem úgy, mint a háború utáni német prózában, amely a rossz szellemet felismerte a közösség soraiban is. Ebben az irodalomban a szappanoperák dramaturgiája kelt életre: ha nem lenne néhány gonosz és elvetemült ember, akkor minden rendben volna. Nem maradt más hátra tehát, mint a lelkiismeret-pótló önsajnálat, amit pontosan kifejez a szerb háborúellenes irodalom korifeusának elhíresült mondata: „Mindannyian albánok vagyunk!”, mélázott el, miközben ásták az albán tömegsírokat, a vajdasági kisebbségek pedig rettegésben éltek.
***
Ahogyan esett szét az állam, úgy süllyed el Újvidék is. Hiszen csak egy mozaikos rendszerû, sokszínû, a multikulturalizmus jegyeit viselõ államban szabadulnak fel a hiteles és autonóm peremvidéki értékek. A Duna mentén, Közép-Európa és a Balkán határán meghúzódó város a másságok szerencsés találkozását képviselte volna, ha másként alakulnak a körülmények. Többféle kultúra találkozási pontján, az etnikailag tarka néhai Jugoszláviában, különbözõ kulturális hagyományok bir-tokában Újvidék táplálta az olyasféle elképzeléseket, hogy egy város más, talán több is, mint egy ország, ezért alkalmas a szabad és független városlakó utópiájára.
A körülmények jól összejátszottak. Kerékpárral érkeztem a városba a 35 kilomé-terre levõ Szenttamásról, valójában azért esett a választás Újvidékre, mert ezt az utat lehetett legkönnyebben megtenni kerékpáron. 1956-ban érkeztem meg Újvi-dékre, ez pedig szerencsésen egybeesett azzal a ténnyel, hogy ebben az idõszakban kezdtek friss szellõk fújdogálni Jugoszláviában. A jaltai egyezmény elõnyei ekkor kezdtek kibontakozni, a változás nyomai pedig elõször a városokban voltak érezhe-tõk. Szinte egybõl szakadt ránk a modern világ: a hatvanas években már könnyû volt útlevélhez jutni, de ennél sokkal fontosabb, hogy a modernitás eszméi szaba-don terjedtek a szellemi életben. A lehetõségek nagyobbaknak tûntek, mint az egyébként igen szigorú ideológiai megkötések. 1968-ig tartott ez a varázslat, az egyetemista tüntetések elfojtása azonban feltárta, hogy a társadalom mégis piszkos alkut kötött a hatalommal. Most már világos, hogy miért volt könnyû az egyetemis-ták elégedetlenségét hatástalanítani, Belgrád fõterén az ifjúság örömében a parti-zán hagyományok szellemét ébresztõ népi táncot, a „kozarai kólót” lejtette, ugyan-azzal az alkuszellemmel, amelyikkel a nevezetes ’97-es tüntetések végén a pra-voszláv lelkészek keresztje alatt törték meg az immár rituálissá váló rendõrkor-dont. Három évtized múlt el, de nem változott semmi: a régi alku újra megeleve-nedett.
Elõzõleg azonban csalfa lehetõségek játszadoztak velünk. A hatvanas években Újvidék a szemem elõtt indult virágzásnak. Nemcsak külsõleg, hanem belsõleg is. Minden forrongásban volt, habár semmi sem nyert végleges formát. Az újdonság és a változatosság zûrzavara öntötte el a várost. A mozgástér is kibõvült, hiszen a nagyvilág megnyílt, arra figyeltünk, nem pedig az elõttünk tornyosuló akadályokra. Európa elterelte a figyelmünket a Balkánról. A csábító távolságok vigasztaltak és félrevezettek bennünket. A pártállam szigorú szorítása enyhült, a titói paternalista decentralizáció felszabadította a különbözõség éthoszát. Újvidék – úgy tûnt – a másságok találkozási pontját képviseli, hiszen a város szellemisége, tarka etnikai összetétele, a Monarchiában gyökerezõ hagyománya meglebbentette annak lehetõ-ségét, hogy létezhet a nemzetállami kereteken túlmutató város, amely a nevét is úgy kapta, hogy keresztanyja, Mária Terézia az alapítólevélre a következõket írta: Legyen Neoplanta, s nevezze minden nép a saját nyelvén. Így született meg az Új-vidék, a Novi Sad és a Neusatz.
Ez az európai szemiotikai kaland azonban a kilencvenes években megszakadt. Csak kevesen, csak a hontalan lokálpatrióták ragaszkodtak volna hozzá. Újvidék elvesztette egyetlen és legfontosabb sajátosságát. Véglegesen? Átmenetileg? A kérdés túlságosan fájó, ezért korai lenne válaszolni rá. Legalább maradjon némi reménysége a hontalan lokálpatriótának, még akkor is, ha tudja, hogy ez a város többé nem válthatja meg önmagát, legfeljebb csak egy másféle Európa lenne képes új életet lehelni ebbe - és minden más boldogtalan peremvidékbe.
Utóirat 2001-bõl
   60. születésnapomra - Konrád Györgynek
Minden megtörtént. Láttam az összerobbant újvidéki hidakat, de az szétvert albán pékségeket is. Az elõbbirõl mindenki beszél, az utóbbiról majdnem senki. Láttam a falfirkákat: „NATO-fasiszták”. Ez már a magyaroknak szólt. Aztán több mint egy év múlva a nevezetes októberi napokban naphosszakat én is az utcán csatangoltam. Vártam valamit, ami nem érkezett meg. De valami mégis történt, a rendõrök a lá-bukhoz helyezték a puskát és a speciális belügyi osztagok buzdították tömeget. Az egyik menetoszlop élén egy polgári párt vezetõje menetelt, a háta mögötti tömeg csetnik-dalokat énekelt. Gyõzni fognak! Valahol megszületett egy forgatókönyv, és felkérték a tömeget, játssza el a szerepeket. A tömeg eljátszotta. Mint olyan sok-szor. Tíz évvel ezelõtt is eljátszott valamiféle szerepet, egymillió ember verõdött össze Belgrádban, hogy ünnepelje a vezért, aki 2000. október 5-én talán a legma-gányosabb ember volt Szerbiában. Legalább is néhány napra. Belgrádban füstölgött a parlament épülete, aztán külön-busszal megérkeztek a felszabadítók, mint aho-gyan a hangosbeszélõ nevezte õket. Boldogok voltunk. Az újvidéki Szabadság té-ren ünnepelt a tömeg, a pódiumon éppen az újvidéki magyar színház mûvészei énekeltek a Hair címû rock-musicalbõl részleteket. Kiszálltak a buszból a felsza-badítók, és felharsant egy nacionalista csetnik-dal. Néztem a színészeket, és arra gondoltam, lehet, hogy õk még elviselik mindezt. Túlságosan fiatalok még, alig-hogy befejezték az akadémiát.
Egy korszak befejezõdött, azzal a biztos felismeréssel, hogy más formában újjászü-letett. Radomir Konstantinoviæ, a kiváló szerb író jegyezte meg egyszer, hogy a nagy ellenzéki tömeggyûléseken, amelyeket Európa néhányszor megcsodált, többtízezer torok harsogta, hogy: „Le a vörös bandával!”, de egyetlenegy torokból sem tört fel a mondat: „Le a nacionalista bandával!” A „felszabadulás” után sem történt meg ez. Valami megszûnt, de valami folytatódott tehát. Lehet, hogy a szí-nészek, akiknek a torkára forrt a Hair melódiája megérik majd ezt is.
Aztán egy nap arról álmodtam, hogy újvidéken újjáalakították a Dornstädter cuk-rászdát, amely a századelõn még kellemes közép-európai hangulatot idézett meg. A Dornstädter cukrászda még a királyi Jugoszlávia alatt is szívósan védekezett. Csak 1945 után változott meg minden, akárcsak Vajdaság etnikai térképe. Elõször Moszkva lett a neve, de azután következett az oroszokkal és a Sztálinnal való szakítás. Mégsem ékeskedhet a város szívében egy Moszkva nevû cukrászda, gon-dolta a hatalom és így lett belõle Zágreb cukrászda. De aztán ez a név is gyanús lett. A horvátok el akarnak szakadni, suttogták a bennfentesek, mindenki el akar szakadni. A muzulmának, a macedónok, a szlovénok. A pokolra velük. És dörögni kezdtek az ágyúk. A Zágráb cukrászdából következõképpen lett Athén cukrászda. Lehetett volna újra Moszkva a neve, de Dorstädter semmiképpen.
De én mégis arról álmodtam, hogy felújították a Dornstädter cukrászdát, s arra riadtam fel, hogy senki sem akar betérni oda. A cukrászda üres volt. Felújították, de senkinek sem kellett. A Szabadság téren patrióta dalokat énekelt a tömeg, az emelvényrõl pedig hiányoztak az újvidéki magyar színészek. A Hairt nem énekelte senki.
Felemeltem a kezem, s intettem a pincérnek, azonnal jött. Kávét rendeltem. Hozta is gyorsan, és megkérdezte, milyen újságokat kérek. Bécsieket, párizsiakat, pestie-ket, berlinieket, vagy pedig londoniakat? Még bõvebb a választék, mint régen, amikor csak bécsieket és pestieket tudott javasolni. Félénken a Szabadság téren gyülemlõ tömegre pillantottam. Az úr csak Újvidékrõl álmodik, mondta a pincér. Bizonyára azt gondolta, hogy az álmodozók fajtájából való hontalan lézengõ va-gyok.

Bibliográfia

VÉGEL László
Peremvidéki élet
Forum, 2000

Exterritórium
Jelenkor, 2000

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu