(AMSZTERDAM) - A Negyvenegyedik című egykori szovjet filmben, amelyet Lavrenyov azonos című regénye alapján forgattak, van egy beszédes jelenet. A főszereplője egy fiatal, bátor lány, vöröskatona, aki foglyul ejt egy jóképű fehér tisztet. A jóindulatú, ideológiailag fertőzetlen lány beleszeret csinos ellenségébe. A fogolynak egyszercsak elfogy a cigarettapapírja. A lány önzetlenül felajánlja neki egyetlen kincsét, egy szerény kis füzetecskét, amely verseit tartalmazza. A fehér tiszt aztán finoman megcsavarja a cigarettát a vöröskatonalány verseiből, s a nézők szemeláttára az utolsó sorig arcátlanul elfüstöli a verseket.

      Fordítva vajon el tudnánk-e képzelni ezt a jelenetet? Semmiképp. A megidézett képsor, legyen az bármennyire szívhez szóló és naiv, több egyszerű filmepizódnál – ez a női írásbeliség történetének metaforája, vagyis annak, hogyan viszonyulnak a férfiak, meg persze maguk a nők is a női kreativitáshoz.

     A történelem során a férfiak a nők irodalmi szenvedélyét hamvába halasztották, a nők pedig föláldozták magukat az irodalom érdekében. Nem egy irodalom valamely sötét korszakában éppen a nőknek köszönheti fennmaradását. Elég Nagyezsda Mandelstamra gondolnunk, aki dacosan őrizte emlékezetében Oszip verseit. Ha már a férjét nem, de annak költészetét sikerült megmentenie, hiába nyomta meg Sztálin önkényes ujja a delete billentyűt. De sorolhatnánk: feleségek, szeretők, barátnők, hódolók, fordítónők, követők, adományozók, női mecénások, másolólányok, gépírónők, korrektorok, elhivatott szerkesztőnők, talpraesett irodalmi ügynökök és közvetítők, ihletők, múzsák, tanácsadók, megszállott támogatók, író urak pipáinak gyöngéd tisztogatói, írói dolgozószobák szorgos takarítónői, figyelmes szakácsnők, dolgos levéltárosnők, könyvtárosnők, szenvedélyes olvasók, kéziratok megbízható őrzői, poszthumusz irodalmi szentélyek papnői, halott írók házi-múzeumának felelősei, írók mellszobrának alapos fényesítői, összegyűjtött munkák gondos leporolói, élő és holt költők felmagasztalásának tüzes szószólói… Nők, nők és nők.

     Számítástechnikai szakkifejezéssel élve: a nők az idők során save-olták, a férfiak pedig delete-telték az irodalmi szövegeket. Hány és hány férfi: diktátorok, hatalmaskodók, cenzorok, tébolyult zsarnokok, pirománok, hadvezérek, császárok, bandavezérek, zsandárok – mind egy szálig az írott sorokat gyűlölő férfiak. Még ha egy nő netán a friss halat valamely költő kinyomtatott versébe csomagolta is, mi ez ahhoz a tengernyi könyvhöz képest, amelyet Csin Si Huang-ti császársága alatt égettek el Kínában? És ha egy háziasszony versbe bugyolálta a kalácsot, hogy a tepsiben oda ne süljön, mi ez a KGB által megsemmisített kéziratok tonnáihoz képest? És ha a fiatalasszonyka egy vékonyka könyvet használt gyújtósnak, mi ez a náci könyvmáglyák füstoszlopához képest? És ha egy asszony egy regényfejezettel törölte is az ablaküveget, mi ez ahhoz a hamuhoz képest, ami a szarajevói könyvtárból maradt Karadzsic és Mladic  bombatámadása után?

     El tudjuk ezt fordítva képzelni? Nem tudjuk. A képet képtelenség megfordítani. A történelem során a nők voltak az olvasók, csalik, akik fennakadtak az írott szó horgán. A nők képezik az olvasóközönséget. Így van ez a kis irodalmak esetében is, mint például a horvát, ahol a 19. század közepén a férfiírók győzködték a női olvasókat, hogy ugyan térjenek már át a német irodalom olvasásáról a horvátra, vagyis hogy legyen, aki olvassa őket. “A honfi szű szakad meg a bútól, hallván, mily lenézőleg szólanak nemcsak jeleseink, de köznapi polgártársink leányi is édes honunk nyelvéről” – panaszolja egy múlt századbeli horvát író. Mire a derék horvát női olvasóközönség megszánta őket, és ásítozva ugyan, de a hazai írók műveit fogyasztotta. Teljes joggal kijelenthetjük hát, hogy e kis ország irodalma a női olvasóknak köszönheti létrejöttét.

     A nők mindig is az irodalom tisztes háziszellemei voltak. Ők a szilárd alap. Képletesen szólva: minden irodalom házába be van falazva egy-egy Kőműves Kelemenné. Fáradozásukért általában kollektív dicsérő oklevélben részesülnek, ezt nevezik acknowledgmentnek. Nevük ugyanis mindig a lista alján található, a szerkesztő, az ügynök, a kiadó, a barátok, az intézmények és mások hosszú lajstroma végén. A piramis alján, talapzatként be van ásva egy Mary, egy Jane, netán egy Vera… (Stacy Schiff a Vera [ Mrs. Vladimir Nabokov] című életrajz szerzője ezt írja: “A dolgok listájából, amelyeket Nabokov saját állítása szerint nem tanult meg soha – gépelni, vezetni, németül beszélni, megtalálni egy elvesztett tárgyat, becsukni egy ernyőt, felvenni a telefont, fölvágni egy könyv lapjait, időt szentelni egy közemberre – könnyű kikövetkeztetni, mivel töltötte Vera egész életét.”)

     De térjünk vissza kiindulópontunkhoz, és jelentsük ki, hogy a nő, a könyv és a füst története közös és elválaszthatatlan. Főleg nők és könyvek égtek az inkvizíció máglyáin (a férfiak aránya eme történelmi hamuban statisztikailag elenyésző). A boszorkány-asszonyok (írást ismerő nők) és a könyvek (a tudás és ismeret forrásai) az emberiség történelme folyamán, amikor arra szükség mutatkozott, az ördög szolgáinak lettek kikiáltva. Ezt a tragikus kört Sylvia Plath jelképesnek is felfogható öngyilkossága teljesítheti ki, aki úgy vetett véget életének, hogy fejét a házi krematóriumba, a sütőbe dugta - vagyis a pokol emlékmásába.

     Hadd zárjuk le itt és most ezt a szomorú történetet egy vidámabb, ismét csak orosz példázattal. Egy moszkvai édesanya igen aggódott fiáért, pedig nem volt rá oka: a fiú kitűnő tanuló volt, rajongott az irodalomért és bálványozta Puskint. Mégis, az asszony a legnagyobb rossztól, a kábítószertől féltette gyermekét, ezért rendre átkutatta a zsebeit. Egy nap aztán végre rábukkant arra, amit keresett: egy zacskóba göngyölt, apró, sötétbarna rögöcskére. Ahelyett, hogy megsemmisítette volna a gonosz rögöt, a merész nő úgy döntött, hogy önmagán próbálja ki a drog hatását. Noha semmi ilyesfajta gyakorlattal nem rendelkezett, valahogy mégiscsak megsodorta a jointot és rágyújtott. A kellemes bódító érzést az ajtóban felbukkanó fiú szakította durván félbe:
– Hová lett a göröngyöm? – kiabálta.
– Hát elszívtam – válaszolt derűsen a mama.
A rögöcske, az anya hiedelmével szemben, nem hasis volt, hanem egy földdarab Puskin sírjáról, vagyis szent relikvia a fiú számára. Az asszony így bizony elfüstölte Puskint. Ez a bátor nő, öntudatlanul ugyan, de elégtételt vett a vöröskatonalány elszívott verseiért. Egy névtelen asszony, noha maga sem tudhatta, lehet, hogy az irodalom történetében fordulatot vitt végbe, valóságos forradalmat. Mondom: talán. Mindenesetre: köszönjük neki!
 
       JÓSFAI LÍDIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu