Terézia Mora
OFÉLIA

Ötvenszer átúszom  keresztbe. Az semmi, kiált oda a takarítónéni. Volt itt tavaly egy kislány, az hosszában úszta át ötvenszer. A takarítónéni kövér, mint egy Buddha.

Hosszában huszonöt méter, keresztben tizenkettő. Hosszában még túl sok. Csak idén nyáron tanultam meg úszni. Ha átúsztam keresztben ötvenszer, megpihenek. Ráfekszem a vízre, kinyújtózom. Á, az semmi, kiált oda a takarítónéni, de nem hallgatok rá.

Ofélia, így hívott a mester. Őt mesternek kellett szólítani. Ofélia, szólt a mester, mit lebegsz nekem? Ez az össz, amit tudsz?

A kép, amit látok, soha nem egyforma. Ha arccal az égnek lebegek, narancs, sárga, aztán zöld, lila, mint a nap, tüzes kemence, tűzfolt. Arccal a víz felé bármi, amit csak akarok. Fekete alapon ezüst írásjelek. Épületek, utcák, állatok, amik valójában nem is léteznek.  Arccal a víz felé lebegek. Visszatartom a lélegzetem. Mississippi egy, Mississippi kettő, Mississippi három, ...négy ... Lebegek. Csöndesen. Víz tolul a fülembe, fenntart, messzire tol a medence szélétől. Karom, lábam, repülő vízi levelek. Látom, hogy ver a szívem a fürdőruha alatt. Hallom a számból felszálló buborékot, ahogy a felszínen szétpukkad, és köröket rajzol a vízre. Hullámaik karistolják a medence oldalát. Meglöki őket a szél: belegurulnak a lefolyóba, vissza a csatornába, legurguláznak a kanálislabirintus poklába. Látom őket: fekete alapon ezüst nyomok. Elhagynak. Zsugorodik a lebegés, ujjaimból visszafolyik mellkasomba. Felszáll az utolsó légbuborék is a számból. Utánafordulok, arcomról tarkómra. Lezárt szemhéjam mögött piros az ég. Hűvös. Fellélegzek. Kicsit fáj. Ofélia, szólít a mester, de nem hallom meg.

Egy kocsma, egy templomtorony, egy cukorgyár. Egy uszoda. Egy falu.
Alacsony, kétszemű házak, zöld kapuk, minden kapu mögött láncra kötött korcs vonyít. A láncok különböző hosszúságúak. Az évből tíz hónapot folyamatosan esik az eső, fúj a szél, melaszszag és frissen mosott fehérneműre rakódó korom. A többi fehér nyár, porcukorszél és megolvadt kátrány az úton. Kora reggel, uszodába menet, belegyalogolok. Az utca végén egy pillanatra körülnézek, és át a sorompó alatt, a síneken, lerövidítve az utat, balra el a piros-fehér-zöld muskátlis vasútállomás mellett, magasra húzott térddel át az olajos sínpáron. Karcsú reggeli árnyékom ickézik a talpfákon át. Pálcikaember, térde helyén bog. A sínek a falu előtt és a falu után szétválnak, itt benn csak kettő van, ahány vonat egy nap. Zümmögnek a sínek melletti drótok. Az áramra gondolok, magasra emelem a térdem. Árnyékhajam lebeg körülöttem, mintha szárnyam lenne.
Követ a zsebedbe, szokta mondani a mester. Különben még elfúj a szél. Két ujjal átérte a bokámat. Repülni kéne megtanulnod, Ofélia, nem úszni.

Nagyon csenevész, mondta az ápolónő, amikor ideköltöztünk, és megtapogatott: arcom, szemhéjam, vádlim, mellem. Sportolnia kéne.

Kocsma, templomtorony. A focipályát kifelejtettem. Négyszög az uszoda négyszöge mellett, egy-egy szabályos négyzetet képező nyárfasorral és fallal körbevéve. Egyszer kettő focikapu, egyszer kettő medence, egy hideg, egy meleg, körülötte szabályos négyszögletű gyeptégla. Odaát a fiúk egyik kaputól a másikig, itt én egyik medencefaltól a másikig. Keresztbe. Hajnalban egyedül vagyok a mesterrel.
Egy falu. Egy uszoda.
Valami értékeset keresnek, és mit találnak, vizet. Sárgán tör fel a mocsár alól, és ilyen  a szaga is. Kén, klór, só, szénsav, hidrogén. Vízhőmérséklet: negyven fok. Ez fűti a melegvizes medencét, alattunk vezetik el a csövekben az uszoda melletti  melegházhoz. Az alacsony ablakok mögött szorosan egymáshoz préselve húsos levelű növények. A fürdőzés szüneteiben a falusiak arcukat az ablaküveghez szorítják. Kívülről ők, belülről ismeretlen virágok lehelik párásra az üveget.

Kén, klór, só, szénsav. A meleg medencébe soha nem megyek bele. Nem való az a magunkfajtának, szokta mondani a mester. A mester iszákos, azt beszélik, de úszni eddig még mindenkit megtanított. A másik medencében csapvíz van. Vízhőmérséklet: tizennégy fok. Ötvenszer átúszom keresztbe. Kora reggel friss a levegő, a hűvösben először langyos, majd egyre forróbb a testem. Nincsen rózsa tövis nélkül, Ofélia, szólal meg a pirospozsgás arcú mester mellettem. Ül, sörösüvege áll a medence szélén. A legjobb sör a földkerekségen. A mi vizünkből főzték. Most már legalább tudom, mitől olyan sárga. Ehhez te nem értesz, Ofélia. Figyelj oda inkább, nehogy elsüllyedjél itt nekem! Jobban tennéd, ha befognád a kereplőd úszás közben. Ötvenszer keresztbe, de gyorsan. A mester belelógatja a lábát a vízbe, mellette landolok. A sör utolsó cseppjeit nyelvére csöpögteti és behúzza. Na fújd ki kicsit magad, mondja, hozok még egy sört. És elmegy.
Piros szemmel lebegek az égnek, a földnek. Könnyű vagyok és forró. Hűvösen ringat a víz.

A szar mindig fenn marad, kiabálja az ápolónő fia. Nagy és fehér mint az anyja. A többi fiúval együtt átmásztak a kerítésen. Ellenségeim.
Nézd, így, mutatja összepréselt mutató és hüvelyk ujját. Így szétmorzsolhatnálak. Az almamag kitüremkedik a körmei között, kiköpi fehér belét. Felszippantja ajkai közé és szétrágja. Így, mondja. És tudod, hogy miért? Mert fasiszták vagytok. Azért, mondja, és felém bök.

Történelem órán mindenki felém fordul, és megbámulnak. A tanárnő most magyarázta el. Aki úgy beszél, ahogy nálunk beszélnek otthon a családban, az fasiszta. Aki az anyámhoz jár magánórára, az ellenség nyelvét tanulja. Hisz azt kell elsőként tudni, mondja anya. És: ne törődj vele. Mi vagyunk az egyetlen idegen család a faluban, ha egyáltalán családnak lehet nevezni ezt a három generáció nőt, és mind elvált, azt suttogják a faluban, idejönnek, biztos kommunisták, katolikusok semmiképpen. Idegenül beszélnek és nem imádkoznak. Mindenki felénk fordul és hallgat.
Itt békesség van, mondta anya, amikor jöttünk. Pont erre van szükségünk. Egy kocsma, egy templomtorony. Egy uszoda a testmozgás kedvéért.

Mezítláb megyek. Puha a kátrány az úton, lábamra ragad. Papnak, tanítónak, postáskisasszonynak előre köszönni, mondta nagyanya.
Guten Tag, mondom a plébános úrnak, véletlenül a mi nyelvünkön. De megérti, megáll fölöttem. És azt kérdezi, miért jő napot kívánok neki, miért nem dicsértetem. Állok előtte, fürdőruhám lila és külföldi, a reverendája fekete és nehéz. Vajon tud úszni? Milyen lehet: fehér teste és hozzá a semmi kis fekete haj, a vékony vádlik a vízben. Kopasz feje mint a bója a víz felszínén. Lábam alatt fortyog a kátrány, a nap felettem fehér, nagyon fehér, a plébános úr fej helyett azt hordja a nyakán, és a nyaka nem is nyak valójában, csak egy gallér, amit a reverenda fölé kanyarítottak. Dicsértetni kell. Megköveteli.
Ich verstehe nicht, mondom a mi nyelvünkön, Guten Tag.
A hang, ahogy lábam kiszakad a folyékony kátrányból. Aztán lépésről lépésre elhalkul.
Gyorsabban, Ofélia, kiált rám a mester. Kátrányos talpam rúgja a vizet. A mester vigyorog. Jól van, jól csináltad.

Fürdőruhám külföldi és lila. Egyedül hordom a hideg vízben. Hiába tanított meg a mester mindenkit úszni. A falusiak a kénes meleget szeretik.
Futólépésben jönnek a gyárból, gongütésre jönnek a porcukorszagban, az egyetlen sínpáron át, nyomukban rövid esti árnyékuk. Gyorsan még egy órát bele a lecsóba mielőtt becsuknák a medencét. És vasárnap a mise után kényelmesen, nyugodtan. A vizet kedden, és csütörtökön cserélik. Amikor jönnek, én már ott vagyok, és átúsztam ötvenszer keresztben. Imádkozás nélkül. Pokolra juttok, mondja az ápolónő fia, és megcsinálja velem a gyufa tesztet. Mert csak istenfélő embereknek adatik meg, hogy a piros fejű gyufaszálat a skatulya oldalán meggyújtsák. Hogy megnehezítse a dolgomat, vízbe mártotta a gyufákat az ápolónő fia.

Kén, klór, só, szénsav, hidrogén.
Benne ülnek mind. Jó a víz, jó mint a tyúkleves. Olyan a színe meg az íze is. A szag a gyár étkezdéjéből jön. Híg, világos lé, errefelé úgy isszák, mint a gyógyvizet.
Vasárnap a mise után piknik a medence szélén: rántott csirkecomb, ecetes uborka, hozzá birsalma kompót. A férfiak csak ujjuk hegyét érintik össze, így fognak hintáztatva kezet. Semmi pénzért ki nem szállnának a vízből. Nagy család, nagy családi fürdőkád, hét közben mindenki a gyárban, vasárnap mindenki a misén. Esténként az összes gyerek bevásárlószatyorral jár, a háló lyukaiból sörösüvegnyakak kandikálnak. Ti miért nem, kérdezi a fiú, az ellenségem. Miért kell nektek mindent másképp csinálni, templomba nem, sört nem, fürdőkádba nem, ötvenszer keresztbe, szorgalmasan, mindenkinél különbül.

A lélegzet, Ofélia, szokta mondani a mester. Vegyél lélegzetet, különben kinyúlsz. Nem látod, hogy csinálom? Harapj ki egy darabot az égből és lélegezd be. Amilyen mélyre csak tudod. Gyerünk, ötvenszer keresztbe.

Az úszómedence vize azúrkék. Azért azúr, mert a medence alját és falait azúrkékre festették. Minden nap egy kicsivel több festék pattogzik le és pilinkél alá a mélybe. Mállik a medence, a lefolyó széle megvágja az ember ujjbegyét, sarkát. Csakazértis kiúszom egész a legszéléig, mintha versenyeznék, szép rendesen, mindent látok, Ofélia, eszedbe ne jusson kevesebbet úszni akár csak egy méterrel is, kezed-lábad borotvára tedd és fordulj. És utána sarkonjárás, vérző lábujjaim a levegőbe emelve, elkékült ujjaim mellettem fityegnek. A fiú, az ellenségem, már vár rám a gyufával.
Ostoba vagy, mondom neki.

Anyától tudom: az ápolónő fiának nincs hallása, nem bír idegen nyelvet tanulni. Kifordulnak a szavak a szájában. Ezen nevetünk. Beképzeltek, fintorog az ápolónő, és literenként jegyzeteli lélegzésemet. Hitvány, mondja. Meglehetősen hitvány. Nem csoda, ezek az egyedül álló nők.

Ha csak ezen múlik, szokta mondani a mester, ide vele. Elveszem anyád. Anyám nem szereti a férfiakat. Akkor nagyanyád, mondja a mester, ő úgyis jobban passzol hozzám. Ő sem, mondom. Ezért vagyunk itt. Ötszáz lélek a falu. Ha kicsi a választék, kisebb a csalódás is. Akkor elveszlek téged, Ofélia, mondja a mester és nevet. Arra sokan pályáznak, mondom én.

Fürdőruhám külföldi és lila. Talpamon hólyagok és kátrány. Egy férfi felültet a biciklijére. Hallottam, te vagy az úszóbajnoknő. Visz a vázon, közben pedálozó térdével simogatja a combom és a karom. Lassan megy, mégis sikerül egyensúlyban tartania a biciklit. Amikor leszállok, csókot kér.
A vén kujon, mondja a mester. Te meg, Ofélia, mondja nekem, buta vagy. Gyerünk, lábtempó.

Mielőtt ellökne, alám csúsztatja a kezét, és betolja a hüvelykujját, lassan és mélyen, oda, ahol helyet talál, a fenékpofák alatt. Még egyszer, mondja. Még egyszer. Tempózz a lábaddal. Lassan és mélyen.

Részeges vén disznó, ordít a takarítónéni. Akkora, mint egy Buddha. Ül, virágos otthonkás teste ül egy napernyő alatt a parázsló hőségben.  A füvön előtte túlérett sárgabarackok rohadnak, ezeket árulja. És ordít utánam. Hangja, mint fűrész, kettészel, azt hiszem, nem kedvel túlzottan. De valahogy ő is hozzátartozik az uszodához, meg mindenhez. Nagy és hangos, nem lehet kikerülni vagy kifelejteni, képtelenség nem bámulni, nézni  folyamatosan hőséget sugárzó, izzadság-, nylonotthonka - és sárgabarackszagú elhízott testét. És a könyöke, a két repedezett kör a karja közepén, fekete,  mint lábamon a kátrány. Ő volt az, akitől életemben először hallottam azt a szót, hogy bodymilk. Gyere ide, ordít. Hogyan  is beszéltek ti otthon? Horvátul? Mondtam neki, hogy németül, erre felkiáltott: az legalább tisztességes nyelv. Nem mint amit a gyerekeimnek kell  tanulni: orosz, az ellenség nyelve. Mir - eta nagyezsda narodov, gondolom. És a Buddha szobor kiterjedésű uszodai takarítónéni megnyugtat, az olyan idegenekkel, mint mi, semmi baja. Köszönöm, mondom én.

Lehet, hogy nekünk is azt  kéne csinálni, mondta nagyanya. Amit a többiek. A gallér alá dugni a jelvényt. Az ellenség nyelvét beszélni, azt legelőbb. A cukorrépasiló világoskék, a templomtorony kanárisárga.
A plébános úr középen áll, két óriási szárny a vállán, aranyban, fehérben: Hét ministráns miseruhában. Énekelnek, mint a kisangyal, hangosan, mint az izzó vas, a torkuk kohó. Árad belőlük, csengő-bongó érchang, úszik a fekete mamókák feje felett, akik reszketeg hangon igyekeznek belekerülni az angyali lélegzet sodrásába, hogy elvigye őket, igen, talán az égbe. Lebegek.
Nagyanya egyre s másra még emlékezett. Például hogy kellett gyerekkorában előre köszönni a falusi hatalmasságnak. De a szavak kifordulnak a szánkban, elvétjük az imádságot. Mindenki megfordul a kanárisárga torony alatt és bennünket bámul.
A pokolban, mondja a plébános úr, ott fogjátok végezni. Előtte, szárnyai előtt, két aranyragyogású angyal áll. Csakhogy ők rézből vannak, és hátukba, az egyenes tartás végett, fapöcköt vertek.
Szentszakramentum, mondja a mester, de csak halkan. Minek mégy oda, ha nem muszáj. Örülj, hogy kommunista vagy. Nem vagyok, mondom. Mindegy, mondja. Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.
Anya legyint: mi megpróbáltuk, egye meg a fene. Gyülekezési szabadság nincs ugyan errefelé, de szabad vallásgyakorlás annál inkább, és szabad vallás nem gyakorlás úgyszintén.

A plébános úr a legidősebb ministránslánynak, az angyalloknis szőkének, aki a jobbján szokott állni, piros fürdőruhát vett ajándékba. Beszélik.

Hhhh, e-e-e-e-e-gy és ke-ttőőő, hhhh e-e-e-e-e-gy és ke-ttőőőő, hhhhh, egy kettő. És levegőt harapni, ahogy a mester csinálta. Nagy piros szája. Grimaszolva száll fel a vízből. Az égből harapni levegőt. Így csinálom én is. Kiharapni s letüdőzni. Égből a pokolba.

A nyárfalombok közt vasút, olaj, cukorrépa szagát fújja a szél. A gyár két lépésre van a sínektől. A melegvizes medence fölött kéngőz felhő emelkedik. Húsz perc alatt elkábul a szív. Napokig kibírják. Semmi pénzért el nem hagynák a vizitestet. A fal mögött csoportosuló fiúk ricsaja, a házak felől rekedt kutyavonítás. Amikor a fiúk nem fociznak, a korcsokat kínozzák. Addig bosszantják őket, míg a kutyák végül felakasztják magukat saját láncukra. Havi egy eset. Néha gyorsan megy, de van hogy hetekig tart, a láncok nem egyforma hosszúak.
Víz megy a fülembe, nem hallok semmit, ami a faluban történik. Hallom a lélegzetem: faltól falig nem egyforma hosszú. Emelkedik a karom, és még, és még, kitartás. Elmászik az ég. Az utolsó tíz hosszot végre nem háton, hanem hason, gyorsúszásban. Még tíz hossz, még kilenc.
Lélegezz, Ofélia, szokta mondani a mester.

Mississippi egy, Mississippi kettő, Mississippi három, ... négy. Levegő benntart.  Tizennégy fokos a csapvíz, de gyorsan melegszik. Az úszómedence nem feszített víztükrű. Az oldalán kicsap a víz, bele a gyerekkar magas réseken át a lefolyóba, körbe-körbe a medencében, a lefolyó belsején kénsárga lerakódás, mint a meleg medence széle is.  Sárga mint a húgykő, mondja a mester és rámkacsint: ezt nem a magunkfajtának találták ki. Ha lebegek, hallom őket, a csatornákat, tudom, hol húzódnak a medence alatt, a hullahörgés kihallatszik a réseken  Arccal lefelé pontosan látom: fekete alapon  sárga jelek.  Lapos vagyok, mint egy képregényfigura.  Nem feszített víztükör.  Átfolyok a résen. .

Buddha utánam kiált. Na végre, kiáltja. Már azt hittem, sose jössz. Otthonkában áll a csatorna peremén. Elhaladok mellette, felettem a lefolyó kerek teteje. Ó, mondom, hogy jutok innen ki. Így, mondja Buddha, és a csatornába  mutat.  Egyszer csak fenn állok mellette. Hólyagos lábujjaimmal átkulcsolom a csatorna szélét, hogy bele ne essek. Lenn a  fiúbanda húz el mellettünk. Háton csurognak a sárga vízen egy fali rés felé, integetnek. Buddha nevet és visszaint. Így, mondja. Az ellenségem is velük van. Int és nevet rám, hasra fordul, vízbe fúrja - mintha párnába tenné - az arcát, buborékok, aztán néma csend. A fiúbanda átmegy a falon. Mi van odakinn, kérdem a mellettem álló nőt, a Buddhakövér felvigyázót. Hiszen tudod, mi van kinn, mondja. A jutalom. Az élet. De megfulladnak, mondom. Igen, válaszolja. Itt benn fulladás, ott kinn élet. Na, ugorj. Bogtérdeim citeráznak a peremen. A fiúk szertefoszlanak odalenn. Mozdulatlanul át a falon. Arra gondolok, az nem lehet, hogy a víz mozgatja őket így. Biztos méreg. Nincs már sok időd, mondja Buddha mellettem. Nem tudok ugrani, mondom. Még soha nem tudtam megcsinálni. A mester csalódott bennem. Nem mehetek versenyre, mert nem tudok fejest ugrani. Ó, mondja Buddha, és elkezd felmosni. Nem muszáj, hogy fejes legyen, egy lapos hasas ugyanúgy megteszi. Lábujjaim kétségbeesve kapaszkodnak a csatorna peremén. Látom, hogy az utolsók is eltűnnek, és hogy ami lenn folyik, legyen az  víz vagy méreg, lassan elenyészik. Hát ja, mondja Buddha, így töri ki a gyáva kutya a nyakát. Elmegy, egyedül hagy, egyedül a medence peremén, és én olyan szívesen megfulladnék, mint a többiek, de nem megy.
Micsoda nyápic vagy, Ofélia, mondja a mester. Nem gondoltam volna rólad. Elvégre az én tanítványom vagy. Na gyerünk, hozz egy sört.

Kilencvennyolc, kilencvenkilenc, Mississippi száz. Fontos, benntartani a  levegőt A fulladás a legszörnyűbb halál. Kinyitom a szemem: klórpiros.
Így ni, mondta az ápolónő fia, és lenyomta a víz alá az egér fejét. Mellső lába a vizet, hátsó lába a levegőt taposta, csak a feje merült el. A patkánynak egy pocsolyányi víz  is bőven elég, mondta az ellenségem. Amikor megdöglött, elengedte. Az egér odasodródott hozzám, a medence közepére.

A faluban az éjszaka hangosabb, mint a nappal, és majdnem olyan világos. A cukorgyár fényei az akácfák lombján át megvilágítják a hálószobát, árnyékot rajzolnak a takaróra. A kutyák reggelig ugatnak. A fiúk valami újat találtak ki a bosszantásukra: egy csövet, amibe ha belefújnak, olyan mint a farkasüvöltés. Megbolondulnak tőle a kutyák, beletörik a foguk a láncba. Régen a fiúk éjjel bemásztak a falon át az uszodába. De ennek már vége: óvatosabbak lettek, mióta az a dolog történt a mesterrel.
Nem érek rá, Ofélia, mondta. Sántítva vonszolt egy láda sört. Fontos vendégem van. A mester vendége állítólag híres műugró volt, és azt beszélték, hogy maga a mester is ugrott: a startkőről bele a hideg, azúrkék medencébe. A cukorgyár két lépéssel a síneken túl, nyárfasor mögötti fényei hullámokat rajzolnak a medence falára. Kifogás, mondta nekem később Buddha. A vén disznó be volt rúgva, és már azt se tudta, ébren van-e vagy álmodik. Keddre virradó éjjel történt, amikor éjszaka feltöltik  a medencét. Úgy húsz centis lehetett a víz, amikor a mester fejest ugrott bele. Egyszerűen elfelejtette, hogy kedd van, ahogy engem is sokszor elfelejtett. Olyankor egyedül úsztam. Azt mondják, túlélte a nyakas. De azt is mondják, soha többé nem jön vissza. A részeg vén disznó, mondja a takarítónéni. Én se venném vissza az ilyet.

Visszaveszem magam. Lebegek. Lapos vagyok, mint egy képregényfigura.

Azon az éjszakán, amikor a fiúk először bőgetik a farkasokat, elmegyek az uszodába. Magasra emelt térddel az éneklő síneken át. Holdhajam árnyéka talpfáról talpfára bukdácsol. Átmászom a falon.
A fényben a nyárfák négyszöge, a fűsávok, a medence széle éles és hideg. Az úszómedence vize, mint a higany. Veszélyes, vak. Beledugom az ujjam. Túl könnyűnek, túl selymesnek érzem. Lázas beteg kezéből kicsúszó takaró. Visszahúzom a kezem: én ebbe nem merek belemenni. Borzolja, fújja  a szél a higanyt, a nyárfákat és a füvet. Megint érzem. Porcukor és állott tyúkhúsleves-zsír szaga. A falu felöl jön, ahol, hallom, hogy ordítva randalíroznak: űzik a kutyákat, a farkasokat, a fiúkat. Beledugom a lábam a meleg medence barna bodraiba. Úgy öleli bokámat a víz, mint töviskorona. Égeti a bőröm. Gyógyvíz. A holdfényben látni, hogy kis sárga izék úsznak benne. A gyógyulás. Gyorsan kihúzom a lábam.

Fasiszták vagytok. Meg kommunisták is. Megfogadtam, hogy megöllek, mondja az ellenségem.
Anyád a plébánossal kavar, mondom neki. Buddhától hallottam.
Eltorzul az arca. Megfogadtam, mondja. Ha még egyszer beteszed a lábad az uszodába.

Egy kocsma, egy templomtorony, egy uszoda. Szerény kínálatnál csekély a csalódás. Jó a víz, jó, mint a tyúkhúsleves. Kén, klór, só, szénsav, vasárnap a mise után mindenki ebben ül. Húsz perc alatt elkábul a szív. A kén gőzkoronát von a fejük fölé. Tagjaik síkosak, fehérek, sárga lerakódás rajtuk. Egymás hegyén-hátán ülnek, és a víz alatt egymáshoz érnek. Korbácsoltatják magukat a csövekből felbüfögő vízzel, alátartják a hátukat, és ordítanak a gyönyörtől. A plébános úr nincs itt. Neki saját fürdőkádja van. Én egyedül a hidegvizes medencében. Háttal vagyok, fülelek: a hullámok világos jeleket karcolnak a medence falára, és visszazuhannak a lefolyóba. Hallom a hullámokat. Hallom fejembe zárt  szívverésem.  Felfelé lélegzem. Szemhéjam mögött piros az ég.

Aztán hideg és feketeség: a víz összecsap az arcom fölött. Figyelmeztettelek, mondja az ápolónő fia. Kátránylábaim rúgkapálnak a vízben, hallom a spriccelést. Fejem egy zsákban, a felszínre vergődöm, csak tíz centi víz fölöttem, de egy patkánynak ennyi is elég. Tapossuk, gyúrjuk,  én  és a fiúk a feltörő buborékokat. Víz tolul  fülembe, fenntart, messzire tol a medence szélétől. Hallom a lefolyón sikongó hullámokat. Miért nem merülök el. Mint álmaimban, fenségesen alámerülni a tengerbe. Rugdalom őket, testük elcsúszik az enyémen. Zsugorodik az erő, visszazuhan a mellkasba, a szív mögé. Karom és lábam elrepül tőlem.
Az egyik álmom nem meséltem el a mesternek az ugrása előtt. Feküdtem egy tó mélyén, és néztem kifelé. Alulnézetből édes volt a víz és kristálytiszta, láttam őket belülről kifelé. Lapos arccal álltak a víz fölött, és lefelé néztek, de csak önmagukat látták. Meghalt, mondták és elfutottak. És én feküdtem a tó lekvárpuha mélyén, és lélegeztem felfelé.
A víz távol tart a falutól, a zajoktól. Eltűntek a fiúk, el a hangok odafönn. Itt lenn minden fekete és néma. Fekete alapon ezüst jelek. Házak, állatok, amik valójában nincsenek. Egyedül vagyok. Kora reggel és késő este. Közel a víz, közel a testemhez,  membránjaimhoz. Süllyedek, lebegek. Ofélia.

Itt fulladás, odakinn élet, szól Buddha. Fejjel lefelé. Tétova koppanással leérkezni az égkék mélybe. Előbb a koponya, utána a térd. Aztán a bokaizület. Ellököm magam. Áttörök. A levegő éles, hideg és fájdalmas, mint a legelső lélegzetvétel. Kiharapva az égből.

Ellenségem lába elé csöpögök. Azt mondom neki, és a beszéléstől szúr a mellkasom: Még ehhez is béna vagy.
Néz utánam, ahogy megyek mezítláb az olvadt úton. A porcukorillatban. Ellenségem mérgesen és tanácstalanul néz utánam, olyan gyenge és vézna a vakítóan fehér napfényben, hogy nemsokára már csak az aszfalttükör felett lebegő cérnavékony csík leszek a szeme előtt.

És anya azt mondja: nem kellett volna úgy megijesztened.

       RÁCZ ERZSÉBET FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/