12.
A tűz már csak izzott, az őrbódék üresek voltak a bejáratnál, a fasorompó
összetörten hevert a földön, messziről lehetett hallani a begyújtott autómotor
lihegését. Livada fölött éjszaka volt, az épületek sötétbe burkolóztak,
a homlokzatok fekete szemeiből széttört rácsok meredeztek. Csak a parancsnoki
traktusban égtek a lámpák, az elbarikádozott fegyőrök és rendőrök remegve
várták a megváltó hajnalt.
Ebben az órában, amikor az éjszaka átfordul a másnapba, ebben a Livada
felett kitört vihar utáni váratlan csendben hallottam a telefondrótok zümmögését,
amint az ország minden tájára elhírelték az újságot a déli börtönben kitört
lázadásról. Valahol begyújtották a teherautókat, egyenruhás emberek kapaszkodtak
föl rájuk, harci felszerelésben. A főváros üres utcáin rendőrautó robogott
égő lámpával, valakit fölvertek álmából.
Senkit sem lehetett látni a kapunál és sehol a kerítés körül, de a
sötétben sötét alakok mozgását lehetett sejteni. Körül voltunk zárva, erősítés
fog érkezni, Titus bevonul Jeruzsálembe.
A kukoricával bevetett tágas mező túlfelén, egy ablakban ember állt,
éreztem őt. Közeledett a tavaszi napforduló, az idő szép volt, a természet
enyhe, nyugodt éjszakának nézhetett volna elébe, kolóniájának alattvalói
nyugodtan aludhatták volna fogolyálmukat, mint minden éjszakán, mint az
előző holdvilágos éjjelen. Házának ablakából a börtön sötét épületére lehetett
látni. Sokszor nézegette éjszakánként, néha az éjszaka közepén fölkelt,
és elindult gyalog a mezőn át. A kapuban kártyázáson kapta az őröket, végigsétált
a pislákoló lámpákkal megvilágított folyosókon. A kövezet ragyogott, az
ügyeletes felel érte, mondta, az ügyeletes felelőssége, hogy ragyogjon.
Szerette a kötelességet, a tisztaságot, szerette a nyugalmat, amely ott
uralkodott a tágas szántóföld fölött és a kivilágított folyosókon, szerette
a rendet, amit fokozatosan teremtett meg, Livada az életműve volt. A vasárnap
délután békétől és sülthústól illatozott, vasárnap délután fehér labdácskákat
pattogtattak a zöld asztalokon. Az agresszió energia, mondogatta, az energiát
sporttal kell levezetni. Ha elromlik az idő, és ingerlékenyebbek lesznek,
nézzenek bokszmeccset, bunyózzanak ők is egy kicsit. És amikor Ban vasárnap
délután valakinek a szájába nyomta a labdát, és követelte, hogy egye meg,
egye meg, mivel csal a pontozásnál, tudta, hogy ez is energia, amely kiszabadul,
de helytelen módon. És amikor ezen az estén Terąič, a pszichológus jelentette
neki, hogy kitört a lázadás, tudta, hogy mi történt, elszabadult az energia,
helytelen módon és teljes erővel.
Öregnek hívták, egyszerűen Öregnek, ahogyan hívni szokták az olyasféle
kolóniák, guberniumok, törpeállamok összes jóakaratú irányítóját, mint
amilyen ez a déli börtön is volt. Az öreg eljátszotta a jóságos apa szerepét,
aki gyámságába vette az összes gazfickót, maga sem tudta, a börtönnel együtt
töltött sok év során mikor szűnt meg ezt játszani, mikortól viseltetett
valódi jóindulattal irántuk. Megértette, hogy ember, tolvaj és gazember
vagy, mindez egyszerre, olyasmi, amit nem lehet szétválasztani. Megértett
mindent, azt is, hogy idebent óriási energiák vannak lefojtva. Most Livada
tűzben és lázadásban lobogott, az országban futárok vágtattak, zümmögtek
a telefondrótok, reflektorok kutattak az éjszakában, a helytartót – a prokurátort,
az ügyészt – elfogta a szorongás: mi ez?
Állt az ablakában, és nézett Livada felé, a fölötte vöröslő fényre,
hallgatta a robbanások visszhangját. Éreztem, láttam őt. Így állt kétezer
évvel ezelőtt a meleg éjszakában ablakánál a római helytartó, és nézte
a föllázadt Júdea lángoló vidékét.
13.
– Tudom, mit csinálunk – mondta Pepi, aki előbicegett valahonnan a
reumájával. Volt a zsebében egy üveg gyógyír erre a bajra.
– Megkérdezünk egy okos embert – mondta. – Egy bölcsészt.
– Ha ugyan van itt ilyen – mondta Johan.
– Van, Sötétnek hívják, és könyvtáros.
Johan belehajított egy összetört széket a tűzbe, hogy az felcsapott,
és izzó szikrák pattogtak föl a lángokból.
– Úristen! – kiáltotta –, a Sötét Alojz.
Nem tetszett nekem, hogy Sötét volt a megfelelő ember, békeidőkben
a könyvtárból folytatta diplomáciai tevékenységét az igazgatóság és a fegyencek
között, eltávozási kérelmeket fogalmazott, kérelmeket a büntetési idő csökkentésére.
Ezzel szerzett tekintélyt. Mert korábban senki sem tartotta sokra az újoncot,
akármekkora nagymenő lehetett odakint, idebent csak Virman volt, Virmanocska.
Mégis ráálltam, hogy kérdezzük meg, mi legyen ezután. Bár valami azt súgta,
nem lesz ez jó. Háború van, ez nem a kérvények ideje. Nincs mit kérelmezni,
ha egyszer mindent szétvertünk, minden lángol. Johan a C-blok homlokzata
felé fordult, és elordította magát:
– Figyuzzál, banda! Látta valaki Sötét Alojzt?
Kiáltása megsokszorozódott a csarnokban és a folyosókon: Sötét, hol
van Sötét Alojz? A pillanatnyi zűrzavarban, a teljes felfordulás közepette,
amely a váratlan és teljes győzelem után eluralgott, Sötét neve megváltó
és csodás erővel hatott. A felkelők messze túlléptek minden határon, és
most a rombolás közepette már tétovák, némileg riadtak voltak. Mindig ilyen
riadt az elkövető, amikor fölméri cselekedetének következményeit. És ebben
az állapotban, ebben az egészen különleges állapotban, amelyet valamennyien
jól ismerünk, Sötét neve egész Livadát reménykedéssel töltötte el. Ő volt
az, aki átgondolni, megoldani, sőt talán vezetni is tudta volna a dolgokat.
Vizenyős szeme egyszerre úgy ragyogott a lángban álló jelenet fölött, akár
isten világossága. Sötét, Sötét, visszhangzották a kiáltások. Virmant keresed?
Amikor bekerült, gyorsan ráakasztották a Virman nevet, Virman Lojzi, mégpedig
azért, mert odakint pénzügyes volt, a kasszák, a szaldó, a kontó, a virmankodás,
ilyesminek a szakértője. Elégetett odakint valami papírokat a mahagóni
bútoros irodájával együtt. Itt most mi égettük föl fél Livadát, és az üszkök
fölött az ő nevét kiabáltuk. De válasz nem jött sehonnan, sem a két blokkból
és kantinból, sem az udvarról, sem a műhelyből.
Elindultunk a lepusztított Livadán át, hogy megleljük a könyvekbe és
elmélkedésekbe mélyedő bölcset. A könyvtár lehetett az alkalmas hely. Nem
sokkal azután, hogy a műhelyekből áthelyezték a könyvtárba, lett ismét
Sötét Alojz, a Virmanról meg a Lojziról hamar megfeledkeztek. Kérelmeket
írt, egyesek számára sikerült kieszközölnie a kegyelmet. Elterjedt a vélemény,
hogy odakint nagykutya volt, összeköttetései vannak, mindent el tud intézni,
a kegyelmet és a büntetés mérséklését is. Az első sikeres beadvány után
meghunyászkodva csúsztak-másztak előtte. Az elején valaki behúzott neki,
mert éjszaka megijedt a szemétől és a magas homlokától, most ugyanaz járult
elébe könyörögni a könyvtárba. Amelyik sokat szórakozott Virman Lojzinak
a kopaszságán átfésült hajával, és nagy röhögések közben az ebédlőben odavitt
neki egy fésűt, most kalaplevéve járult elébe. Kétszínű banda: tegnap még
a nyakába döntötték a levest, és a kopaszságára fésülték a haját, ma meg
úgy szólongatják, mint a megváltót. Sötét, hol van Sötét? De Sötét Alojz
nem volt sehol. Hozzá nem volt méltó, hogy éjnek évadján meneküljön a kukoricaföldön
keresztül. Tudtuk, hogy Sötétnek valahol meg kell lennie.
14.
A könyvtár olyan állapotban volt, mint minden ebben a házban. A polcok
feldöntve, a könyvek a földön, az asztal lábavesztett lap, talpunk alatt
az olvasólámpa cserepei csikorogtak. Sötétnek se híre, se hamva. Valami
dögevő fürge mozdulatokkal kutatta át a fiókokat, és tömte meg a zsebét
ceruzákkal, mindennel, amit talált. Johan megragadta a gallérját, és kihajította
az ajtón.
– Minek neked a ceruza, te hülye? Mikor még a nevedet sem tudod aláírni.
Nemcsak a könyvtár volt letarolva, a börtön egész területe olyan volt,
mint tájkép csata után; kihamvadtak az utolsó tüzek, néhány őrült fejetlenül
támolygott le-föl. Elfoglalt, bevett, kíméletlenül kifosztott ostromlott
város, amelyben most italoznak, amelynek utcáin holtrészeg emberek fekszenek.
A folyosókon részeg rabok hevertek szakadt, nyitott ruhában, leeresztett
nadrágban, az egyik szoba ajtajában kövér rab feküdt a tulajdon okádékában
és vizeletében, felfúvódott fehér hasa olyan volt a sötétben, mint hattyú
a tó vizén. Bepiált örömében és félelmében. Most már túl volt mindkettőn.
Mindenütt a felfordulás és a rombolás képei kísértek bennünket.
Ilyen országon keresztül mentünk messiásunk, tirannusunk után, kerestük,
mint Krisztust a pusztában vagy Mohamedet a sátorában.
Mitke mérnök, aki a műhelyeknél csatlakozott hozzánk, azt mondta, biztosan
a cellájában elmélkedik. Elindultunk tehát a lakhelye felé. Velünk volt
már ©ipac és Ban is. Sötét, meg kell találni Sötétet. Az elfoglalt és szétvert
Livadán át vezető utunkon az ebédlőn és a kantinon is átmentünk. Persze
szét volt verve, de ez nem volt elég: a görények a konyhából elvittek mindent,
ami csak mozdítható vagy letéphető volt, tányérokat, kanalakat, nagy fazekakat
teli lekvárral, ami ragacsosan folyt a nyomukban, valaki egy kredencajtót
cipelt. Ami a vacsorából maradt, ki volt döntve a földre, ott taposott
mindenki a babban és salátában, az egész moslékban. Ez így nem mehetett
tovább. Valakinek rendet kellett csinálnia. A káosz Sötét után kiáltott.
És végül így jutottunk el, az elvadult országon keresztül, amelyben a nekiszabadult
és részeg csürhe uralkodott, Sötét magánzárkájához. Zárva volt. Johan belesett
a kémlelőnyíláson:
– Semmit sem látni, olyan sötét van bent, mint a seggemben. De odabent
van – mondta halkan, – hallom a zenét.
A vastag ajtón keresztül valami ünnepélyes zene halk hangjai szűrődtek
ki, nyitány, szimfónia, ilyesmi. Johan bekopogott, de senki sem felelt,
csak a zene zengett még emelkedettebben, még ünnepélyesebben.
– Ez meg mi? – kérdezte. – Csak nem zárkózott be? Ki látott még ilyet?
Ebben a házban kintről zárják az ajtókat.
– Nem fogja kinyitni – mondta Pepi. – Be van szarva.
– Nincs ez beszarva – okoskodott Mitke –, nem akar belekeveredni. Okos
ember.
– Hát ez az – Johan belerúgott az ajtóba. –Sötét Alojz úr – kiáltotta
–, azonnal nyissa ki!
15.
Amikor elkezdődött, amikor már megvívtuk az első nagy csatát, a majdani
vezér, a diktátor, a zsarnok belső emigrációban tartózkodott. Úgyszólván
önkéntes fogságban. Először elő kellett halásznunk odújából, hogy fölültethessük
a trónra. Ez a történelmi igazság, minden egyéb az ő és a pribékjei hamisítása,
a hazug virmanoké.
Még mindig nem nyitott ajtót.
– Hé – kiáltottam –, magához szólok, Sötét Alojz úr! Ez nem a zenehallgatás
ideje. Ha azonnal ki nem nyitja, szétverjük ezt a kurva ajtót.
A zene elhallgatott. Johan nyomatékot adott a dolognak:
– Hozzon már valaki egy vasrudat. Be kell törnünk a vezérünkhöz.
Pofa valóban elrohant valahová, ez az ostoba fráter mindig rohant,
furcsa volt, hogy itt araszolt velünk, hogy nem rohant ki és nem kergetőzött
most a rendőrökkel a kukoricásban. Az ostoba fráter ostobán röhögött: miért
rohanna, itt nagyobb a hecc. Odavolt, hogy segíthetett.
– Csákányt! – ugrándozott örömében –, hozok egy csákányt.
– De lapátot se felejts el hozni – mondta Johan, és mind vidáman röhögtünk,
legjobban ő a nagy pofájában a tömérdek arannyal. Tényleg nagy hecc volt,
hogyan jutottunk el a vezérünkhöz. Ha tudtuk volna, mi következik, nem
röhögtünk volna ennyire.
Az ajtó lassan kinyílt, kinézett egy tojásfej. Sötét Alojz alacsony
termetű, fáraófejű férfi volt. Magas homloka a koponyatetőben folytatódott,
alóla vizenyős kék szem meredt ránk, homloka fölött a gondosan eltakart
kopaszság, a fejtető foltos bőrére fésült és ragasztott hajjal. Olyan volt
ez a haj, mint az odaégetett és kilyukadt palacsinta, amit a tojásdad fáraófejre
borítottak. Ez volt Sötét Alojz, akinek a nevét kiáltozta azon az éjszakán
egész Livada.
– Mit akartok szétverni? – motyogta akadékoskodva a mogorva férfi,
aki aludni akart. – Hiszen kinyitottam.
Nemcsak rosszkedvű volt, hanem félt is. Láttam, hogy remeg a keze.
Valóban elbújt.
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam miatta. Meg magunk miatt is. Olyasvalakinek
jöttünk fölkínálni a lázadás vezetését, akit a tökénél fogva kellett kirángatnunk
az odújából. Aki készen állt, hogy teknősbékafejét visszahúzza a páncéljába,
és megint becsukja az ajtót.
– Mit akartok? – dörmögte. – Ilyen későn az ember már egy kis nyugalmat
szeretne.
Bizalmatlanul méregetett bennünket.
– Tanácskozásra jöttünk. Együtt fog működni velünk.
– Senkivel sem fogok együttműködni – mondta, és megpróbálta becsukni
az ajtót. Johan bedugta a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé.
– Nincs más választása – mondtam.
– Ja úgy? – dörmögött tovább. – Előbb mindent szétvertek és fölégettek,
aztán eljöttök tanácskozni.
Így emeltük trónra a livadai felkelés nagy vezérét, az ajtóba rakott
lábunkkal. Magunk voltunk a hibásak. Nekem is hallgatnom kellett volna
a balsejtelmemre, amely azt súgta, hogy ez nem lesz jó. De nem volt idő,
nem volt idő, az éjszaka reggelbe hajlott, valamit tenni kellett.
– Vigyétek innen a mancsotokat – mordult ránk.
Végre kinyitotta az ajtót.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
JANCAR, Drago
Kaján vágyak
Osiris, 1997
Az angyal pillantása
Jelenkor, 1997
“Jelentés Hetedhétországból”
Magyar Lettre Internationale, 4
“Törzsek vagy Európa”
Magyar Lettre Internationale, 6
“Augsburg”
Magyar Lettre Internationale, 7
“Harangzúgás”
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu