CHRISTIAN GAILLY
BE-BOP
 

 1
EMÉSZTŐRENDSZ. TISZT.
Ipari övezet
Keres fiat. férf. betan. segédm.
Szipp. munkakör.
Gépjm. vez. eng. B. kat.
Tel. vagy szem.

1.1
Ahogy ott kuporog a szobája sarkában, az ablak és a radiátor közt, arcát a függönybe temetve, nekünk háttal, azt hinné az ember, duzzog, sír, hülyéskedik, vonaglik a röhögéstől vagy a fájdalomtól, pedig dehogy, éppen alt szaxofonozik, a hangszer tölcsérét a függönyhöz szorítja, így nem ad ki hangot.
 Nagyon korán van, ő pedig a Lover man-re improvizál, ez aztán a nóta, megérinti avagy felrázza még a legbotfülűbbeket is, lám-lám, a szomszéd máris beindult rajta, átkopog a falon, a koppanások felébresztik, abbahagyja a játékot, a játékot abbahagyni annyi, mint felébredni, vagy mint álomba zuhanni, egyszóval mindig nagyon korán kel reggel, akkor játszik, azért játszik nagyon korán reggel, mert nagyon korán reggel jól játszik, nagyon jól játszik nagyon korán reggel, és nagyon későn este is, nagyon is jól játszik nagyon későn este, egyébként meg a nagyon korán reggel és a nagyon későn este egy és ugyanaz, aminthogy a játék is pontosan ugyanolyan jól megy.
 Leakasztja nyakából a szaxit, zsebéből előhúzza a kupakot, ráteszi a fúvókára, a sólymok fejére húzott sapka jut róla az ember eszébe, Basile pedig, mert ez a fiú neve, nem, ez a keresztneve, a neve Lorettu, szóval arra gondol, most először jut ilyesmi az eszébe, hogy ugyan miféle kapcsolat van egy szaxofon fúvókája és a sólyom feje között, a vadászat és a, na de mire is vadásznánk?
 Hátrafordul, az ágyra dobja, ott az ágy az ablaknál, minden ott van az ablaknál, szűk kis lyuk az egész, a szaxi ugrik egyet az ágyon, a fiú nézi, mi az, nem bírta kapásból letenni, most először fordul elő vele.
 Pofonegyszerű, ha a hangszer mondjuk sólyom volna, és lecsapna a gyengébb, pontosabban lassúbb, azaz gyengébb, mert lassúbb madarakra, ő bizony kitekerné a nyakát.
 Megfogja, kitekeri a nyakát, elválasztja a nyakat a testtől, a testet a nyaktól, elrakja, testestül-nyakastul beteszi a tokba, bezárja a tokot, rögtön meg is bánja, hogy eltette, így bánkódva maga előtt látja a cizellált, nem, a metszett fémet, szeretné újra látni, nem, semmi, csak a réz sárgája, bársony, vörös bársony háttér, gyöngyház billentyűk.

2.1
Lefelé pattog a lépcsőn, mint egy kissrác kezéből kiesett labda, a légbetétes, vastag talpú, buborékos, sűrített levegős talpú cipője miatt, úgy vette, de mindegy, erről majd később.
 Mikor már kinn van, a szabad levegőn, nyílt terepen, nyilván töpreng, mintha csak az járna a fejében, mi lesz ebből az egészből, az arcát tapogatja, végig, végigsimítja a pofacsontját, a homlokát, az állát, mintha fáradtan az arcbőrét masszírozná, jólesik, ha egy kéz tapogatja az ember arcát, mégha csak a sajátja is, szentigaz, ha valaki már úgy megnőtt, hogy egy cseppet sem gyerek, többé a kutya se nyúl az arcához, kár, mintha nemcsak a fáradtságot, de valami mást is le szeretne dörzsölni, talán gyermekkori arcát, vagy mintha csak meg akarna győződni róla, hogy mindenek ellenére mégiscsak van arca, ilyen mostani, rendes homlokkal, pofacsontokkal, érzi, borostás, nem kéne így jelentkeznem, visszamegy megborotválkozni.

3.1
Épp borotválkozik. A tükörből látja az ágyat, rajta a tokot. Elképzeli a tokban a szaxit, mit elképzeli, valósággal látja a bezárt tokban a szaxit, nem is kell elképzelni, hogy kinyitja, úgy látja, nyitva.
 Gondolja, talán nem kéne már úgy játszanom, mint ő, helyesbít, gondolja, nem kéne már úgy próbálnom játszani, mint ő, gondolja, meg kéne próbálnom másképpen játszani, mint ő.
 Végtére is csak nem tölthetem az egész életem, ez jó, az életem, inkább az időmet, mondjuk az időmet azzal, hogy őt, nem meri kiejteni a szót, még csak gondolatban sem, pedig arra gondolt, hát éppen ezért nem meri kiejteni, mindegy, már úgyis arra gondolt, arra gondoltam, gondolja, hát akkor mondja is ki.
 Ki is mondja. Nem tölthetem az időmet azzal, hogy őt utánzom, sőt, annál is rosszabb, másolom, még ennél is rosszabb, plagizálom, szégyenletes, habár, rajta, rajta, mondd csak ki, mire gondolsz.
 Arra gondolok, mondja magában, hogy talán jobb egy olyan óriást másolni, mint Charlie (Parker), mint ha az ember megpróbál maga óriássá válni, de nem sikerül, folytasd, és törpe marad, hogy is mondjam, jobb, ha valakinek a másolata vagy, mintha az a senki, aki magadtól, hogy is mondjam, Charlie akarok lenni vagy semmi, na tessék, most megvágta magát.
 Spriccel. Mi a fenétől spriccel így a vére? Pedig nem szed vérhígítót. Csak nem hemofíliás? Miért, mit jelent az, hogy hemofíliás? Aki úgy szereti a vért, hogy csak folyatja-folyatja. Nem, biztos a fejébe szállt. Az összes vére a fejébe szállt. Tele lett a feje, vérbőség, ez az, vérbőség, túl sokat fújtam a szaxit, gondolja a tükör előtt állva.
 Meg aztán, ha a függönnyel betömi a hangszer tölcsérét, erősebben kell fújni, viszont a hangszín olyan lesz tőle, olyan hogy is mondjam, mindegy, ne erőltesd, egy csepp végigcsorran az állán, rácsöppen a pólóra, tessék, most válthatsz pólót, veheted fel a koszosat, amelyiken viszont nincs folt.
 Felhúzza, gondolja, nem, nem az, éhes, egy vasa, még egy nyomorult tízese sincs, amiből, aztán majd meglátjuk, na, volt már ilyen, szereznem kell, gondolja, szerezni legalább annyit, amiből, de előbb enni valamit, egy kiflit, egy szendvicset, nem, nem futja, csak egy kávéra, hát az újság?, tyűha, az újságot el is felejtettem. Leragasztotta a sebet.

4.1
Elhalad a templom előtt, megnézi a két festett szent búbánatos ábrázatát a homlokzati falon, nem, oromzati falon, oromfalon, vagy falormon?, hagyjuk, térjünk vissza a szentekre, légyszíves. Már ha ez egyáltalán, vagy ezek egyáltalán szentek. Ha, ha, aha, szentek, az biztos, különben mért lennének ott a freskók a kapu, a kapuzat kétoldalán. Bárhogy is van, a két szent búbánatos képe láttán fojtottan röhögni, vihogni kezd, látja magát szakállasan, hosszú hajjal, búbánatos képpel.
 Szőke kefefrizurája van, mint Mulligannek, Gerry Mulliganre hasonlít, tudja ő is, már mondták neki, persze azt is tudja, hogy Mulligan most hosszú hajat, szakállt növesztett, az a Mulligan tehát, akire ő hasonlít, az egészen fiatal, csupaszképű Mulligan, pólósan, farmerosan.
 Baritonoznom kéne, gondolja, a bariton, az jó, pontosabban jó, ahogy Mulligan fújja, ha én baritonoznék, biztos megpróbálnék úgy játszani, mint Mulligan, úgyhogy ha azért baritonoznék, hogy úgy fújjak, mint Mulligan, akkor inkább altozok, mint Charlie (Parker), helyesbít, inkább megpróbálok úgy altozni, mint Charlie (Parker), gondolja, úgy búgatni, úgy tagolni, míg csak elegem nem lesz belőle, míg csak nem támad kedvem, nem, sosem támad kedvem, miért is támadna kedvem, mi?, miért támadna kedvem?, szeretem Charlie-t, jól megvagyok vele, semmi kedvem váltani, jól megvagyok a bőrömben, meg aztán mikor fogok úgy fújni, mint ő?, odébb van az még, gondolja, ballag a kis utcán, hessegetve a reggeli verőfényt, gondolod?, nem, de ez gyönyörű, olyan enyhe, szinte csendes hangulat, bele lehet dögleni, mint egy álom, rózsaszín álom, itt-ott persze sárga, máshol meg reményzöld.

5.1
Szívesebben lett volna nem túl magas, kissé pohos, alkoholista, kábszeres, hullabeteg amerikai néger. Persze most sem túl magas. Épp a császári ezredesről elkeresztelt térre lyukad ki.
 Az ezredes hatalmas, csontsovány, távolba réved, mint Cécile. Cécile magas, nagyon elegáns nő, Lorettu Fernandnál ismerkedett meg vele egy este, Fernandnál egy este, amikor kvintettben játszottak. Fernand egy másik srác, övé szemben a téren a kocsma, a kocsma, amelyet volt pofája Birdnek elnevezni. Ez a Fernand is teljesen bele van zúgva Parkerbe (Charlie), de nem csak belé, elképesztően szereti Coltrane-t is. Gondolja Lorettu, veszek egy újságot, aztán megyek, iszom egy kávét Fernandnál, ha kinyitott már, kinyitott, a kocsma redőnye felhúzva.
 
6.1
A boltosnál, nem, a boltosnőnél, mert hölgy az illető, Lorettu elveszi a napilapot, odadja a vacak tízesét, elveszi a visszajárót, majd nemhogy elkotródna, mint százból százan, de lecövekel a hölgy előtt, kedve támad beszélgetni kicsit a hölggyel, pedig a hölgy nem is valami kedves, a bolt pedig tintaszagú, papírszagú, porszagú, egyébként meg nem is, semmi kedve beszélgetni, miért mondtam, hogy kedve támad beszélgetni?, alighanem azért, mert nekem volt kedvem beszélni, nem, neki semmi kedve beszélgetni, inkább szeretné hallani a hölgy hangárnyalatát, ha csak egy köszönöm, egy viszontlátásra, uram erejéig, sőt, elég lenne egy viszlát, az se feszélyezné, mindeközben pedig múlnak a másodpercek, már legalább három eltelt, sok idő, ha fél az ember, a hölgy pedig fél, nem meri megkérdezni a fiútól, óhajt-e még valamit, várja, hogy eltűnjön, nézi Lorettu arcán a ragtapaszt, ez a srác verekedett, gondolja, nyugodt vagyok, biztos ütött, de neki is kijutott, aki osztja, aki kapja, az nem véletlenül kerül oda, az szereti is az ilyesmit.
 Megvágtam magam, mondja Lorettu. Leszedi a ragtapaszt. A hölgy elfintorodik, lehunyja a szemét. Azért jó mély lett a sebhely. Semmiség, mondja, visszaragasztja a kötést. A hölgy kinéz az ablakon, valami néznivalót keres odakinn. Lorettu megfordul, ő is kinéz, nézi, mit néz a hölgy. A nap flittert szór a tábornok szemébe, kontrasztossá teszi a pofaszakállát, kencével keni be tincseit.

7.1
Hát veled mi történt?, kérdezi Fernand. Megvágtam magam, mondja Lorettu, és várja, hogy Fernand megkérdezze, miért, mit csináltál. Talált, süllyedt. Miért, mit csináltál?, kérdezi Fernand, és várja, hogy Lorettu azt felelje, borotválkoztam. Talált, süllyedt. Borotválkoztam, mondja Lorettu.
 Fernand olyan arc, mintha libanoni arab vagy nagycserkész volna, szakálla mindennap pont három napos. Fejét szalag fogja körül, úgy néz ki tőle, mint egy free altszaxis. Kicsit Ornette-hez hasonlít. Pedig nem is altos. Imádja az altot, de a tenort mégjobban.
 Ebben a percben egyébként, akár a nap bármely más órájában, a pult mögött, a kávéautomata mellett, csinálsz egy kávét?, Coltrane forog a lemezjátszó öreg, narancsvörös címkéjű bakelitkorongján, az éhes, fáradt Lorettu beleborzong, viszket tőle a fejbőre, csupa hideg verejték, szőke kefefrizurájának hajgyökerei is fáznak, egy biztos, ez a hang, ez a szving utánozhatatlan, ő is próbálta már, na, adod már azt a kávét?
 Oké-oké, mondja Fernand. Kétszer mondja, mármint nem azt, hogy oké, hanem hogy oké-oké. Oké-oké, oké-oké. A hangsor ritmusáról Lorettunek Beethoven egyik vonósnégyesének, de vajon melyiknek? a kezdőtaktusai jutnak eszébe. Á, Fernand úgyse tud segíteni. És Nassoy sem.
 Itt van Nassoy is, nyurga csontváz-alakja rátehénkedik a pultra, felesleges megkérdezni tőle, meg hát mit is kérdezne?, mi jut eszébe arról, hogy prapapapam?, ugyan, mi juthat erről Nassoy eszébe?
 Nassoy magas, csontos fiú, orrcsontja törött, ujjbegyei sebtapasszal beragasztva. Ha mosolyog, bár ritkán teszi, nos, olyankor a világ legkedvesebb mosolyát villantja, most viszont elég megnézni csípőjét, hatalmas tenyerét, az árnyékvilágra pislogó szemű szögletes fejét, nem, kár is faggatni, kár a faggatózással zargatni, a dobost és a bőgőst hallgatja, főleg a bőgőst, Nassoy bőgős.
 Ami Fernand-t illeti, ő a szemetes szélének ütögeti a kávéfőző szűrőjét, s azt mondja Lorettu-nek, elég reggeli fejed van ma reggel. Az embernek mindig csak reggel van reggeli feje, mondja Nassoy. Jó, jó, jó, mondja Fernand, na, tudom, mit beszélek, és Basile is tudja, ugye, Basile?
 Lorettu nem figyel, még mindig azon töpreng, melyik kvartettben hallotta az oké-okét, míg meg nem hallja, amint a pult bádoglemezén koccan a csészealj, a csészealjon a teli csésze, a csészealjon az odadobott kiskanál.
 Megyek, lefekszem, mondja Nassoy. Szia, mondja Fernand, és kirakja a cukrot a csészealj túloldalára. Szia, Basile, mondja Nassoy. Lorettu biccent Nassoy-nak, aztán fogja a kávét, az újságot, és letelepszik a bárhelyiség hátuljában.

8.1
Carlos ügynöke lett volna Verges? Az ENSZ a születésszabályozás széleskörűvé tételét sürgeti. Elias Canetti avagy a férfiak földje. Ez meg ki, ez a Canetti? Lorettu hirtelen arra gondol, hogy megkérdezi Fernandtól, na de Fernand. Kicsit hasonlít Ornette Coleman-re. Éppen egy jegyzettömbre ír valamit, valószínűleg számokat, rendeléseket, beszereznivalókat.
 A francia katonák egy nappal sem maradnak tovább Ruandában. A ghanai kéksisakosok fokozatosan átveszik az utászok helyét. Lorettu felnéz, Fernand-t keresi, szól neki, megkérdezi, te, az utász, az milyen katona, mi? Fogalmam sincs, mondja Fernand, gyalogosok, mit tudom én, vagy gyalogos tüzérek, biztos gyalogosok. Nem, de én, mondja Lorettu. Fernand már nem figyel rá.
 Sri Lanka. A baloldalnak össze kellene fognia a kisebbségek képviselőivel. Laosz. Mesztic menekültek gyászos bolyongása. Lorettu felnéz, nem, semmi, biztos fogalma sincs róla. Contrex reklám. Társam a fogyásban.
 Szarajevóba utazna a pápa. A boszniai szerbek zsarolni próbálják a KFOR-t. Lengyelország. Vita egy volt kommunista kinevezéséről. Franciaország. Lorettu éhes. A Savoie-ban letelepedett fiatalember nem mer egy kiflit kérni Fernand-tól, de mást sem, egy darab kenyeret, egy szendvicset, akár vaj nélkül is. Szlaszám., Pf., SOS, irgalom, minden további felsötétítésért kérjék a 36-15-ös szendvicset.
 Nicaragua. Egy hajdani lázadó győzelme. A forradalom él. Fogd be! Összeverték, mint mindig, kiröhögték, ahogy szokás, elárulták, rendben, de él. Befogtad már? Szeretnénk látni! Na, befogod? Mi? Befogod vagy nem? (Gumibot a pofájába) Rendben, befogta, folytathatjuk, elnézést.
 Charles Pasqua párhuzamos tárgyalásai. Hasadóanyag-kereskedelem. Sport. Először nyert aranyat az üldözéses versenyben. Mi az, hogy üldözéses verseny? kérdezi Lorettu. Hagyj békén, mondja Fernand, ha semmit sem értesz abból, amit olvasol, akkor ne olvass, különben is, mi a francot akarsz attól az újságtól?
 Lorettu nem válaszol, semmi kedve, hogy Fernand cseszegesse, semmi kedve, hogy Fernand megint a fejéhez vágja: na látod, már megint azt hitted, okosabb vagy, mint a többiek. Na, ejtsünk egy-két szót erről a témáról: Lorettu mindig is azt erősítgette, hogy ellentétben Nassoy-val, aki éjszakai melót vállal, ő bizony jól kijön a bálokból, bankettekből, első áldozási összejövetelekből, lakodalmakból, meg a rezesbandás temetésekből.
 Zene. Elutazott a párizsi Operaház igazgatója. Lorettu azt mondja, szarok az Operára, szarok Párizsra, szarok arra a másikra is, hogy a fenébe hívják? Canetti, ez az. Fernand kérdezi, mit mondtál? Lorettu azt mondja, semmit, és továbblapoz.
 Színház. Shakespeare és Hiroshima. Gazdaság. A nők
egyenjogúsága csökkentheti a népességnövekedést. Na, most már elege van, nincs több hátrálás, nincs több halogatás, gyerünk előre, lapoz, lapoz, megtalálja az álláshirdetéseket, a fentebbit is, elolvassa, na, mondja, nocsak, de nem mondja hangosan, összecsukja, összehajtja, feláll, zsebébe csúsztatja, megindul a kijárat felé. Fernand azt kérdi: Szombaton jössz a kolostorba?

9.1
Légpárnás tornacipőjét, (rimbaud-i szellőtalpak rappes kiadásban) Lorettu egy pasastól vette, megsajnálta a pasast, hiába, ő már csak ilyen, a pasas másmilyen volt, alighanem úgy nyúlta a cipőt, de mindegy. A téren ragyog a nap. A fekvő rendőrön egymás után két kocsi döccen át. Jaj, a gyomrom! Lorettu émelyeg. Émelyeg a naptól. Jaj, a fejem! A fejét fogja, megáll az árnyékban, a szobor mellett.
 A tábornok tekintete a távolba vész, nagyon távolba, mintha a naprendszeren túlra nézne, gondolja, és utána?, lehet, hogy nincs utána semmi?, jaj, hagyd már, de nem, szóval akkor a semminek sose lenne vége?, one more, akkor tehát a semmi sehol sem ér véget?, rohanunk, rohanunk, mindig csak előre, aztán semmi, csak az üresség? Lehetséges ez?
 Lorettu kilép az árnyékból. A tó partján húzódó hosszú korlát felé indul. A tér a város legmagasabb pontján helyezkedik el, a tó felé eső részén csak az üresség tátong. A korlát mellett padok ücsörögnek. Lehuppan egy padra. Lábai előtt érzi az ürességet, persze pici űr ez ahhoz a másikhoz képest, de azért mégis, ez is az, mindegy, kibírja, ha egyenesen előre néz. Amíg le nem néz, addig rendben. Nem néz le. Nézi a tájat. Na hiszen, a táj. Ehhez még neki is van joga.
 Erről a helyről uraljuk. Nem, a táj ural minket, a hatalmas tó, a hegyek, tényleg szép. Minden kéklő, rózsaszín, halványsárga, lágy zöld. És mindez ködbe burkolózik, de csak olyan finom ködbe, amelyen áttetszik a víztükör, a páragomolyok, a kéklő, olykor sárgás, máshol zöldes pamacsok.
 Farmerje farzsebéből előhúzza az újságot, kinyitja azon az oldalon, fölé hajol. Újság fölé hajló fiú, szőke fickó, karját leereszti, az újság fölé hajol, és töprengve olvasgat egy hirdetést.
 Idős házaspár telepszik le ugyanarra a padra, éppen mellé, egészen szorosan mellé, pedig van itt még pad, nem is kevés, na jó, mindegy, hagyjuk. Különös szag csapja meg az orrát, odafordul, szemügyre veszi az öregeket.
 Az öregasszony térdén kúpforma vagy piramis alakú csomag. Kibontja a masnit, letekeri a szalagot, kibontja a csomagot. Amint széthajtogatja, a kék papír közönséges, hatalmas négyzetté terül. Rajta felhajtott peremű kis karton-tálca, ez volt a piramis alja az előbb. A tálcán két péksütemény, keresztbe rajtuk egy harmadik.
 Az öregasszony az egyik péksüteményt odaadja az öregembernek, megfogja a másodikat, nem, visszateszi, mert rájött, hogy ha most megfogja, balkézzel nem tudja rendesen letenni a hatalmas papírt, s rajta a tálca közepén, nem, épphogy a szélén lévő harmadik süteményt, amely így elbillenti a tálcát, szóval a mégiscsak kissé merev, mereven horpadozó tálcát maga mellé a padra, balfelől, ahol Lorettu már nem látja, két kézzel teszi hát le a széthajtogatott csomagot balfelől a padra, megfogja a péksüteményt, szájához emeli, kinyitja a száját, aztán távolabb tartja a péksüteményt, bandzsítva szemügyre veszi a csücskét, becsukja a száját, odafordul az öregemberhez.
 Az pedig a sajátját vizsgálgatja, halogatja a harapást, ránéz az öregasszonyra. Ő sem kezdte még el, az öregembert nézi. Egymást nézik. Na, egyél, mondja az öregasszony. Na, és te?, kérdi az öregember. Kuncogni kezd, Lorettu felé fordul.
 Lorettu nézi a péksüteményt, aztán az öregembert, próbál uralkodni magán, mégis megkérdezi: Nem adnának egy falatot?, majd rögtön összeszedi magát, és így szól: Bocsássanak meg, semmi ilyesmit nem akartam mondani, tegyenek úgy, mintha meg se szólaltam volna, ne törődjenek velem, már megyek is, egyenek csak nyugodtan, én személy szerint irtózom attól, ha valaki nézi, amikor eszem, nem is néztem magukat, épp csak odafordítottam a fejemet, éppen indulni készültem, máris indultam volna, csak körülnéztem, mint aki fel akar állni, Lorettu feláll, nem akartam zavarni magukat.
 Add neki a harmadikat, mondja az öregember. Na és akkor neked?, kérdi az öregasszony. Nekem, nekem, mit nekem, megvagyok nélküle, mondja az öreg. Mondod most, de később?, mondja az öregasszony. Mondom, hogy add neki, mondja az öregember. Nem, nem, mondja Lorettu, tartsa csak meg! Ej már, na, jól van, elég, mondja az öregember, odaadod vagy mi lesz?
 Az öregasszony nézi az öreget, aztán Lorettu-t, aztán az öreget, aztán Lorettu-t, csomó minden átfut az öregasszony tekintetén, egy csomó gondolat, mind valamilyen kapcsolatban áll az élettel, az évek múlásával, a barátsággal, a szülői hivatás meg az anyai hivatás nagyszerűségével, mindez egy pillanat alatt átfut egy öregasszony tekintetén, aztán odaadja Lorettu-nek a szép nagy péksüteményt, odanyújtja, átnyúl az öregember orra előtt, az öregember nézi, amint nyújtja, követi a szemével, aztán nézi Lorettu kezét, elveszi, nem, mégsem veszi el, mégis elveszi, gondolja az öreg, igen: Köszönöm szépen, nagyon köszönöm, mondja Lorettu. Kinyitja a száját. Abban a pillanatban meghallja az öregember hangját.
 Éhes vagy, mondja az öreg. Igen, mondja Lorettu, és a péksütemény csücskét figyeli. Ő is bandzsít, amint a péksütemény csücskét figyeli. Kinyitja a száját. Abban a pillanatban az öregember hangja újra megszólal.
 Nincs munkád, mondja az öreg. Egyen, egyen csak, mondja Lorettu, ne nézzen, mert azt nem bírom. Legalább keresel?, kérdezi az öreg. Már találtam is, mondja Lorettu, vagyis hát, ha felvesznek, itt van a hirdetés. Megnézhetem?, kérdi az öreg. Ne izélgesd már, mondja az öregasszony, nem látod, hogy majd megdöglik az éhségtől? Igazad van, mondja az öreg, együnk!
 Az öregasszony nagyra nyitja a száját. Az öregember is nagyot harap. Lorettu a csücsköt ropogtatja, ettől a sütemény túlsó vége felkunkorodik. Szusszant egyet, az orrlikán kiáramló levegő porcukorfelhőt lebbent. A töltelék mindenfelől kibuggyan. Hű, de marha jó! Végre! Három harapásra befalja, ujjait leszopogatja és beletörölgeti a farmerjába, közben meg nézi a tájat, megváltoztak a színek, szinte semmi köd, a hegyek is látszanak.
 Na, hol az a hirdetés?, kérdezi az öreg. Remélem, összejön, feleli Lorettu. Fogja az újságot, odalapoz, összehajtja egyszer, aztán még egyszer, odanyújtja az öregnek, mondja, nézze, itt középen. Add csak ide a szemüvegemet!, mondja az öregember.
 Az öregasszony leporolja a ruháját, letisztogatja a morzsákat a lába között öblösödő szövetről. Lorettu látja a lába formáját, főként a térdét, arra gondol, hogy nézhet ki följebb, a combok, a lába köze, kínosan érzi magát, amiért erre gondol, aztán egyszeriben eszébe jut egy fénykép, amit Cécile-nél látott egy újságban, egy öregasszony, egy nagyon öreg asszony volt rajta meztelenül, egy aggasszony, van ilyen szó?, aggasszony?, szőke volt, a szeme kék vagy zöld vagy világosszürke, a kép fekete-fehér, gyönyörű nő, biztosan gyönyörű nő volt valamikor, gondolta akkor a fiú, s ráadásul sokkal tisztábbnak tűnt, mint egy fiatal, kevesebb volt a szőrzete, szinte semmi, de nem úgy, mint a fiataloknak, akik kiborotválják, és az a pár szál is egész világos, olyan illetlennek érezte, úgy felkavarta a dolog, hallod? mondta az öregember, add ide a szemüvegem!
 Az öregasszony kinyitja a táskáját, turkál benne. Biztos, hogy odaadtad?, kérdezi. Hát persze, hogyne, keresd csak, mondja az öreg. Lorettu legszívesebben elhúzná a csíkot. Na végre, megvan, mondja az öregasszony. Odanyújtja az öregnek. Lássuk csak!, szól az öreg. Figyelmesen olvas, ráérősen, aztán felnéz, leveszi a szemüvegét.
 Legalább tudod, mit jelent az, hogy emésztőrendszer tisztítás?, kérdezi. Nem igazán, mondja Lorettu. Egész nap szivattyúzhatod majd a szart, szegény fiacskám, mondja az öreg. Kevesebb marad, mondja Lorettu. Az öreg ránéz. Az nem jó, ha kevesebb marad, mondja, gondolkozz csak, az a jó, ha van bőven. Mindig lesz bőven, mondja Lorettu. Ez igaz, mondja az öreg, ez igaz, de mondd, csak nem akarsz egész életedben szart szivattyúzni? Mint az öcséd, Henri, mondja az öregasszony. Hogyhogy Henri, hogyhogy Henri, hogy jön ide Henri?, megkérhetlek, hogy ne emlegesd itt Henrit?, kérdezi az öreg.
 Lorettu legszívesebben elbőgné magát. Azt mondja, kész, passz, most ez van, nem ezt fogom csinálni egy életen át, zenész vagyok. Vagy úgy, mondja az öreg. Még vagy tízféle hangsúllyal elismétli, hogy vagy úgy. Vagy úgy, vagy úgy? Vagy úgy... Vagy úgy! Vagy úgy.
 Na és?, mondja, de nem olyan szarok-rá hangsúllyal, meg nem is és-akkor-mi-van hangsúllyal, nem, csak úgy, mint aki szeretne többet tudni, és ez az öregember tényleg mindent tudni akar, hát Lorettu el is mond neki mindent.
 Á, Bud Powell, Kenny Clarke, Sonny Stitt. Szóval? Ehhez mit szólsz? 50-ben negyven éves voltam, 40-ben harminc. Murisak ezek a fiatalok. Nagyra vannak magukkal, mondja, és ránéz az öregasszonyra. Aztán tátva marad a szájuk, ha az ember megmondja nekik. Tátva bizony, ha egy szép napon megtudják, hogy s mint, mondja az öregasszony. Nem arról van szó, mondja Lorettu, Sonny Stittre gondoltam, Charlie Parker tökéletes másolatára, maga ezt nem értheti. Újra kezdi, mondja az öreg. Azt hiszi, nem tudom, ki az a Sonny Stitt, de Parker jobban játszott, mégiscsak ő volt Parker. Hát én, én ki vagyok?, kérdi Lorettu. Hogy mondod?, kérdi az öreg. Semmi, mondja Lorettu, mennem kell.
 Elmegy, ott hagyja őket a tóparton.
 Kedves fiú, mondja az öregember, nem gondolod? Az öregasszony nem felel, a tájat nézi. Nem láttad, hogy ragtapasz van az arcán?, kérdi.

          LACKFI JÁNOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/