Odahaza azt beszélik, hogy a Megváltó, mikor észak felé tartott, elhaladt Bajvívó Lars irtása mellett. Ott a föld olyan köves volt, mint maga a sivatag, úgyhogy igencsak otthonosan érezte magát.
 Beszélték, hogy a Megváltó egy kövön ült, és Bajvívó Larssal a földreformot siratta.
 – Vigasztalódj, Lars – mondta a Megváltó. – Az én mennyei Atyámnál nincs semmiféle földosztás. Az a föld, amit itt felmérnek és felosztanak, ott nem tartatik számon. Az üdvözültek országa nincs felosztva.
 Beszélik, hogy Bajvívó Lars csak állt szótlanul, és nézett, amikor kivágták a határcölöpöket, és határköveket raktak le. Az ezüstpénzek akkor egy vajtartóban lapultak, amit eldugott, miközben arra várt, hogy a mocsár földdé keményedjék.

Odahaza azt beszélik, hogy Bajvívó Larsot az irtása közelében lévő, vízzel teli régi bányában keresztelték. A bánya – mondták – mindazt a vizet összegyűjtötte, ami az égből esett, és ami a földből jött föl. És ez igaz is volt, hiszen még azon a száraz nyáron sem apadt a vize. Még akkor sem kellett szomjaznia annak, aki a rövidebb úton tartott Grĺbuanba.
 A bányató vizének halványpiros színe volt, a föld dús érctartalma miatt. Az íze édes, és melegítette belülről az ember mellét. Használt tüdővész és használt a test fáradtsága ellen. Bajvívó Lars sokat tudott mesélni arról, hogy a tó feneketlen és titkos járatokon összeköttetésben van az odalent húzódó sötét fejtőhelyekkel.
 – Bizony a feneketlen mélységben keresztelik az embert – mondta.
 Aztán órákig a sötétség fölé hajolva ült, a fülét befogta. Lépteket és kopogást hall – állította –, meg kiáltásokat, mint megannyi lépcsőfokot az ég felé.

Úgyhogy el is utazott a bányairodára, és beszélt. Csak állt, sapkával a kezében, elszánt tekintettel.
 – Valaki odalent rekedt a bányában – mondta. – Valaki az Allerbergettől keletre eső fejtőhelyen rekedt.
 – A bánya egyetlen elágazása sem húzódik olyan messze észak felé – felelte az irodista. – Ott soha semmilyen ércet nem fejtettek, nincs arra semmiféle bányató és fejtőhely.
 – Engemet a feneketlen bányatóban kereszteltek – felelte Bajvívó Lars. – Én ne tudnám, merre vannak a vájatok?

Azon a télen Bajvívó Lars hallotta, hogy a feneketlen sötétben karácsony első napjának reggelén istentiszteletet tartanak. Hallotta, amint fölolvasnak a szentírásból, azokból a részekből, amelyekből ilyenkor szoktak. Hallotta, hogy énekszó és örvendező hangok szállnak az ég felé. A siralom tavát azóta nevezik bányatónak.

A falubeliek ismerték Bajvívó Larsot, de egyesek gúnyosan elhúzták a szájukat, ha szóba került. Senki sem tudta, vannak-e rokonai az egyházközségben. Valaki azt állította magáról, ő tudja, hogy Bajvívó Lars kilencvenhatban érkezett északról, csavargóként, és azóta maradt itt. Mindazonáltal azt beszélték, hogy azok közül, akik a bányából élnek, van egyvalaki, aki távoli rokona Larsnak, állítólag anyai ágon. Talán ezért nem ment tovább erről a vidékről.

Kis Sven a robbanás óta vak volt, és most alkalmi munkákat végzett a bányában. Ércet mosni és tisztítani az elvesztett látása miatt nem tudott. Úgyhogy elesett a külön keresettől is, amit pótlékként adtak a mosásért és tisztításért.
 Kis Svennek ezért mindig kevés munkája akadt, de ezt állítólag nem is bánta. Ferde növésű volt, mégis olyan nehezeket cipelt, mint a legerősebb legények. A rakodásnál éppoly fürgén dolgozott, mint a többiek. Akkora köveket emelt föl, akár egy fatönk, és munka közben mindig csöndesen énekelt magában. Ha úgy alakul, elhajtott volna egy egylovas kocsit. Úgy kiismerte magát a fejtőhelyek és aknák között, mintha lámpával mutatták volna neki az utat. Azt beszélték, hogy a bánya homálya olyan volt neki, mint a legfényesebb napvilág.
 Amióta elvesztette a látását, egy nagy, színes zsebkendőt kötött a szeme elé. Egyszer kiterítette a térdére, és megmutatta. Három férfit ábrázoló kép volt rányomatva, meg ezek a szavak: “Szerencsés utat! A mielőbbi viszontlátásra!” Anyai nagynénje, aki igen jól ment férjhez, odalent délen, amikor tudomást szerzett a gyermek születéséről, ezt a kendőt küldte a húgának meg egy doboz pralinét. Ez nem sokkal az után volt, hogy a gyermek világra jött. Kis Sven anyja akkor cselédlányként szolgált, és titokban szült az istállóban, az eseménynek csak a barmok voltak a tanúi. Beszélik, hogy a pralinék csillogó ezüstpapírját egyenként leszedegette és a disznónak adta.

Beszélték, hogy Kis Sven soha egyetlen panaszszót sem ejtett, akkor sem, amikor a látását elvesztette. Beszélték azt is, hogy ima közben a templomban úgy ült, hogy a térdén volt a biblia, és arra hajtotta a fejét. Hogy így vette birtokba a szentírás szavait.

Kis Sven igen szereti a fényt.
 – Nem lenne olyan nehéz teljes nappali világosságot teremteni télen – magyarázta. – Hisz a nap állandóan süt, a fényt pedig meg lehetne fogni, és föl lehetne küldeni.
 Sokat törte a fejét az újféle divatokon, úgy ám.

Egyszer Kis Sven majdnem megfagyott. Ez még azelőtt volt, hogy megvakult. Akkoriban Mattiséknál szolgált béresként. Télen történt a dolog, kora reggel.
 Mattiséknak bolond volt a lányuk, mondják. Azon az éjjelen járt-kelt kínjában, bement az istállóba, és szabadon eresztette nagyapja kedvenc lovát, a Fakót. Reggel ijedt nyihogás tölti be az udvart. Az elszabadult ló eltévedt a sötétben meg a hóban, és megpróbálta átugrani a deszkakerítést, de elszámította magát, és egy cölöp belefúródott a hasába. Az emberek a ló köré gyűlnek. Lefűrészelik a cölöpöt, a nyihogó állatot szánra emelik, és elhúzzák a fészerbe. A ló lassan haldoklik. Körülállják, nem tudják, mitévők legyenek. Az öreg Mattis hozza a fejszét a fáskamrából. Tanácstalanul áll, és belenéz a ló szemébe. Nem képes lesújtani.
 Ekkor úgy döntenek, hogy a lovat le kell lőni, de a faluba vezető utak nem járhatóak. Kis Svennek a másik lovat be kell fognia az eke elé, és el kell jutnia a mészároshoz, meg kell kérnie, jöjjön a maszkkal.
 Kavarog a hó Kis Sven meg a ló körül. Látni alig lehet, a ló rossz útra téved. Körbe halad, aztán tanácstalanul megáll, és vár. Kis Sven az ekén fagyoskodik.

Mozdulatlanul, összekuporodva ül, és mintha ott elöl a melengető napot látná. A hó gyorsan olvad, és az eke alatt zöld fű sarjad. A ló legelészik, és Kis Sven hunyorogva néz az ég felé. Erős a fény, bántja a szemét. Melegszik az idő, Kis Sven leveszi abaposztókabátját meg a mellényét is. Most ingujjban ül a melegben és a fényben. Aztán hallani véli, hogy a templomban hétköznapra harangoznak. Mintha kockacukrot meg almákat tartana a kezében.
 – Kis Sven – kiáltják –, Kis Sven, kelj fel!
 Ekkor felpillant, és ott áll előtte a Megváltó, kezében a kötőfék. Olyan meleg van, mintha nyár közepe volna, a ló és a Megváltó szájából mégis fehéren száll a pára.

A falubeliek között, mint mondják, ismerős volt Bajvívó Lars, némelyek mégis gúnyosan elhúzták a szájukat, ha szóba került. De volt ott valaki, aki soha egy rossz szót nem szólt. Soha nem tagadta meg a szállást Bajvívó Larstól, meg a segítséget sem, hogy helyet szerezzen neki az erdőn dolgozó napszámosok között, vagy ha volt faúsztatás, akkor ott.
 – Isten áldja Per Hagströmöt! – mondta Bajvívó Lars összekulcsolt kézzel. – Isten áldja Per Hagströmöt meg az övéit!

Per Hagströmnek volt egy Fredrik nevű bátyja, aki, mint sokan mások a faluból, kivándorolt Amerikába. Vasárnaponként hol ennél, hol annál gyűltek össze, és felolvasták a leveleket, amiket az emigránsok küldtek. Amikor Källfalletbe, Hagströmékhez érkezett levél, még Bajvívó Lars is ott ült a konyhai heverőn, a sapkáját szorongatva.
 – Isten áldja Per Hagströmöt meg az övéit meg az Amerikába kivándorolt bátyját!

A levelek vékonyak voltak, összefogdosottak, és áhítattal, alapos torokköszörülés után olvasták fel őket. A Fredriktől jött első levelet a vízkereszt utáni második és harmadik vasárnapon is fölolvasták.

“Szeretett öcsém és minden otthon maradt atyámfia! Nagyon köszönöm a levelet, amit tegnapelőtt kaptam meg. Már igen vártam. Mivel a leveledben feltettél néhány kérdést, először külön lapon ezeket szeretném megválaszolni. Kérded, hogy kiismertem-e magam a nap állásán. Válasz: Mióta csak elindultam otthonról, végig kiismertem magam, leszámítva azt, amikor Göteborgban álltunk a parton és néztük a naplementét, azt hittem, sokkal délebbre nyugszik a nap. De aztán az Északi-tengeren is, Angliában is meg az Atlanti-óceánon is tudtam az irányt. Amikor New Yorkból elindultunk, úgy véltem, szinte északi tájon járunk, bár sötét volt, másnap ugyanezt gondoltam, bár akkor meg borult volt az idő, úgyhogy mondtam a társaságnak, hogy egyfolytában északon utazunk, és így is volt, mígnem egy Montreal nevű kanadai városba értünk, aztán nyugat felé vitt az út. A Golf-áramot nem voltam képes felismerni a tengerben. A Mississippi folyónak esése van Minneapolis közepén, és vélhetően duzzasztják is, mert mindkét oldalon erőművek voltak, amelyeket feltehetően a folyó hajtott, nem volt alkalmam közelről megvizsgálni, egyszóval a vízesés fölött azt láttam, hogy fagy volt, alatta viszont, a hideg tél ellenére, sehol nem volt jég. Kíváncsi vagyok, nem ez lesz-e otthon is nemsokára, amikor az erőmű teljes gőzzel üzemel. Ami az itteni jövőmmel kapcsolatos kilátásokat illeti: erre nem válaszolok, ugyanis nem tudom, mert még rövid ideje tartózkodom itt, és mert itt a tél a legcudarabb évszak, de az ’elveszett’ szót ne használjuk, még ha a szülőhelytől való távollétemről beszélünk is. Tudom én, hol születtem, remélem, tudni is fogom, még ha rám mosolyog is a szerencse. Az első üstököst láttam, de a másikat még nem. Meg kell említenem, hogy most a létező legszebb hold világít itt, egyébként éjszaka eléggé sötét van. Még sok mondanivalóm volna, de kevés a hely, tudom, hogy érdekelnek a gépek, nekem aztán volt alkalmam látni ilyeneket. A gyorsvonatok lokomotívjainak, amelyek Minneapolistól nyugatra mennek, úgy hét láb magas hajtókerekeik vannak, értheted, hogy az egész egy óriás lett, hisz a kazánnak, amely oly hatalmas, hogy nem fér a kerekek közé, fölöttük kell elhelyezkednie, különös, ahogy állni tudnak ezek a lokomotívok, amikor meg teljes sebességgel kezdenek száguldani, mintha erősen ringatóznának. Na, most már zárom a soraimat. Az Úr legyen velünk, és további jókat kíván az új esztendőben bátyád, Fredrik Hagström.”

A fölolvasás után csönd telepedett a társaságra.
 – Isten áldja Fredrik Hagströmöt – mondta halkan Bajvívó Lars. – Fredrik Hagströmöt Amerikában.

         SZAPPANOS  GÁBOR FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu