Umberto Eco
Kosovo

1993 decemberében, az Académie Universelle des Cultures rendezésében kongresszust tartottak a Sorbonne-on a nemzetközi intervenció fogalmáról. Nem csupán jogászok, politológusok, katonák és politikusok vettek részt rajta, hanem olyan filozófusok és történészek is, mint Paul Ricoeur vagy Jacques Le Goff, orvosok határok nélkül, mint Bernard Koutchner, valaha üldözött kisebbségek képviselői, mint Elie Wiesel, Ariel Dorfmann és Toni Morrison, különféle diktátorok elnyomásának áldozatai, mint Leszek Kolakowski, Bronislaw Geremek vagy Jorge Semprun; egyszóval csupa olyan ember, aki régen sem szerette, most sem szereti, pokolba kívánja a háborút.
Az intervenció szótól mindenki félt (Saguntumnál is intervenció történt, annak nyomán nyírták ki a rómaiak a karthágóiakat), és inkább segítségnyújtásról meg nemzetközi akció-ról beszélt. Merő képmutatás lett volna? Nem, hiszen a Saguntum miatt síkra szálló rómaiak rómaiak és kész, azon a konferencián viszont nemzetközi közösségről, azon országok csoportjáról folyt a szó, amelyek szerint valahol a földön, mindegy, hogy hol, tűrhetetlenné vált a helyzet, és ezért ők elhatározzák, hogy véget vetnek annak, amit az általános lelkiismeret gaztettnek tart.
De mely országok tartoznak a nemzetközi közösséghez, és melyek az általános lelkiismeret határai? Azt nyilván ki lehet jelenteni, hogy az emberölést minden civilizáció bűnnek tekinti, de nem feltétlenül. Mi, európai keresztények például jogos önvédelem esetén elfogadjuk az emberölést; Közép- és Dél-Amerika régi lakói viszont a rituális emberáldozatot, az Amerikai Egyesült Államok mostani lakói pedig a halálbüntetést fogadták el.
A viharos tanácskozás egyik konklúziója az volt, hogy a beavatkozás, mint a sebészet esetében, olyan határozott cselekvést jelent, mellyel megszakítható vagy kiküszöbölhető a baj. A sebészet jót akar, de a módszerei erőszakosak. Lehet-e szó nemzetközi sebészetről? Az egész modern politikai filozófia arra tanít, hogy az állam kénytelen bizonyos mérvű erőszakot alkalmazni az egyénekkel szemben, ha nem akarja, hogy mindenki mindenki ellen háborúzzon. Igen ám, de azok az egyének aláírtak egy társadalmi szerződést. Mi történik olyan államok között, amelyek nem írtak alá semmiféle közös szerződést?
Az a közösség, amely nagyon elterjedt értékek letéteményesének tekinti magát (mondjuk, a demokratikus országok), általában meghatározza, honnantól kezdve mondja azt valamiről, hogy tűrhetetlen. Nem szabad tűrni, hogy valakit a véleménye miatt halálra ítéljenek. Nem szabad tűrni a népirtást. Nem szabad tűrni az infibulációt (legalábbis idehaza nem). Eldöntetik hát, hogy meg kell védeni azokat, akik már-már tűrhetetlen helyzetbe kerültek. De tudnunk kell, hogy ami tűrhetetlen, az csak nekünk az, “nekik” nem.
Kik vagyunk mi? A keresztények? Nem biztos: tiszteletreméltó, bár nem katolikus keresztények támogatják Milosevicet is. Az a vicc, hogy ez a “mi” (még ha egyezmény, például az észak-atlanti, határozza is meg) nagyon bizonytalan fogalom. Egy olyan közösséget takar, melynek van néhány közösen vallott értéke.
Amikor tehát elhatározzuk, hogy valamiféle Közösség értékeinek alapján közbeavatkozunk, kockázatot vállalunk: feltételezzük, hogy az helyes, amit mi vallunk az értékekről meg arról, hogy mi tűrhető és mi tűrhetetlen. Olyasfajta történelmi kockázatvállalásról van szó, amilyen a forradalmakat vagy a zsarnokgyilkosságokat szokta legitimálni: ki mondta, hogy jogom van erőszakot alkalmazni (néha nagyon is vadat), mert szerintem sérelem érte az igazságot, és én ezt a sérelmet orvosolni akarom? A forradalmat semmi sem indokolja annak a szemében, aki ellene van; mellette pusztán a résztvevők hite és tetteik igazában bízó kockázatvállalása szól. Ugyanez a helyzet, amikor nemzetközi intervencióról kell dönteni.
Ezért szorong úgy a mostani napokban mindenki. Van egy szörnyű nagy baj (az etnikai tisztogatás), aminek útját kell állni: megengedhető-e a hadi intervenció vagy sem? Szabad-e egy igazságtalanságot háborúval megakadályozni? Az igazság azt diktálja, hogy szabad. És a szeretet? Megint itt a kockázatvállalás kérdése: ha csekély erőszak árán óriási igazságtalanságot sikerül megakadályoznom, akkor a szeretet parancsa szerint cselekedtem, akárcsak a rendőr, aki az őrült gyilkost lelőve sok ártatlan ember életét menti meg.
Csakhogy kettős kockázatvállalás ez. Egyrészt feltételezzük, hogy a józan észnek megfelelően cselekszünk, vagyis hogy, amit el akarunk tiporni, az valami egyetemesen tűrhetetlen dolog (és aki ezt még mindig nem érti és nem ismeri el, az magára vessen). Másrészt azt is feltételezzük, hogy a szerintünk jogos erőszakkal még erőszakosabb cselekedeteknek lehet elejét venni.
Két teljesen különböző kérdésről van szó. Az elsőre adandó választ most hadd tekintsem nyilvánvalónak, bár nem az, de kéretik nem elfelejteni, hogy ez itt nem holmi etikai traktátus, hanem egy nyomorúságos terjedelmi és érthetőségi szempontok szerint íródó újságcikk. Más szavakkal: az első kérdés olyan súlyos és félelmetes, hogy nem lehet, sőt nem is szabad újságban értekezni róla. Mondjunk tehát csak annyit, hogy egy olyan gaztett megakadályozása érdekében, amilyen az etnikai tisztogatás (s amelynek nyomában további gaztettek, egyéb e században megismert szörnyűségek szoktak járni), igenis helyes dolog erőszakot alkalmazni. A második kérdés azonban úgy hangzik, hogy az erőszak általunk alkalmazott formája vajon csakugyan elejét veszi-e még erőszakosabb cselekedeteknek. Ez pedig már nem erkölcsi, hanem technikai kérdés, amelynek persze erkölcsi vonatkozása is van: ha az az igazságtalanság, amely fölött szemet hunyok, történetesen mégsem venné elejét a még nagyobb igazságtalanságnak, akkor vajon szabad volt-e hozzá folyamodni?
Ugyanezt a kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy vajon milyen haszonnal járhat a háború, mármint a szó szoros értelmében vett, hagyományos eszközökkel vívott háború, melynek célja az ellenség végső megsemmisítése és a győztes diadalra juttatása. Ez azonban lelki zsarolás. Ha például azt mondaná valaki, hogy Szerbia minden baja a Milosevic-diktatúrából ered, és hogyha a nyugati titkosszolgálatoknak sikerülne Milosevicet meggyilkolnia, minden egycsapásra megoldódna, akkor ez a valaki ezzel azt állítaná ugyan, hogy a háború nem alkalmas eszköz a kosovói probléma megoldására, de attól még nem volna Milosevic-párti. Nos? Miért nem vélekedik így senki? Két okból. Egyrészt azért, mert a világ titkosszolgálatai per definitionem hatástalanok, sem Castrót, sem Szaddamot nem tudták eltenni láb alól, szégyen és gyalázat, hogy még mindig van, aki szerint helyes közpénzt fecsérelni rájuk. Másrészt egyáltalán nem igaz, hogy mindaz, amit a szerbek csinálnak, egyes-egyedül egy őrült diktátor miatt van; az okok az őket más balkáni népekkel együtt behálózó, ezeréves etnikai gyűlöletekben keresendők, és ez még drámaibbá teszi a problémát.
Térjünk mármost vissza arra a kérdésre, hogy hasznos-e a háború. Mi volt évszázadokon át a – mondjuk így – paleoháború célja? Legyőzni az ellenséget úgy, hogy a veresége minekünk jó legyen. Ehhez három dolog kellett: hogy az ellenség ne tudja, milyen erősek vagyunk és mik a szándékaink, és így meglepetésszerűen üthessünk rajta; hogy a belső fronton erős szolidaritással számolhassunk; s végül hogy minden rendelkezésre álló erő az ellenség megsemmisítését szolgálja. A paleoháborúban (a hidegháborút is ideszámítva) ezért tették el az útból azokat (Mata Harit golyó által, a Rosenberg házaspárt villamosszék útján), akik a baráti front belsejéből információkat küldtek az ellenséges frontra, gátat vetettek az ellenfél propagandájának (aki Londont hallgatta, börtönbe vetették, McCarthy a hollywoodi kommunistabarátokat ítélte el), és megbüntették mindazokat, akik az ellenséges front belsejéből a saját országuk ellen tevékenykedtek (John Ameryt felakasztották, Ezra Poundot élete végéig elzárták a világtól), az állampolgári öntudatot ugyanis senki sem gyengíthette. Végül mindenkibe belesulykoltatott, hogy az ellenséget meg kell ölni, és ujjongva tudatták a harctéri jelentések, ha az ellenséges erők megsemmisültek.
Mindeme feltételek az öbölháború, vagyis az első neoháború idején kérdőjeleződtek meg, de akkor ezt a törést még annak a színesbőrűekre jellemző ostobaságnak volt szokás betudni, amellyel az ottaniak – talán hiúságból, talán mert megvesztegették őket – beengedték az amerikai újságírókat Bagdadba. Ma már nincs helye félreértésnek: Olaszország repülőket küld Szerbiába, de továbbra is diplomáciai kapcsolatokat tart fenn Jugoszláviával, a NATO-országok televíziói óránként közlik a szerbekkel, hogy mely NATO-repülőgépek hagyják el éppen Avianót, szerb ügynökök magyarázzák az ellenséges kormány álláspontját az állami televízió képernyőjén, olasz újságírók a helyi hatóságok támogatásával közvetítenek Belgrádból. Az ellenség az otthonunkban fejti ki a saját propagandáját: háború ez még egyáltalán? A neoháborúban mindkét hadviselő fél hátországában ott az ellenség, a média pedig azzal, hogy folyvást szót ad az ellenfélnek, demoralizálja az állampolgárokat (pedig Clausewitz figyelmeztetett rá: a győzelemhez valamennyi harcos erkölcsi összetartására szükség van).
Persze hiába is tennének szájkosarat a sajtóra; az új kommunikációs technikák révén feltartóztathatatlanul árad az információ, és aligha vethet gátat az ellenséges országokból sugárzott rádióadásoknak vagy pláne az internetnek.
Az eddig leírtak mintha ellentmondásba kerülnének Furio Colombo legutóbb, április 19-én publikált Repubblica-cikkével, mely szerint McLuhan Világfalujának 1999. április 19-én fellegzett be; akkor ugyanis, amikor ezen a médiás, mobilos, műholdas, kémszatellites ésatöbbis világban mindenki ama nemzetközi hírügynökségi funkcionárius tábori telefonjára volt utalva, akinek végül is nem sikerült kiderítenie, hogy vajon beszivárogtak-e a szerbek albán területre vagy sem. “Mi semmit sem tudunk a szerbekről. A szerbek semmit sem tudnak rólunk. Az albánok nem látnak át az őket elözönlő seregek feje fölött. A macedónok ellenségnek nézik és agyba-főbe verik a menekülteket.” Miféle háború hát ez? Olyan, amelyben mindenki mindent, vagy ahol senki semmit nem tud a másikról? Is-is.
A belső front áttekinthető, a frontvonalak átláthatatlanok. Milosevic ügynökei olasz tévéműsorokban szerepelnek, a csatatéren viszont, ott, ahol hajdan tábornokok távcsöveztek, és pontosan tudták, hol helyezkedik el az ellenség, manapság semmi sem tudható.
Ez pedig azért van, mert – szemben  a paleoháborúval, melynek célja a lehető legtöbb ellenség megsemmisítése volt – a neoháború szemlátomást vigyáz, hogy a megölt ellenfelek minél kevesebben legyenek, mert a média alkalmasint rosszallaná, ha túl sokan esnének el. A neoháborúban senki sem akarja megsemmisíteni az ellenséget, mert a média bántóvá teszi a halálukat, mely messzi és bizonytalan eseményből mára nagyon is látható és tűrhetetlen evidenciává lett. A neoháborúban minden fél hadmozdulatait az önsajnáltatás hatja át; Milosevic borzalmas veszteségeket sérelmez (Mussolini szégyellte volna magát miattuk), és egyetlen NATO-repülőgép földre zuhanása máris mindenkit megrendít. A neoháborús közvélemény szemében tehát az lesz a vesztes, aki túl sokat öl. Következésképpen úgy helyes, hogy a fronton senki se nézzen farkasszemet senkivel, és senki se tudjon semmit a másikról. Elvégre a neoháborút az “intelligens bomba” határozza meg, melynek anélkül kellene végeznie az ellenséggel, hogy megölné, és érthető, ha azt mondják a minisztereink: “Összecsapni az ellenséggel? Ugyan, kérem!” Hogy azután így is egy csomóan meghalnak, az technikai értelemben nem számít. Sőt, a neoháborúval épp az a baj, hogy van, aki belehal, mégsincs győztes.
Lehet, hogy senki sem ért a neoháborúzáshoz? Lehet bizony. A megfélemlítés egyensúlya a stratégákat atomháborúra készítette fel, nem pedig olyan harmadik világháborúra, amelynek során Szerbiát kell megtörni. Olyan ez, mintha a Műegyetem legjobb mérnökeinek ötven éven át az lett volna a feladatuk, hogy videójátékokat tervezzenek. Ugyan, ki bízna most rájuk egy hidat? Csak hát mégsem az a legbosszantóbb a neoháborúban, hogy ma már nincs olyan öreg katona, aki még tudhatná, hogyan kell háborúzni – hiába is volna, hiszen a neoháború nevű játékban eleve csak veszíteni lehet; a technikája tudniillik bonyolultabb azoknak az agyánál, akik kezelik, márpedig egy számítógépkezelő nem is sejti, hogy alapvető idiotizmusa ellenére a legegyszerűbb számítógép is hogy meg tudja viccelni az embert.
Tenni kell valamit a bűnös szerb nacionalizmus ellen, de a háború talán túl otromba eszköz. Talán már csak az emberi mohóságban lehet reménykedni. A régimódi háború a fegyverkereskedőknek akkora üzlet volt, hogy az ő nyereségükhöz képest mellékessé vált, hogy a kereskedelmi kapcsolatok átmenetileg megtorpantak itt-ott, ezzel szemben a neoháború elsózhatóvá tesz ugyan némi hadiipari fölösleget, mielőtt elavulna, de válságba sodorja a légiközlekedést, a turizmust, magát a médiát (melynek kevesebb reklám jut), és általában mindenféle fölöslegtermelést. A hadiiparnak feszültségre, a fölöslegiparnak viszont békére van szüksége. Valaki, aki hatalmasabb Clintonnál is és Milosevicnél is, előbb-utóbb azt fogja mondani: “elég!”, s akkor majd mindkettő enged egy kicsit, hogy a lényegben ne kelljen engedni. Szomorú, de így van.

(1999)

        BARNA IMRE FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ECO, Umberto
A rózsa neve
Európa, 1994, 2000

A Foucault-inga
Európa, 1992, 1999

Nyitott mű
Európa, 1998

Az új középkor
Európa, 1992

Hat séta a fikció erdejében
Európa, 1995

Hogyan írjunk szakdolgozatot?
Kairosz, 1997, 1999

Öt írás az erkölcsről
Európa, 1998

A tegnap szigete
Európa, 1998, 1999

Kant és a kacsacsőrű emlős
Európa, 1999

“A nyitott műtől a Foucault-ingáig”
Magyar Lettre Internationale, 8

“A tudományos kíváncsiságról, a történetmondás fontosságáról, a szavakról, a jelekről, a nevetésről, életről és halálról”
Magyar Lettre Internationale, 26

(Carlo Maria Martinivel)
“Férfiak és nők az egyház szerint”
Magyar Lettre Internationale, 36


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/