(RÓMA) - Mély benyomást tett rám egy lehangoló torinói munkásnegyedről
készült tévébeszámoló. Az egykor kommunista erődnek számító negyed lakói
láthatólag csalódtak a jelenlegi baloldali kormányban, és mellékesen felbukkan
a legfőbb szemrehányás: "A baloladal már csak a bevándorlókat védi, rólunk,
olasz munkásokról teljesen elfeledkezik!" Olaszország iparosodott
északi részén kimondottan a munkásrétegek számára vonzó a Lega Nord, Berlusconi
legújabb szövetségese, amely a legutóbbi időkig a gazdag Északnak a szegény
Déltől való elszakadását hirdette. A Lega Nord az a párt, amely a leginkább
hajlamos arra, hogy Le Pain és Haider nyomdokaiba lépjen: azaz a "terroni"-val
(a dél-olaszok becsmérlő megnevezése) szembeni ellenérzéseket átvigye az
"extracomunitari"-ra (az EU-n kívüli országokból való szegény bevándorlók
szokásos elnevezése). A xenofóbia "a gazdag területek legszegényebbjeinek"
tipikus reakciója.
A kispolgári baloldalnak hamar kéznél van a régi jó időkből való
szokásos magyarázat: hogy a legszegényebb rétegek most azért hajlanak az
idegenellenességre és rasszizmusra, mert a jobboldali média, a kapitalizmus
stb. által terjesztett előítéletek áldozata. Ez persze képtelenség, mert
az olasz kapitalisták - akárcsak a többi nyugati ország kapitalistái -
valójában a bevándorlás lelkes hívei. "Valamirevaló munkásokat csak a külföldiek
között találunk" - mondják (de elfelejtik hozzátenni "olyan bérek mellett,
amilyeneket ajánlunk, csak külföldieket kapunk, akik nyakig vannak a vízben").
Mind a baloldali média, mind a "komoly" jobboldali egy követ fúj ebben
a meggyőzési kampányban: "Gazdaságunknak szüksége van az extracomunitarira",
így szól az olaszokra hintett általános üzenet. Arra is utalnak, hogy a
bevándorlás demográfiailag is fiatalítóan hat egy olyan országra, amely
világcsúcsot tart a terméketlenségben, és egy szomorú (és egyre költségesebb)
elöregedés felé tart. Ha a részvét az olasz partokat nap mint nap elérő
boat people iránt nem működik - gondolják a jobb- és a baloldal vezetői
- , akkor legalább a saját önző érdekeinkre való hivatkozás tehetné meg
a magáét. A baloldal axiomáival ellentétben tehát egy olyan kapitalizmussal
van dolgunk, amely bevándorlóbarát, és egy olyan munkásosztállyal, amely
egyre inkább idegengyűlölő. De ha a baloldali értelmiségiek időnként Marxot
is olvasnának, tudhatnák, hogy az olasz munkások miért hagyják magukat
mostanában az idegenellenesség szirénhangjaitól elcsábítani: A bevándorlás
- egész egyszerűen - a bérek csökkenéséhez vezet. Az elmúlt tíz évben a
leggyengébb rétegek béreinek vásárlóereje állandóan csökkent. A profitok
azonban rendkívüli módón emelkedtek. E folyamat egyik legfőbb oka a bevándorlás.
Ma mindenki, jobb- és baloldal egyaránt a rugalmasságról beszél: úgy kell
viselkednünk, ahogy az amerikaiak, rugalmasnak lenni, kevesebb törvény,
kevesebb bürokrácia, kevesebb szakszervezeti védelem a foglalkoztatottaknak.
De ténylegesen már megvan az igazi rugalmasság: a klasszikus közgazdaságtan
is tudta, hogy új munkaerő bevándorlása leviszi a béreket, emeli a nyereséget
és bizonytalanabbá teszi a munkahelyeket. Nem kulturális jellegű előítéletek
vagy a cinikus jobboldali propaganda mondatja azt a munkásokkal, hogy "A
baloldal a bevándorlókhoz húz!": a munkások ugyanis egész jól értik a kapitalista
piac törvényeit.
A xenofóbiával szembeni kézenfekvő képlet így szól: "a bevándorlók
azokat a munkákat végzik el, amelyekre mi, olaszok már nem vagyunk kaphatók".
Röviden szólva válogatósak lettünk, a piszkos munkát - a konyhai mosogatástól
a prostituáltságig - átvállalhatják. De aki ismeri a szegények legszegényebbjét,
az tudja, hogy ez nem így van. Az én házvezetőnőm gyerekkorától fogva kommunista,
de elkeseredetten meséli nekem, hogy fel kell hagynia a háztartási alkalmazottsággal,
mert a bevándorló nők túl alacsony bérekkel is beérik: a bejárónői munkából
már nem tudja magát fenntartani. Sok olasz elvégezné a legalacsonyabb munkákat
is, ha jobban megfizetnék: de a bevándorlók konkurenciája, akik néhány
fillérrel is beérik, visszatartja őket. Az osztályharc nemcsak úr és szolga
között zajlik - ahogy a vulgármarxisták mindig is hitték -, ez a munkások
egymás közötti harca is, etnikai alcsoportok közti harc is, az urak egymás
közti harca is, mindenki harca mindenki ellen. Olaszország manapság a populista
demagógok, rasszisták és idegengyűlölők hatalmas melegágya.
Etnikai erőszak
Néhány olasz püspök kampányt indított a katolikus-muzulmán vegyesházasságok
ellen. Az egyház liberális és baloldali közvéleményének egy része azonnal
azzal reagált erre, hogy középkori kereszteshadjáratot folytatnak az etnikai-vallási
keveredés ellen. De a püspökök által előadott érvek - majdnem feminista
jellegűek - a baloldali liberalizmus érvei. Ha a feleség katolikus és a
férj muzulmán - intenek a püspökök -, akkor a férj rendszerint a muzulmán
alávetettséget kényszeríti rá a feleségére; röviden szólva a muzulmán férjek
elnyomják az asszonyainkat egy elmaradott vallás szabályainak megfelelően.
A liberális baloldal tehát azt veti az egyház szemére, hogy egy intoleráns
kampányt folytat, ez azonban kimondottan a liberális baloldal érveire hivatkozik.
Az ilyenfajta viták - több ilyet is lehetne sorolni - a következő
években olyan mértékben fognak elszaporodni, ahogy a bevándorlás a gazdag
Európába - előreláthatólag - szédítő iramban erősödik. Ami engem ezekből
a gyalázkodásokból érdekel, az a kérdés, hogy - a demokratikus és liberális
Nyugatot jellemző - emberi (és női) jogok egyetemes érvényesülése
milyen csapdákat rejteget, milyen paradoxonokhoz és ellentmondásokhoz vezet.
Kettős kötésről van szó: ha jó akarok lenni, ez azzal jár, hogy rosszat
cselekszem, ha a rosszat akarom játszani, jót teszek. A nyugati liberalizmus
például a nőemancipáció egyetemesnek tekintett elveiből következően küzd
az elfátyolozás muzulmán szokása ellen. De az egyetemes elvek ilyetén alkalmazását
az érintettek partikuláris kényszerként észlelik: a liberális nyugati kultúra
- amely véletlenségből éppen a kereszténységből származik - egy másik partikuláris
kultúrára, adott esetben az iszlám kultúrára próbálja ráerőltetni a saját
alapelveit és a saját morálját. Így van aztán, hogy a muzulmán férjek,
akik olasz feleségeiket csak a konyhában engedik enni, a házasságukkal
szembeni katolikus kampányt rasszistának találják.
Egy ideje anti-iszlámista hangulat terjed Olaszországban, amilyenre
már legalább az 1571-es lepantói csata óta nem volt példa. Egy liberális
politológus, Giovanni Sartori például azt mondja, hogy sokféle bevándorlót
el lehet fogadni, a muzulmánokat kivéve: akik egy teokratikus és szabadságellenes
kultúra asszimilálhatatlan kromoszómáit hordják magukban. Egy újabb kettős
kötés. Az intoleráns felfogás mindig is arra a gondolatra épült, hogy a
másikat nem lehet tolerálni, ... mert intoleráns. De akkor kettejük közül
melyik az intoleráns?
Aki bírálja az univerzalista liberalizmust, azt állítja, hogy
az épp abban a mértékben képtelen elkerülni az etnikai erőszakot, amennyiben
megpróbálja egyetemes alapelveit ráerőltetni a partikuláris kultúrákra.
Az erőszak elkerülhetetlensége - az erőszakos szokásokat megtiltó törvény
is erőszak - abból a tényből fakad, hogy a liberális-demokratikus univerzalizmus
történelmi folyomány, hogy tehát egy hosszú reflexiós folyamat során alakították
ki, amely a görög filozófiával vette kezdetét, a keresztény gondolkodásban
folytatódott, és az intolerancia felvilágosult bírálatába torkollott. Más
szóval az univerzalizmus egy partikuláris kultúra terméke, még ha ez ma
domináns kultúra is (talán éppen azért domináns, mert az univerzalizmust
választotta). A nyugati univerzalizmus nagy ereje kényszerként jelenik
meg azoknak, akik nem részesei ennek a játéknak - egyébként meg az erősebbel
szembeni irigység ellenérzést vált ki az etikája iránt is. Éppen, mivel
az univerzalizmus erős nemzetek erős alapelve, azért észlelik a gyengébb
kultúrák erőszaknak. Talán emiatt nem beszél már néhány filozófus - mint
Rorty vagy Derrida - az erőszak elutasításáról, csak a kegyetlenség elutasításáról:
magától értetődőnek tartják, hogy az etnikai erőszak elkerülhetetlen, még
ha egyetemes jogok érvényre juttatásáról van is szó. Az igazi gonoszság
ezek szerint csupán a kegyetlenség.
Balliberális antinómiák
Van analógia a két eset - az idegenellenessé váló munkások és az iszlám
elnyomást megbélyegző püspökök esete között. Mindkettő saját jó lelkiismeretének
antinómiáival szembesíti a baloldali liberálist. Leleplezik, hogy az ideológiák
a valóság bonyolultságával szembe kerülve rövidzárlathoz vezetnek. Amilyen
mértékben védi a baloldal a 'közösségen kívülieket', (extracomunitari),
úgy bünteti automatikusan saját országának munkásait. De ha saját országa
munkásainak érdekeivel azonosulna, a bevándorlókat kéne büntetnie. Amilyen
mértékben védi a vallási vegyesházasságokat, úgy erősíti ténylegesen az
egyes nők elnyomását; de ha a nők jogaiért lép fel, egy vallási szokást
is "barbárként" kell támadnia. Bármit tesz is a liberális baloldal, az
rossz, azzal játékteret és érveket enged át ellenfeleinek, akik sokszor
egyáltalán nem mondanak ellent maguknak. Rendszerint csak a csőcselék körében
lehet koherens személyiségeket találni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
“Halál amerikai módra”
Magyar Lettre Internationale, 14
“Nevada”
Magyar Lettre Internationale, 16
“Itáliáról”
Magyar Lettre Internationale, 21
“Törzsfőnökök”
Magyar Lettre Internationale, 24
“La bella figura”
Magyar Lettre Internationale, 26
“Gulliver Albániában”
“Vigyázó szemetek Londonra vessétek!”
Magyar Lettre Internationale, 27
“Tudósok az arénában”
Magyar Lettre Internationale, 28
“Nápoly”
Magyar Lettre Internationale, 29
“A kukkoló társadalom”
Magyar Lettre Internationale, 30
“Az olaszok 20. százada”
Magyar Lettre Internationale, 31
“Boldogság-pirulák”
Magyar Lettre Internationale, 32
“Nápolyi vázlatok”
Magyar Lettre Internationale, 33
“Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés vágya”
Magyar Lettre Internationale, 37
“Olasz nyelvjáték”
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu