Negyvenöt éves vagyok, és már rég leszoktam arról, hogy apám szekrényében
kutassak, amit gyermekkoromban meg-megtettem, pikáns lapok után szimatolva.
Általában benéztem a fater ágya alá, kigusztáltam az ott felhalmozottakat,
aztán – csalhatatlan kamasz ösztönnel – a szekrénye felé indultam. Lehetett
ott találni ezt meg azt férfi ősöm csüngő öltönyei alatt. Ott tornyosultak
apa tréfás szövegei mellett, amelyeket az újvidéki kabaréban való fellépéseihez
írt, a különféle erotikus és szatirikus vicclapok, régi Jugoszlávia mára
megsárgult nyomdatermékei.
Ezek a képek és szövegek élénk eszmecserét folytattak egymással, miközben
kivehetővé váltak a toposzok: a demagóg politikustól a kefélős titkárnőig;
az agyafúrt csempésztől a kihagyós vámtisztig szinte minden és mindenki,
illetve az erről szóló jelenetek. Melyek egyikében például az Úr messziről
felismeri a jugó “svercert”, és már csak legyint rezignáltan, másikában
mindenki Pirikéje keveredik kétértelmű kalamajkába az igazgatóval. S bár
butácska szegény, a csattanóban mégsem ő farag rá, mert az úgy nem is lenne
olyan röhejes. Inkább az igazgató válik barommá, bár ő is mérsékelten,
mert aztán valahogy minden feloldódik a végső nagy poénban, ha nem is egészen.
Sokszor a szerencsétlen rendőr viszi el a balhét. Általában frenetikus
sikerrel, merthogy a belügy alacsonyabb szinten dolgozóit mintha külön
erre a célra teremtette volna az említett Mindenható. Mindenkori katartikus
céltáblának, az utca fogdmegeit, ahogy orron vágja őket a saját gumibotjuk,
miután könnybe lábad gegesen a szemük. Tényleg, olyan szívderítő. A csirke
vagy az alligátor esze is bonyolult szerkezet az övékéhez képest. Valójában
boldog lények. Így aztán ez se olyan tragikus. Minek is? Tragédiából volt
is, lesz is: untig elég. (Láttuk, látjuk.)
Érdekes, ha jobban belegondolok, ezen az oldalon, a kabaré műfajában
sosem pillantottam meg a besúgót, mint obligát élcelődés kedvenc tárgyát,
bár a kor bőven szolgált nyersanyaggal, különféle alakokkal ehhez. A nemiség
tehát oké, a kulcslyukon keresztül leselkedővel és pletykálóval együtt
“rendicsek”, de csak addig, amíg a díványról van szó, amelynek körötte
Pirike élete és előmenetele, esetenként a puszta megmaradása forog, a többi
nem téma. A profi besúgót szinte anyai gondoskodással eltakarta Pirike
szenvedélyes számítósággal burjánzó, esendőn szimpatikus, titkárnői fanszőre,
miközben a kis szikofanta ott lapulhatott már Pirike méhében, minduntalan
újjászületve magának az életnek a kabaréjában (nemzőmtől függetlenül):
közeli rokonként, legjobb barátként, kíváncsi szomszédként és így tovább.
Ott tevékenykedett kéményseprőként, szorgos tanügyi munkásként, pincérként,
festőként, legendás színész vagy éppen menő író gyanánt. Melyik elfoglaltság
fedte melyiket? Hülye kérdés. Egy biztos, mint figura: a besúgó sosem jelent
meg a maga megírt denunciánsi szerepében az Újvidéki Rádió viharvert busszal
tájoló Vidámestjének mozgó színpadán. Inkább beragadt a kémlelő lyukba.
Vagy el sem araszolt odáig. Mindenesetre a kabaré szerzői kínosan ügyeltek
arra, hogy életét és rejtett munkásságát ne hozzák szóba.
Mert netán túl sokan feszelegtek volna kellemetlenül a nézőtéren? Ugyan
már! Egy profi nem feszeleg. Húsz sem. A lelkük meg úgyis az ördögé.
Kit zavarna?
Megjegyzem, később szem- és fültanúja voltam a Vajdaságban haknizó
anyaországi “szatirikusoknak”, akiknél “pengetve volt a téma”, ám az olyannyira
az általánosság szintjén mozgott, hogy szóra sem érdemes. És a nagy, üres
általánosságból egyetlen fals igyekezet csendült ki: nálunk ott, odahaza,
ott szabad. Vagy: nekem szabad. Vagyis ez nem jó: nekem se szabad, de én
merem, értsd: merek beszélni róla. Nahát, nahát... talmi nimbusz, esendő,
hazug igyekezet, mégis rendre vastaps lett belőle. A vasfüggönyön kicsit
innét vagy túl. Rengett a függöny. (Jó beköpés, mi?)
Nevek tisztességesen nem hangzottak el, Laci, Sanyi vagy Karcsi, vagy
akármi. Név sosincs, legkevésbé teljes név, hogy ezek a különleges elfoglaltságú,
súgó emberek valahogy mégiscsak emberközelben szóljanak, arcot öltsenek.
Hús-vér figurát az adott anyagból nem gyúrt senki. Se itt, se ott. Megmaradt
tabunak. Mert a besúgó megfoghatatlan, és ha netán mégis megfogják? Például
újabban? Akkor könnyen kiderülnek egyéb minőségei, persze, ha vannak, amely
kvalitások akkor szinte védernyőként borulnak rá. Hát vessen magára az
a “behúgó”, aki amúgy nem kiemelkedő tehetség valami egyébben is. Az nem
egy rendes profi, mert igazából ki van ez is találva. A megalázással és
megalázottsággal együtt.
Megalázással, illetve az attól való félelemmel magyarázni mások megaláztatását,
vagy ennél többjét, ugyanakkor annyira hitvány, gyarló érv, az egész téma
kényességével együtt – mert szinte mindenkit sarokba lehet szorítani valamivel
–, hogy nem vette tréfára ezt a kabaré sem. Szorongásában inkább elkerülte,
nem ment bele ebbe a zsákutcába. Legalábbis Noviszádon nem. Én meg éppen
apám szekrénye előtt gondolkodom – évekkel az újvidéki magyar kabaré virágzása
után –, és magam is csodálkozom, mitől ragadtam így le ennél a témánál.
Megragadott a tragédiája?
Nos, magának a besúgónak a tragédiájáról nem is tudnék mit szólni,
tudniillik nincs neki, miként igazi púpja se a siklónak. Tragédiája nincs,
de komédiája sincs. A hivatásos fülnek. Itt marad változatlanul megfoghatatlan,
örökre kicsusszanó lénynek: a beköpő. A nagy tragédiák ugyanis nem a besúgó
vívódásairól, jó vagy rossz erkölcsi és egyéb döntéseiről szólnak,
ahogy komédiába fordítottan sem a gyarlóságairól. Merthogy melyik lenne
a nagy besúgó történet?
Kémhistóriákban ugyan bővelkedik apám könyvtára, ám a spicli – mint
kifigurázandó jelenség – konkrétan sehol sem jelenik meg olvasmányaiban,
illetve apám maga módján terebélyes művében: abban a mintegy háromezer
humoros-szatirikus írásban, amelyik az ő tollából csordogált ki. Kimaradt
az újvidéki humorból. Nem terpeszkedik a világ borgesi könyvtárában sem.
Noha voltak kísérletek a besúgó ábrázolására, főleg Kelet-Európában,
a mérleg nyelve mégis inkább a nagy árulók felé tolódik el, míg a (közönséges)
spicli jellemrajza, netán jellemalakulása, önmagát védő hősbe való átcsapása,
megnemesülése, egyáltalában a mozgatórugóinak láthatóvá tétele – ezzel
mintha még adós lenne bármely literatúra. Úgy igazándiból.
Groteszk, hogy a jó irodalom nem elhanyagolható részét olyan emberek
írták-írják, akik többféleképp tudják kamatoztatni kiváló megfigyelő képességüket.
Írnak, szinte örökös melléfogásként, mivel egyről a legnehezebb beszélniük:
a saját nyomorult gyengeségükről. Amúgy a téma szó szerint az utcán hever,
bölcs megkeserültséggel, kimagasló tehetséggel írói tőkét lehetséges kovácsolni
ebből, mások heveréséből, de mi van a privát elcsúszással? Na, ez inkább
marad is privációnak, rendre. Ja, tragédia mégiscsak van! Amikor erre a
“csusszanásra” valahogy fény derül. Mert például megindult a hegyoldal,
vállal megállíthatatlanul, és a kataklizma nyomán előbukkannak az elásott
csonkok-csontok. (Szegény, szegény Sascha Andersonunk... Vagy kit is említsek
még kapásból? Közelebbről.) Na, jó. Ez semmiképp sem a Vidámest témája.
Belátom, kicsit elidőzve apám vegyes archívuma előtt. Jubiláris harminc
évvel később, hogy ugyanitt álldogáltam: ijedten fülelve, vajon rajtakapnak-e?
Édesapám már nem is hall, meg nem is lát jól. Amikor rendesen látott
és hallott, úgy vélte, ez természetes adottság, külön nem kell áruba bocsátania.
Bár érték kísértések és megpróbáltatások – kis börtön stb. – nem lett “fizetett
énekes madárrá”. Úgy tudom. Előjött volna már, ha igen. A dolog kibuggyant
volna, ha nem is éppen úgy, miként annak a dizőznek a fergetegesen dús,
Anita Ekbergével vetekedő kebelzete a megsárgult vicclapon (ej, édes élet!),
édesapám műsorvezetői flitteres zakója alatt, a szekrény alján. A híres-neves
flitteres zakó alatt, amelyre még a régi időkből emlékszem. Akárcsak a
kabaré emblémájára: mellbimbó plusz flitter.
Például ezt sem értettem soha pontosan, miért párosították oly nagy
szeretettel a korabeli lapok a szatírát a fedetlen női mellel. Egyáltalában
a női meztelenséggel. A női pőreség láttán nekem soha sem volt semmiféle
szatirikus érzésem. (Súgjon valaki, ha tud, szatiriázis fogalmát félre!)
Humoros, sőt szánakozó érzésem nem is egyszer gerjedt pucér férfi láttán,
de a pőre nő lenne az átvilágított, kigúnyolt társadalom megtestesült képe?
Óriási félreértés, vélem. A magyarázat nyilván nem ebben rejlik. Csupán
az lehet – némi női túlkapásokat ugyancsak félre –, hogy a férfiak konstruálta,
erősen korlátolt – nem tudom, milyen lenne a másik – társadalomban a kritika
is így próbáltatik eladatni, női dekorációval. Amennyiben itt kritikáról
beszélhetünk, márpedig hellyel-közzel igen. A többi mégis puszta szórakozás,
az is főleg öregfiúk részére.
(Poén, röhej.)
Ugyanebben a szereposztásban Pirike tényleg csak butácska titkárnő.
Pletykafészek, de nem a hálózat konspiratív embere. Pirike az, akit meg
akarnak dugni, aztán eldugni. Pirike nem besúgó, legkevésbé írófejedelem.
Nem is Mata Hari, akinek nevét manapság már lábjegyzetelni kellene? Pirike
Pirike, de nem panaszkodhat. Túlélni látszik Elektrát meg Antigonét. Egy
másik fiókban.
(Taps.)
És hát állok itt, én is, egy másik évezredben. Jómagam is egy másik,
hatalmas, virtuális időfiókban, s apám fülére gondolok. Bruhaha! Édesapunak
nagy füle, és még nagyobb orra van. (Ne haragudj, apu, szeretlek.) Apa
orra a zoknijairól jut eszembe, ahogy ott sorakoznak “labdákban” a sajtó
és életmű felett, a fehérneművel együtt, melynek alatta a vékonyka nyugdíj
található. Kisúghatnám, mennyi, de inkább nem.
(Vastaps.)
Barátom, hát, volt itt minden! Egy ország esett szét, környes-körül
patakokban folyt a vér – ha szélesebben is –, embereket lőttek ismét vízbe
és föld alá, utódok rebbentek szerte, szilárdnak vélt hidak omoltak össze,
minden megrendült, azonban fater szekrényében nem változott semmi. Továbbra
is balra sorakoznak a nyakkendők, jobbra a nadrágszíjak, homlokegyenest
pedig a kivasalt gatyák. Ezt a kis szigetet nem érintette földrengés. Isten
megóvta a pátriárka relikviáit. Nem akarok turkálni, csupán hiszem azt,
hogy a trikók alatt ott található még mindig az a kis baszós figura is,
amelyiket rostos falemezből fűrészeltek ki, pénisze gyufaszál, és egy befőttes
gumi segítségével hozható mozgásba, amikor is nemző mozdulatokat végez
egy lehajolt női figura domborulatához feszülve. És ha az olvasólámpa fényébe
állítod, az árnyjáték a falon olyan, mintha nagyok csinálnák élőben. Esküszöm,
még izgalmasabb is.
Fogalmam sincs, hány befőttes gumi használódhat el így negyed
évszázad alatt, de szerény számításaim szerint eléggé sok. És személy szerint
nagyon sajnálnám, ha az új technikai lehetőségek – a videó, az internet,
vagy akár a vadiúj urán-lövedékek – korszakában ez a békés kicsi játék
meggondolatlanul elenyészett volna. Pirike és barátja: enyvből meg fából.
A fák állva halnak meg.
Hogyan? Mi?
Szóval, akarom mondani, a besúgáson innen azért ez sem szép dolog,
amit én csinálok, de nehéz ellenállni a csábító szülői szekrény feltárásának,
sok-sok évvel az aranykorszak után, amelyben olyan magyar megasztárok járták
itt a Vajdaság porát-sarát, mint például még a múlt század szülte Honthy
Hanna víg özvegy és csárdáskirálynő, aki nagy sikerrel szerepelt a Szovjetunióban
is, méghozzá 1956-ban, vagy Rátonyi Róbert Jászai Mari-díjas esztrádművész,
aki viszont 1968-ban kacagtatta a jóravaló közönséget valamelyik kis koszfészkünkben
éppen, amikor jómagának ajkára fagyott a mosoly, két felvonás között. Ugyanis
akkor és ott értesült arról, hogy a szovjet tankok lerohanták Dubček
Csehszlovákiáját, meg hogy ennek következményeként lezárták a jugó–magyar
határt. Rátonyi elsápadt a púderréteg alatt. Tanúja voltam, hiszen magam
is ott álltam a rozzant színfalak mögött, lángoló kamasz szemekkel habzsolva
Rátonyi Hajnalkát, aki közben valami olyasmit dalikózott künn a rivaldafényben,
hogy ő bezzeg almát eszik, ropog a foga alatt, dafke, mert valaki nem jött
el, és így tovább. Fehér ruhában állt Hajnika a közönség előtt, kezében
mi mással, mint egy kosár almával (fantasztikus!). Emlékszem a vidámságra
a teremben, miközben a kulisszák mögött földindulásként terjedt az ocsmány,
ragacsos félelem.
Hajni apukája sárgásszürkévé vált, és két vagy három centivel alacsonyabb
lett. Üres fejjel én még örültem is a dolgok ilyen irányba való kanyarodásának,
mivel úgy kalkuláltam, akkor ily módon majd tovább élvezhetem szívem pezsdítőjét,
legalábbis annak puszta látványát.
Mit értettem a politikához?
Kevesebbet mindenképp a kabarénál. Hajnika pedig – tankok ide vagy
oda – mégis eléggé gyorsan eltűnt, és én soha, de soha nem láttam többé.
Lehet, ha benyúlnék a csíkos pizsamák alá, onnét előkerülne Rátonyi Róbert
és Hajnalka mosolygós, dedikált fotója is. Ennyi és ennyi évvel a nagy
’68 után, amelyről a legújabb ifjaknak már tényleg dunsztjuk sincs. Legfeljebb
negyed almamagnyi.
Hatvannyolcban hol volt még a vajdasági magyar techno! (?)
Aratott az operett a dinóként fennmaradt Honthy Hannával, vagy a komikum
az újabb Hacsek és Sajóval; megtelt a zsinórpadlás Rátonyi mézes dalaival.
Vagy az ifjabb Kabos Gyula hangjával, azaz Roncsák Ottóéval, aki mindent
elszúr, de olyan kedvesen, szívhez szólóan. Röhög rajta a terepi parasztember
is, akinek éppen kivirult, vagy tönkrement a vetése. Hahotázik talán azért
is, mert ennek a Kabosnak az elődje az a Kabos volt... Muszáj röhögni,
hiszen valahol együvé tartozunk, mégis. És olyan rendesek a művésznők és
művészurak, hogy eljöttek idáig. Hőseink: Honthy Hanna, Rátonyi Róbert
meg a Kabos; Major Tamás és Bilicsi Tivadar. Nem utolsósorban Hofi Géza,
akinek nem jutott eszébe a saját szövege, vagy nem azt akarta mondani,
ennélfogva egész idő alatt arról próbált mélyen szántó módon humorizálni,
hogy a poént érteni kell, annak viszont itt semmi esélye. Utóbbinál jobb
volt, legalábbis kevésbé idegesítő, pl. az Omega koncertje, ugyancsak az
Újvidéki Rádió M-stúdiójában, ha az énekesnek időnként el is kóborolt a
hangja. Kit izgat? (Hakni úgyis.)
Latinovits korábbi vendégszereplése megmaradt a hideg napok fagyos
csöndjében. Vödör jeges víz. Az élet úgyis csak piásan bírható ki. Utóbb
Sebestyén Márta danolta az újvidéki stúdió közönségének a hidegen fújó
szeleket, évekkel a prágai tavasz után. Nagy beleérzéssel, de szerintem
nem tudta, mit énekel. Vagyis: hogy mennyire fején találja a szöget. Mentségére
váljék, senki sem sejtette. Illetve: nem akarta elhinni, hogy rövidesen
olyan hervasztó idő következik, amelyben csak a gutaütéses ember arcán
marad meg a mosoly. Az egykor viruló és tájjáró Vidámest sírgödrénél.
A FÁK ÁLLVA HALNAK MEG.
Látom, itt is sikerült jól összekevernem mindent: szezont a fazonnal.
Szokásom. Megesik, főleg amikor olyan gyorsan pergetem az agyam, amelyik
inkább lassúra van beállítva, hogy az időnként – erőlködésében – szalajt
– sorozatban – kettőt-hármat-hatot, kattanva, mint bicikli lánca a fogaskeréken
(bohóctól a besúgóig pedálozva, vagy fordítva, a kifeszített kötélen).
Gyakorta tézisem sincs ahhoz, amit közölni akarok, ám van – nem egyszer
egy-egy – pillanat, amelyben előjön annyi minden. Ragad hozzá, mint légyfogóhoz:
szúnyog, hangya meg pille is. Az adott, csüngő perchez. Kábulunk tőle,
mint molyirtótól.
Ez itt a szitu, apám szekrénye előtt, ugyancsak. Újabban ritka momentum,
hát inkább örvendek neki. Sssss! Megsúgom neked, akiről már nem is tudom,
hol vagy. Miként magamról se pontosan. Meg te sem magadról, se rólam. Sssss!
Őrült érdekes így, korosodón, apukánk szekrénye előtt szobrozni. Itt lóg
még a flitteres zakó, tudod, az a legendás! Balázs Pubis. Minden kis tükrében
van valami. Arcok, vigyorok, grimaszok. Plusz fél temetés. Vidám, ha lehetne.
De nem az.
Vajdaság, Balkán és Európa. Átkozottul kellene most, érzem, egy igazi
tavasz. Teli mosoly. Tarka zokni. Táncos cipellő. Jó permet. Általános
elixír.
Mert az se semmi, hogy A FÁK ÁLLVA... Pásztorbotként begörbül a végük,
új hajtásaik elszáradnak, a tavalyi meg nem esik le. Ott lóg szárazon,
szomorún a terjedő, elhatalmasodott, titokzatos kórtól. Az semmi? A másik
oldalán – a kézbe vett gyűrt kivágásnak – található Balázs Pál dokumentált
szatirikus versikéje régi idők női divatjáról. Fordítva vettem a kezembe.
De úgy hallom, jön valaki.
Apuci meg a Rátonyi. Lopakodnak felfelé a lépcsőkön.
Merthogy ez egy emeletes ház.
Ki az? Mi ez? Szellemjárás a padlásra?
Hah! Hah!
A padláson egy pókhálós kottatartó, felette az ég szürke kis sávja.
Vajdaság-blúz, törött hegedűre. Tokjából kórusban cincognak ki az egerek.
Zabálják a benne tárolt fotókat, arrébb lyukas autógumi – döglött galambbal.
Csendélet. Leszart mozsárral.
Apám divathóbort-gúnyoló versikéjéből pedig a következő talányos sor
cseng vissza:
Hacukás macukák görögnek pörögnek (…)
Kérem, meg lehet fejteni. Több tíz atyai alkotás szól Miloąević diktátorról
is egyébként, de ezekről majd következő alkalommal. Ha kell, eltökéltem,
magam fordítom őket szerbre vagy angolra. Kár, hogy már előbb nem tettem
meg, fergeteges csapást mérve a történelem lomtára felett üvöltő, száz
körömmel kapaszkodó, hétfejű rezsimre. Amelyik most, sorzártakor, épp nem
is üvölt, inkább megbújik csendben, maga is szebb időkre várva. Hát nem
nevetséges?
Tiszta kabaré.
Bibliográgia
BALÁZS Attila
Ki tette a macskát a postaládába?
JAK-füzetek, Magvető, 1989
Én már nem utazom Argentínába
Kijárat, 1995
Király album
Seneca, 1998
Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
Holnap, 1999
Ki tanyája ez a világ
Kortárs Kiadó, 2000
“Start. Nyúlszív őrmester és Anna”
Magyar Lettre Internationale, 33
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu