Balázs Attila
A fák állva halnak meg
(kabaré)

Negyvenöt éves vagyok, és már rég leszoktam arról, hogy apám szekrényében kutassak, amit gyermekkoromban meg-megtettem, pikáns lapok után szimatolva.
Általában benéztem a fater ágya alá, kigusztáltam az ott felhalmozottakat, aztán – csalhatatlan kamasz ösztönnel – a szekrénye felé indultam. Lehetett ott találni ezt meg azt férfi ősöm csüngő öltönyei alatt. Ott tornyosultak apa tréfás szövegei mellett, amelyeket az újvidéki kabaréban való fellépéseihez írt, a különféle erotikus és szatirikus vicclapok, régi Jugoszlávia mára megsárgult nyomdatermékei.
Ezek a képek és szövegek élénk eszmecserét folytattak egymással, miközben kivehetővé váltak a toposzok: a demagóg politikustól a kefélős titkárnőig; az agyafúrt csempésztől a kihagyós vámtisztig szinte minden és mindenki, illetve az erről szóló jelenetek. Melyek egyikében például az Úr messziről felismeri a jugó “svercert”, és már csak legyint rezignáltan, másikában mindenki Pirikéje keveredik kétértelmű kalamajkába az igazgatóval. S bár butácska szegény, a csattanóban mégsem ő farag rá, mert az úgy nem is lenne olyan röhejes. Inkább az igazgató válik barommá, bár ő is mérsékelten, mert aztán valahogy minden feloldódik a végső nagy poénban, ha nem is egészen.
Sokszor a szerencsétlen rendőr viszi el a balhét. Általában frenetikus sikerrel, merthogy a belügy alacsonyabb szinten dolgozóit mintha külön erre a célra teremtette volna az említett Mindenható. Mindenkori katartikus céltáblának, az utca fogdmegeit, ahogy orron vágja őket a saját gumibotjuk, miután könnybe lábad gegesen a szemük. Tényleg, olyan szívderítő. A csirke vagy az alligátor esze is bonyolult szerkezet az övékéhez képest. Valójában boldog lények. Így aztán ez se olyan tragikus. Minek is? Tragédiából volt is, lesz is: untig elég. (Láttuk, látjuk.)
Érdekes, ha jobban belegondolok, ezen az oldalon, a kabaré műfajában sosem pillantottam meg a besúgót, mint obligát élcelődés kedvenc tárgyát, bár a kor bőven szolgált nyersanyaggal, különféle alakokkal ehhez. A nemiség tehát oké, a kulcslyukon keresztül leselkedővel és pletykálóval együtt “rendicsek”, de csak addig, amíg a díványról van szó, amelynek körötte Pirike élete és előmenetele, esetenként a puszta megmaradása forog, a többi nem téma. A profi besúgót szinte anyai gondoskodással eltakarta Pirike szenvedélyes számítósággal burjánzó, esendőn szimpatikus, titkárnői fanszőre, miközben a kis szikofanta ott lapulhatott már Pirike méhében, minduntalan újjászületve magának az életnek a kabaréjában (nemzőmtől függetlenül): közeli rokonként, legjobb barátként, kíváncsi szomszédként és így tovább.
Ott tevékenykedett kéményseprőként, szorgos tanügyi munkásként, pincérként, festőként, legendás színész vagy éppen menő író gyanánt. Melyik elfoglaltság fedte melyiket? Hülye kérdés. Egy biztos, mint figura: a besúgó sosem jelent meg a maga megírt denunciánsi szerepében az Újvidéki Rádió viharvert busszal tájoló Vidámestjének mozgó színpadán. Inkább beragadt a kémlelő lyukba. Vagy el sem araszolt odáig. Mindenesetre a kabaré szerzői kínosan ügyeltek arra, hogy életét és rejtett munkásságát ne hozzák szóba.
Mert netán túl sokan feszelegtek volna kellemetlenül a nézőtéren? Ugyan már! Egy profi nem feszeleg. Húsz sem. A lelkük meg úgyis az ördögé.  Kit zavarna?
Megjegyzem, később szem- és fültanúja voltam a Vajdaságban haknizó anyaországi “szatirikusoknak”, akiknél “pengetve volt a téma”, ám az olyannyira az általánosság szintjén mozgott, hogy szóra sem érdemes. És a nagy, üres általánosságból egyetlen fals igyekezet csendült ki: nálunk ott, odahaza, ott szabad. Vagy: nekem szabad. Vagyis ez nem jó: nekem se szabad, de én merem, értsd: merek beszélni róla. Nahát, nahát... talmi nimbusz, esendő, hazug igyekezet, mégis rendre vastaps lett belőle. A vasfüggönyön kicsit innét vagy túl. Rengett a függöny. (Jó beköpés, mi?)
Nevek tisztességesen nem hangzottak el, Laci, Sanyi vagy Karcsi, vagy akármi. Név sosincs, legkevésbé teljes név, hogy ezek a különleges elfoglaltságú, súgó emberek valahogy mégiscsak emberközelben szóljanak, arcot öltsenek. Hús-vér figurát az adott anyagból nem gyúrt senki. Se itt, se ott. Megmaradt tabunak. Mert a besúgó megfoghatatlan, és ha netán mégis megfogják? Például újabban? Akkor könnyen kiderülnek egyéb minőségei, persze, ha vannak, amely kvalitások akkor szinte védernyőként borulnak rá. Hát vessen magára az a “behúgó”, aki amúgy nem kiemelkedő tehetség valami egyébben is. Az nem egy rendes profi, mert igazából ki van ez is találva. A megalázással és megalázottsággal együtt.
Megalázással, illetve az attól való félelemmel magyarázni mások megaláztatását, vagy ennél többjét, ugyanakkor annyira hitvány, gyarló érv, az egész téma kényességével együtt – mert szinte mindenkit sarokba lehet szorítani valamivel –, hogy nem vette tréfára ezt a kabaré sem. Szorongásában inkább elkerülte, nem ment bele ebbe a zsákutcába. Legalábbis Noviszádon nem. Én meg éppen apám szekrénye előtt gondolkodom – évekkel az újvidéki magyar kabaré virágzása után –, és magam is csodálkozom, mitől ragadtam így le ennél a témánál. Megragadott a tragédiája?
Nos, magának a besúgónak a tragédiájáról nem is tudnék mit szólni, tudniillik nincs neki, miként igazi púpja se a siklónak. Tragédiája nincs, de komédiája sincs. A hivatásos fülnek. Itt marad változatlanul megfoghatatlan, örökre kicsusszanó lénynek: a beköpő. A nagy tragédiák ugyanis nem a besúgó vívódásairól, jó vagy rossz erkölcsi és egyéb döntéseiről  szólnak, ahogy komédiába fordítottan sem a gyarlóságairól. Merthogy melyik lenne a nagy besúgó történet?
Kémhistóriákban ugyan bővelkedik apám könyvtára, ám a spicli – mint kifigurázandó jelenség – konkrétan sehol sem jelenik meg olvasmányaiban, illetve apám maga módján terebélyes művében: abban a mintegy háromezer humoros-szatirikus írásban, amelyik az ő tollából csordogált ki. Kimaradt az újvidéki humorból. Nem terpeszkedik a világ borgesi könyvtárában sem. Noha  voltak kísérletek a besúgó ábrázolására, főleg Kelet-Európában, a mérleg nyelve mégis inkább a nagy árulók felé tolódik el, míg a (közönséges) spicli jellemrajza, netán jellemalakulása, önmagát védő hősbe való átcsapása, megnemesülése, egyáltalában a mozgatórugóinak láthatóvá tétele – ezzel mintha még adós lenne bármely literatúra. Úgy igazándiból.
Groteszk, hogy a jó irodalom nem elhanyagolható részét olyan emberek írták-írják, akik többféleképp tudják kamatoztatni kiváló megfigyelő képességüket. Írnak, szinte örökös melléfogásként, mivel egyről a legnehezebb beszélniük: a saját nyomorult gyengeségükről. Amúgy a téma szó szerint az utcán hever, bölcs megkeserültséggel, kimagasló tehetséggel írói tőkét lehetséges kovácsolni ebből, mások heveréséből, de mi van a privát elcsúszással? Na, ez inkább marad is privációnak, rendre. Ja, tragédia mégiscsak van! Amikor erre a “csusszanásra” valahogy fény derül. Mert például megindult a hegyoldal, vállal megállíthatatlanul, és a kataklizma nyomán előbukkannak az elásott csonkok-csontok. (Szegény, szegény Sascha Andersonunk... Vagy kit is említsek még kapásból? Közelebbről.) Na, jó. Ez semmiképp sem a Vidámest témája. Belátom, kicsit elidőzve apám vegyes archívuma előtt. Jubiláris harminc évvel később, hogy ugyanitt álldogáltam: ijedten fülelve, vajon rajtakapnak-e?
Édesapám már nem is hall, meg nem is lát jól. Amikor rendesen látott és hallott, úgy vélte, ez természetes adottság, külön nem kell áruba bocsátania. Bár érték kísértések és megpróbáltatások – kis börtön stb. – nem lett “fizetett énekes madárrá”. Úgy tudom. Előjött volna már, ha igen. A dolog kibuggyant volna, ha nem is éppen úgy, miként annak a dizőznek a fergetegesen dús, Anita Ekbergével vetekedő kebelzete a megsárgult vicclapon (ej, édes élet!), édesapám műsorvezetői flitteres zakója alatt, a szekrény alján. A híres-neves flitteres zakó alatt, amelyre még a régi időkből emlékszem. Akárcsak a kabaré emblémájára: mellbimbó plusz flitter.
Például ezt sem értettem soha pontosan, miért párosították oly nagy szeretettel a korabeli lapok a szatírát a fedetlen női mellel. Egyáltalában a női meztelenséggel. A női pőreség láttán nekem soha sem volt semmiféle szatirikus érzésem. (Súgjon valaki, ha tud, szatiriázis fogalmát félre!) Humoros, sőt szánakozó érzésem nem is egyszer gerjedt pucér férfi láttán, de a pőre nő lenne az átvilágított, kigúnyolt társadalom megtestesült képe? Óriási félreértés, vélem. A magyarázat nyilván nem ebben rejlik. Csupán az lehet – némi női túlkapásokat ugyancsak félre –, hogy a férfiak konstruálta, erősen korlátolt – nem tudom, milyen lenne a másik – társadalomban a kritika is így próbáltatik eladatni, női dekorációval. Amennyiben itt kritikáról beszélhetünk, márpedig hellyel-közzel igen. A többi mégis puszta szórakozás, az is főleg öregfiúk részére.
(Poén, röhej.)
Ugyanebben a szereposztásban Pirike tényleg csak butácska titkárnő. Pletykafészek, de nem a hálózat konspiratív embere. Pirike az, akit meg akarnak dugni, aztán eldugni. Pirike nem besúgó, legkevésbé írófejedelem. Nem is Mata Hari, akinek nevét manapság már lábjegyzetelni kellene? Pirike Pirike, de nem panaszkodhat. Túlélni látszik Elektrát meg Antigonét. Egy másik fiókban.
(Taps.)
És hát állok itt, én is, egy másik évezredben. Jómagam is egy másik, hatalmas, virtuális időfiókban, s apám fülére gondolok. Bruhaha! Édesapunak nagy füle, és még nagyobb orra van. (Ne haragudj, apu, szeretlek.) Apa orra a zoknijairól jut eszembe, ahogy ott sorakoznak “labdákban” a sajtó és életmű felett, a fehérneművel együtt, melynek alatta a vékonyka nyugdíj található. Kisúghatnám, mennyi, de inkább nem.
(Vastaps.)
Barátom, hát, volt itt minden! Egy ország esett szét, környes-körül patakokban folyt a vér – ha szélesebben is –, embereket lőttek ismét vízbe és föld alá, utódok rebbentek szerte, szilárdnak vélt hidak omoltak össze, minden megrendült, azonban fater szekrényében nem változott semmi. Továbbra is balra sorakoznak a nyakkendők, jobbra a nadrágszíjak, homlokegyenest pedig a kivasalt gatyák. Ezt a kis szigetet nem érintette földrengés. Isten megóvta a pátriárka relikviáit. Nem akarok turkálni, csupán hiszem azt, hogy a trikók alatt ott található még mindig az a kis baszós figura is, amelyiket rostos falemezből fűrészeltek ki, pénisze gyufaszál, és egy befőttes gumi segítségével hozható mozgásba, amikor is nemző mozdulatokat végez egy lehajolt női figura domborulatához feszülve. És ha az olvasólámpa fényébe állítod, az árnyjáték a falon olyan, mintha nagyok csinálnák élőben. Esküszöm, még izgalmasabb is.
 Fogalmam sincs, hány befőttes gumi használódhat el így negyed évszázad alatt, de szerény számításaim szerint eléggé sok. És személy szerint nagyon sajnálnám, ha az új technikai lehetőségek – a videó, az internet, vagy akár a vadiúj urán-lövedékek – korszakában ez a békés kicsi játék meggondolatlanul elenyészett volna. Pirike és barátja: enyvből meg fából.
A fák állva halnak meg.
Hogyan? Mi?
Szóval, akarom mondani, a besúgáson innen azért ez sem szép dolog, amit én csinálok, de nehéz ellenállni a csábító szülői szekrény feltárásának, sok-sok évvel az aranykorszak után, amelyben olyan magyar megasztárok járták itt a Vajdaság porát-sarát, mint például még a múlt század szülte Honthy Hanna víg özvegy és csárdáskirálynő, aki nagy sikerrel szerepelt a Szovjetunióban is, méghozzá 1956-ban, vagy Rátonyi Róbert Jászai Mari-díjas esztrádművész, aki viszont 1968-ban kacagtatta a jóravaló közönséget valamelyik kis koszfészkünkben éppen, amikor jómagának ajkára fagyott a mosoly, két felvonás között. Ugyanis akkor és ott értesült arról, hogy  a szovjet tankok lerohanták Dubček Csehszlovákiáját, meg hogy ennek következményeként lezárták a jugó–magyar határt. Rátonyi elsápadt a púderréteg alatt. Tanúja voltam, hiszen magam is ott álltam a rozzant színfalak mögött, lángoló kamasz szemekkel habzsolva Rátonyi Hajnalkát, aki közben valami olyasmit dalikózott künn a rivaldafényben, hogy ő bezzeg almát eszik, ropog a foga alatt, dafke, mert valaki nem jött el, és így tovább. Fehér ruhában állt Hajnika a közönség előtt, kezében mi mással, mint egy kosár almával (fantasztikus!). Emlékszem a vidámságra a teremben, miközben a kulisszák mögött földindulásként terjedt az ocsmány, ragacsos félelem.
Hajni apukája sárgásszürkévé vált, és két vagy három centivel alacsonyabb lett. Üres fejjel én még örültem is a dolgok ilyen irányba való kanyarodásának, mivel úgy kalkuláltam, akkor ily módon majd tovább élvezhetem szívem pezsdítőjét, legalábbis annak puszta látványát.
Mit értettem a politikához?
Kevesebbet mindenképp a kabarénál. Hajnika pedig – tankok ide vagy oda – mégis eléggé gyorsan eltűnt, és én soha, de soha nem láttam többé. Lehet, ha benyúlnék a csíkos pizsamák alá, onnét előkerülne Rátonyi Róbert és Hajnalka mosolygós, dedikált fotója is. Ennyi és ennyi évvel a nagy ’68 után, amelyről a legújabb ifjaknak már tényleg dunsztjuk sincs. Legfeljebb negyed almamagnyi.
Hatvannyolcban hol volt még a vajdasági magyar techno! (?)
Aratott az operett a dinóként fennmaradt Honthy Hannával, vagy a komikum az újabb Hacsek és Sajóval; megtelt a zsinórpadlás Rátonyi mézes dalaival. Vagy az ifjabb Kabos Gyula hangjával, azaz Roncsák Ottóéval, aki mindent elszúr, de olyan kedvesen, szívhez szólóan. Röhög rajta a terepi parasztember is, akinek éppen kivirult, vagy tönkrement a vetése. Hahotázik talán azért is, mert ennek a Kabosnak az elődje az a Kabos volt... Muszáj röhögni, hiszen valahol együvé tartozunk, mégis. És olyan rendesek a művésznők és művészurak, hogy eljöttek idáig. Hőseink: Honthy Hanna, Rátonyi Róbert meg a Kabos; Major Tamás és Bilicsi Tivadar. Nem utolsósorban Hofi Géza, akinek nem jutott eszébe a saját szövege, vagy nem azt akarta mondani, ennélfogva egész idő alatt arról próbált mélyen szántó módon humorizálni, hogy a poént érteni kell, annak viszont itt semmi esélye. Utóbbinál jobb volt, legalábbis kevésbé idegesítő, pl. az Omega koncertje, ugyancsak az Újvidéki Rádió M-stúdiójában, ha az énekesnek időnként el is kóborolt a hangja. Kit izgat? (Hakni úgyis.)
Latinovits korábbi vendégszereplése megmaradt a hideg napok fagyos csöndjében. Vödör jeges víz. Az élet úgyis csak piásan bírható ki. Utóbb Sebestyén Márta danolta az újvidéki stúdió közönségének a hidegen fújó szeleket, évekkel a prágai tavasz után. Nagy beleérzéssel, de szerintem nem tudta, mit énekel. Vagyis: hogy mennyire fején találja a szöget. Mentségére váljék, senki sem sejtette. Illetve: nem akarta elhinni, hogy rövidesen olyan hervasztó idő következik, amelyben csak a gutaütéses ember arcán marad meg a mosoly. Az egykor viruló és tájjáró Vidámest sírgödrénél.
A FÁK ÁLLVA HALNAK MEG.
Látom, itt is sikerült jól összekevernem mindent: szezont a fazonnal. Szokásom. Megesik, főleg amikor olyan gyorsan pergetem az agyam, amelyik inkább lassúra van beállítva, hogy az időnként – erőlködésében – szalajt – sorozatban – kettőt-hármat-hatot, kattanva, mint bicikli lánca a fogaskeréken (bohóctól a besúgóig pedálozva, vagy fordítva, a kifeszített kötélen). Gyakorta tézisem sincs ahhoz, amit közölni akarok, ám van – nem egyszer egy-egy – pillanat, amelyben előjön annyi minden. Ragad hozzá, mint légyfogóhoz: szúnyog, hangya meg pille is. Az adott, csüngő perchez. Kábulunk tőle, mint molyirtótól.
Ez itt a szitu, apám szekrénye előtt, ugyancsak. Újabban ritka momentum, hát inkább örvendek neki. Sssss! Megsúgom neked, akiről már nem is tudom, hol vagy. Miként magamról se pontosan. Meg te sem magadról, se rólam. Sssss! Őrült érdekes így, korosodón, apukánk szekrénye előtt szobrozni. Itt lóg még a flitteres zakó, tudod, az a legendás! Balázs Pubis. Minden kis tükrében van valami. Arcok, vigyorok, grimaszok. Plusz fél temetés. Vidám, ha lehetne. De nem az.
Vajdaság, Balkán és Európa. Átkozottul kellene most, érzem, egy igazi tavasz. Teli mosoly. Tarka zokni. Táncos cipellő. Jó permet. Általános elixír.
Mert az se semmi, hogy A FÁK ÁLLVA... Pásztorbotként begörbül a végük, új hajtásaik elszáradnak, a tavalyi meg nem esik le. Ott lóg szárazon, szomorún a terjedő, elhatalmasodott, titokzatos kórtól. Az semmi? A másik oldalán – a kézbe vett gyűrt kivágásnak – található Balázs Pál dokumentált szatirikus versikéje régi idők női divatjáról. Fordítva vettem a kezembe. De úgy hallom, jön valaki.
Apuci meg a Rátonyi. Lopakodnak felfelé a lépcsőkön.
Merthogy ez egy emeletes ház.
Ki az? Mi ez? Szellemjárás a padlásra?
Hah! Hah!
A padláson egy pókhálós kottatartó, felette az ég szürke kis sávja. Vajdaság-blúz, törött hegedűre. Tokjából kórusban cincognak ki az egerek. Zabálják a benne tárolt fotókat, arrébb lyukas autógumi – döglött galambbal. Csendélet. Leszart mozsárral.
Apám divathóbort-gúnyoló versikéjéből pedig a következő talányos sor cseng vissza:
Hacukás macukák görögnek pörögnek (…)
Kérem, meg lehet fejteni. Több tíz atyai alkotás szól Miloąević diktátorról is egyébként, de ezekről majd következő alkalommal. Ha kell, eltökéltem, magam fordítom őket szerbre vagy angolra. Kár, hogy már előbb nem tettem meg, fergeteges csapást mérve a történelem lomtára felett üvöltő, száz körömmel kapaszkodó, hétfejű rezsimre. Amelyik most, sorzártakor, épp nem is üvölt, inkább megbújik csendben, maga is szebb időkre várva. Hát nem nevetséges?
Tiszta kabaré.

Bibliográgia

BALÁZS Attila
Ki tette a macskát a postaládába?
JAK-füzetek, Magvető, 1989

Én már nem utazom Argentínába
Kijárat, 1995

Király album
Seneca, 1998

Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
Holnap, 1999

Ki tanyája ez a világ
Kortárs Kiadó, 2000

“Start. Nyúlszív őrmester és Anna”
Magyar Lettre Internationale, 33


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/