Apja is festő. A szabadkai Dekor-ban dolgozott, mint kirakatrendező,
címfestő. Tudatában lehetett annak, hogy a gyermekek előbb azok akarnak
lenni amik a szüleik, akiktől az életet tanulják. Ezért kicsit kételkedve
fogadta Laura elhatározását. Végül egy lerajzolt kéz győzte meg, és döntötte
le az első akadályt. Máskülönben történhetett volna úgy is, mint Szabadka
első festőnőjével több, mint száz evvel ezelőtt.
1900-ban pártfogói és tehetsége ellenére Csóvits Ilonka édesapja akarata
ellen kellett, hogy – belső kényszertől hajtva – erre a pályára lépjen.
Mivel “bűne” sohasem nyert bocsánatot, mindvégig megtört és magányos
maradt. Festészete is csak az ismert müncheni Azsbé Akadémián teljesedett
ki. Ezt a periódusát ismerte, ennek alapján írt róla kortársa és honfitársa
Csáth Géza. Azonban csonka életműve mellett, megkezdte azt
az utat, amelyen egyre több nő jelentkezett. (Most akaratlanul is a
Keserű Katalin által rendezett Ernst múzeumbeli női alkotókról szóló tárlat
jut az eszünkbe.) Habár egy évszázad választja el tőle Laurát, mégis akad
hasonlóság. Csovits Ilonkának az első-, majd a második világháború jutott
ki, ami végérvényesen megölte művészi akarását és erejét. Laura, éppen
az akadémia végét járta, amikor élete része lett egy újabb, annak embertelenségei,
minden érték krízise, egy ország megszűnése, mindennek a megkérdőjelezése…
A 90-es évek voltak ezek, a történelemkönyvek hirtelen kinyíltak,
hogy mi élők is belejussunk, mint
egy nagy gödörbe. Fontos e mindez, amikor Laura művészetéről beszélünk?
Elválaszthatatlan egymástól, de a megértéshez nem kötelező az
összekapcsolásuk. Mindenkinek lehetnek rossz napjai. Csak hát ez
Laura esetében
nem egy-két nap, hanem tíz év. Ő képviseli (igaz, többedmagával) a
szabadkai képzőművészet 90-es éveit. Ikonográfiájával, technikájával, életformájával.
Laura képei által egy lezárult korszak spirituális
lecsapódásával állunk szemben. Mert rá jellemző, hogy nehezen alkuszik
meg, nem hajt fejet a piac és a közízlés törvényeinek.
Laura festett – rajzolt – maszatolt, többnyire inkább kicsi, mint nagy
formátumokban. A kevés szín és a fekete, bizonytalannak tűnő vonalak mellett
az alapul használt felületnek mindig külön szerep jutott. Képei,
mint egy (rém)álom – (rém)látomás kiélesedett foltjai, inkább éreztetnek,
mint láttatnak érzéseket, emlékeket, megtörtént és meg nem történt dolgokat.
Ezekben kuszán ötvöződnek a mindennapi élet darabkái a helyhez
kötött múlt mozzanataival. A 90-es évek elején és első felében, amikor
még minden olyan hihetetlennek tűnt, az emberek pedig kutyául érezték magukat,
Laura képein végigvonul egy szellemileg megbolydult kutya,
amelyből időnként farkas, időnként pedig naivan mosolygó beteg állat
lesz. Helyenként megjelenik a történelem őrjöngő lendületben levő kereke
is, hol biciklikerékként, hol meg biciklisták egész csapataként. Ez
utóbbiban persze “az el innen” akarás is benne van, a szabadság, a
mozgás vágya, de a vidék jellegzetes közlekedő eszköze iránti ragaszkodás
is. Ragaszkodás az idevalósi egyszerű emberek, szokásaik és utcáik iránt.
Állandó küzdelem a röghöz, annak perifériális egyszerű és kicsi dolgaihoz.
Ebben érzi szellemi rokonának a néhai szabadkai
rajztehetséget, Bíró Miklóst, akinek ötven képből álló hagyatékrésze
éppen e nehéz időkben jutott a szabadkai múzeum tulajdonába. Szellemi útitársai
a Párizsba elszármazott híressé vált Jel színház tagjai is.
A kalapos figurák mintha csak az előadás szereplői közül lépnének a
képtérbe, de a reprezentálás technikáiban is akadnak párhuzamok. Azonkívül
Kosztolányi és Csáth mint szellemi elődök mellett itt van még a nagypapa
is. Talányos élete egyik fénypontja a saját alapítású Jánoska jazz band,
Szabadka 30-as éveiben. Laura, bizonyára tőle örökölte az improvizáció
szeretetét, amelyet sokszor hasznosít munka közben. Így kommunikál az anyaggal.
A nagypapa matróz pólóban és biciklivel jelenik meg unokája képein.
Közben, a 90-es évek második felében feltűnik a rózsaszín, a halak
és az angyalok “lenyomatai”. Persze, fáznak. A kutya érzés vágyakozásba,
merengésbe, vágyálmokba csap át, aminek forrása lehetett az intim élet
öröme, de az akkori kollektív közérzet is, vagy a kicsi műteremben levő
valamikori cukrász műhely gyúróasztalai. Ide köthető a valamikor híres
fürdőhely, Palics, új lakójának pártfogása is. Tolnai Ottó író mindig
szerette a képzőművészetet, de e kapcsolat, Laurát illetően, mint a partra
vetett hal vergődött a szükséges élettér nélkül. Így történhetett meg,
hogy Lórinak tíz év elmúltával sem lett katalógusa, amiből most idézni
lehetne néhány sort. De talán nem is fontos. Fontosabb az a mag, amit Lórinak
mindezenáltal sikerült átvinnie, megőriznie magában, és amelynek sugárzása,
avagy lüktetése, ha lappangva is, de minden eddigi képén jelen van.
Most újra a közegen a sor.
Kovacsev Olga - Mária
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu