Gyönyörû sorok születtek a számûzetésrõl olyan írók tollából, akik ezt az életformát életmódjukká performálták. Ezeknek az öntudatlan szépítgetéseknek köszönhetõen a számûzetés romantikus színezetet nyer: az emigráns a mindennapok törvénye és rendje ellen lázad, az egyén szabadságát a haza és dicsõség elé helyezi. Akik ilyen andalító sorokat írnak, szívesen megfeledkeznek néhány banális apróságról. Például arról, hogy Walter Benjamin azért lett öngyilkos, mert nem kapta meg azokat a bizonyos „papírokat”, s minden másképp alakult volna, ha egy hivatalnok beüti a pecsétet az útlevelébe. De hajlamosak vagyunk egy jó motívum érdekében, így a számkivetettségben is, eltekinteni a nevenincs hivatalnok figurájától. A közönséges bürokratizmus bugyuta képe – az írói meg a befogadói hamisításoknak köszönhetõen – a Sors szeszélyes arcát nyeri el.

A számkivetettek gyakran akaratlanul is retusálják az önéletrajzukat, vagy éppen csak hagyják, hogy környezetük ezt tegye. Egyik ismerõsöm például, aki átmenetileg külföldön kívánt élni, egyáltalán nem tiltakozott az ellen, hogy e gesztusát a hazájában elburjánzó fasizmus elleni lázadásnak minõsítsék. Pedig ez az ismerõsöm jóval inkább rettegett a feleségétõl, mint a fasizmustól. De a beismerés pillanatát elszalasztotta. Vagy nem akart csalódást okozni jóhiszemû környezetének? Erkölcsi jóérzéke azonban a végén csak gyõzedelmeskedett: a zsarnoki asszonytól menekülõ férjbõl végül is a fasizmus elleni küzdelem szerény, de kitartó harcosa lett. Igaz, közben az a fasizmus is túlnõtt önmagán.

Tudok ellenkezõ esetrõl is. A másik ismerõsöm tényleg képtelen volt elviselni a hazájában eluralkodó fasiszta tendenciákat. Ezt bátran és kitartóan hangoztatta is. Aztán abban az országban, amelyben tárt karokkal fogadták, rájött: a hazájával ellentétben itt végre szabadon és bátran kiélheti hajlamát. Vagyis homoszexualitását. A fasizmus térhódítása már kevésbé aggasztotta.

Menekültek, számûzöttek, számkivetettek, emigránsok, migránsok és nomádok: mind-mind „papírhajhászok”. Kezet a szívre: egyszerûen irritálják azt a közeget, amelybe sodródtak, és amelyben maradni szeretnének. De egy civilizált környezet ezt természetesen sohasem ismerheti be. Multikulturalizmusukkal kérkednek, szorgosan kidolgozzák a befogadás és integrálás különbözõ programjait, kiépítik az intézmények, alapítványok és menekülthivatalok szívélyes struktúráit, részvéttüntetéseket szerveznek ennek vagy annak az emigráns kisebbségnek az érdekében, már amelyik éppen a figyelem középpontjában áll. Egyszóval tettrekészségüket a végletekig viszik. Mindezt azért, hogy ne kelljen szembesülniük a szomorú valósággal: a „jöttmentek” a helybeliek idegeire mennek.

Az irodalom romantikus felhangokat kölcsönöz a számkivetettségnek. Az emigráns azonban valójában traumatikus kettõsségben él. Egyfelõl saját lázadásának kilátástalansága, másfelõl az új otthon szolgalelkû keresése határozza meg. Egyetlen esélye, hogy a számkivetettség kínjait legyõzze az, hogy egyáltalán nem gyõzi le õket, hanem tartós állapottá alakítja át. A váróterembõl vidám életfilozófiát fabrikál, a hontalanságot a normalitás elveként éli meg, és egyetlen Istent ismer - tulajdon bõröndjét.

A számûzetés legszemélyesebb mozzanata ugyanis a bõrönd. Most is, hogy e sorokat írom, tucatnyi poggyász vesz körül. Utazótáskák, gördülõkerekes koffer, cippzáros bõrönd, drága és kevésbé drága utazótáskák a világ minden tájáról… Gyengéden figyelem õket, õk az én hûséges útitársaim, utazásaim szemtanúi, velem költözködnek egyik vendégszobából a másikba.

Az egyetlen, amirõl manapság álmodozom, nem egy új otthon, hanem egy új bõrönd. Az egyik elõkelõ londoni áruházban láttam is egy igazán nekem valót. Sosem fogom elfeledni. Olyan magas volt, mint én. Úgy tárulkozott fel, akár egy szekrény. Kívül-belül a legfinomabb bõrbõl készült. A belsõ elrendezése vetekedett a legtökéletesebb szekrényével. A legrafináltabb reteszek és fiókok voltak benne, a vékonyka bankkártyától a fogkefén át az estélyi ruháig és szõrmebundáig mindennek megvolt a maga helye. 8000 fontba került.

Ez igen. Ha valaki egy ennél is drágább bõröndre bukkanna, azonnal szóljon nekem. Hogy tudjak róla. Mert ha egyszer megütöm a lottón a fõnyereményt, tudom, mire fogom költeni a pénzt. East, west, home’s best, vallják sokan. Tévednek. East, west, suitcase’s best!
 

JÓSFAI LÍDIA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

UGREŠIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000

„Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6.

„Tiszta Horvát Levegõt!”
Magyar Lettre Internationale, 8.

„Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10.

„A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.

„Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5

„Jobb házaknál ilyesmirõl nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27.

„Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.

„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu