Antonio Tabucchi
Fernando Pessoa utolsó három napja

Lázálom

1935. november 28.

1
Elõbb meg kell borotválkoznom, szólt, nem akarok szakállasan a kórházba menni, menjen, kérem, hivassa a borbélyt, Manacés urat, a sarkon lakik.
 Nincs rá idõ, Pessoa úr, válaszolt a házmesterné, a taxi már lenn áll a kapuban, megjöttek a barátai is, az elõtérben várják.
 Nem baj, felelte, mindenre van idõ.
Átült a kis karosszékbe, ahol Manacés úr borotválni szokta, és Sá-Carneiro verseket kezdett olvasni.

Belépett Manacés úr, és jó estét kívánt. Pessoa úr, mondta, azt hallottam nem érzi jól magát, remélem, nincs komolyabb baja.
 Törülközõt terített a nyakába, és szappanozni kezdte.
 Meséljen valamit, szólt Pessoa, maga annyi érdekes történetet ismer, Manacés úr, és annyi emberrel találkozik az üzletében, meséljen valamit.

Pessoa sötét öltönyt vett föl, nemrég varratta, csokornyakkendõt kötött, föltette a szemüvegét. Nem volt hideg, de kint esett. Ezért fölvette sárga esõkabátját, magához vett egy tollat és egy jegyzettömböt, és elindult lefelé a lépcsõn.
 A lépcsõfordulón találkozott két barátjával, Francisco Gouveiával és Armando Teixeira Rebelo-val. Tekintetük aggódó volt, és kezükben csöpögõ esernyõt tartottak. Veled megyünk, mondták egyszerre. Pessoa szórakozottan mosolygott. Éles fájdalom hasított a jobb oldalába, s emiatt nem tudott szívélyes lenni. Két barátja a karját nyújtotta, hogy lesegítsék a lépcsõn, de nem fogadta el, és a korlátra támaszkodott. Az elõcsarnokban meglátta a fõnökét, Moitinho de Almeida urat, amint a taxisofõrrel társalgott. Én is jövök, Pessoa úr, mondta sietve Moitinho de Almeida úr, jobb, ha én is jövök, nem hagyhatom így elmenni.
 Ne fáradjon, Moitinho de Almeida úr, felelte Pessoa halkan, itt van két barátom, akik elkísérnek, ne fáradjon.
 De Moitinho de Almeida úr határozottnak látszott, kinyitotta az elsõ ajtót, Pessoa beszállt a taxisofõr mellé, három kísérõje meg beült hátulra.

Az autó ablakából hosszan nézte a Csillag-templom kupoláját. Szép volt a bazilika, a barokk kupolájával és a díszes homlokzatával. Elõtte, ott a parkban adott sok évvel ezelõtt találkát Ophélia Queiroznak, egyetlen nagy szerelmének. A Csillag-kert padján váltottak félénk csókokat, és ígérték meg ünnepélyesen, hogy örökké szeretni fogják egymást.
 De legyõzött az életem, és legyõzte a szerelmemet is, suttogta Pessoa, bocsáss meg, Ophélia, nekem írnom kellett, mást nem tehettem, csak írhattam, de most már nincs tovább.
A taxi elhaladt a parlament elõtt, majd ráhajtott a Calçada do Combro-ra. Lakott egyszer ezen a környéken, évekkel ezelõtt, albérleti szobában. A tulajdonosnõ Dona Maria das Virtudes volt, nagyon jól emlékszik rá, hatalmas mellû, hatvan körüli asszony, sárgára festett hajjal, minden este áthívta, igyon a cseresznyelikõrjébõl, és vegyen részt a spiritiszta szeánszain. Kapcsolatba lépett a megboldogult férjével, Pereira marsallal, hosszas beszélgetéseket folytatott vele az afrikai háborúkról és a paprika áráról. Aztán ittak egy pohárka ginjinhát, ettek egy szem cseresznyét a rumtopfból, és Pessoa így búcsúzott: jó éjszakát, Dona Maria das Virtudes, és szép álmokat. Visszavonult a szobájába. Azokon az estéken tûnt föl Bernardo Soares, aki helyett megírta a Kétségek könyvét. Hajnalban kelt, hogy lássa a fények lassú változását Lisszabon fölött és le is jegyezte kis, bõrkötéses füzetébe, melyet még anyja küldött neki Dél-Afrikából.

Mikor a Rua Luz Soriano-ra értek, megállította õket egy rendõr. Erre nem lehet menni, mondta a rendõr, nacionalista rendezvény van az úton, zenekar, meg mindenféle, a város ma ünnepel.
 Moitinho de Almeida úr kihajolt az ablakon. Moitinho de Almeida doktor vagyok, szólt fölényesen, el kell jutnunk a Sao Luís dos Franceses klinikához, beteget viszünk.
 A rendõr levette a sapkáját és megvakarta a fejét. Nézze, uram, mondta, van egy kerülõút, egyirányú ugyan, de mindegy, tekintettel a körülményekre behajthatnak, itt forduljanak jobbra, azután balra, és kiérnek a Bairro Alto-ra. Pessoa elmosolyodott, mert felismerte õt. Coelho Pacheco volt, egyik jeles heteronim költõtársa, aki csak egyetlenegy alkalommal fakadt dalra, és komor, neogót stílusú, látomásos verset írt. Mit keres itt Coelho Pacheco rendõrnek öltözve? Talán a Mester küldte, hogy mutassa neki a jó utat. Pessoa fölemelte a kezét, és sokatmondóan intett neki. Coelho Pacheco is valami titokzatos mozdulattal válaszolt, majd a taxi befordult az elsõ utcán jobbra.

A kórház recepcióján bóbiskolt a nõvér. Moitinho de Almeida úr beszélt vele, kérte az ügyeletes orvost, sürgõs esetrõl van szó, mondta.
 Pessoa leült a fotelba, és álmodni kezdett. Gyerekkorából látott részleteket és hallotta Dionísia nagymama hangját, aki tébolydában halt meg. Fernando, mondta a nagymama, te is olyan leszel, mint én, mert a vér nem válik vízzé, én elkísérlek egész életeden át, mert az élet õrület, és te tudni fogod, hogyan kell élni az õrületben.
 Jöjjön velem, szólt az orvos, és karon fogva segítette. Egy fülkébe vezette, ahol kis ágy és erõs fertõtlenítõszag volt. Vetkõzzön le, utasította az orvos. Pessoa levetkõzött. Feküdjön le, utasította az orvos. Pessoa lefeküdt. Az orvos vizsgálni kezdte, tapogatta a testét. Ahogy a máj környékére ért, Pessoa felnyögött. Mióta érzi rosszul magát?, kérdezte az orvos. Délután óta, felelte Pessoa. És milyen panaszai voltak?, kérdezte az orvos. Nagy fájdalmaim, felelte Pessoa, és zöldet hánytam.
 Az orvos hívta a nõvért, és mondta, hogy helyezze el a beteget a négyes szobában. Azután fogta a betegkönyvet, és ráírta a kórlapra: „májelégtelenség”.
 Pessoa elköszönt a barátaitól. Moitinho de Almeida úr maradni akart, de Pessoa kedvesen elküldte. A másik kettõt gyorsan megölelte. Hagyjatok, drága barátaim, mondta, az éjjel és holnap talán lesznek látogatóim, találkozzunk holnapután.

Kis, szerény szobája volt, vasággyal, fehér szekrénnyel és kis asztallal. Pessoa bebújt az ágyba, meggyújtotta a lámpát az éjjeli asztalkán, fejét a párnára fektette, és a kezével megtapogatta a jobb oldalát. Szerencsére a fájdalmai csillapodtak, az ápolónõ hozott egy pohár vizet és orvosságot, és így szólt: ne haragudjon, de be kell adnom egy injekciót, az orvos utasítása.
Pessoa ópiumot kért, ehhez az altatóhoz még Bernardo Soaresként szokott hozzá, mikor nem tudott aludni. Az ápolónõ hozott, és Pessoa megitta. Catarinának hívnak, mondta az ápolónõ, ha szüksége van valamire, csöngessen és rögtön jövök.
 

2
Hány óra van?, kérdezte Pessoa.
Majdnem éjfél, felelte Álvaro de Campos, a legjobb idõpont, hogy találkozzunk, ez a kísértetek órája.
 Miért jöttél?, kérdezte Pessoa.
Mert ha te elmész, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, felelte Álvaro de Campos, én sem éllek túl, veled együtt távozom, s mielõtt elsüllyednénk a sötétségben, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk.
 Pessoa fölemelkedett a párnáról, ivott egy korty vizet, és azt kérdezte: mit forgatsz a fejedben?
Kedvesem, válaszolta Álvaro de Campos, örömmel hallom, hogy nem szólítasz mérnök úrnak, és nem magázol, hogy barátságosan bánsz velem.
Persze, válaszolta Pessoa, beléptél az életembe, a helyembe léptél, te vagy az, aki véget vetettél az Ophéliával való kapcsolatomnak.
A te érdekedben tettem, válaszolta Álvaro de Campos, az az emancipált kislány nem illett volna egy korodbeli férfihoz, elhibázott házasság lett volna. És tudod, az összes szerelmeslevél, amit írtál neki, nevetséges, azt hiszem, minden szerelmeslevél nevetséges, megvédtelek a nevetségességtõl, remélem, hálás vagy nekem.
 Szerettem õt, suttogta Pessoa.
Nevetséges szerelemmel, felelte Álvaro de Campos.
 Igen, persze elképzelhetõ, válaszolta Pessoa, és te?
 Én?, szólt Campos. Én, én csak gúnyolódom, írtam egy szonettet, amit sosem mutattam meg neked, olyan szerelemrõl szól, mely zavarba hozna téged, mert egy fiatalembernek ajánlottam, egy fiatalembernek, akit szerettem, és aki viszontszeretett Angliában, úgyhogy, ezután a szonett után majd megszületik a legenda a titkos szerelmeidrõl, örülni fognak a kritikusok.
 Tényleg szerettél valakit?, suttogta Pessoa.
 Tényleg szerettem valakit, válaszolta halkan Campos.
 Akkor fölmentelek, mondta Pessoa, fölmentelek, azt hittem, hogy te egyedül csak az elméletet szeretted életedben.
Nem, mondta Campos az ágyhoz lépve, az életet is szerettem, és ha a futurista és tomboló ódáimban nagyzoltam is, ha a nihilista verseimben tönkre is tettem mindent, még saját magamat is, tudd meg, hogy én is szerettem életemben, öntudatra ébresztõ gyötrelemmel.
Pessoa fölemelte a kezét, és valami titokzatos jelet intett. Így szólt: feloldozlak, Álvaro, menj az örök istenekkel, ha szerelmes voltál, ha csak egyetlenegyszer is szerelmes voltál, fel vagy oldozva, mert emberi lény vagy, és emberi mivoltod oldoz fel téged.
Rágyújthatok?, kérdezte Campos.
Pessoa megengedõen bólintott. Campos ezüst tárcát húzott elõ a zsebébõl,  kivett egy cigarettát, hosszú elefántcsont szipkába dugta és rágyújtott. Tudod, Fernando, szólt, visszavágyom azokba az idõkbe, amikor még dekadens költõ voltam, amikor a keleti tengereken utaztam az óceánjárón, ah, akkor tudnék verseket írni a holdhoz, és hidd el, a hajóhídról, mikor bál volt a fedélzeten, olyan díszletszerû volt a hold, annyira az enyém volt. De akkoriban ostoba voltam, gúnyolódtam az életen, nem tudtam élvezni azt az életet, ami nekem adatott, így elszalasztottam az alkalmat, és az élet elszállt.
És azután?, kérdezte Pessoa.
Azután kezdtem vágyni arra, hogy megfejtsem a valóságot, mintha a valóságot meg lehetne fejteni, és jött a kiábrándulás. És a kiábrándulással a nihilizmus, aztán már nem hittem semmiben, saját magamban sem. És most itt állok a betegágyadnál, mint valami haszontalan, rongyos ruha, indulásra készen a semmibe, és a szívem üres csöbör. Campos az asztalhoz ment, és elnyomta a cigarettacsikket egy porcelántányérkában. Jól van, kedves Fernando, mondta, el kellett mondanom neked ezeket a dolgokat, most, hogy talán elhagyjuk egymást, mennem kell, jönnek a többiek is meglátogatni, tudom, és nincs már sok idõd, ég veled.
Campos vállára terítette a köpenyét, jobb szemére fölrakta a monokliját, sietve búcsút intett, kinyitotta az ajtót, megállt egy pillanatra, és megismételte: ég veled, Fernando. És azután azt súgta: talán nem is minden szerelmeslevél nevetséges. És becsukta az ajtót.

3
Hány óra lehetett? Pessoa nem tudta. Éjszaka volt? Vagy már fölkelt a nap? Bejött az áplolónõ, és újabb injekciót adott. Pessoa már nem érzett fájdalmat a jobb oldalán. Különös nyugalom töltötte el, mintha köd szállt volna rá.
A többiek, gondolta, most jöhetnének a többiek. Természetesen mindnyájuktól el akart búcsúzni mielõtt eltávozik. De az egyik találkozás, Caeiro Mesterrel, aggasztotta. Mert Caeiro Ribatejo-ból jött, és olyan beteges volt. Hogy jöhetne Lisszabonba, talán hintón? Igaz, hogy Caeiro már meghalt, de még élt, örökké élni fog abban a fehérre meszelt ribatejo-i házikóban, ahonnan kérlelhetetlen szemmel nézte az évszakok múlását, a téli esõket és a nyári forróságot.
Kopogást hallott az ajtón, és azt mondta: szabad.
Alberto Caeiro prémgalléros bársonykabátot viselt. Vidéki ember volt, és ez látszott az öltözékén.
Ave, Maestro, szólt Pessoa, morituri te salutant. Caeiro megállt az ágy végénél, és keresztbefonta a karját. Drága Pessoám, szólt, azért jöttem, hogy elmondjak magának valamit, megenged egy vallomást?
Természetesen, válaszolt Pessoa.
Szóval, mondta Caeiro, amikor éjszaka fölébresztette magát egy ismeretlen Mester, aki a verseit diktálta, aki a lelkébõl szólt, nos, tudja meg, hogy az a Mester én voltam, én voltam, aki a Túlvilágról kapcsolatba léptem magával.
Gondoltam, mondta Pessoa, szeretett Mesterem, gondoltam, hogy maga az.
De bocsánatot kell kérnem, amiért annyi álmatlan éjszakát szereztem magának, mondta Caeiro, éjszakákon át nem aludt, csak írt, mintha önkívületben lett volna, lelkiismeret furdalásom van, amiért annyi kellemetlenséget okoztam önnek, amiért elfoglaltam a lelkét.
Így járult hozzá a mûveim létrehozásához, felelte Pessoa, vezette a kezemet, igen, álmatlan éjszakákat szerzett, de ezek az éjszakák termékenyek voltak, éjszakák, melyeken megszületett az irodalmi munkásságom, az én életmûvem éjszakai életmû.
Caeiro levette a kabátját, és az ágyvégre helyezte. De nem csak ezt szerettem volna mondani, suttogta, szeretnék még valamit megosztani magával, mielõtt a végtelen távolságok elválasztanának minket, csak nem tudom, hogyan kezdjem.
Mondja csak egyszerûen, szólt Pessoa, mintha valami közönséges dologról lenne szó.
Nos, mondta Caeiro, én vagyok az apja. Elhallgatott, hátrasimította ritkás, szõke haját, majd folytatta: én voltam az, Joaquim de Seabra Pessoa, a valódi apja helyett, aki tüdõvészben meghalt, mikor maga még kisgyerek volt. Szóval, én átvettem a helyét.
Pessoa mosolygott. Tudtam, mondta, mindig is az apámnak tekintettem, mindig az apám volt, az álmaimban is, nincs miért szemrehányást tennie magának, Mester, higgye el, olyan apám volt, aki mindent megadott nekem.
Pedig egyszerûen éltem, folytatta Caeiro, egyszerûen, abban a vidéki házban a dédnagynénémmel, folyton csak a múló idõrõl beszéltem, az évszakokról, a nyájról.
Igen, helyeselt Pessoa, de én a maga szemével tudtam látni, és a maga hangján tudtam szólni, a szeme mutatta, mirõl írjak, a hangja tanított, mint Milarepáé vagy Szókratészé a tanítványaikat.
Tanulatlan ember vagyok, mondta Caeiro, igen egyszerûen éltem, megint csak ezt mondhatom, maga viszont mozgalmas életet élt, fordította az európai avantgárd irodalmat, föltalálta a szenzacionizmust és az interszekcionizmust, a fõváros irodalmi kávéházaiba járt, míg én esténként, vacsora után csak pasziánszozgattam a petróleumlámpa fényénél, hogyan lehetséges, hogy én lettem az apja és a Mestere?
Az élet megfejthetetlen, válaszolta Pessoa, ne kérdezz és ne higgy, minden rejtélyes.
Jó, felelte Caeiro, de mégis tudni szeretném, hogyan lehetséges, hogy én lettem az apja és a Mestere?
Pessoa fölemelkedett a párnáról. Nehezen lélegzett, s a szoba hullámzott a szemei elõtt. Nézze, kedves Caeiro, válaszolta, az az igazság, hogy nekem mindig szükségem volt valakire, aki vezet és összetart, nem tudom, érthetõ-e, különben az életem szétforgácsolódott volna, hála magának, találtam egy összetartó erõt, valójában én választottam magát apámnak és Mesteremnek.
Hoztam valamit ajándékba, mondta Caeiro, néhány prózában írt verssort, melyeket sosem fognak kiadni, de most, hogy maga itthagy, felolvasom õket, a maga iránti szeretetem tanúbizonyságai ezek. Caeiro kis lapot húzott elõ a zsebébõl, közel emelte a szeméhez, mert rövidlátó volt, és olvasni kezdte: Hosszú éveken át mindig a holdat néztem, de tiszta tekintetem fiamat és tanítványomat követte, hogy tekintetem az õ tekintete lehessen, hogy ha már nekem hegy takar mindent, õ láthassa ezt a néma és nagyszerû mindenséget.
Gyönyörû költemény, mondta Pessoa, köszönöm, Caeiro Mester, magammal viszem a Túlvilágra.
Annyi verset írt helyettem, folytatta Alberto Caeiro, szerettem volna én is így köszönteni, kifejezni a tiszteletemet, mindig csodáltam magát.
  Pessoa most behunyta a szemét. Mikor újból kinyitotta, a szoba üres volt. Csöngetett az ápolónõért. Milyen nap van ma?, kérdezte.
 Ezerkilencszázharmincöt november huszonnyolcadika van, éjszaka, válaszolta az ápolónõ, szüksége van valamire?
 Köszönöm nincs, felelte Pessoa, csak pihenni szeretnék.

1935. november 29.

1
Pessoa hallotta, hogy kopogtatnak az ajtaján és kiszólt: szabad. Az ajtó kinyílt, de nem lépett be rajta senki. Bemehetek?, kérdezte egy remegõ hang.
 Tessék, mondta Pessoa, jöjjön.
 Egy férfi jelent meg az ajtóban, majd finoman becsukta maga mögött. Pessoa nem ismerte föl, s megkérdezte tõle: bocsásson meg, ki maga?
 Ricardo Reis vagyok, válaszolta a férfi beljebb lépve a szobába, képzeletbeli Brazíliámból jövök.
 Sok éve nem találkoztunk, mondta Pessoa, túl sok éve, nagyon megváltozott, ne haragudjon, de nem is ismertem meg.
 Ricardo Reis megfogta a széket, és az ágy mellé tette. Bocsásson meg, leülök, mert hajóval jöttem, tengeribeteg lettem, fölkavarodott mindenem, és nem érzem valami jól magam.
 De hová tûnt?, kérdezte Pessoa, Brazília melyik zugába, hogy nem sikerült magával még kapcsolatba se lépnem?
 Ricardo Reis kifújta az orrát. Valamit el kell mondanom magának, drága Pessoám, sosem voltam Brazíliában, csak mindenkivel elhitettem, magával is, valójában itt voltam, Portugáliában, elbújtam egy kis faluban.
 Pessoa megpróbált fölkönyökölni a párnán, miközben megkérdezte: hol volt?
 Ricardo Reis halkan válaszolt, mintha Pessoán kívül még valaki meghallhatná. Azeitão-ban, mormogta, Azeitão-ban voltam.
 Azeitão… Azeitão…, szólt Pessoa, mond valamit ez a név, egy sajtra emlékeztet.
 Persze, mondta büszkén Ricardo Reis, az azeitão-i sajt, Vila Nogueirából, kis falu ez, Lisszabontól pár kilométerre, rögtön a Tejo után, ahol Alentejo tartomány kezdõdik. Ricardo Reis megint kifújta az orrát és köhintett. Ott húztam meg magam, folytatta, barátaim kis birtokán, az elmúlt éveket végig abban a vidéki házban töltöttem, a ház elõtt százéves eperfa áll, alatta írtam minden pindaroszi ódámat és horatiusi versemet.
 És mibõl élt, kérdezte Pessoa, hol dolgozott?
 Egy orvos egyszerûen megél, válaszolt Ricardo Reis, elég, ha orvos, én pedig a falu orvosa lettem, s egész Serra da Arrabidából jöttek hozzám a páciensek.
 Az igazi nevét használta?, kérdezte Pessoa.
 Természetesen, vágta rá Ricardo Reis, kis tábla lógott a kapun, felirattal: „Ricardo Reis, orvos”, az egész falu ismerte a nevemet.
 Pedig maga azt mondta, szólt Pessoa, hogy monarchista, a köztársaság ellenzõje, s ezért vonul számûzetésbe Brazíliába.
 Ricardo Reis zavartan és félénken elmosolyodott. Az csak nagyzolás volt, felelte, tudja, kényelmes volt, hogy a szenzista, antikizáló poéta ne szeresse a köztársaságot és a köztársaságiak közönségességét, mindig egy Cézárra vágytam, nagy császárra, mint Marcus Aurelius, aki értékelné a verseimet, a köztársaságiak közt nem voltak mûvelt emberek, csak beképzeltek, akik Auguste Comte-on kívül nem olvastak senkit, hogyan is tudták volna értékelni Horatiust és Pindaroszt?
 Értem, sóhajtott Pessoa. Azután hosszan hallgattak. A folyosóról lépések zaja hallatszott, valaki elment a szoba elõtt, de nem lépett be, senki sem zavarta õket.
 Szóval?, kérdezte Pessoa.
 Szóval ezt szerettem volna elmondani, válaszolta Ricardo Reis, szerettem volna felfedni a titkomat. Tudja, ha Azeitão-ban is, mindig állhatatosan éltem.
 Bárhol lehet állhatatosan élni, felelte Pessoa.
 Virágkoszorút kötök, szólt Ricardo Reis.
 Mit akar ezzel mondani?, kérdezte Pessoa.
 Azt, válaszolt Ricardo Reis, hogy minden versemben virágkoszorút kötöttem Neaerának és Lídiának, s most magának kötök az útra, majd viszontlátjuk egymást, ha átjutottunk a jeges Styxen.
 Elfogadom a képzeletbeli virágkoszorúját, kedves Ricardo Reis barátom, éljen továbbra is a falujában, és kérem, írja nélkülem is a pindaroszi ódákat, örülök, hogy meghallgathattam a titkát, de higgye el, mindig is tudtam.
 Tényleg?, kérdezte csodálkozva Ricardo Reis.
 Tényleg, felelte Pessoa, soha nem mentem el magához Azeitão-ba, mert elvbol sosem hagytam el Lisszabont, mert elvbõl sosem akartam utazni, de mindig tudtam, hogy itt lakik egy kõhajításnyira, s egy barátom, aki szépséges dolgokat ír a verseimrõl, meg is erõsítette.
 Akkor el is búcsúzhatom, szólt.
 Én is elköszönök, felelte Pessoa, s kérem, hogy írja tovább a verseit, akkor is, ha én már nem leszek.
 De azok apokrif versek volnának, ellenkezett Ricardo Reis.
 Mindegy, mondta Pessoa, az apokrif versek nem ártanak a költészetnek, s az én életmûvem olyan összetett, hogy apokrifek is megférnek benne, viszontlátásra, kedves Ricardo Reis, találkozunk a fekete folyón túl, mely az alvilágot övezi.
 Pessoa a párnára hajtotta fejét és elaludt. Nem tudta volna megmondani, hogy azonnal, vagy csak órák múltán.

2
Pessoa fölébredt, meggyújtotta a kis asztalilámpát, s a karóráját keresgélte az éjjeliszekrényen. Az óra hármat mutatott, de nem járt. Pessoa rájött, hogy egyáltalán nem tudja, mennyi lehet az idõ. Gondolta, csönget, de nem tette, mert épp abban a pillanatban kopogtak az ajtón.
 Bejöhetek, Pessoa úr?, kérdezte valaki.
 Pessoa kiszólt, hogy szabad, s belépett egy férfi. Tálcát tartott a kezében, megállt az ajtóban, de Pessoa szemüveg nélkül, a félhomályban nem ismerte meg.
 Kicsoda maga?, kérdezte Pessoa.
 A barátja, Bernardo Soares vagyok, felelte a férfi, megtudtam, hogy kórházban van, és bátorkodtam eljönni, hogy meglátogassam.
 Bernardo Soares az ágyhoz lépett, lerakta a tálcát a szekrényre. Hoztam magának vacsorát, mondta, abból a kisvendéglõbõl, ahol találkozni szoktunk, gondoltam, hátha vágyik egy olyan vacsorára, amilyeneket a régi szép idõkben ettünk, az étlapról bátorkodtam én választani.
 Igazság szerint nem vagyok nagyon éhes, válaszolta Pessoa, de a maga kedvéért eszem valamit, mit hozott nekem?
 Üljön föl, odateszem a tálcát, mondta Bernardo Soares, hagyományos portugál ételeket, egyszerû és nagyon finom dolgokat.
 Pessoa fölült, nyakába kötötte a hófehér kendõt, amit Bernardo Soares nyújtott neki, majd fölemelgette a tányérokat rejtõ fémfedõket.
 Ez itt caldo verde, mondta Bernardo Soares, a kedvenc levese, biztos vagyok benne, hogy ízleni fog, ez pedig pacal portói módra, azért hoztam, mert egyszer hidegen szolgálták föl magának, mint a kihûlt szerelmet, s meg is írta egy költeményben, de azt akartam, hogy kóstolja meg melegen is, nézze, még gõzölög, most vették le a tûzrõl.
 Pessoa mosolygott. Májbajom van, szólt, talán a pacal nem épp nekem való, de udvariasságból megkóstolok egy picit, emlékszem, amikor hidegen hozták ki, de tudja, kedves Soares, akkor én nem én voltam, ott Álvaro de Campos volt a helyemben.
 Pessoa megitta a levest, és megkóstolta a pacalt. Finom, mondta, de kérem, Soares úr, egye meg inkább maga, biztos vagyok benne, hogy ma nem is ebédelt.
 Tényleg nem ebédeltem, felelte Bernardo Soares, nem engedhetem meg magamnak azt a fényûzést, hogy két ebédet fizessek ki, csak magának vettem, úgyhogy szívesen megeszem.
 Bernardo Soares maga elé vette a tálcát, és jóízûen nekilátott a pacalnak. Azokra az estéinkre emlékeztet, amikor együtt vacsoráztunk a „Pessoa” vendéglõben, mondta, biztos azért választotta, mert ugyanaz volt a neve, mint magának, pedig igazából elég szerény kis étterem, ahova olyan emberek, mint maga, sosem mennének.
 Nem egészen, válaszolt Pessoa, szeretem a szerény éttermeket, mindig szerényen éltem, de inkább azt mondja meg, gondol-e még Szamarkandra?
 Megtanultam kicsit üzbégül, mondta Bernardo Soares, csak úgy szórakozásból, ha nem is mehetek soha Szamarkandba, de azzal, hogy ismerem annak a vidéknek a nyelvét, sokkal közelebb érzem magam a városhoz is, amelyrõl egész életemben álmodtam.
 És a fõnöke, Vasques úr?, kérdezte Pessoa.
 Oh, válaszolta Bernardo Soares, õ metafizika nélküli ember, ahogyan maga mondaná, de igen kedves, rendes, még egy villát is a rendelkezésemre bocsátott, egy hetet pihentem ott.
 Hol?, kérdezte Pessoa.
 Cascaisban, felelte Bernardo Soares, a Guincho-ba vivõ úton.
 Cascais, mondta Pessoa, Cascais, micsoda szép hely, én is töltöttem ott néhány napot, nem volt több, mint két hét, most elõször mondom ezt el valakinek, és örülök, hogy épp magának, a barátomnak, kedves Soaresem, a cascaisi pszichiátriai klinikára utaztam, ott ismertem meg António Morát, a panteista filozófust, és meg kell mondjam, életem legnyugodtabb napjait töltöttem abban a városkában, elõtte majdnem összecsaptak a hullámok a fejem fölött, nem akartam mást, csak meghalni, de ehelyett megismertem António Morát, s õ bizalmat ébresztett bennem a Természet iránt.
 António Mora?, kérdezte Bernardo Soares, errõl sosem mesélt, szívesen hallanék róla.
Jól van, mondta Pessoa, António Mora õrült, legalábbis hivatalosan õrült. De briliáns õrült, sokat elmélkedett a pogányságról és a kereszténységrõl. Képzelje el, olyan tunikában jár, amilyet a régi rómaiak hordtak, fehér, földig érõ tunikában, régimódi saruban, és ritkán beszél, de velem beszélt.
És mit mondott?, kérdezte Bernardo Soares.
Sok mindent, válaszolta Pessoa, mindenekelõtt azt, hogy az istenek visszatérnek, mert ez az elgondolás az egy lélekrõl és egyedüli istenrõl múlandó, és a történelem során rövid idõszakok múltán el szokott tûnni. S ha az istenek visszatérnek, mi elveszítjük az oszthatatlan lelkünket, és a lelkünk ismét sokféle lehet, ahogyan azt a Természet rendeli.
Tudja, kedves Pessoa, szólt Bernardo Soares témát váltva, a múlt évben nagyon szenvedtem az álmatlanságtól, és minden reggel, hajnalban az ablakban álltam, figyeltem a fények lassú változását a város fölött, sok lisszaboni hajnalt leírtam, büszke vagyok rájuk, nehéz fényhatásokról írni, de azt hiszem, sikerült, festményeket alkottam szavakból.
Mint Hopkins?, kérdezte Pessoa.
Igen, felelte Bernardo Soares, de az ötletet Keats naplójából vettem, meg ott van Ruskin egész Word-painting elmélete, nem véletlenül volt épp õ Turner pártfogója, szóval úgy használtam a szavakat, mintha ecsetek volnának, s vászonra festenék velük, a palettám pedig a lisszaboni hajnalok és naplementék voltak.
A naplementék Cascaisban is gyönyörûek, mondta Pessoa.
Pont errõl akartam beszélni, folytatta Bernardo Soares, Cascaisban láttam egyszer valami álomszépet, le is írtam a Kétségek könyvében.
Mesélje el, kérte Pessoa.
Nos, mondta Bernardo Soares, úgy volt, hogy a fõnökömnek, Vasques úrnak volt egy villája a tengerparton, a vállalata, a Vasques & Módica biztosította neki, õ pedig volt olyan nagylelkû, hogy átengedte nekem néhány napra azt a villát, még oda is vitetett a sofõrjével, egyedül laktam egy hétig a harmincszobás villában, jaj, gyönyörû volt.
Tövirõl hegyire mesélje el, erõsködött Pessoa.
Tiszta, napfényes reggelen indultunk, mesélte Bernardo Soares, hideg, de nagyon szép nap volt. Magammal vittem Sebastião-t, a sarki szénkereskedõ papagáját, maga ismeri is, bármilyen szót ki tud mondani az a papagáj, még egész mondatokat is, úgyhogy gondoltam, majd elszórakoztat. A háznak csodaszép terasza van, az óceánra néz, odaállítottam Sebastião állványát, eloldoztam a láncát, szabadon engedtem. Napközben a park fái között bujkált, naplementekor meg visszajött az állványára, épp mikor én is a teraszon voltam, festegettem a szavakkal, írás közben beszélgettem Sebastião-val, megtanítottam néhány sorra a maga verseibõl, a Trafik elsõ soraira, „nem vagyok semmi, sose leszek semmi, nem is akarok lenni semmi” . Azonnal megjegyezte, és így beszélgettünk, én a sziklák és az óceán fölött lenyugvó napot írtam le, közben szóltam: gyerünk, Sebastião. S õ rákezdett a Trafik soraira, míg én a halvány rózsaszínû fényt, a látóhatár ibolyaszínû felhõit, festettem, amikor elérkezik a vágyak órája.
Mulatságos, mondta Pessoa, én embereknek írtam azokat a sorokat, s csak egy papagáj tudja elmondani õket.
Ne mondjon ilyet, ellenkezett Bernardo Soares, eljön a nap, amikor minden emelkedett lelkû ember kívülrõl fogja tudni majd a verseit, minden nyelven, meg aztán, tudja, Sebastião-nak emberi lelke van, nem is papagáj, hanem jós, bizonyos vagyok, hogy egy Pitia lelke lakozik benne, látja a jövõt, érzem.
És azután?, kérdezte Pessoa.
Aztán, hát azt tudom mondani, hogy gyönyörû napok voltak. A villában magában nem volt valami könnyû, mert nem volt fûtés, és csak petróleumlámpám volt világítani, s esténként, különösen esténként szomorú voltam. De összebarátkoztam Don Pedro de Cascais úrral, nagyszerû ember, agglegény, bankigazgató, olyan ember, akivel a legkülönbözõbb témákról lehet beszélgetni, a legjobban a portugál bikaviadalt kedveli, el is vitt egyre, eleinte tiltakoztam, mert nem szeretem a vérfürdõt, de megváltozott a véleményem, egyáltalán nem volt vérfürdõ, nem mészárolták le a bikát, tudja, kedves Pessoa, a torreádor csak jelképesen úgy csinált a kezével, miután már fölbõszítette a bikát a táncával, és abban a pillanatban bejön az arénába egy egész tehéncsorda, a bika közéjük vegyül, elrohan velük, de azokat az elegáns tizennyolcadik századi ruhákba öltözött lovasokat is látnia kellene, a lovak felszerszámozását, azt, ahogy forogtak a bika körül, szóval, feledhetetlen elõadás volt. De nem akarom untatni.
Meséljen még, kérte Pessoa.
Jó, mondta Bernardo Soares, egyik este Don Pedro úr meghívott vacsorára. Kocsival értem jött. Fekete Chevrolet-je van, krómozott fémdíszekkel, olyan, amilyennel Álvaro de Campos ment valamikor a sintrái úton, szeles éjszaka volt, a parkban recsegtek-ropogtak a faágak, én az ünneplõruhámat vettem föl, Don Pedro úron angolos szabású zakó volt, Cascais legjobb vendéglõjébe viszem, mondta nekem, a teraszáról rálátni az egész környékre, úgyhogy utána le tudja majd írni az egész tengeröblöt, a fényeket, a halászbárkákat. Higgye el, kedves Pessoa, gyönyörû étterem volt, soha életemben nem láttam ehhez foghatót, ahogy megérkeztünk, fogadott bennünket a maître, eredeti francia pezsgõvel és osztrigával kínált, tudja, kedves Pessoa, én életemben nem ettem osztrigát, maga igen, tudja milyen, ehetett Tavaresben meg Brasileira do Chiado-ban, nagyon finom, mintha a tengert magát szürcsölné az ember, még arra is gondoltam, külön az ízérõl és a szagáról írok valamit, én, aki csak az életrõl írok, aztán Don Pedro úr szólt a maître-nek: hozzon nekünk lagosta suadát, verejtékezõ langusztát, de franciául mondta, homard sué, penichei módra, és képzelje, én rákot sem ettem soha életemben, de Don Pedro úr elmondta a receptet, én pedig szeretném továbbadni magának, hogyha majd jobban lesz, meg tudja kérni a nõvérét, fõzze meg magának. Kell vaj, három hagyma, paradicsom, kis fokhagyma, olaj, fehérbor, kevés öreg aguardente pálinka, amit úgy szeret, két pohár száraz portói, kis erõspaprika, bors és szerecsendió. Elõször a langusztát fõzzük meg, de csak finoman, gõz fölött. Aztán hozzáadjuk a többit, amit elsoroltam, és betesszük a sütõbe. Hogy miért hívják „verejtékezõ” langusztának, azt nem tudom, talán mert igen ízletes levet ereszt. A penichei halászok így készítik, õk nagy ínyencek, és nem is ettem soha finomabb csemegét. Azután Don Pedro úr finom portóit rendelt, és kimentünk meginni a teraszra, alattunk a Cascaisi-öböl fényei, jaj, kedves Pessoa, gyönyörû volt, Don Pedro úr a sevillai utazásairól mesélt, én arról az utazásról Szamarkandba, amirõl mindig álmodtam, föl is ajánlottam, hogy kölcsönadom neki az üzbég útikönyvem. Kedvesen mosolygott, és azt mondta: Szamarkand, milyen szép gondolat, Bernardo Soares úr, de sosem fogom elhagyni az Ibériai-félszigetet, elég nekem az a kevés, amit spanyolul tudok, meg angolul kicsit, a londoni barátaim ha meglátogatnak, és elviszem õket biliárdozni Lisszabonba, a Casa do Alentejo-ba. Aztán mintegy varázsütésre elaludtak a tengerparti sétányon a fények, az öbölben csak itt-ott pislákolt fény, a halászbárkák fényei, és Don Pedro úr így szólt: hazaviszem, Bernardo Soares úr. Útközben a hajnalokról és az alkonyokról beszéltem, nagyon jó volt a kedvem, és arra gondoltam: írok végre egy jókedvû fejezetet a rosszkedvû naplómba. Don Pedro úr nagyon tapintatos volt, hagyta, hadd fecsegjek. A park elõtt szálltam ki, a szél erõsen rázta a fákat, azt mondtam neki: köszönöm, Don Pedro úr, életem egyik legszebb estéje volt. Õ azt válaszolta: én köszönöm magának, kedves Bernardo Soares úr, hálás lennék, ha elsõk között én olvashatnám a naplóját, és ne feledje, hogy Fernando Pessoa nagy tisztelõje vagyok, mondja meg neki, õt sose lehet látni, így nem tudom neki magam megmondani. Úgyhogy most én mondom el, kedves Pessoa, tolmácsolom Don Pedro úr üdvözletét és hódolatát.
Köszönöm, szólt Pessoa fáradt mosollyal.
Bernardo Soares megigazgatta a takarót a mellkasán. Pessoa úr, szólt, attól tartok, kifárasztottam a fecsegésemmel, bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam.
Egyáltalán nem, felelte panaszosan Pessoa, örültem, hogy beszélgethettem magával, de azt hiszem, még valaki meg fog látogatni, valaki, akit az utóbbi idõben kissé elhanyagoltam, köszönöm, kedves Soares, a legjobbakat kívánom a Kétségek könyvéhez.

1935. november 30.

1
Tekintélyes külsejû aggastyán volt a szobába lépõ férfi, nagy fehér szakállal, és szintén fehér, földig érõ római tunikában.
Ave, testvérem, szólt az aggastyán, engedelmeddel megjelennék az álmaidban.
Pessoa villanyt gyújtott az éjjeliszekrényen, megnézte az öreget, fölismerte António Morát. Intett neki, hogy jöjjön közelebb.
Mora fölemelte a kezét, és így szólt: a Föníciai, ki tizenöt nappal ezelõtt halt meg, a sirályok sivítását, s a tenger vad hullámzását feledve hozott hírt sorsodról, ó nagy Fernando. Tudom, hogy vár az Akherón vize, s azután az atomok õrült körforgása, melyben minden megsemmisül, majd újraéled, s te is, talán áprilisban nyíló virágként térsz majd vissza valamelyik lisszaboni kertbe, vagy mint esõ, mely Portugália tavaira, lagúnáira hull, én pedig, miközben sétálok, hallgatom majd kopogásod a szélben.
Pessoa fölkönyökölt. A jobb oldali fájdalma elmúlt, most csak nagyon fáradtnak érezte magát. És az Istenek visszatérte?, kérdezte.
Már majdnem elkészült a könyv, felelte António Mora, de nem tudom, megjelenhet-e majd, senki nem meri megjelentetni egy õrült könyvét.
 Meséljen, szólt Pessoa, hogy megy a sora a cascaisi pszichiátriai klinikán, olyan rövid ideig voltunk csak együtt.
 Tudja, mit állapítottak meg nálam, válaszolta António Mora, paranoia, pszichoneurózissal társulva, de szerencsére ott van Gama doktor, aki imád hallgatni engem, nagyon szolgálatkész ember, õ is hisz az istenek visszatérésében, s az õrültséget úgy tekinti, mint az emberek által kitalált állapotot, mely arra jó, hogy elkülönítsék a társadalom számára kellemetlen egyéneket. Én pedig kellemetlen vagyok a katolikus társadalomnak, az egyháznak, mert az istenek visszatértérõl szónokolok, csak maga tudna segíteni nekem, oh, nagy Pessoa, de már maga is készül átszelni az Akherónt, s én egyedül maradok a bolondokházában, és senki nem fogja majd kiadni az írásaimat.
 Pessoa elmosolyodott, kényelmesen elhelyezkedett a párnán, és bíztatóan intett. Kedves António Mora, szólt, az összes írást, melyet ideadott nekem azon a napon, mikor a cascaisi pszichiátriai klinikán találkoztunk, megõriztem egy bõröndben. Tele van emberekkel ez a bõrönd, már alig férnek el benne, mindenesetre a maga írása, az Istenek visszatérte nem fog elveszni, egy nap megtalálják az utódaink, sõt, mivel ma isteni tudás birtokában vagyok, azt is meg tudom mondani, hogy egy nagy kritikus, érzékeny és mûvelt ember fogja megtalálni, Coelho-nak hívják.
 Mint Coelho Pacheco-t?, kérdezte António Mora.
 Õ más lesz, felelte Pessoa, egészen más. Õ nem verseket ír, hanem megszállott kutató, ki tudja majd bogozni mindkettõnk kézírását, értékes ember, megismertet minket a világgal.
 Milyen világgal?, kérdezte António Mora.
 A világgal, válaszolta Pessoa.
 António Mora elõrelépett, kissé meghajolt. És ön, kedves Pessoa, mit mesél nekem magáról, hogy érezte magát a cascaisi pszichiátriai klinikán? Csodálkozom, hogy nem láttam többé, talán elkülönítették?
 Pessoa sóhajtott. Nem is feküdtem be, mondta, be kell valljam magának, nem is feküdtem be. Inkább egy öbölre nyíló házban töltöttem néhány hetet a Rua da Saudadén, egy hölgynél, aki gondoskodott rólam, özvegyasszony, a két lányával él, két elbûvölõ lánnyal, õ fõzött nekem finom ebédet, vacsorát, el sem tudom mondani, de mégis inkább elmondom, kedves António Mora, képzelje el, ebédre mindig sült vagy rostonsült hal volt, utána colaresi fehérbor, esténként meg, hát este a vacsora az mindig igazi lakoma volt, sopa alentejana, vagy caldo verde, aztán képzelje csak, sült tõkehal, pescadinhas de rabo na boca és más csemegék, utána pedig az öbölre nézõ szobámba tértem, régen ez volt a szalon, de átalakították hálószobává, kis kandallóval, meg minden, az estéket ott töltöttem a teraszon, néztem a Cascaisi- és Estorili-öblöt, hallgattam a rádiót, tánczenét vagy régi coimbrái dalokat, és boldog voltam.
 És hogy hívják ezt az asszonyt?, kérdezte António Mora.
 A neve nem fontos, felelte Pessoa.
 Irigylem, szólt António Mora, igazán irígylem, voltak boldog pillanatai, és mondja csak, sikerült meggyógyulnia?
 Nézze, kezdte Pessoa, abban az idõben összecsaptak a hullámok a fejem fölött, már nem tudtam, mit tegyek, megbolondultam-e, beleugorjak-e a Tejo-ba, családi körre volt szükségem, valakire, aki gondoskodik rólam, aki szeretettel és kedvesen bánik velem, és abban a családban megtaláltam az otthont, és mikor egyedül voltam, mert néha egyedül maradtam a házban, akkor is ott volt a kutya, szép, nagy, fekete kutya, Jó-nak hívták, nagyon okos korcskutya, neki olvastam föl az ezoterikus verseimet, az a kutya, ebben biztos vagyok, valamelyik ókori egyiptomi istenség reinkarnációja volt, a mancsával kapart a padlón, azzal adta meg a vers ütemét, s ezzel az állatias és isteni skandálással együtt szavaltam én is a verseimet, hogy szinte muzsikává változtak. Aztán kiültem a teraszra, néztem az öblöt, néztem a halászbárkákat, ahogy visszatértek estefelé, hallgattam a halászokat, ahogy vidáman kiáltoztak egymásnak, beszívtam a kátrány és a halászhálók szagát, minden olyan szép volt és régi, így gyógyítottam magam, megfeledkeztem a halálról, és újra élni kezdtem.
 Én is megfeledkeztem a halálról, mondta António Mora, mert olvastam a jóságos Lucreciust, aki azt tanítja, hogy az élet ismét a Természet Rendje szerint fog folyni, minden atom, melybõl fölépülünk, ezek a végtelenül kicsi részek, melyek jelenleg a testünket alkotják, visszatérnek majd az örök körforgásba, víz, föld, termékeny virágok, növények lesznek, s fény, mely látni enged, esõ, mely ránk hull, szél, mely átjár, fehér hó, mely télen ellep a köpenyével. Mindnyájan visszatérünk ide a földre, oh nagy Pessoa, számtalan formában, ahogy a Természet épp akarja, talán kutya lesz belõlünk, akit Jó-nak hívnak, egy fûszál, vagy egy lisszaboni teret csodáló fiatal angol lány bokája. De korai még távozni, kérem, maradjon még kicsit közöttünk egyszerûen Fernando Pessoaként.
 Pessoa félig a párnára hajtotta a fejét, és fáradtan elmosolyodott. Kedves António Mora, szólt, Proserpina hívat a birodalmába, ideje indulnom, ideje itthagynom ezt a káprázatot, amit az életünknek hívunk, ha tudná, miket láttam a belsõ szemüvegemmel, láttam Orion tartóoszlopait fönt, a végtelen térben, földi lábaimmal gyalogoltam a Dél Keresztjén, mint fényes üstökös szeltem át végtelen éjszakákat, a képzelet csillagközi tereit, megéltem a gyönyört és a félelmet, férfi voltam és nõ, öregember és kislány, voltam a nyugati fõvárosok bulvárjainak tömege, s a Kelet derûs Buddhája, akinek irigyeljük a nyugalmát és a bölcsességét, voltam önmagam és mások, mindenki, aki csak lehettem, megismertem a becsületet és a becstelenséget, a lelkesedést és az elesettséget, átúsztam folyókat és átvágtam járhatatlan hegyeken, néztem nyugodt nyájakat, s hullt fejemre esõ és napsugár, voltam tüzelõ nõstény, voltam utcán játszó macska, voltam nap és hold, és minden, mert az élet nem elég. De most elég, kedves António Mora, az életemet leélni annyit jelentett, mint leélni ezer életet, fáradt vagyok, a gyertyám már leégett, adja ide, kérem, a szemüvegem.
 António Mora megigazította a tunikáját. Prométheusz kitört belõle. Ó, kiáltotta, halhatatlan éter, gyorsszárnyú szelek, források, tenger számtalan hullámain kelõ kacaj, te mindeneknek anyja, Föld, s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám, nézzétek, milyen gyalázat gyötör engemet!
Pessoa sóhajtott. António Mora elvette az éjjeliszekrényrõl a szemüveget, s Pessoa arcára illesztette. Pessoa tágra nyitotta a szemét, kezei mozdulatlanná váltak a lepedõn. Pontosan este fél kilenc volt.

A könyv szereplõi
Manacés úrnak
borbélyüzlete volt a Rua Coelho da Rocha sarkán, ahol Pessoa 1920-tól 1935-ig lakott. 15 éven át borotválta Pessoát.

Carlos Eugénio Moitinho de Almeida
(Lisszabon, 1885 – 1961) az egyik import-export cég tulajdonosa volt, melynek Pessoa kereskedelmi leveleket írt és fordított. A költõ jó barátja, mellette állt élete legnehezebb pillanataiban.

Coelho Pacheco
Coelho Pacheco életérõl semmit nem tudunk. Csupán egyetlen hosszú költeményét, az A másik óceánon túl-t ismerjük, melyet Alberto Caeiro-nak ajánlott. Homályos és látomásokkal teli költemény, mint valami tudatáradat, mely a pszichés automatizmus élményébe torkollik.

Fernando Pessoa
Fernando António Nogueira Pessoa 1888. június 13-án született Lisszabonban, szülei Madalena Pinheiro Nogueira és Joaquim de Seabra Pessoa, az egyik fõvárosi lap zenekritikusa. Ötéves korában tuberkolózisban meghalt az apja. Apai nagyanyja, Dionísia asszony súlyos elmebetegségben szenvedett, és tébolydában halt meg.
1895-ben Dél-Afrikába költözött, Durbanbe, mert édesanyja a dél-afrikai portugál konzulhoz ment másodszor feleségül. Minden tanulmányát angol nyelven folytatta. Visszatért Portugáliába, hogy beiratkozzon az egyetemre, de végül nem tanult tovább. Mindig Lisszabonban élt. 1914. március 8-án jelent meg elsõ heteronim költõtársa, Alberto Caeiro. Õt Ricardo Reis és Álvaro de Campos követték. A heteronímák önmagán kívüliek voltak, hangok, melyek benne szólaltak meg, de önálló életük és életrajzuk volt. Õ indított útjára minden portugál avantgárd irányzatot. Mindig szerény panziókban vagy bérelt szobákban élt. Egyetlen szerelme volt életében, Ophélia Queiroz, annak az import-export cégnek a gépírónõje, ahol õ is dolgozott. Szenvedélyes és rövid szerelem volt. Életében csak folyóiratokban publikált. Az egyetlen kötet, mely még életében jelent meg, az Üzenet címû füzet volt, Portugália misztikus története. 1935. november 30-án halt meg a lisszaboni S. Luís dos Franceses kórházban, májbajban, melyet talán a túlzott alkoholfogyasztás okozott.

Álvaro de Campos
Álvaro de Campos Tavirában született, Algarvében, 1890. október 15-én. Glasgow-ban szerzett hajómérnöki diplomát. Lisszabonban élt, a szakmáját nem gyakorolta. Nagy keleti utazást tett óceánjáró hajón, errõl írta Opiárium címû költeményét. Dekadens volt, futurista, haladó szellemû, 1928-ban megírta az évszázad legszebb költeményét, a Trafikot. Megismerte a férfiak közti szerelmet, s csupán azért  „toppant be” Pessoa életébe, hogy elrontsa annak Ophéliával kötött eljegyzését. Magas volt, oldalt elválasztott, sima fekete hajú, monoklival, kifogástalan, kissé sznob, a kor avantgárd mozgalmainak tipikus figurája, polgár és polgárellenes, kifinomult és provokatív, heves, ideges és gyötrõdõ. Lisszabonban halt meg 1935. november 30-án, Pessoa halálának évében és napján.

Alberto Caeiro
Alberto Caeiro da Silva, Fernando Pessoa és az összes heteronima mestere 1889-ben született Lisszabonban, és vidéken halt meg 1915-ben, tüdõbeteg volt, mint Pessoa apja is. Rövid életét Ribatejo egy kis falujában töltötte, idõs dédnagynénje házában, ahová labilis egészsége miatt vonult vissza. Kevés említésre méltó mozzanat van ennek a magányos, szemlélõdõ férfinak az életrajzában, aki mindenféle feltûnéstõl mentesen élt. Pessoa úgy festi le, mint sápadt, szõke, kékszemû embert, középmagas termettel. Látszólag elégikus, naiv verseket írt, valójában Caeiro nem volt más, mint figyelõ szempár, az Európában néhány évtized múlva elterjedõ fenomenológia elõfutára.

Ricardo Reis
Ricardo Reis Portóban született 1887. szeptember 19-én, jezsuita kollégiumban nevelkedett. Orvos volt, de nem tudjuk, hogy szakmájából élt-e meg. A Portugál Köztársaság újbóli kikiáltása után számûzetésbe vonult Brazíliába, monarchista eszméi miatt. Szenzista költõ volt, materialista és klasszikus. Érezni Walter Pater hatását és a homályos és elvont klasszicizmusét, mely sokakat ragadott magával a századvégi angolszász természetbúvárok és tudósok közül.

Bernardo Soares
Nem ismerjük a születési dátumát, s nem tudjuk azt sem, mikor halt meg. Visszahúzódva élt. „Segéd-számfejtõ” volt egy lisszaboni textiláru import-export cégnél. Mindig Szamarkandról álmodozott. Lírai, érzékfeletti naplójának a Kétségek könyve címet adta. Pessoa egy „Pessoa” nevû kisvendéglõben ismerte meg õt, s ott, az asztalnál, vacsora közben mesélte el Bernardo Soares irodalmi terveit és az álmait.

António Mora
A cascaisi pszichiátriai klinikán hunyt el António Mora filozófus, az Istenek visszatérte címû könyv szerzõje, mely a portugál újpogányság legjelentõsebb alkotása lehetett volna. Pessoa épp Cascaisban, a pszichiátriai klinikán ismerte meg António Morát. Magas volt, tiszteletet parancsoló, élénk tekintetû, fehér szakállal. António Mora Aiszkhülosz tragédiáját idézte Pessoának, Prométheusz panaszának elsõ sorait.  S ekkor történt, hogy az idõs filozófus Pessoára bízta a kéziratait.
 

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSA



Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány c3.hu/scripta/