A globális szó értéksemleges. Jelenthet jót, rosszat, jelenti mindenféle létezõ tendencia meghosszabbítását, nagyobb léptéket jelent. Önmagában megérdemli-e a globális a kedvezõ értékelést? Annyiban igen, hogy kihívást jelent a nemzetállamokkal szemben: emberek a nagy világzsûrihez, a globális közvéleményhez folyamodhattak például az alapvetõ emberi jogok, egyszerûbben szólva önmaguk védelmében. A globalizáció szóban rejlõ jelenséget az teszi kérdésessé, hogy különbözõ hatalmaskodások kiterjesztését is jelenti. A globális melléknév ilyen fõnevek mellett is állhat: diktatúra, hegemónia, cenzúra, vagy akár terror. Mondhatunk éppen úgy globális idiotizmust, mint globális dialógust. Jelenti a globalizáció szó az egész emberi faj veszélyeztetettségét is, hiszen például a föld fölmelegedése semmibe veszi a határokat. Mihelyt közös a veszély, eltörpülnek a határok. A globalizáció jelenti a gondolkodás számára a léptékváltás, a lépték-liftezés szükségességét. Ide-oda kell járnia az elmének a legtágabb és a legszûkebb között. A globalizációnak a rugalmas optikára képes gondolkodás felel meg. A globalizáció az egyes országokban segíti a pluralizmust, és ágensei inkább a mozgékony egyének, mint a nehézkes államok. Több színpadot nyújt az egyéneknek, több kísérletezési lehetõséget és váratlan kapcsolatokat létesíthet, elsõsorban nem a kormányok, hanem a személyek eszmecseréjét jelenti. Nagyon sok különös egyéniség juthat egymással érintkezésbe. A technikai hálózat lehetõvé teszi, hogy bárki bárkivel bárhol folyamatos kapcsolatba kerüljön. Az emberiség bármely egyede beszélgetõtársam lehet. Lehet, hogy ennek a bennünket meghaladó tervnek - az emberiség összekapcsolódása tervének - a hordozói vagyunk. Mi más lenne a humanizáció, mint az emberiség létrejötte?
Mit jelent ez? Hogy létrejön a harcon túli dialógus? Hogy az emberek a harc stádiumából a dialógus stádiumába jutnak át? Hogy fenyegetõzés helyett érvelnek? A harmadik millenniumnak nem az a kérdése, hogy kardot vagy atombombát rántva ki igázza le a másikat, mert senki sem igázza le tartósan a másikat, ezek a leigázási kísérletek nem szoktak sikerülni. Okkal remélhetjük, hogy a harc évezrede után jön az érdeklõdés, a megnyerés, az üzletkötés, netalán a barátkozás évezrede. A kérdés így szól, ki tetszik jobban a másiknak, a többieknek? Ezek mennyiségileg nem mérhetõ emberi súlyok. Ennek a megnövekedett világtestnek életfontosságú ideghálózata a globális dialógus. Dialógus abban az értelemben, hogy a beszélõnek az összes többi mindig egy második személy. A gyakori találkozások ráébresztik az embereket, hogy a másik nagyjából hasonló, hogy a másik érthetõ, és hogy a másik nem olyan, mint az a barátságtalan fantomkép, amely róla költõdött. A dialógus annál inkább lehetséges és valószínû, minél kevésbé elvont a beszélõk képe egymásról. A dialógus tartamára saját politikai vagy más kliséinket jobb betenni a gardróbba, hogy ne akadályozzák a másik ember megértését. Az emberek és az õ államaik között sok kapcsolat van, de van bennük valamilyen réteg, ameddig az állam hatása nem ér el, és amelynek megvan a maga önállósága. Ennélfogva senki sem igazán az, aminek a zsurnalisztikus képek ábrázolják az õ közösségét. Hogy két tegnapi álellenség ne legyen ellenség, ez még csak elérhetõ. De hogy megbízható barát legyen? Ehhez sok közös emlék kell. A nemzetek nem nagyon ismerik egymást, még akár az európai unión belül sem. Másrészt az emberek törekednek arra, hogy megtudják, mi van a határon vagy a tengeren túl. Az eredendõ kíváncsiság legalább akkora erõ, mint a begubódzó félénkség. Mindenki túlmegy azon a területen, ahol honos, az expanzió normális. Homológ intézmények megkeresik egymást, a kollégák felveszik egymással a kapcsolatokat. Ki milyen érdekességgel tud részt venni a konverzációban?
Európa azzal a kihívással és eséllyel szembesül, hogy egy érintkezõ civilizációba hozza össze egymással és önmagával Amerikát és Oroszországot, annak érdekében, hogy itt több háború ne lehessen. A huszadik század európai mûvészete - akár az elõzõ évezredeké az Iliásztól fogva - kénytelen volt szembenézni a háborúval és az erõszakkal, az emberek embertelenségének a szélsõségeivel. Kitûnt, hogy a gonoszság nem a fejletlenek elõjoga, és hogy összefér a magas mûveltséggel is. Kitûnt hogy a kollektív szentségek és üdvtanok rendkívüli erõszakmennyiséget tudnak gátlásai alól kiszabadítani. Számit tehát, hogy a tanítók mit mondanak a tanítványoknak. Számít, hogy a tanítvány kereshet-e magának tanítót messze vidékrõl is. Az integritásnak, amely szabad országokban jár az egyénnek, kisugárzó hatása van. Nem lehet nem exportálni más országokba, ahol kereslet van rá. Vonz egyéneket az iszlám országokban és Kínában is, ahol a rendi és a demokratikus viszonyok normái mérkõznek és keverednek. Valószínûleg feszültség és lelki ellentét alakul ki azok között, akik bármilyen tudásukkal, tõkéjükkel, munkájukkal boldogulni tudnak a határon túli, tágabb piacon, a nagyvilágban akár, és azok között, akik csak szûkebb keretek között találják meg vevõiket, híveiket, vagy még ott sem. Már megjelentek a hangos populizmusok, amelyek a sokféleséggel szemben az elzárkózó egynemûséget választják. Akinek nincsen keletje, silányabbnak tartja önmagánál azt, akinek van. Leszólja és meg is rágalmazza, de nem hinném, hogy ez a ressentiment meghatározó lesz. A tanultabbak továbbra is mozgékonyabbak lesznek a világban, ezért a nemzeti begubódzás az államhatárok közé csak ideiglenes vonzerejû javaslat. Lehet, hogy az utókor elõdeink házasodását jobb szemmel fogja nézni, mint harcaikat a szomszédok ellen, amelyeknek groteszk emlékét nem fogja bearanyozni a hõsiesség pátosza.
Úgy látszik, egyszerre erõsödik az európaiakban a vándorút és a hazatérés igénye. A vágyódás messze földre és aztán haza. Inkább a vándorút és a visszatérés lesz kísértõ, nem az emigráció. Ahol lehetett merõ jókedvünkben vadidegenekkel mosolyt cserélni, a város, amelynek az egyéniségében barátságosan érezzük magunkat, fogva tartja öntudatunk egyik tartományát, egyik részünkkel odavalósiak lettünk. Odamégy egy másik városba, és eszedbe jut az ottani régi életed. Így emlékezel mindazokra, akik a hely emberei voltak, és akikkel együtt idõztél. Mintha fölemelnéd egy csomagmegõrzõben rád váró koffer födelét. Hogy nem voltunk egymáséi mindörökre egy várossal? Hát istenem! Hogyan is lennénk? Múló emlékek vagyunk egymásnak, többnyire elhalt emberek emléke, vagy eltávolodottaké, elhagyatottaké, elfeledetteké, elõvarázsoltaké. A városok csöndes elfoglalásához hozzátartozik a csöndes kienyészés belõlük.
Mit jelent a dialógus? Ha például Oe urral találkoznék most, akivel már volt szerencsém találkozni, az két kolléga találkozása lenne, talán dialógusa, de hogy globális dialógus-e? Hiszen a dialógus személyközi esemény. Két ember között klasszikus esetben. De vajon hány emberrel léptünk érintkezésbe mint szerzõk? Minden nyelvtanuló más emberek sokaságát kapcsolhatja be a globális dialógus szövedékébe, amely túlnõ minden kemény formán, és állami szervezeten. A globalizáció az egyének mozgásának erõteljes felgyorsulását jelenti. Legalábbis a kulturális elit mozog. A gazdaság is akarja a globalizációt, mert a tõke nem szereti önmaga és a profit útjában a politikai-adminsztratív akadályokat.
A mûvészet viszont eleve disszidens, mert az egyes emberi személyiség arányaihoz viszonyítja az objektivációkat, a létesítményeket, és ezért mind az államokra, mind a világcégekre szkeptikusan tekint. A mûvészek azonban, amennyiben a helyi piacon túlnõnek, amennyiben az õ tudásuknak, mesterségüknek a világpiac jobb esélyeket kínál, érdekeltek a globalizációban, általa a szûkebb piactól és az azon belül ható politikáktól függetleníthetik magukat.
Ha van globális dialógus, akkor a világ kulturális versenypiaccá válik.
Vannak személyek és régiók között korrespondenciák, valaki itt, másvalaki ott talál elfogadtatásra. Hogy melyik mûvészt, hol, miért szeretnek, nem szeretnek, örök témája a hatástanulmányoknak. A lappangó értékek, ha valóban azok, elõbukkannak. A világ tele van vadászokkal, horgászokkal, felderítõkkel, akik a rejtett kultúrkincseket feltárják és közvetítik. A globalizáció a legvidítóbb emberi tulajdonság - a kíváncsiság - mindenirányú kiterjedését engedélyezi. De mi ez? Kultúrturizmus? Körülkóstolgatjuk a világot, mint ahogy tettük az expón itt is, ott is egy kis benyomást gyûjtögetve és különös ízû falatkák között torkoskodva?
Ilyenformán az információ, a mûvészet és a hirdetés összekeveredik, mert mindenki akar valami szépet mondani magáról, az országok is imázst akarnak, mindenki a legtetszetõsebben akar megjelenni a médiumokban. A hirdetés benyeli az avantgárdot, a kreatív tehetségek hatásos klisék kialakításán, dicsérõ értékelõítéletek kialakításán munkálkodnak.
De, hogy mennyiben helyhez kötött a mûvészet? Végtelenül. Ahhoz a helyhez kötött, ahol vagyunk. Családommal együtt most Piranban vagyok, olaszul Piranoban, a keskeny szlovéniai tengerparton. Látom Piranban az adriai városesztétikát, a volt jugoszláv parti berendezések, kövek, utcák, terek, vendéglõk és kávézók hasonlóságát, látom a modor közös, posztszocialista jellegét. Minden, amit látok, hasonló az egész part mentén sok száz kilométeren át, a montenegrói Budvától a szlovéniai Piranig. A délszláv slágerek is ugyanazok, amelyeket az elfojthatatlan zenekarok nagy hangerõvel nyújtanak a környezetnek. Ez a közösség természetes, az állami szétszabdaltság nem az. De most már hinniük kell ebben. Ezt már megmozdíthatatlan végzetnek kell tekinteniük. Fortyogni akartak a nemzeti önállításban, majd kifortyogják magukat, és a hab leapad, majd látni fogják, hogy egymásra vannak utalva. Megszokhatnák már, hogy vannak! De folytonosan meg akarnak bizonyosodni arról, hogy vannak, itt vannak, ezeréves keresztény nemzetek, és ilyenként helyük van az európai közösségben.
Vonulnak a sétányon a lányok, görkorcsolyázva mobiltelefonoznak. A képek a világon mindenütt javasolják, hogy ilyen legyen egy mai lány. Már mindegy, hogy hol. A fiúk a robogóikon a hirdetésekhez hasonlítanak. A hirdetés nevel, és embereszményeket ad. A gyerekek ismerik a nagy világmárkákat, így tájékozódnak globális léptékben. Az áruismeret a korszerû mûveltség része, formaismeretet von magával, és segíti az eligazodást, mint a nyelvtudás. Megkönnyíti a tájékozódást a tárgyak nyelvében. Eltûnik a különbség a játékfilm és a leleményes hirdetés között. Az ember olyan lesz, mint amit lát.
A lokalizmus befelé végtelenül gazdagítható és kutatható. Minden kisváros _ történelemörvény, de a lokalizmus két hibára csábít, a dicsekvésre, és az önsajnálatra. Magamon megfigyeltem, ha sokáig egyhelyben vagyok, akkor megindul a csúszás befelé, vissza a múltba, és már a megsértett kisfiú veszi át szót, az, akit nem sikerült megölni. Ezért az utazás jótékony kúra. Ez a magambasüllyedés végetér, ha arról az egy helyrõl kimozdulok, ha például egy fehér plasztikasztalnál ülök éjszaka egy tengerparti balkonon. Ha utazom, akkor a múlt összeszûkül, bezáródik, és elébe nyomul a jelen. Az utazás kiemeli az Ént a környezetébõl, elvékonyítja, leapasztja. Ahogy kimozdulunk - elbizonytalanodunk. Az autós elvéti a jelzéseket, tudatlanabb, nem ismeri a helyi nyelvet, földrajzi, történelmi ignoranciájába ütközik, izgul, hibákat csinál, kérdezõsködik, másokra szorul. Most nem lehet dölyfös, õ kér szívességet. Nem megszálló, hanem utas, õ látja kárát, ha magas lóról beszél a helybeliekkel. Tedd ki magad az útnak és a bizonytalanságnak, vesd le néha a hátadról a házadat. Megcsodálod a világot, amely nem a tiéd, önmagáért van, utad mentén mások vannak otthon, látva a házaikat, mûveiket, fogyasztva ételeiket, italaikat, megtanulod becsülni õket. Ma délelõtt egy tengeröbölben egy kávézó asztalánál megtaláltam a helyemet, kávé és ásványvíz mellé kértem valami helyi italt, adtak egy méregzöld gyógyfûpálinkát, a ház fõzetét, kiváló volt. Vitorlások mozognak elõttem. A nekem megfelelõ kávézót vagy kocsmát a világ bármely városában megtalálom. A jegyzetfüzet és a toll elfér a nadrágzsebemben. Nem baj, ha a szépség és a fény derûvel áraszt el.
Ha az a kérdés,
hogy mennyire helyhez kötött a mûvészet, erre azt
felelném, hogy írni mindenhol tudtam, ahol volt asztalom.
A fontos hely imaginárius, viszem magammal a fejemben. Ha mindig
ott lennék, nyomasztana. A szemem tápanyagát nagyon
sok helyen meg tudom találni. A füldugó keltette belsõ
csend a mûhelyemet már ötven éve hordozhatóvá
teszi, és megbékít a mindenkori környezetemmel,
mert odébbállhatok belõle. Mindenütt akad egy
udvarias felszolgáló, ha beszélgetni akarnék,
találnék társat hozzá, a polgári szokások
mûködnek. Otthon talán védettebb vagyok, nem érzem,
hogy egy idõ után fizetnem és mennem kell. Ebben meg
az a jó, hogy jöhet a következõ honfoglalás
egy másik asztalnál, egy másik sarokban, hogy másokon
állapodhat meg a szemem. Fiatalkoromban eszpresszókban írtam.
A bekényelmesedés a saját írószobánkba
hátrányokkal is jár. Keressük a megzavarhatatlanságot,
de az ajándék többnyire a megzavartatás képében
jelentkezik. Vibrálnak a habok, gördülnek a hullámok,
a viaszos füldugón is áthatol a hajókürt
szava. Bejött az öbölbe egy nagy vitorlás, egy meztelenül
napozó nõ a fején át a testére bocsát
egy bõ, fehér ingruhát, és sejtelmesen körülnézve
levonul a partra. Lehet, hogy mindazok a helyek, ahol jól vagyunk,
az eszmélet könnyû fonalán oda vannak csomózva,
mint a luftballonok egy alapvetõ helyszínhez? Nem szûnik
a vita, hogy mi segíti inkább a mûvészetet,
a meggyökerezettség vagy a bolyongás, a nomád
továbbhaladás. Ugyanazt a helybenlétet nézhetjük
megérkezésnek, de nézhetjük a vándorút
ideiglenes megszakításának is. A fiatalos, magabízó
lélek azt mondja: az az otthonom, ahol éppen vagyok. A nap
is ott süt, ahol õ kegyeskedik lenni. Én már
hajlamos vagyok azt hinni, hogy van egy centrális hely, asztal,
ágy látvány, amelybõl szétágaznak
a földön a mozgáspályáink, hogy van a helyeknek
rangsora, és hogy a vándorok is megállapodnak valahol.
De hogy az ember hol van otthon, és hogy mit jelent számára
az otthonosság, hogy keresi-e vagy menekül-e tõle, az
a személyes választás kérdése.
Van aki mindig ugyanarról
a városról ír, pedig évtizedeken át
máshol tartózkodik. Az otthonosság követelménye
normatív szentimentalizmus lenne? Mondhatnánk, hogy bármely
helybenlét csak relatív otthonosságot nyújthat,
mert a halandóságunk következtében elemien otthontalanok
vagyunk. Hiszen le fogunk csúszni errõl a földgolyóról
a nagy semmibe, avagy - ízlés szerint - a mennyországba,
illetõleg a pokolba. Egy illetlen vérrög bármely
pillanatban eltüntethet bennünket önérzetes meggyökerezettségünk
színhelyérõl.
A mûvész amúgy is valamivel távolibb és idegenebb a közösségtõl és az otthonától a többi embernél, nehezebb belefõzni a Mi nagy egytálételébe. Nem olvad fel olyan könnyen a környezetében, mint a kockacukor a kávéban. A mûvészben is megvan a közösségérzés - de az éleslátás, vagy a gyanakvó megérzés ellenõrzése alatt. Paradox viszonya van a szülõvárosához, távol van tõle, de róla álmodik. Kikapcsolja a tudatából, és egyszercsak ott van. Otthonos idegenség, kettõs viszony mindenhez, amit kaptunk, örököltünk, amit a sors ránk mért. Csak a hülye nem ismeri az ambivalenciát, márpedig a mûvész nem hülye.
Van mindig elég kliséiparos, aki körülszenteskedi azokat a témákat, amelyek a hatalmonlevõknek, az aktuális uraknak kedvezõek. A legkülönbözõbb világnézetek szószólói élni szoktak a politikai érzelgõsség eszközeivel. A világháló globalizálja ezt a szentimentalizmust. Az égi hírtej - reggeleink fekete teje - homogenizálva van.
Másrészrõl
a kötelezõ szentimentalizmus hozzátartozik minden lokalizmushoz
is. Minden állam igényeli a szimbólumok elõtt
való tisztelgést, a valódi mûvészeket
viszont ritkán sodorja magával a minden rezsimre jellemzõ
politikai giccs. A kormányok azt remélik, hogy a jelképek
körüli ünnepélyekkel szavazati többséghez
jutnak. Aki ebbõl az emelkedettségbõl kivonja, esetleg
gyanússá teszi magát.
Elég volt kételkedni a legutóbbi légiháború
értelmességében, már elvörösödtek
az arcok, és jóeszû emberek is heves dühöngésbe
törtek ki. Lehetsz ma is disszidens, globális méghozzá.
Az ember nem keresi ennek az alkalmát, de rácsapódhat
valamilyen egérfogó. A helyesen gondolkodó többségbõl
nem nehéz kiesni. Ha tehát a mûvész helyhezkötöttsége
egyet jelent a bensõséges odatartozás élményén
át a lokalista politikai giccsben való részesüléssel,
akkor a kérdésre, hogy a mûvészet helyhezkötött-e,
a válasz inkább: nem. De ha a mûvészet helyhezkötöttsége
szeretõ kötõdést jelenthet némely ott
lakó emberekhez, helyszínekhez, a dús érzéki
valósághoz, ha fürdõzést jelent az anyanyelvben,
akkor a válasz igen. Én szeretem Budapestet, vannak, akik
nem szeretnek engem, de ugyancsak szeretik Budapestet. Nem rajongunk egymásért,
de ha közös zárkában ülnénk, lenne
mirõl beszélgetnünk. Az emlék benne lakik a falakban,
a macskakövekben, odamégy és feléled, eltávolodsz
és szertefoszlik.
Egyre többen ismerjük meg a két pólust, a hely szeretetét és a növekvõ mobilitást. A bennszülött görbe szemmel nézi az utast, a jövevényt, a vidékit, a szélhordta jöttmentet. A vándor ellenben lesajnálja a röghözkötöttet. Mindig ugyanott élni? Micsoda szerencsétlenség! A helyiek nem lelkesednek a jövevényért, de kíváncsiak rá. Bók, hogy jött, de most már távozzon. A helybeli akarja is, meg nem is az idegent, hívja, befogadja, aztán eltolja és kizárja. Életében egyszer, esetleg kétszer minden nemzeti közösség megõrül. Mindazonáltal nekem tudnak tetszeni a legkülönfélébb helyek. Könnyen beleszeretek egy utcába, egy kocsmába. Jó volt itt, akkor most álljunk odébb. Fizess, azért van lábad, hogy menj.
Bibliográfia
KONRÁD György
A látogató
Pesti Szalon, 1995
A városalapító
Magvetõ, 1977
A cinkos
Palatinus, 1998
Kerti mulatság
Magvetõ, 1994
Kõóra
Pesti Szalon, 1994
Antipolitika
Az autonómia kísértése
Codex, 1989
Az újjászületés
melankóliája
Pátria, 1991
91-93
Pesti Szalon, 1994
Várakozás
Pesti Szalon, 1995
Agenda
Pesti Szalon, 1995
A láthatatlan hang
Palatinus, 1997
Áramló leltár
Pesti Szalon, 1996
Hagyaték
Palatinus, 1998
"Szakma"
Magyar Lettre Internationale, 9
"Laura körében"
Magyar Lettre Internationale, 13
"Hazatérés Biharba"
Magyar Lettre Internationale, 16
"A közszolga"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Határjárás
a melankólia
és az irónia
földjén"
Magyar Lettre Internationale, 24
"A sokemeletes
tudat"
Magyar Lettre Internationale, 26
(Surányi Györggyel)
"Pénzvilág és
mûvészvilág avagy
Michelangelo
meg a széklábak"
Magyar Lettre Internationale, 28
„Emberek nagy házban”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Folyók, emberek, városok”
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu