Bombitz Attila
OSZTRÁK REGÉNYPOLC
- rátekintés -

"Ha a posztmodern Ihab Hassan által összegyûjtött ismertetõjeleit nézzük - a törések, a töredékesség, a konstrukciók és az irónia iránti elõszeretet, a hagyományos tekintélyek dekonstruálása vagy az 'én' elvesztése az én tükrözõdéseiben, az önfeloldás ('az én, amely elveszíti magát a nyelv játékában'), mindig a halál árnyékában - , akkor arra a következtetésre kell jussunk, hogy az osztrák irodalom ebben az évszázadban mindig is 'posztmodern' volt." (Bartens) S ha ehhez az alapvetõen súlyos e századvégi kijelentéshez hozzáillesztjük Mach és Mauthner múlt század végén megfogalmazott tételeit az 'én' tovatûnésérõl és a 'nyelv' valóságreferenciális értékvesztésérõl, valamint Hofmannsthal Mach hatására megfogalmazott Chandos-levelét, melyben bejelenti az 'egészben való gondolkodás' képtelenségét és Rilke Nyolcadik duinói elégiáját a 'szétesés' állapotáról, olyan paradigmatikus elõfeltevés-rendszert kapunk, mely elegendõ 'egzisztenciális rettenetet' és két század közötti  'játékteret' biztosít a már e nemzet, nyelv és állam feletti 'hagyomány' keretein belül "járó" és gondolkodó 'osztrák' regényíróknak.

Hagyomány nélküli hagyomány
Mach olyan, a már elõzõ századforduló osztrák impresszionizmusát is támogató érzékelés-válság-elméletet fogalmazott meg, mely szerint az érzékelhetõ jelenségek és dolgok nem egy 'szükséges' rend szerint, hanem a mindenkori nézõpont függvényének tetszõlegesen szubjektív kapcsolatrendszerében tárulnak fel. (Nyíri) Csak érzetek léteznek, színek, hangok, hõmérsékletek, melyekhez nem ok-okozati erõkkel kapcsolódnak terek és idõk,  belõlük pedig hangulatok és érzések hozzátapadásával nyelvi emlékképek lesznek. Utóbbiak konstruálnak meg egy tünékenysége következtében is csupán viszonylagosnak nevezhetõ 'ént'. Az én annyira kitágítható, hogy az egész világot magába képes foglalni. A depressziós állapot viszont összezsugorítja az ént, falat emel az én és a világ közé. Az 'én' külvilágtól elválasztó határa változik. Az 'én' önmagában nem rendelkezik egyértelmû 'határvonallal'. A 'határ' bizonytalan, és önkényesen arrább tolható. Az 'én' ki van szolgáltatva önnön érzeteinek, melynek szubjektumfüggõ összefüggésrendszere alkotja meg magát az 'ént', s az 'énen' keresztül a világot. Az énvesztésnek ez a metafizikai kifejezése, ahogy Mauthner ugyancsak múlt század végi nyelvkrízis-elmélete sem, vagy Schmidt-Dengler e századvégi nézõpontjából a századelõre helyezett elbeszélés-problematikája sem felelt még meg a kor szélesebb elváráshorizontjának. Mach és Mauthner filozófiai, illetve Hofmannsthal, Rilke, Musil szépirodalmi diskurzusban nyelviesült léttapasztalatai egymástól független, izolált, szubjektumkioltó rendszerekben megelõzték a posztmodern populáris és interszubjektív negativitását. Mauthnert többek között egy Wittgensteinnek kell újraírnia ahhoz, hogy tudomást szerezzen a 'világ' a már egyszer elhallgatott 'hallgatás álláspontjáról'. Pedig Mauthner is megfogalmazta már, hogy gondolkodás nem létezhet beszéd nélkül, hogy a gondolkodásnak periférikus a léte, mert csak a beszéd létezik, semmi más. S e beszéd - maga a nyelv - csak a magyarázatot felfüggesztõ leírás funkcióját láthatja el, eszközként nem alkalmas a világ megismerésére. A nyelv kényszerítõ játékszabályokkal hat az egyre nagyobb számú játékosra, de a világon változtatni vagy azt megérteni nem "akarja".
 Ez a századfordulós és század eleji, egyébként igen sokszor idézett és újraírt történet azért fontos, mert a 20. század második felének 'osztrák' regényirodalmát éppen e hívószavak töltötték fel energiával, miután a század elsõ felének nagy regényirodalma (Kafka, Musil, Broch, Rilke) a külsõ világ válságára a belsõ válság, az eltûnni kezdõ személyiség túlélési kísérleteire keresett mértéktartó megoldást. Ebben az alapvetõen egzisztenciális meghatározottságú kérdés-válasz sorozatban a 20. század végére Bachmann, Bernhard, Handke, Menasse és Ransmayr fogalmaztak meg érvényes álláspontokat. Mindannyiukra elmondható, hogy az 'ént' egyenesen a világból kioltódott állapotában tárgyalják, semmiféle kiutat már fel nem mutatva: Bachmann Mach és Mauthner után szabadon a falba lépteti hétköznapi nyelvbabonától fuldokló 'énjét', vagy a nyelv elhallgatását a test elvéreztetésével szimbolizálja, Bernhard hideg és logikusan felépített nyelvlabirintusaiban omlasztja szét szubjektumait, Handke egyszerre kínál mintát a nyelvbabona vagy a hétköznapi nyelvszituáció lét- és lényegtelenítõ processzusaira, s a világ érzékelhetõségének és olvashatóságának rendkívül szubjektív, talán épp Mach érzékelési irritációját poétikává emelõ összefüggésrendszerére, Menasse az összefüggõ gondolkodás és elméletalkotás beszédbeli alapozottságát és annak rejtetten gyilkos voltát ábrázolja a világ tulajdonságnélküliségében, s kiüti a másolattal a szót Mauthner kezdeti meghatározottságából is, Ransmayr pedig újra világ-egészekbe, nárcisztikus nyelvi jelölõrendszerekbe ágyazza a világ olvashatatlanságának és az azt ha vakon is, de legalább olvasó szubjektumoknak az egzisztenciális rettenetét. Ezekben a 'mindenkori utolsó világokban' az eltûnõ protagonisták a világot még egyszer, utoljára szövegként igyekeznek megérteni, és szöveggé igyekeznek alakítani. A ma már hagyományként tételezhetõ 'századelõs' Kafka-Musil-Broch-Rilke szerzõi névsorhoz hasonlóan az újabb 'századvégiek' is nekifeszülnek felelõs diskurzusaikban a pusztító Történelemnek, a világot töredezettségeiben is újramesélik, miközben az 'én' és a 'világ' közti határt rendszeresen és önkényesen, a Történelemnek megfelelõ tapasztalatok hatására eltolják, hogy lebegõ, Ausztria-feletti regénytereket absztraháljanak. Szövegeik ezen a 'századnyi' egzisztenciális terrénumon olvashatók egymásra, miközben nyelvi episztéméik a legmesszebbmenõkig elválnak egymástól.
 Az osztrák könyvespolc 'története', azon belül is a szubejktumkioltó és lét(f)elfedõ regényé azonban több 'törésvonalat' (hagyományalakulást és  visszaírást, történetkioltást és diskurzusváltást) is a magáénak mondhat. Virtuális kezdõpontját, a 19. századi 'lassú' regényirodalom osztrák magányosát, Adalbert Stiftert öndefiníciós és kanonizációs nézõpontokból rendszeresen újrainterpretálják. A 'valós valóság' leírásának poétikája, a legapróbb részletek regisztrálása - sokak szerint unalmas materializmusa - a körülöttünk lévõ dolgok egzisztenciájának megragadhatóságát és megörökítését célozza a valóság múlékonyságával szemben. (Sebald) A stifteri objektivizmus a dolgok tartósságának reményét veti fel, miközben láthatóvá teszi bennük az idõ omlását. A Hochsommer (1857, Nyárutó) elbeszélõmûvészete a dolgok utolsó katalógusa, mert minden benne, az elbeszélésben jelenik meg - a halál ill. az örökkévalóság aspektusának bevonásával. Egy szekularizált mennyország víziója, az idõk végén eljövõ apokalipszis spekulációmentes és terjedelmes irodalmi szimbolizációja. Stifter ezzel elsõként szólítja meg az utolsó világok mindenkoriságát. Az 'osztrák' irodalom virágkorának szerzõi (többek közt Bernhard, Handke, Rosei, Schutting) pedig nem is a monarchikus hagyományokat szisztematizáló Grillparzert, vagy a századforduló pszichoanalitikus és nárcisztikus világképteremtõit (Schnitzlert, Hofmannsthalt) tekintik hivatkozható elõdöknek, hanem a dolgok és a világ leírásában érvényes beszédmóddal rendelkezõ Stiftert.
 Ausztria (és a Monarchia) dekoratív és muzeális századfordulójának globális értékválsága (még ha nem talált is az újabb beszédmódokban hagyománytalajra) két, ugyanazon probléma és ugyanazon kulturális anyag egymástól ellenkezõ kiindulóponttal és eredménnyel záruló megvalósulásában mutatható ki. Schnitzler és Hofmannsthal a morális-tudományos és esztétikai szembeállításából indulnak ki. Míg Schnitzler gyakorló természettudósként a morális-tudományos apai örökséggel a háta mögött veti bele magát az ösztönök ébredésének vizsgálatába, addig Hofmannsthal apai örökségként az arisztokratikus-esztétikait hozza magával. Mindkettõjük válasza az, hogy a polgári és nemesi hagyományok közötti asszimiláció az esztétikai kultúra segítségével nem jöhet létre. Schnitzler legfontosabb regénye, a Der Weg ins Freie (1908, Út a szabadba) a mûvelt bécsi ifjak nemzedékének arra a kétségbeesett kísérletére utal, hogy kiutat keressen valamilyen kielégítõ személyes életforma felé, miközben minden szereplõt eltérít, teljesen kifordít valódi énjébõl, bizarrá teszi a társadalom egészének örvénylõ forgataga. (Schorske) Schnitzler határvidéket ábrázol figuráival és társadalmi meghatározottságának irodalmi megfogalmazásával, félúton a hagyományos értékek iránti újraéledt vonzódás és a modern társadalmi és pszichikai valóság tudományos látásmódja között, mely látásmód az értékeket használhatatlannak tünteti fel. Hõsei nem tragikus alkatok, mert ellentétes választási lehetõségek közül (arisztokratikus bölcsesség - polgári észelvûség, kacérkodás - szerelem, játék - munka stb.) nem tudnak felelõsséggel választani. Mintha Musil tulajdonságok nélküli embere, a lehetõségérzék erkölcsi korlátoltsága vagy Menasse entweder und oder identitás-modellje elõlegezõdne meg Schnitzlernél. Éppen újrafelfedezett Traumnovelle (1926, Tágra zárt szemek. Álomnovella) címû mûvében a hagyományos kultúra nyomorának megpecsételésére az ösztönvilág freudi típusú irodalmi megközelítése a legalkalmasabb. Az Álomnovella látszólagos felszíne alatt ugyanakkor egy dekadens életvilág dekadens hûtlensége és halála szimbolizálja a hagyományos erkölcsök és értékek tarthatatlanságát.
 Hofmannsthal a haldokló morális és politikai hagyományt az arisztokratikus múlt feltétlen tiszteletébõl próbálja újjáéleszteni a mûvészet mágikus erejével. Szépségkultusza ugyanakkor, melyet az õt körülvevõ kultúra a mindennapok világából való puszta menekülésként fogott fel, egy másik világ felé mutat - az irracionális megfoghatatlan övezete felé. (Schorske) Innen ered Hofmannsthal egységesítõ poétikája: miután a modern társadalom és kultúra pluralisztikus, összefüggéstelen és irány nélküli, már kérdés, hogy az összevisszaságnak e teljességgel irracionális tömege milyen mértékben foglalható rendszerbe. A költõnek kell ugyanis összeillesztenie a korszak szétszórt elemeit, és neki kell létrehoznia köztük a 'vonatkozások világát'. Egyetlen, nem véletlenül töredékben maradt regénye, az Andreas alcíme is utal mindennemû részleges látás ilyen egyesítésére (Az egyesültek), a vonatkozások világának megteremtési kísérletére, melynek végsõ töredékessége az egységesítõ szemlélet kudarcának bejelentése.
 Schnitzler és Hofmannsthal egy érzéki és nárcisztikus életvilág oppozicionális diskurzusának megteremtõje. Az általuk észlelt vákuum jelzése mûveikben még nem jut el sem a parabolikus, sem az analitikus megközelítésig. Megmutatták viszont a lélek és a szépség felszíni harmóniájának törékenységét. Az újabb paradigmaváltásnak a való világ válságát már a regény válságával kellett szembehelyeznie.
 A Monarchia válságában és kudarcában, mi több, egy általános értelemben vett értékválság kontextusában találhatjuk azokat az 'osztrák' szerzõket és mûveiket, akik nem csupán egy szükséges referenciatöbblettel rendelkezõ monarchizáló/osztrákozó olvasatnak engedelmeskedve, de beszédmódjuk és világlátásuk sajátosságai következtében a zmegaci európai regénykategórián belül is jelentõs poétikai vívmányokat mondhatnak magukénak. Rilke, Kafka, Musil és Broch epikájának közössége (Széll) abban a határhelyzetben mutatható ki, mely a sokat emlegetett Ausztria-mítosz és társadalmi-politikai látszat-megvalósulása feszültségében gyökerezik. A szubjektum és a világ közti megváltozott viszonyrendszerben, ahol relativizálódik igazság és megismerés, önként adódik az epikai kifejezésrendszer "válsága" is. (Széll) Rilke, Kafka, Musil és Broch egyaránt ahhoz a régi kulturális 'felépítményhez' kapcsolódnak, melynek muzeológiai tarthatatlanságát és hiteltelenségét kénytelenek még a rendszeren belül is sajátlagosan új kifejezõeszközök és -formák segítségével leírni. A történelem - válságbirodalmakat nem kímélõ - centrifugális mozgása és az általa kialakult léttapasztalat analízise a regényformák újabb és újabb változását feltételezi. Mindegyiküknél egy-egy hõs tört észlelései, válságos élményei, gondolatai, kérdéses jelentõségû kísérletei és elkerülhetetlen kudarcai révén tárul fel az a 'látszat-világ', amely ténylegesen is csupán látszatvilágként tételezhetõ, de leleplezésével megmutatható a regényen túli reális világ is. S e világon túl - a regények tapasztalata szerint - még megkereshetõ az az állapot, "amelyben jobban eligazodhat, tehát végeredményben emberhez méltóbb életlehetõségekre találhat a kor embere." (Széll)
 A valóság válságának olyan motívumát olvashatjuk össze e nagyon is különbözõ regényekbõl (Rilke Maltéja, Kafka két regénye: A per és A kastély, Broch Alvajárók-trilógiája, Musil Törlesse és Tulajdonságok nélküli embere az osztrák regénypolc e részének legmeghatározóbb darabjai), mint a nagyváros nyomorának és nyomasztó légkörének determináltsága, melyben szükségszerûen artikulálódik a nagyvároson és a vele párhuzamba állítható modern lét szövevényein való "keresztüllátás" igénye. A technika által meghódított világ és intézményrendszere személytelenné válik, az eltömegesedés jelensége, amelynek az az "üzenete", hogy az egyén mindinkább képtelen a világgal, a világ meg a személyiséggel kommunikálni, egyre nagyobb méreteket ölt, az élet elgépiesedik, s mindezzel együtt az én fokozatosan elveszíti értékét. Az elmagányosodás, az elidegenedés, a közömbösség, az emberi kapcsolatok degradálódása mind az én életképtelenségéhez járulnak hozzá. Musilnál a társadalom abba a stádiumba jut el, ahol már minden lehetségessé válik. Mert semmi sem valószínûtlen ott, ahol a legfõbb viszonyítási érték hiányában felbomlott az igazságosság és az erkölcsi érzék biztonsága. A Törless iskolaévei (1906) címû regényének fõhõse a számtanórán döbben rá, hogy a négyzetgyök mínusz egy irracionalitása megrendíti a tudomány iránt táplált hiten túl a világ értelmes elrendezhetõségébe vetett hitet is, ha még a számok látszólagos rendszerszerûségébe is betör az imaginárius. Broch Alvajárókjában (1930-32) az élet egészének szétbomlását követi egészen az egyes egyedek valóságának széthasadásáig. És mindeközben a mindenkori hõsnek meg kell birkóznia nemcsak a valóság ilymértékû széthasítottságával, de önmaga ambivalenciájával is. Malte Laurids Brigge (1910) Rilkénél naplófeljegyzéseivel önmagában folytat beszélgetést, izolálódik. Broch Pasenowja az Alvajárók 'romantika' részében a katonai egyenruhában találja meg az egyetlen biztosnak hitt egzisztenciális fedezéket. Musil A tulajdonságok nélküli ember (1931-1957) címû befejezetlen regényóriásának Ulrichja úgy érzékelteti az ember hasított állapotát, hogy az ember csak akképp kerülheti el az állapotától való elborzadást, ha a szabadságon lévõ hivatalnok, mondjuk, nyaralásra tartogatja egyik tudatállapotát, míg hivatalnokoskodásra a másikat. Mégsem csupán a válságot tudatosítják e szerzõk, de kiutat is keresnek a válságból. Musil Ulrichja homonkulusz-ember, a lehetõségek tárháza. Broch azt sugallja, hogy az ember a világban való helyes tájékozódása érdekében nem mondhat le arról sem, hogy a ráció segítségével fáradozzék az egész valóság jelenségeinek, köztük saját nem racionális vonatkozásának folytonos megközelítésén, de ugyanúgy óvakodnia kell az utóbbi elsatnyulásától, elnémításától is, hiszen az a valósággal való természetadta kapcsolatainak még további redukálásához vezet. Kafka az ember eredendõ bûnösségének tudja be a dolgok leválását a természetes emberi viszonyulásokról, s a fogalmak egyre erõtlenebbé és elégtelenebbé válását. Kafka minden egyes mûve ennek a bûnbeesésnek a parabolisztikus körüljárása. Rilke pedig izolált Énjében próbál megoldást találni: a széthullott világot saját lelkében próbálja újraértelmezni és felépíteni.
 E problémafelvetés formai megoldásai hasonulnak magához a témához. Töredékesség, befejezetlenség, a cselekményesség redukciója, esszészerûség, belsõ monológ, a gondolati absztrakció folyamata és tartalma válik a mûvészi ábrázolás tárgyává, valamint az idõ viszonylagossága. Mindebbõl következik tér-egyén-esemény rögzíthetetlensége, az elbeszélõi perspektívák váltogatása, a 'hõs' pedig annyiban válik érdekessé, amennyiben tudatában, érzelmeiben és tetteiben lecsapódik és kifejezésre jut a kor viszonylatainak bonyolultsága a 'vita contemplativa' szintjén a 'vita activá'-val szemben. (Széll)

Restauráció versus kísérletezés
A háború utáni osztrák irodalom alakulása kétpólusú modellben írható le. (Weiss) A németországi Gruppe 47-hez hasonló, fiatalabb és idõsebb írónemzedék közti feszültségmezõt biztosító újrakezdés Ausztriában nem létezik. A "nagyok" vagy meghaltak már, vagy a háború befejezését követõen nem tértek vissza Ausztriába. Míg Németországban politikai, gazdasági és szellemi fordulópont következik be, addig Ausztriában több-kevesebb súrlódással egymás mellett élnek és mûködnek a különbözõ írógenerációk egészen az ötvenes évek közepéig. Ezzel alapvetõen megkérdõjelezõdik az 'osztrák irodalom' 1945-tõl számított 'önálló' története. A helyzet felemás, s szimptomatikus is, hogy a már majdnem hetven éves Heimito von Doderer az avantgárd irányultságú Bécsi Csoport doyenjeként szerepel a nyilvánosság elõtt. A korszak másik jellegzetessége az 'altösterreichisch'  összefüggések továbbélése és hatóelve: törésmentesen viszik tovább a modern regény szellemiségének megfelelõ hagyományt, amely sikerrel szorítja vissza a fiatalabb nemzedék metaforikus és szürreális beszédmódjának meghonosodását. Ennek következtében kényszerül kerülõ útra Paul Celan, Ingeborg Bachmann, Ilse Aichinger, akik a Gruppe 47 meghívására és ottani sikereik elkönyvelése után térnek csak haza, Ausztriába.
 Az ötvenes éveket ezért elsõsorban a régi és az új Ausztria közti irodalmi összefüggések (re)konstruálása jellemezi. S ebben Doderer A Strudlhof-lépcsõ (1951,), a Die Dämonen (1956, Démonok) és A slunji vízesés (1963) monarchikus regénytömbjeivel mutatja fel a követendõ példát. A visszanyert tradíciót jelképezik e regények: a régi Ausztria jelenlétét és a totális (univerzális) regény koncepcióját.
 Az egysíkú tradicionalizmusban a hatvanas évek Bécsi Csoportja valamint az attól független, bár vele néha mégis azonosított H. C. Artmann szívós jelenléte eredményez lassú módosulást. Kialakul a kétszólamúság: 'felépítmény' és 'underground' irodalom konszolidációja. A radikális szervezõdések és a Bécsi Csoport (Konrad Bayer, Oswald Wiener utóéletében is jelentõs) heppeningjei és nyelvjátékot, dialektust ûzõ írásmóduszai mellett ez a következõ szerzõknek és mûveiknek tudható be: Hans Lebert erõsen szimbolikus, az (el)hallgatás történelmi tapasztalatát elemzõ regényének (Die Wolfshaut [1960, A farkasbõr]), Bachmann ugyancsak háborús élményekben, határszituációkban és korszakfordulókban egzisztáló elbeszéléskötetének (Das dreißigste Jahr [1961, A harmincadik év]), Albert Paris Gütersloh Joyce és Musil tömbjeihez hasonló, definiálhatatlan és "értelmezhetetlen" regényének (Sonne und Mond [1962, Nap és hold]), Bernhard elsõ "negatív honregényének" (Frost [1963, Fagy]), Marlen Haushofer feminista célzatú és történetkioltó könyvének (Die Wand [1963, A fal]), valamint Handke elsõ kísérleti, szubjektumkioltó, az érzékelés és az olvasás megbízhatóságát kétségbevonó szövegének (Die Hornissen [1966, A lódarazsak]). A tradicionalista-kísérleti kettõsség mindkét folyóban alaposan megfürdött tipikus alakja ugyanakkor Gerhard Fritsch volt. Miközben a Moos auf den Steinen (1956, Moha a köveken) az elvárt hagyományrendbe illeszkedõ, a Monarchiát nosztalgikusan felidézõ sikerkönyvvé lett, addig a majdnem tíz évvel késõbbi, a látens ausztrofasizmust leleplezõ Fasching (1967, Farsang) címû, ugyancsak "negatív honregénynek" aposztrofált könyvét agyonhallgatták. Menasse 1995-ös újraolvasására volt szükség ahhoz, hogy Fritsch életmûve újra napirendre kerülhessen az osztrák germanisztikai diskurzusokban.
 A hatvanas-hetvenes évek elbeszélésmûvészetében beállt fordulatot  funkcionális vonatkozásában érdemes értékelni. A kísérleti irodalom, illetve az azt túllépõ Bernhard- és Handke-féle elbeszélésellenesség polemikus értelmû, hiszen nem az elbeszélésnek vetettek véget a szerzõk, hanem az elbeszélés speciális formáinak megmutatkozására, a diskurzus hogyanjára helyezték át a hangsúlyt. Végleg véget vetni az elbeszélésnek nem lehet, a fentebb sorolt szerzõk esetében ugyanakkor már minimális cselekménymodellrõl sem eshet szó, az olvasó figyelme sokkal inkább az elbeszélõmódra terelõdik, mintsem a regény esetleges "történetére". Általános szinten - és szisztematikusan - a fentebbi szövegekben mutatkozik meg leginkább az az újabb igényû leszámolás, mely az irodalmat mint kvázi valóságreferenciális megfelelést kívánja társadalmi-politikai megterheltsége alól felszabadítani. Handke külön támadása 1966-ban a princetoni Gruppe 47 ülésén, ahol az új realizmusba és az engagement-ként értelmezett németországi irodalomfelfogásba vetett hitet "leimpotenciázza", ugyancsak mutatja a radikális irodalomértés felülvizsgálatának szükségességét. Az osztrák "új" "regény" hírnevét a valósággal szemben felülírt elméleti beágyazottság, a klasszikus-realista hagyománnyal való szakítás, a mûvészetek saját valószerûségének elõtörése és a mimézissel szembeni poiesis hangsúlyozása biztosítja.
 E "paradigmaváltás" után következnek be az "új érzékenység" vagy "új szubjektivizmus" címszó alá sorolt, egykori radikális voltukat személyes történetekbe transzformáló szerzõk furcsa, állandó önkontrollal rendelkezõ, absztrakt síkon elmozduló én-történetei. Handke a Wunschloses Unglück (1972, Vágy nélkül boldogtalan), Innerhofer a Schöne Tage (1974, Szép napok), Bernhard Die Ursache (1975, Egy okkal több), Canetti a Die gerettete Zunge (1977, A megõrzött nyelv), Wolfgruber a Niemandsland (1978, Senkiföldje), Winkler pedig a Menschenkind (1979, Embergyerek) címû regényeikben - az említett regényírói módosulások és kondíciók hátterében - saját koncepció szerint dolgozzák fel az "osztrák" gyermekkor élményeit. A hetvenes évek legfontosabb munkái szinte kivétel nélkül én-konstrukciók és emlékezés-újraírások a nyelv kritikus felülvizsgálatán keresztül. Az én természetesen már nem feleltethetõ meg teljes értékû szubjektumnak, majd mindegyikük a nyelvbe és kultúrába ágyazottság foglyának tekinthetõ sérült, nem teljes értékû individuum. Ha a Rilke-Kafka-Musil-Broch vonulat hõsei csupán a bennük lecsapódó és megmutatkozó "világmozgás" hordozói voltak, akkor a hetvenes évek ún. absztrakt-realista én-történetei már üressé lett foglalatként a nyelvvel és a nyelvi gátakkal töltik fel a maradék ént. S ha a nagy elõdök még felmutatták, s elemezték az én és a világ sérülékeny viszonyrendszerét, a most kanonizálódó szerzõk és mûveik esetében e humanista részfeladat teljes mértékben kioltódik. Ez pedig egyértelmûen az osztrák elbeszélõirodalomban bekövetkezett negatív pozicionálásnak köszönhetõ.

A nyolcvanas években e szerzõk, a felépítménybe betagozódott másodgenerációs underground-szerzõk, megírják életmûvük legfontosabb, legteljesebb, némileg visszahagyományozott darabjait. (Zeyringer) Miközben a harmadik nemzedék az elõzõk által kivívott valóság kontra mûvészet eredményeképp (többek közt és értékálló irányultságok szerint) a Bernhard-féle beszédmódot alakítják tovább (Jelinek, Kofler, Fian), vagy a zmegaci kategóriát - az irodalom különös igézetének irodalmát - teljesítik be (Handke, Ransmayr), vagy a fenti módosulások figyelembevételével újdokumentarizmust teremtenek (Hackl), vagy a mûvészet szabad asszociációs regiszterén játszanak (Mayröcker), vagy különleges nyelvi episztéméket teremtenek (Fritz) stb. Csendesen "posztmodernizálódik" az osztrák regényirodalom nyolcvanas évekbeli szakasza. Kevesebb jelentõs szerzõ - kevesebb jelentõs mû. Schmidt-Dengler a nyolcvanas évek reprezentánsait a következõ szerzõkbõl állítja össze: Gerhard Roth Ausztria hétköznapi megtapasztalhatóságát keresi (Der Stille Ozean [1980, A Csendes óceán]), Josef Winkler a vidéki nyelviesülés és testiség dialogicitását írja (Muttersprache [1982, Anyanyelv]), Elfriede Jelinek a nõi szexuális identitás anyakomplexusokkal teli zavarait ábrázolja (Die Klavierspielerin [1983, A zongoratanárnõ]), Mayröcker az elbeszélést kioltó, ugyanakkor metaforikus energiákat felszabadító prózatereket alkot Friederike Mayröcker (Reise durch die Nacht [1984, Utazás az éjszakán át]), Thomas Bernhard újabb esztétikai fordulópontot jelent be (Alte Meister [1985, Régi Mesterek]), Peter Handke ellenben az elbeszélés jogait helyezi vissza  egy sajátos koncepcióban (Die Wiederholung [1986, Az ismétlés]), Christoph Ransmayr a tökéletes széteséssel fenyegetett világnak nekifeszülõ elbeszélés lehetõségeit mutatja fel (Die letzte Welt [1988, Az utolsó világ]), Werner Kofler pedig groteszk történetekben számol le azzal az Ausztriával, amely mindenfajta meggondolás nélkül képes volt "barnaszínû" múltját "kékegû" jelenébe konzerválni (Hotel Mordschein 1989). Összességükben is teljes mértékû pluralitást teljesítenek be e mûvek, ahol nézõpontok, beszédmódok, témák és formák olyan mennyiségi értelemben vett gazdagságot jelentenek, hogy az általuk meghatározott mûvek már semmiféle közös kalap alá nem vonhatók. Legfeljebb egymás közti virtuális dialógusok tételezhetõk - ami már a korábbi állapotokat is sokkal inkább jellemzi -, a mûvek és szerzõi poétikák abszolút autonómiájára helyezve a hangsúlyt.

Ezredvégi történetek
A kilencvenes évek sikerszerzõinek - Josef Haslinger, Michael Köhlmeier, Christoph Ransmayr, Robert Schneider - befogadástörténete már azt a kérdést feszegeti, vajon az irodalom - és különösen a regényírás - nem válik-e egyre inkább kiszolgáltatottá a kiadói formatervezés és az eladási listák generálta elvárásrendszer következtében. "Pusztán narrátorok" kontra "nem-csak-mesélõk" kategóriái osztják fel az egyébként átláthatatlan gazdagságú - tömegtermeléses és hamar kihunyó - regénytermés alapját. (Zeyringer) A németországi mintájú, Patrick Süskind és Sten Nadolny által sikerre vitt recept kritizálódik: olvasható, cselekményes történetekrõl, jól megírt, éppen ezért gyanús bestsellerekrõl szól a legújabb, összmûvészetként jelentkezõ fogyasztói irodalom. Elfedve azt a történeti-poétikai tényt, hogy Köhlmeier mind a felfedezõ, mind az antik mitológiát újradolgozó regényeivel - többek között - Ransmayr elsõ két regényét majdhogynem párhuzamosan másolja le. Az 1988-as Platz der Helden (Hõsök játszótere), melyet a kritika akkor még igen nagy lelkesedéssel fogadott, egy grönlandi expedíció hányatott kalandjait próbálja rekonstruálni - új kalandregény fikció és dokumentatív valóság kijátszásával. A Die Schrecken des Eises und der Finsternis (A jég és a sötétség rettenetei), Ransmayr 1984-es regénye mint pretextus meg sem említõdik a recepcióban. Ugyanez a helyzet Köhlmeier napjaink dologi eszköztárával körülírt antik regényeivel, a Telemach-hal és a Kalypsóval. Az utolsó világ ransmayri sikere kódolatlanul is létezik a továbbírhatóság - minõségileg alacsonyabb - sikerorientációjában. Az, hogy Robert Schneider a Schlafes Bruderrel (1992, Álomnak testvére) a honregény újracselekményesített változatát viszi sikerre, nem csupán a hagyományos, 19. századi regény kontra posztmodern tapasztalat ugyancsak alacsonyabb rangú megteremtésére irányuló kísérlet, de itt kiadói reklámhadjáratról is szólni kell, valamint arról, hogy a kísérletezõk által puszta struktúrává változtatott anti-honregény-mûfaj mégiscsak visszaszerzi naiv álca mögé rejtett "együgyûségét". Haslinger és Ransmayr 1995-ben megjelent regényeivel jóval több esztétikai és erkölcsi, ha nem politikai kérdés vetõdik fel. Az Opernball (Operabál) az osztrák (bécsi) farsangi hagyomány, a médiavilág kompromittálhatósága és sérülékenysége, valamint a látensen élõ újfasizmus háromszögellésébe helyezi "kolportázs-szüzséjét". A Morbus Kitahara pedig maníros történetmesélésével és túlhajtott nyelvépítkezésével sérti az "olvasás iskolájának" vonulatába kinevezett, nem pusztán mesélni vágyók, esztétikai hermeneutikára törekvõk ennélfogva csak a vájt fülûeknek szóló regénymûvészetét. Elbeszélõi leckék haladóknak - Mayröcker és Fritz ellenpontozódik a négy sikerregényíróval. Az olvasói megszokások további kijátszásáról, iseri értelemben vett olvasói munkáról, a mindenkihez szólni tudó regényirodalom el nem fogadásáról tesznek tanúbizonyságot azok, akik nem egyszerûen mesélni kívánnak, de hermetikus és nyelvközpontú világukban elhatároltságot és mûvészi autonómiát jeleznek mindenfajta külsõ érintés és befolyás ellenében. Miközben Haslinger elég szarkasztikusan arról beszél, hogy az irodalmi provokációk ideje lejárt, könyvet vásárolni és olvasni két különbözõ dolog, egységes mûvészetfelfogásról ne beszéljünk, az pedig meglehetõsen bizonytalanná vált, hogy az irodalom egyáltalán irodalom-e.
 Ebben az újra álságossá változott (irodalmi) mulatságban Franzobel, Franz Josef Czernin és Raoul Schrott "regényei" keltenek közhangulatot. A kilencvenes évek második felében egyrészt legitimmé válik a világmûvészetet eredményezõ fordítás "hamisíthatósága", másrészt ironikus mesei-metafizikai terek nyitják meg az önreflexív  regényt. Schrott a Finis Terrae (1995) címû, négy hangra (nyelvre és nézõpontra) komponált könyvében egy ransmayri világvégi utazás ismétléseit másolja egymásra. Eredeti útleírás fordítása, hotelcímkékre írt enigmatikus jegyzetek, naplóbejegyzések mondják el az idõben megsemmisülõ "történetet". Schrott másik monumentális munkájában, a Die Erfindung der Poesie (1997, A költészet kitalálása) címûben (már a címadás is a ransmayri poétikára utal) újraírja (esszé-elbeszélésben), illetve újrakölti és újrafordítja (versben) a modern értelemben vett líra alakulásának (az akkád irodalomtól az európai középkor végéig tartó) folyamatát és eredményeit. Franzobel felnõtteknek szóló "meseregénye", a Böselkraut & Ferdinand (1998) a komikus párosok hagyománya szerinti roadmovie-t nyújtja nyelvjátékokkal teli, az írás paródiáját célzó, groteszken aktualizáló és kiforduló világszerûségében. Czernin Anna und Franz (1998) címû könyvében az arabeszk sokrétû hagyományát egyszerre ismételve mesei, bibliai és filozófiai archetipikus motívumokat variál és keresztez, amivel önmagában is, de cselekményt és díszítményt egybemosó utalásrendszerében is profán elbeszélések labirintusát építi fel. Mindhárom szerzõ "világhálója", "összmûvészete" már a nyelven is túlmutató új multikulturalitásban gyökerezik, melynek esztétikai velejárója kifejezetten a cybertext dialógusában artikulálódik, virtuális térbe mozdítva a könyvbe zárt én-forma individualitásának és a lét(f)elfedésnek "regényes" történetét. A második évezredben - kitágított és végtelenített világvalóságukban - a next generation osztrák szerzõivel tényleg: okosan és vidáman lehet újabb kronotoposzokat meghódítani. Mert ha igaz, akkor "az osztrák irodalmárokat a musili 'lehetõségérzék' teszi képessé újra meg újra arra, hogy a fantázia bevonásával vagy a mítosz visszahódításával egyszerre meghaladjanak és megalkossanak egy olyan valóságot, amelyet - éppen a harmonizálásra törekvõ látens tendenciája miatt - nehéz pontosan megragadni." (Bartens) A hypertext valóságának megalkotását és vele az osztrák regénypolc tágítását célozó elsõ kísérletek megtörténtek. A 'Virtuális Osztrák Világok' könyvtár elemzése azonban már (téridõben is) meghaladná a 'mindenkori utolsó osztrák világok' fejezet kereteit (nem beszélve arról, hogy nem ártana, ha nyitottságát a kritikai diskurzus pillanatnyi várakozása is megelõzné).
 

Bibliográfia

BOMBITZ Attila
A Menasse-trilógia recyclinggal
Jelenkor,  1998. 1.

A világ metamorfózisa. Christoph Ransmayrról
Jelenkor, 1999. 6.

A határátlépés poétikája: Peter Handke
Jelenkor, 1999. 11.

„Osztrák könyvespolc”
Magyar Lettre Internationale, 34

Bachmann szerint a világ
Mûhely, 2000.4.

BARTENS, Gisela
"Gyom a parkettában. Gondolatok a 80-as évek osztrák irodalmáról”
In: Max Droschl, Szajbély Mihály (szerk.)
Ha belemarkolunk a pókhálóba
Droschl - JAK, 1993

BROCH, Hermann
 Alvajárók I-II-III.
Jelenkor, 1998-99
 

MUSIL, Robert
A tulajdonságok nélküli ember
Kalligram, 1995

Esszék
Kalligram, 2000
 

BERNHARD, Thomas
Wittgenstein unokaöccse
Magvetõ, 1992

A menthetetlen
Európa, 1992

Egy gyerek megindul
Ab Ovo, 1992

Egy okkal több
Ab Ovo, 1993

Egy hátraarc
Ab Ovo, 1994

A túlélõ feljegyzései
Emberhalász, 1994

Nagy levegõ
Ab Ovo, 1994-5

Elkülönítés
Ab Ovo, 1995

Beton
Ferenczy, 1995

Korrektúra
Ferenczy, 1996

In hora mortis
Jelenkor, 1997
A színházcsináló
Palatinus,  1998

Régi Mesterek
Palatinus,  1998

„A világjobbító”
Magyar Lettre Internationale, 12

HANDKE,  Peter
Végre egy kínai
Európa, 1989

Az ismétlés
Magvetõ, 1990

BACHMANN, Ingeborg
Három út a tóhoz
Európa, 1987

MAYRÖCKER, Friderike
Utazás az éjszakán át
Jelenkor, 2000

HASLINGER, Josef
Operabál
Magvetõ, 1996

„Házkutatás az elefántcsonttoronyban”
Magyar Lettre Internationale, 34

MENASSE, Robert
A regény kora
Jelenkor, 1995

A tulajdonságok nélküli ország (részletek)
Jelenkor, 1998. január

„A történet rövid, de örök”
Magyar Lettre Internationale, 34

RANSMAYR, Christoph
Az utolsó világ
Maecenas, 1995

A Kithara-kór
Jelenkor, 1998

A jég és a sötétség rettenetei (részletek)
Tiszatáj, 1999. június

Átváltozások - elbeszélések
Jelenkor, 1999. június

„Kivonulás az Ausztria-házból”
Magyar Lettre Internationale, 34

Négy beszéd
Fosszília, 2000/1.
 

JELINEK, Elfriede
A zongoratanárnõ
Ab Ovo, 1997

Kis csukák
Ab Ovo, 1998

SCHNEIDER,  Robert
Álomnak fivére
Frames, 1996
 

HACKL, Erich
Sara és Simon
Magvetõ, 1998

WINKLER, Josef
„Anyamyelv”
„A keserû narancsok temetõje”
Tiszatáj, 1999. 6.

DONHAUSER, Michael
Kérvény a réthez
Jelenkor, 1994

FIAN, Antonio
Schratt
Cserépfalvi, 1994
 

NYÍRI Kristóf
A Monarchia szellemi életérõl
Gondolat, 1980

SCHMIDT-DENGLER, Wendelin
„Bernhardról”
Magyar Lettre Internationale, 17

SCHORSKE, Carl E.
Bécsi századvég. Politika és kultúra
Helikon,1998.

SZÉLL Zsuzsa
Válság és regény
Akadémiai, Budapest, 1970
 

Osztrák történetek
(Bombitz Attila szerk.)
Tiszatáj, 1999. 6.

Boldog Ausztria
Magyar Lettre Internationale, 3

Hogyan legyünk osztrákok?
Magyar Lettre Internationale, 17

Osztrák-magyar két jóbarát
Magyar Lettre Internationale, 34


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/