LETTRE: Csináltuk már ilyet a Lettre-ben, hogy  Kovács András Ferenccel,  Balla Zsófiával és Parti Nagy Lajossal összeültünk, beszélgettünk, és akkor kijött a dologból valami érdekes arról, hogy mit gondolnak a költészetrõl. Próbáljunk most meg egy hasonló beszélgetést a regényrõl.
Talán egy kanti módon feltett kérdésbõl lehetne kiindulni: "regények íródnak, hogy lehetségesek?” Olyanokkal ülünk itt együtt, akik mostanában írtak vagy írnak regényt. Jó volna tudni, hogyan korrigálódnak elõzetes teoretikus elképzelések a regényírás folyamatában vagy utána. Talán érdemes lenne Gabriely György és Poletti Lénárd Németh Gábor és Szilasi László által „Kész regény” címen idén közzétett levelezésével, ezzel a fiktív levélregénnyel kezdeni. Vajon ez mennyire támasztja alá vagy kezdi ki a "szerzõ halála" elméletet? Mennyire saját könyv ez, mennyire játék, mit gondolnak a szerzõségrõl ez után a könyv után, vagy ezzel a könyvvel kapcsolatban -  talán ebbõl lehetne elindulni.
SZILASI LÁSZLÓ: Hát ez úgy történt, hogy Gábor már megírt hét levelet, mire elkezdtem válaszolni - ám addigra a levelei azzal, hogy megszólítottak egy figurát, már teljesen megrajzolták azt. Vagy nem teljesen, de jórészt megalkották már elõre, oly módon, hogy ahhoz nekem már csak kiegészítõleg lehetett hozzájárulnom. Tehát azon felül, hogy volt egy-egy álnevünk, hogy tehát ezeket a szövegeket tulajdonképpen más emberek írják, nem mi, ez még egy plusz lépcsõ. És tényleg, egészen konkrétan az volt a tapasztalatom, hogy ezeket a leveleket valóban nem én írom. De nem is valamiféle regény-szabályrendszer, hanem az az alak, akit az az elsõ hét  levél nagyjából, de egészen konkrétan megalkotott. Nagyon érdekes volt továbbá, hogy az elején teoretikus megfontolások szinte egyáltalán nem voltak képesek szerepet játszani - talán éppen azért, mert a szövegnek a saját szabályrendszerük alakult ki ezekben az elsõ levelekben. Megalkotódott egy ember, annak a története, és e keretek között kellett a továbbiakban mûködni. Úgyhogy kiindulásként nem sok minden jutott eszembe teoretikus elõírásokból - annál több akkor, amikor ez a figura elkezdett részletesebben kirajzolódni. Hogy mondjuk miket olvashatott, hogy milyen világban tájékozódhatott akkor. Szóval, azt akarom mondani, hogy a szövegnek van egy saját húzása, ami minden egyebet teljesen másodlagossá tett. Nem gondoltam, hogy ez ennyire így van, vagyis hát közvetlenül megtapasztalva sokkal érdekesebb volt az, amit egyébként is tudni vélünk. Nem tudom, hogy Gábornak milyen volt, mert az indulás végülis az õ kezében volt.

Két szerzõs spontán levélregény
LETTRE: Voltak titkos kódok a szövegben, amibõl egy idõ után rá lehetett jönni, hogy ki ennek a címzettje? Érezhetõ volt a megszólítottság?
NÉMETH GÁBOR: Mikor jöttél rá?
SZL: Hát, az elsõ levél egy ahojjal ért véget, amit mi egymás közt akkor nagyon szívesen használtunk, és attól kezdve gyanakodtam, tehát nagyon erõsen, személyemben is közvetlenül megszólítva éreztem magam, de nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy a levelek valamilyen értelemben mégiscsak nekem szólnak. Az pedig, ugye, mégiscsak rettenetesen kínos lett volna, ha elkezdek tiszta erõbõl válaszolni, és esetleg kiderül, hogy tévedek. Végülis egy JAK Tanulmányi Napokon Gábor megkérdezte, hogy talán tapsra várok, vagy mire. Akkor aztán elkezdtem módszeresen válaszolni.
NG: De a legelsõ levélnél, ami ahoy-jal végzõdött? Mert elõször nyilván arra kellett rájönni az ahoyból, hogy én írom...
SZL: Arra száz százalékig rájöttem.
NG: Arra azonnal rájöttél?
SZL: Arra igen.
NG: Jó, igen, egy rovatszerkesztõ amint közread egy gyanús eredetû prózát, ez viszonylag tiszta képlet. Különben nagyon fura, mert rám pontosan ugyanígy hatott a saját szövegem. Gyanútlanságokból, esetlegességekbõl meg totális szabadságból született - és megfontolásokból is, persze. Aztán gyávaságból is, hiszen  a mai napig nem tudom elképzelni, hogy milyen az a regény, amit én írnék: tehát azt találtam ki, hogy nem én írom. És ez megoldott mindent gyakorlatilag. Megszólalt egy hang, és annyira erõszakosan valamilyen volt, hogy utána már tényleg csak egyet lehetett csinálni: nem egyszer a kedvem ellenére egyébként. Ez volt a legfurább tapasztalatom. Néhányszor bátortalanul el is mondtam Szisinek, amit aztán a szöveg késõbb Gabriely-szövegként tematizál, hogy elkezdtem hányingert érezni attól, ahogy írok. Azaz:  ahogy ez a csávó ír, az hihetetlenül ellenszenves. Persze világos volt, hogy legfeljebb a történet logikáján belül, belsõ motivációinak engedve építhetem egy kicsit lejjebb, lefelé ezt a stílust, okot kell találnom, hogy  miért roncsolódik össze, és ez tulajdonképpen beprogramozta a történetbe a leépülés, a vég, a pusztulás  dramaturgiáját. Meg kellett csinálnom, hogy hiteles legyen,  valamihez köthetõ legyen, ahogy ez a hang elveszti uralmát a saját szövege fölött. Tehát  tisztán stilisztikai természetû, de eredményében abszolút tematikus kényszert éreztem közben.  Az elejétõl  az volt a kérdés, hogy kitartható-e ez a hang,  és ha nem, akkor mit kell vele tennem. Tulajdonképpen ettõl a könyvtõl függetlenül is általában ez az elsõ számú problémám: hogyan lehet egyáltalán beszélni. Tehát hogy aki megszólal egy regényben - és azt hiszem, hogy ez Garaczi Laci mostani munkájával  szorosan összefügg -, az egyáltalán hogy az úristenbe' szólal meg? Ki az? Honnan ismerem, honnan tudom, hogy mit akar? Iszonyú primitív kérdések.
LETTRE: És semmi személyeset nem lehetett belevinni a figurákba?
NG: Dehogynem.
LETTRE: Mert én most találtam egy olyan kitételt - azt hiszem, a Szilasi-kötet záróinterjújában - , hogy az élet prózája, a hétköznapok egyáltalán nem szürkék, és az az eufórikus rész a könyvben a gyógyszerész felépülésérõl, mintha éppen ezt mutatná meg, hogy nem feltétlenül szürkék a hétköznapok. Tehát mintha itt kétféle életprogram, két lehetséges életvitel jelenne meg. Németh Gábor Gabrielyéjénél is tudtam ezt kötni valamihez,  a Nyugat normalitása meg a kelet-európai vakond-élet szembeállításaihoz, ahhoz hogy  egy másik korban azért másféle életlehetõségek voltak, és  ahogy itt ez a hõs elindul ezen a nyomon, ez is ilyen lehetséges életutaknak a megnyílása.
NG: Énszerintem itt nincs igazi ellentmondás. Attól még, hogy a hang, aki beszél, nem az enyém, amirõl beszél, az ezer elemében érintkezhet  a lehetõ legsajátabb dolgaimmal.
SZL: Miközben van egy elképesztõ érzékenység a kiinduló feltételekre, tehát hogy az elsõ mondatokból szinte már kényszerítõleg következik a többi, tehát, hogy egyfelõl az a tapasztalata az embernek, hogy semmiféle szabadsága nincsen az elsõ mondat után, másfelõl viszont arra kellett rájönnöm, hogy ugyanakkor azonnal iszonyú erõvel tör be a szövegbe a saját. Elõször tárgyak jelentek meg, amiket bizonyos értelemben valóban birtoklok, mit tudom én, például azok a kések, amik a Polettinek vannak (La Guiol, El Gran Cazador - utóbbit az apósom nyerte egy vasöntõ versenyen), tehát elõször tárgyak jelentek meg, utána pedig annak a nagyon durva tapasztalata, hogy sehonnan máshonnan nem tudok beszélni, csak a saját fejembõl vagy életembõl - még akkor is, ha közben teljesen úgy érzem, hogy a szöveg világának, a figurának a nyelve teljesen eluralkodott rajtam. És aztán a végén hasonló problémám vagy elképzelésem volt, mint a Gábornak, csak  másik oldalról. Tehát hogy én meg a Poletti történetét untam  rettenetes mértékben. Hiszen hát végülis förtelmesen unalmas élete van ennek a Polettinek, döbbenetesen unalmas élete, és aztán ezzel az unalmas életével, olvasásmódjával rákapcsolódik  ennek a másik, felettébb izgalmas életû embernek a történetére, hogy azt is elunalmasítsa - szóval nekem meg az volt az elképzelésem, hogy talán nem volna teljesen rossz, hogyha a történet utólag beleszaladna valami nagyon durva kommerszbe. És én inkább valahogy úgy éreztem, hogy ez a vágy, és a történetnek ez a kommersz értelmezése idézett elõ aztán bizonyos változásokat a nyelvben. Tehát Gábornál a nyelv kezdett leépülni és ez a lepusztulás vezetett változásokhoz a történetben, itt pedig talán a történet változása hozott magával valamiféle, kicsit azért mégiscsak más nyelvet. Bután mondom ezt, mert ezek nagyon szorosan, szétszálazhatatlanul össze vannak fonva, csak mondjuk én inkább errõl az oldaláról, a történet oldaláról tapasztaltam meg ezt. De nem nagyon lehet különválasztani õket.
LETTRE: Azt én is éreztem, hogy addig volt élvezetes olvasni, amíg nyitott volt, meg tele volt rejtélyekkel, és amikor ugye muszáj volt a szálakat elkötni, amikor vége van egy ponyvának, egy detektívregénynek, akkor az már nem olyan érdekes. Akkor a millió lehetõségbõl el kell venni...
NG: Bár a szándékunk szerint, a meg nem beszélt elveink szerint azon voltunk, hogy a szöveg hordozza annak az olvasatnak a lehetõségét, hogy ez csak egy lehetséges interpretáció. Tehát itt nem arról van szó, hogy ez történt, punktum, hanem arról, hogy talán így is történhetett. Mindkettõnk szándéka az volt, hogy  adjunk egy határozott interpretációt, de ne zárjunk ki semmilyen egyéb interpretációt, és a saját interpretáció is valamilyen kikezdettségben legyen ott a könyvben. Tehát én nem gondolom azt, hogy itt meg van mondva, hogy mi történt valójában. Csak annyit állítunk, hogy ez a két ember erre jutott az értelmezés során.
SZL: Hát igen,  a saját nevemen jegyzett utószó ezt a dolgot próbálja  hangsúlyozni valamennyire, hogy tehát abban az értelmezési keretben, ami ott létrejön a szövegnek a végén, ott ugyan talán tényleg minden a helyén van, de egyáltalán nem biztos, nagyon is nem, hogy ez az egyetlen keret, amiben el lehet ezeket a tényeket helyezni. Tehát próbáltam egy bizonyos fajta olvasásra mintát adni: ott van, készen van, klappol, koherensnek, kereknek, lezártnak, ellentmondásmentesnek látszik - de azért nehogy már tényleg teljesen elhidd.
NG: Végig ezt sugallja a könyv. Hogy az értelmezésnek milyen sérülékeny a viszonya a valósághoz, és hogy  minden állítás ráfogás - az szerintem már-már teoretikusan elõ van készítve. Hogy ezt ne vegyük nagyon komolyan. Ez az én olvasatom persze, de én úgy érzem, hogy a szöveg megengedi ezt a lebegést.
SZL: Meg hogyha az ember igazán közelrõl megnézi, akkor a végén azért Poletti lassacskán teljesen elveszíti a saját jó alaposan kidolgozott értelmezésének alátámasztására addig használt érveit, észre is veszi ezt, és akkor aztán elõveszi a hatalmas Népszava-kalapácsot  azzal, hogy hát valójában már régen meghalt ez a Gabriely - hát persze, hogy neki van igaza! Tehát ott abszolút megszûnnek a detektíves, tisztán logikai argumentumok, és gyorsan kialakul egy ilyen drámaibb érvelésmód - Darvasinak ez a kedvenc része, ahogy a storynak alárakódik valamiféle tragikum, tartás, etika - de én talán éppen azt gondolom, hogy valójában nem nagyon rak alá itt semmit, merthogy ez a drámai ügy ebben a kontextusban, így a végén, hirtelen,  teljesen abszurd egy érvelés, vagy már talán nem is az.
GARACZI LÁSZLÓ: Én is gondolkoztam ezen a befejezésen. Persze világos, hogy ez egy lehetséges javaslat a lekerekítésre, a szálak elvarrására, kicsit olyan, mint a klasszikus bûnügyi regényekben, egy Agatha Christhieben, hogy a végén a nyomozó a hihetetlenül bonyolult és kicsit szürreális motívumokat egyszercsak egy logikus rendben elmeséli. Nem az események bontják ki magukból a magyarázatot, hanem valaki nagyon okosan, utólag összerakja a motívumokat, és kikerekedik egy magyarázat, aminek a ti esetetekben is olyan erõs hitele van, hogy ha megkérdezik, akkor úgy mesélem már el, hogy ezek tutira bolondgombát tenyésztettek a titkos bunkerban, tehát hogy nem javaslatként, hanem igazságként jelenik meg.
LETTRE: Igen,  ehhez kapcsolódtál a könyvbemutatón, ezt játszottad tovább.
GL: Igen. Szóval lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy az is érdekes lett volna, hogyha akciókba ágyazva derül ki ez az interpretációs lehetõség. De hát én így is nagyon élveztem, mert nagyon szellemes, ahogy összerakjátok a végén.
NG:  Én nem tudom, hogy aki krimit ír, az hogy ír krimit, fogalmam sincs. Azt feltételezem, hogy ki kell találni egy eseménysort, és aztán rejtjelezni kell. Tehát azt kell kitalálni, hogyan látszik a legkevésbé. De mégiscsak, ugye, ami kilátszik, az valami elõre elterveltnek a része, nem? Minthogyha vennél egy bonyolult szerkezetet, és rádobnál egy olyan kendõt, amin hat darab lyuk van, ugye, és azon csak az tud kilátszani, ami a struktúrának része, és azt leírod. Na most, itt nem errõl volt szó: egyáltalán nem találtam ki semmit se. Tehát volt a szimpla megjelenés-kényszer, kéthetenként jött a Napló, írni kellett, hol neki, hol nekem,  eszem ágában nem volt kitalálni semmit se. Az öninterpretációs szituációm ugyanaz volt, mint egy rendes nyomozóé, akinek fingja nincs, hogy mi történt, csak azt tudja, mennyi látszik a dologból. Tehát visszafelé kellett konstruálni valamit, ami nem volt meg. Mert gyanútlanságban született, illetve -  hogy mondjam - odadobottságban, tehát nem volt eleve megbeszélve, hogy majd egyszer összevarrjuk. Voltak néhányan, akik tudták, hogy mi vagyunk a hunyók, és  volt olyan, aki kérdezte, hogy jól érti-e, itt akkor most  bármi lehetséges, tehát hogy annyira gecik vagyunk-e, hogy tényleg nem fogjuk rendesen elvarrni az egészet. Tehát ez morális probléma volt, hogy lehet-e úgy csinálni, mintha a Twin Peaks volna mondjuk, vagy pedig az a klasszikus kötelességünk, hogy elvarrjuk a szálakat.
LETTRE: Szokták idézgetni a híres pesti dilettáns költõt, hogy "írom vers, ahogy jön". Vajon lehet-e azt is, hogy "írom regény, ahogy jön"?
GL: Ezt akartam mondani, hogy szerintem a legtöbbször ilyen nyomozás jellege van a regényírásnak vagy a nagyobb szerkezetek létrehozásának. Valószínûleg nagyon kevés regény születik úgy, hogy az író elõre látja a teljes szöveget minden elemében, a figurákat, a történet, a mû poétikáját. A regényírók beszámolói alapján tudjuk, hogy sokszor csak egy kép jelenik meg, egy szituáció, egy helyzet, esetleg egy figura vagy egy mondat, és ez növeszti széjjel magát, mint egy mag vagy sejt. A megírás folyamata tulajdonképpen egy oknyomozás, tehát hogy a dolog elmegy a tervezettõl eltérõ irányokba, ki vagyok szolgáltatva, és utólagos erõfeszítést kell tennem, hogy megértsem, mit akar.
SZL: Ha a nyelv olyan, hogy az elsõ mondat után az összes többi következik, mondjuk, kényszerítõ erõvel, akkor a történettel meg az volt, hogy tényleg volt egy nagyon határozott képem a végérõl. A Gábor elsõ hét levele után úgy képzeltem, hogy feltétlenül kell lennie egy olyan mozzanatnak, hogy egy közepesen fiatal férfi sétál egy faluszéli, kicsi, liget-forma erdõben, ezüstfejû ébenfa sétapálcával, cilindere is van, rugós cilinder, és ezt a cilindert, meg a belsõ, rugós drótváz hézagait átfúrja egy ilyen fúvócsõvel kilõtt, kuráréval bekent hegyû nyílvesszõ, odarögzíti egy vékonyka fatörzshöz, és aztán a cilinder fityeg rajta egy kis ideig, mint valami szögön. Ez volt a tervezett zárókép, ami aztán nem jött létre a regényben, egyáltalán nem jelenik meg, viszont a történet szintjén, elõrefele, az összes dolog ezt a képet szerette volna szolgálni.
NG: De jó!
SZL: Namost, ebbõl, egy ilyen tervezett záróképbõl, visszamenõleg is következnek bizonyos dolgok. Hogy mi mindent kell ahhoz alárakni, hogy egy cilindert átfúrhasson egy fúvócsöves, kurárés nyílvesszõ. Tehát (és ez szerintem lehet, hogy egy fontos különbség rövidpróza és regény között) ez a valójában meg sem jelenõ kép, ha utólag nem is fejteti meg, de visszahatólag építette és strukturálta az egészet - még akkor is, ha közben valóban mindvégig ki voltam szolgáltatva annak, hogy folyamatosan értelmeznem kellett azt, ami a levelekben a Gabrielytõl érkezik. És azért fontosnak tartanám elmondani, hogy közben nem beszéltük meg semmit. Tényleg ilyen lett a vége, hogy ilyen rejtvényfejtés-félébe fulladt, ám közben a magam részérõl tényleg az volt a helyzet, hogy ugyanúgy meg kellett értenem és fejtenem a Gábor leveleit, mint Polettinek a Gabrielyéit.  Kivéve talán azt az egyet, hogy a kulcslyukon beszagolva miért éppen tõzegszagot érez a Gabriely, ezt nem tudtam teljesen  dekódolni, de ezen felül az összes többi tényleg ilyen forrás nélküli, illetve közvetett forrású nyomozati munka volt - amit azért nem lehetett elkerülni, mert enélkül ugyebár senki nem tudott volna semmit sem csinálni. Szóval Polettinek egész egyszerûen muszáj volt a rejtélyt egy bizonyos módon megfejtenie ahhoz, hogy válaszolni tudjon a barátjának, vagy valami koncepció tételezõdjön. És hát még annyi különbség biztosan van, hogy az elsõ levelekben tulajdonképpen tényleg nem történik semmi, tehát iszonyatos alapozást kellett odarakni, amirõl azt reméltem, hogy talán majd a vége felé kamatozik valahogyan, már ha egyáltalán. Tehát nagyon-nagyon sokáig abszolút semmi terv nem volt, és ez lehet, hogy ismétcsak különbség a rövidebb prózához képest, hogy tehát itt, egy regény-féle esetében ilyen teljesen konkrét cél nélküli építkezés is van.

Kismacska és oroszlán - kispróza és regény
LETTRE:  A regény-mûfaj kapcsán említi Szilasi a könyvében, hogy bár a kismacska is oroszlán,  a kispróza vagy az elbeszélés azért nem regény. Ha valaki a kisprózában otthonos, és aztán elkezd ilyen nagyobb formát mûvelni, akkor vajon mi a nagyon fontos különbség? Biztosan lehet kisprózát spontánul írni, aztán lehet, hogy mindenfélét kell még  vele csinálni, de miféle rend kell hogy legyen a regényben, és kell-e hogy legyen? Már szóba került, hogy a szöveg adja a maga struktúráját,  valószínûleg már a mondatcsinálás szintjén is, hogy van valami kényszer, ami viszi az embert, de hol van itt a nagy átlépés? Az elõzõ Garaczi-könyvek, a Lemúr-könyvek kritikai fogadtatásában is elõfordult ez a szempont, hogy  ezeknél inkább nagyméretû kisprózával vagy kispróza-fûzérrel, de nem regénnyel van dolgunk. Milyen strukturális elvárások vannak a regénnyel kapcsolatban, ami a kisprózánál nincs,  mit kell máshogy csinálni, és  tényleg kell-e?
GL: Én most éppen nagyon drámaian úgy látom, hogy nagyon más mûfaj a regény és a rövid próza. Tehát mintha más aggyal, más írói képességgel kéne hozzáállni. Én is a rövid prózából jövök, mint a Gábor, nagyon szeretjük ezt a formát, ugyanakkor persze mindig volt egy nosztalgiánk a regény iránt. Az utolsó könyveimben megpróbáltam a két mûfajt elegyíteni, és lehet, hogy érdekes eredmények születtek, de nem tudom, hogy ezt a nosztalgiát sikerült-e kielégíteni. Továbbra se adtam fel, hogy egyszer egy "szabályos" regényt írjak, ahol a fõhõs mondjuk harmadik személyû, és van egy kerek sztori. Most megint belevágtam egy hosszabb szöveg írásába, és hát ádáz küzdelmet folytatok egyrészt azzal, hogy megsejtsem, mi a regény, meg persze a saját tehetségtelenségem állandó kísértetével is birkóznom kell, de azt gondolom, hogy a regény más technikákat, szemléletmódot követel, mint a rövidpróza. Csak egy példát hozok fel. A novella leginkább jelenetezõ mûfaj - tehát képek jelennek meg, mondjuk három: egy expozíciós jellegû, ahol megismerjük a szereplõket, egy kifejlet, és egy megoldás vagy lecsengetés. Ezek jelenetek, vagyis emberek beszélgetnek, cselekszenek. De egy hosszabb prózánál unalmassá válhat, hogyha nincsen például retrospekció vagy elmélkedõ részek, amiben a hõsök gondolkoznak, próbálják megfejteni az életüket. Tehát a regény egy alaptípusánál különbözõ szövegrészeket ajánlatos sajátos ritmusban váltakoztatni, különben kiszárad, unalmassá válik. Nincs meglepetés, mindig ugyanolyan. És ez csak egy technikai probléma a sok között, amiket nekem sajnos elölrõl meg kell tanulnom, meg kell értenem.
LETTRE: Emlékszem, megjelentek részletek a készülõ Garaczi-regénybõl, ahol harmadik személyû a hõs, és nagyon örültem, amikor olvastam egy interjúban, hogy mégis elsõ személyû lesz. Ezt indokoltad is azzal, hogy ha azt is meg tudod mutatni, hogy mit gondol, hogy mi van a fejében belül, hogy mit érez, akkor miért mondanál le errõl csak azért, mert nem tudhatja az elbeszélõ.
NG: Ennek örültél?
LETTRE: Igen. Sajnáltam, hogy nem kapom meg, amiket élvezek  Garaczi szövegeiben, az õ sajátos látásmódját, hogy mirõl meg kirõl mit gondol, mit hogyan lát; helyette ott van egy alak, akihez vagy van közöm vagy nincs, és megtudjuk, hogy hogyan dugja el a vonaton a nem tudom mit. Úgy éreztem, az egysíkúbb, így meg valahogy sokkal több a dimenzió, önállóbb és izgalmasabb.
GL: Így viszont be vagyok zárva egy figurába, nem tudok tõle elmenni, cipelnem kell mindenhová magammal, csak azt mondhatom el, amit õ lát, ami vele történik. Tehát nem mesélhetem el, hogy közben a Rózsi néni mit csinál a sufniban.
NG: Az jut eszembe errõl, amit mondasz, hogy tényleg,  elméleti síkon legalábbis, vagy a félelmeink síkján milyen iszonyatosan bele vagyunk zárva abba, amit második félidõnek hív Kundera. Tehát hogy mondjuk Sterne teljesen problémátlanul csinálja, amit csinál, tényleg a lehetõ legarcátlanabb módon - sõt,  azt gondolom, hogy ezt arcátlanságnak nevezni már maga a második félidõ. Szóval a lényeg az, hogy a regénynek, amire vágyom, pontosan olyan szabadnak kellene lennie, mint annak az egy flekknek, amirõl általában semmit nem tudok, csak a legelsõ mondatot. És ezt a szabadságot kellene folyamatosan éreznem - szóval erre vágyom, erre az érzésre vágyom. Amit mi csináltunk, az kikerüli a regényformát abban az értelemben, hogy természetesen kisprózákból áll.
LETTRE: A levélregény egy õs-regényforma.
NG: Igen. Jelenetezés végülis, a maga módján. Igaz, hogy a levélforma miatt nagyon sok ön- és a másik irányába ható interpretációval, elméleti szakadásokkal satöbbi, satöbbi.
LETTRE: Az élet értelmérõl való elmélkedésekkel...
NG: Szóval  ez a színesség könnyebb, mert a narrátori pozíció már eleve kétfelé van szakítva,  bármi bekerülhet. Tehát a beszéd helyzete szabadabb. Amire igazából vágyom, az egy olyan könyv, ami  hordozza ezt a szabadságot, és mégis megadja azt az élményt, amit mondjuk gyerekkoromban éreztem bizonyos könyvek olvastán. Számomra az igazán elmélyült olvasás és a betegség összefügg. Legjobban lázasan szeretek olvasni - már nagyon rég nem voltam lázas, szóval már rég nem tapasztaltam ezt. És két ilyen könyv volt, az egyik az gyerekkoromban, a másik meg egy kicsit késõbb: a Monte Cristo grófját olvastam mindig, amikor beteg voltam,  késõbb pedig a Varázshegyet. És amikor arra gondolok, hogy mi az, hogy regény, akkor mindig egy ilyen irtózatos, több kötetes test jelenik meg. Lehet, hogy tök korszerûtlen elvárás, mert valószínûleg az emberek már nem fognak elolvasni hatszáz oldalas könyveket rendesen.
GL: A Závadát elolvassák.
NG: Persze. Ez igaz. Nagy testnek nagy test, de amire én gondolok, az olyan struktúra, ami nem elõtte van mindannak a problémának, amit a kispróza-írás fölvet. Nem tudom, érthetõ-e, amit mondok. Tehát  mondjuk nem teszi zárójelbe, nem kerüli meg azokat a  poétikai típusú megfontolásokat, amik a megszólalás tényét önmagában megkérdõjelezték vagy legalábbis problematikussá tették, amik kialakították a regiszterváltás egyre jellemzõbb technikáit a kispróza-írásban, vagy akár az értekezõ prózában is. Nem ezek elõtt születik meg a könyv, nem úgy születik meg, hogy ezekrõl nem tud, vagy nem akar tudni, hanem meg képes haladni ezt a problémahalmazt, ami a legegyszerûbb megszólalásban is ott van. És olyan nagy ívet húz, hogy a végeredmény mégiscsak belakható hely legyen, ahova, ha lázas vagyok, be tudok költözni. Valami ilyesmire gondolunk szerintem mindannyian, amikor regényrõl beszélünk - lehet, hogy kiterjesztem a magánmániáimat, de hogy ez iszonyú problematikus, az biztos.
SZL: Hát, szerintem Heimito Doderer: A slunji vízesés címû könyve nagyjából megfelel annak, amit a Gábor mondott, errõl beszélgettünk is ... Az például olyannak tûnik, hogy abszolút tisztában van az akkor belátható narrációs, poétikai problémáival a kisprózának vagy prózának egyáltalán, és akkor valahogy ezeket megoldva, vagy inkább ezeken túlemelkedve képes létrehozni egy olyan könyvet, ami most, innen nézve is képes pillanatnyilag beteljesíteni ezt a vágyat. Én például szeretem az olyan könyveket olvasni, amik tökéletesen képesek világként megjelenni, ha az kell, már csak vastagságban is, szóval tökéletes teremtménynek tûnnek, de ugyanakkor nyugodtan, az idõ szorítása nélkül lehet tanulmányozni rajtuk azt is, hogy hogyan készültek, mi módon épülnek, miképpen léteznek. Tehát ennyiben viszont különböznek a teremtéstõl.
LETTRE: De ez Márton Lacinál megvan, nem?
SZL: Igen. De a Doderer például szerintem egy olyan könyv, amit bátran el lehetne olvasni különösebb elméleti turbók nélkül is, és még csak nem is vastag - noha utólag visszatekintve mégiscsak olyan jó nyolcszáz oldalasként emlékszem rá. Ott például az van, hogy ilyen nagyon egyszerû dolgokat lehet tanulmányozni: hogy mondjuk hogy is van ez a dolog a mindentudó narrátorral. A Doderer nem ír bele  semmit, csak azt, amit látni lehet, amit kívülrõl az alakokon meg lehet figyelni. Tehát a szereplõk belvilágával, lelkével egyáltalán nem foglalkozik, s így annak az értelmezése teljes egészében a narrátor birtokában marad. És akkor ez ugye valahogy megképez egy ilyen iszonyatosan bölcs narrátort, aki az egész világot érti és kikerekíti - de ugyanakkor mégiscsak látni lehet, hogy ezzel az egyszerû metódussal a narrátor tulajdonképpen csak kisajátított valamit. És ezzel, hogy egy nagyon durva vágással, jól láthatóan és nyomon követhetõen, de mégiscsak: egész egyszerûen kisajátítja, ami mások számára problémát jelent, ezzel kikerekedik az egész, és azonnal túl is emelkedik rajta. És ezzel mintha egy interpretációja lenne annak is, amit Gábor most elképzelt. Ez nagyon fontos, nagyon fontos szöveg... Talán valami ilyesmi típusú lenne az a regény is, ami a kispróza mai-tegnapi problémáit ismerve, megoldva, vagy azokon felülemelkedve ma megszülethetne. Nyilván vannak olyan más problémák, amik most még nem beláthatók a kisprózában, legalábbis általam nem, de szerintem amire várunk, talán valami ilyesmi természetû lehetne.
NG(Garaczihoz): Neked ez nem kérdéses fogalom ilyen értelemben?
GL: Eddig én is így gondolkoztam errõl...
NG: Ha nem te csinálod, akkor könnyû.
GL: ...De valahogy kezdem reményemet veszteni. Kicsit ilyen retrográd módon néha azt gondolom, hogy ezek más mûfajok, és hogy miért is kéne számonkérni a regényen a kisprózát. Más téboly, más problémák, más utat jár be. Nem lehet ráhúzni, rákényszeríteni a kispróza sajátosságait.
NG: Csak én úgy értettem, hogy ezek a problémák nem a rövid próza problémái, hanem úgy,  hogy a rövid próza fölvetett, vagy radikálisabban vetett föl bizonyos kérdéseket, amik magára az írásra vonatkoznak. Tehát hogy tulajdonképpen ilyen értelemben mûfaj-független, hogy magára az írásra vonatkozik. De lehet, hogy aztán igazad van, és ez a rövidlátás, tehát hogy én azt gondolom valamirõl, hogy azok általános kérdések, holott specifikus kérdések.
GL: Nem tudom. Most azt gondolom, hogy például nagyon fárasztó lehet, ha egy regényben a narrációs szerkezet áttekinthetetlen. Lehet lebegtetni, el lehet bizonytalanítani, de hogyha egyáltalán nincs tisztázva, hogy ki beszél, honnan, akkor engem egy idõ után elkezd untatni és fárasztani a hosszabb szöveg. Holott ezt kisprózánál bátran fel tudom vállalni, sõt nagyon szeretem. Tehát hogy ilyen módon a két mûfaj nem kommunikál egymással nálam. Azt gondolom, hogy a versképzés szabályait vagy technikáit se lehet számonkérni a prózán. Mintha a regénynek vagy a hosszú szövegnek egyszerûen a terjedelménél fogva erõs szabályai lennének, és erre rakódhatnak rá a kispróza, a vers poétikai sajátosságai, vagy a drámai lehetõségek. De szilárd alapzaton kell állnia, és ez az alapzat nem egészen ugyanolyan, mint a többi irodalmi mûfajnál.
NG: Igen, az mondjuk nyilvánvaló, hogy mindenképpen struktúráról beszélünk, tehát hogy sokkal jobban, bonyolultabban, mint egy rövid prózánál. Persze szintén struktúrák, csak itt talán olyan síkjai jönnek be ennek, amik ott egyáltalán nem is léteznek.
SZL: Ez nagyon érdekes kérdés szerintem. Hogy vannak-e, léteznek-e egyik mûfajból a másikba átvihetõ mûfaji tapasztalatok egyáltalán? Tehát, hogy mondjuk az a szó, hogy irodalom, az nem túlságosan elnagyolt-e akkor, hogyha bizonyos dolgokat nem lehet átvinni? Nem lehetséges-e, hogy kizárólag mûfajok vannak? És hogy csak lustaságból vagy az általánosítás iránti szükségbõl fakad, ha azt mondjuk, hogy irodalom, amikor ilyen nincs is tulajdonképpen, mert valójában csak mûfajok vannak, meg esetleg ilyen köztes, hipotetikusnak tartott, bár itt éppen tapasztalatilag is megmutatkozó szövegosztályok, mûfaj és mûnem között?
NG: Hogy  metafizika, ha ezt mondjuk?
SZL: Hát igen, lehet, hogy az irodalom szó használata szaporítja egy kicsit a létezõk számát. Viszont a mûfaj és a mûnem, meg köztes fogalmaik innen nézve sokkal valósabbnak tûnnek, mint ahogyan mostanában gondoltuk, vagy ahogy nemrégiben gondolni volt divat. Nagyon érdekes...
GL: Hát igen, abból az eufóriából jövünk, hogy a mûfajhatárok eltörlése, ami a nyolcvanas években nagyon fontosnak tûnt, és nem csak az irodalomban, hanem a zenével, képzõmûvészettel kombinálva. Lehet, hogy a politikai szabadságharcnak egy ilyen kivetülése volt, de ez a mi indulásunknál tényleg ilyen érzéki gyönyört okozott, hogy...
NG: Bármit megcsinálhatsz.
LETTRE: Volt egyszer egy  beszélgetésünk  posztmodern témában, és akkor Németh Gábor azt mondta, hogy bármit lehet, de csak azt. Tehát hogy tulajdonképpen bármit lehet csinálni, de akkor az, amit kiválasztunk - és azt nem tudom, hogy annak akkor szerinte megvannak a szabályai, vagy meg kell csinálni a szabályait - az köt, ahhoz kell tartani magunkat. Ha azt mondjuk, hogy a regénynek megvannak a szabályai, ez azt jelenti, hogy ezek konvenciók, hagyományok,  vagy azt, hogy majd én megcsinálom ezeket a szabályokat?
 SZL: A Laciék kérdéseire azt válaszolnám, hogy hát az a legfontosabb különbség, hogy a rövid prózának, vagy a novellának nagyjából össze lehet szedegetni, hogy mik a szabályai, a regényre vonatkozólag azonban ilyenek nem állnak a rendelkezésünkre. Tehát a regénynek soha nincsenek rögzített szabályai, és ebben az értelemben bármi, ami megtörténik regény címen, az örökké megkérdõjelezi az irodalmat, mint olyat. Így tehát talán azt lehetne mondani, hogy ha az az erõs költõ, aki mindig megkérdõjelezi a fennálló irodalmiságot, akkor a regény maga az erõs mûfaj. De ehhez képest, amit Garaczi Laci mondott, szerintem lehet, hogy emögött, tehát a konvencióban levõ szabályok mögött van valami…
NG: Tapasztalat.
SZL: Igen...Valami összetett, belsõ dolog, ami nem csapódott le ugyan explicit szabályként, de munka közben kiderül, hogy mégiscsak be kell tartani. Ez szintén nagyon érdekes, hogy lehet, hogy az anyagban vagy a konvencióban, vagy nem tudom, hol, de mégiscsak van valami szabály- és korlátszerûség.
GL: Az is konvenció, hogy valamit ki kell találni, valami új szabályrendszert, hogyha regényt akarsz írni. Tehát hogy ez a harmadik félidõ, amirõl beszéltünk, tehát hogy meg kell valahogy konstruálnia magát az új regénynek, de az inspirációk nem biztos, hogy a kispróza felõl jönnek. Azt érzem, hogy - lehet, hogy pusztán mert be vagyok szorítva a helyzetembe - hogy nekem most egyáltalán nem segít az, hogy milyen kisprózákat írtam. Mintha újból meg kéne szülnöm magamat. Mintha most kezdenék írni. De mondom, ez csak az én tapasztalatom, és lehet, hogy tehetségtelen vagyok, vagy nem tudom...
NG: Nem vagy tehetségtelen.
GL: Köszönöm, ezt akartam hallani.
NG: Kikényszerítetted.
LETTRE: Mintha Garaczinál  az volna a mozgató, hogy ne tudják megfogni a kritikusok vagy a teoretikusok, ne tudják képletbe foglalni, ne tudják megmondani, hogy milyen a Garaczi.  Attól nem fél, hogy olyat csinál, amit más is csinált, csak attól, hogy olyat csinál, amit már õ csinált.  Mindenesetre a Lemúrokban nincs olyan, hogy nem lehet pszichologizálni, vagy nem lehet anekdotázni, szóval nincs olyan, hogy ezt vagy azt nem lehet, hanem hogy tényleg bármit lehet. GL: Mindent lehet, csak sokszor azt érzem, hogy akkor így ez rossz - tehát hogy nem érzem az egészet. Nem találtam meg a hangot, csak úszom egy szótengerben, és nem tudom, hol vannak a szigetek, hogy honnan hova megyek. Lehet, hogy ez az öregség jele, de ez zavar.
LETTRE: És akkor az, aminek elõször örültél, hogy ez ilyen felszabadító, hogy akkor mégse Lovasi, hanem én, most már azt látod, hogy ez is megköt, mert akkor nem beszélhetsz egy másikról...
GL: Nem, azt azért tudtam, hogy mit veszítettem és mit nyertem ezzel. Muszáj volt, mert nagyon idegenül meredt rám ez a Lovasi, és már a Kispál és a Borzot se bírtam hallgatni, mert az is a Lovasi volt, meg rákérdeztek, meg minden, szóval nem lehetett úgy folytatni. Visszamentem az elsõ személyhez, elsõ személyben valaki elmesél egy múltbeli történetet - narrációs szempontból ez a legegyszerûbb szituáció. Muszáj ebbe a legegyszerûbb keretbe illeszkednem, mert különben semmit sem tudok az egészrõl. Csak egy dolgot sejtek: ha akarok írni egy regényt, az öt-tíz év. Nem lehet megúszni. A jó könyvek az elmúlt ötven vagy száz évben, azok általában ilyen tíz év körüli ügyek. Ha a Závadától megyek vissza a Feleségem történetéig, akkor gyakorlatilag ez van. Van ellenpélda, leginkább a világirodalomból, de én magamról tudom, hogy képtelen vagyok fél év alatt írni egy könyvet. Erre vagy rááldoz az ember ennyi idõt, és nem csinál semmi mást, vagy feladja.
NG: Az az érdekes különben, hogy miért akar az ember mindenáron regényt írni.

Miért akar az ember mindenáron regényt írni?
LETTRE: Na igen, ez lett volna a harmadik szempont, az elvárás-horizont, hogy mit kér a piac, mit kér az olvasó, mit kér a kritikus - meg a nosztalgia, ami mondjuk belülrõl jön, nem? Hogy egy olyan nagyot kéne írni.
NG: Az oké, azt értem, hogy ilyen értelemben feladat. Az is világos, hogy ez teljesen kommerciális okokból nyomva van. Tehát hogyha mondjuk bárkivel beszélsz a német könyvpiacon magyarok számára fönntartott helyekrõl, a német könyvpiac és a magyar irodalom viszonyáról, akkor legkésõbb a harmadik mondat úgy hangzik, hogy de oda ám regényt kell csinálni. Nem adnak ki antológiát, nem adnak ki novelláskötetet, vagy ha mégis kiadnak, akkor az  le van szarva utána.
LETTRE: Bementünk Münchenben egy sokemeletes könyvesboltba, kilenc és fél emelet regény, és utána meg fél emeletre az összes többi könyvek. És akkor ahhoz képest még akár jó regényeket is szabad írni, nem csak bestsellert.
NG: Minthogyha megerõsítenének valamiféle hierarchiát... Nyilván az is van, hogy  az ember tudat alatt azt gondolja,  addig nem prózaíró, amíg nem írt regényt. Merthogy mégiscsak az a mûfajok királya, nem? Hogy mindenképpen meg kell egyszer próbálnom, még akkor is ha az derül ki, hogy képtelen vagyok rá...  Vagy hogy mindannak ellenére, amit a kispróza-gyakorlat sugall, tehát hogy mi mindent nem lehet többé megcsinálni, azaz mi mindenrõl kell végleg lemondanunk, tehát ennek ellenére az ember mégiscsak meg akarja találni azt a formát, ami mindent kibír, amibe bele tudja préselni az összes, abszolút disszeminálódott, szanaszét szóródott tapasztalatot, ami ahhoz köti, hogy él, nem?
SZL: Hát meg hogyha az irodalmi hagyományban elõttünk mindenki, vagy legalábbis sok fontos szerzõ azt gondolta, hogy a regény van a mûfajok hierarchiájának a csúcsán, akkor ma már ezt nem is lehet teljesen másképpen gondolni. Hiszen ha az ember egyszer megkérdezi magától, hogy õ prózaíró-e egyáltalán, és ezt a kérdést, ugye, elõtte mások a regényben tették föl, akkor már egyáltalán nincsen, nem lehet kecmec, nincsenek választási lehetõségek. Ha ki akarja próbálni valaki, hogy tud-e olyan szöveget írni, mint a Byron, akkor meg kell írnia az õ mûfajaiban a saját szövegeket, amint ezt, mondjuk Arany János többször is megtette. A hagyományt nem lehet egy pillanat alatt kifordítani. És ezt a regény szempontjából is teljesen alapvetõ dolgot, felállást  szerintem csak elfedi az, hogy véletlenül, vagy egyáltalán nem véletlenül, hanem részben talán éppen e dolgok miatt, a piac is a regényt igényli, az olvasó is valódi regényeket szeretne olvasni.
LETTRE: Olyasmi miatt, amit mondtál, ilyen gyerekkori dolgok miatt is, hogy belakni egy másik világot. Én olvasóként örülök, ha sokszáz oldal, és már félek, hogy mindjárt vége lesz.
NG: Ha rövid szöveget csinál az ember, akkor az belátható idõn belül megtörténik vele - alkat kérdése persze, hogy hányszor ír valaki át valamit, hogy mennyit piszkál még egy szöveget, de azért úgy nagyjából gyorsan odasül, nem? És akkor utána piszkálgathatja még a serpenyõt, vagy fûszerezgetheti a cuccot  - nem tudom, lehet, hogy nem ez a legjobb hasonlat, na mindegy - szóval még sokáig elszórakozhat vele. De ez a sokáig még mindig nagyon rövid idõ, és utána megint a rettenetes érzés jön, hogy lehet, hogy soha az életben egy kurva mondatot le nem fogok tudni írni, egyet se, amirõl legalább én magam öt percig azt gondolom, hogy hiteles - most a többi embert hagyjuk ki ebbõl az egész történetbõl. A rövidprózánál mindig ez van,  utána jön a jeges rémület, hogy végem van, azaz hogy soha többé nem lesz elejem, tehát rögtön végem lesz. És érzem, hogy egész egyszerûen el szeretném odázni, arra vágyom, hogy beköltözhessek ebbe az állapotba, hogy tudjam, hogy évekig ezt fogom csinálni. Iszonyatosan vágyom erre az érzésre, hogy ne lehessen kibillenteni, hogy minden egyéb leszarható legyen ennek az állapotnak a nevében - tehát a tartós függõségre. Ami fura, mert közben ugye állandóan a szabadságról beszélünk...
LETTRE: Lehet, hogy ez nem csak függõség, hanem védettség.
NG (Garaczihoz): Nem tudom, hogy neked van-e ilyen.
GL: Szerintem ez egy szerzetesi életmód nagyjából, ha valaki ezt komolyan veszi. Ráadásul a jeges rémület ugyanúgy rajtad van, napról napra produkálnod kell valamit.
NG: Persze, nyilván, ja.
G.L: Amit az elõbb mondtam, hogy úszol a semmiben, és nem tudod, hogy az egésznek van-e értelme; az életedet azzal töltöd, hogy egy elképzelt és félig kész világ díszletei között botorkálsz, miközben egyedül ülsz egy szobában - szóval az egész egy kicsit ilyen elmebajos. A rövid prózánál ott az eredmény, tehát amikor befejezed, rögtön fel tudod olvasni, meg tudod mutatni, megjelenik, honoráriumot kapsz, szóval az élet megy tovább, és a mû az élet részévé válik. De ennyi ideig a semmivel foglalkozni, az már kicsit furi.
NG: De szimpatikus.
GL: Hát ugyanakkor meg amiért ír az ember, az ugyanúgy benne van, tehát hogy nem elég a világ, elégtelen, de kitûzhetsz magad elé egy meditációs objektumot, aminek a helyét te határozod meg, egy fikciót, és akkor abban elforgolódsz naponta néhány órát, és ettõl utána jobban érzed magad.
SZL: Itt visszatérnék egy pillanatra arra, amit a Garaczi Laci mondott. Tehát úgy tûnt, hogy a szabályokat, amiket közben fölismert, vagy megteremteni szándékozik, azt mindenképpen az olvasóra nézve teszi, merthogy nincs is más támpont. Merthogy azt mondtad, hogy ezt vagy azt azért nem lehet, mert unalmas, vagy nem lehet végigolvasni... Ez viszont egészen döbbenetes, hogyha az olvasó áll a középpontjában ennek a problematikának, akkor azt lehet mondani, hogy a rövidprózának éppen az volt az eredménye, hogy annyira ne legyen lerögzítve semmi, hogy folyamatosan próbára tegye az identitását az olvasónak is, nem? Tehát a rövidprózai eredményeket talán lehet egy bizonyos szempontból ebben összegezni, hogy az olvasónak is folyamatosan kockára kell tenni a szubjektumát, vagy mit. Ha pedig a regény esetében úgy van, hogy valamennyire mégiscsak le kell rögzíteni több dolgot, például az odaértett olvasó szerepét is, mert ellenkezõ esetben olvashatatlan lesz, akkor nem, hogy nem lehet átvinni az eredményeket, hanem a készülõ regény homlokegyenest ellentmond mindannak, ami eddig, mondjuk a 80-as - 90-es években a rövidprózában megtörtént. Ez már nem is érdekes, hanem egész egyszerûen ijesztõ. Hogy ahhoz, hogy egy regény létezhessen, ahhoz valamennyire rögzítettnek kell lenni, s így a regény nem nagyon lehet eredménye, sem pedig következménye a rövidprózai rögzítetlenségeknek.
NG: Laci úgy érzi.
SZL: hát most mondta...
GL: Hát ez annak az analógiája, hogy egy napon belül mondjuk nagyon különféle helyzetekbe kerülhetsz. Viszont ha mondjuk öt évig ugyanazzal foglalkozol, akkor öt év távlatából mégis van valami folyamatossága az életednek, van valami centruma, van valamilyen aspektusa, megfogalmazható hangulata. És hát ugyanez: hogyha öt évig írsz valamit, akkor azt szerintem csak úgy tudod megcsinálni, hogyha mondjuk nagyjából egy hang beszél, míg ha három nap alatt írsz valamit, akkor könnyebben megcsinálhatod ezt a billegést. Nem tudom, hogy ez jó hasonlat-e. Lehet, hogy a személyiséged egy ilyen disszeminált kulturális konstrukcióban van szétoldódva, de ha az életünket élni akarjuk napról napra, hétrõl hétre, akkor csak azzal a naiv hittel tudjuk élni, hogy az énemnek van egy szilárd centruma. Szóval hogy holnap nem Peer Krisztiánként fogok felébredni, hanem nagyjából ugyanez a furcsa káosz lesz holnap is. Azt érzem, hogy az írásban is, az idõfaktor miatt, meg a terjedelem miatt muszáj valami szilárd, közmegegyezéses bázisra építkezni.
SZL: Igen, de az persze kérdés lehet azért, hogy létezik-e olyan regény, ami a rövidprózához hasonlatos módon kezdi ki, pörgeti meg, vonja kérdés alá folyamatosan az olvasóját. Szóval, hogy lehetséges-e olyan regényt írni, amelyik a rövidprózánál szilárdabb bázisokon építkezik ugyan, de aminek az igazi alapja mégiscsak egy egyáltalán nem-szilárd bázisú olvasó.
GL: Hát az Ulysses az ilyen, vagy a Finnegans' Wake, szóval ehhez képest már...
LETTRE: Igen. eléggé végig volt ez már próbálva azért...
NG: Nem, én semmit nem gondolok úgy, hogy az feladat volna.
LETTRE: Nem teheti meg azt, hogy nem vesz tudomást arról, ami itt történt, ugye? Tehát nem lehet ilyen kritika elõtti.

Mostanáig referálni volt ciki, hirtelen a fikció lett kínos
NG: Az a legõszintébb vagy legtisztességesebb állapot, hogyha ezt az egészet visszamenõleg egyes szám elsõ személybe teszem. Én azt gondolom, hogy azt nem tudom én megtenni, hogy kikerülöm a saját magam tapasztalatát arra vonatkozóan, hogy milyen valamit leírni vagy nem leírni, vagy milyen ezeket a regisztereket megunni, otthagyni, egy másikba fogni stb., stb. - hogy errõl én nem felejtkezhetem el annak a nevében, hogy vannak bizonyos prekoncepcióim arról, hogy egy regény hogy mûködik. De ez csak rám érvényes. Szóval azt érzem, hogy én ezt nem bírom ki. Illetve nem érzem, hanem tudom, hogy meguntam minden konstrukciót, legyen az akár formai, akár tematikus, akár nem tudom, milyen, amit elõzõleg magamnak alkottam az eddig meg nem írt öt-hat regényemmel kapcsolatban. Már az elgondolás második napján halálra untam magam attól, hogy akár ennyit is (mutatja) tudok arról, amit majd csinálni szándékozom.
LETTRE: Tehát akkor magad számára belakható világot kell elõször csinálni egy pár évig, és aztán...
NG: Hogyne, hát persze. Hát ami legalább nekem annyira tágas, hogy nem ismerem rögtön. És bármilyen általam szellemesnek gondolt konstrukció rémlett föl, hogyha arra gondoltam, hogy akkor most utána ezt kell majd megcsinálnom, akkor borsódzott tõle a hátam. Hiába tudom közben, persze, hogy  a Garaczi Lacinak igaza van, úgyse lesz soha pont úgy. Tehát hogy elindulhatok én akármilyen bonyolult konstrukcióval, majd a harmadik napon, amikor benne vagyok, kiderül, hogy  ki kell dobnom, nem tudom, x oldalt, vagy tök újra kell gondolnom az egészet stb. De amikor bármiféle kontúrja fölsejlett egy ilyen nagyobb formának vagy struktúrának, akkor ijesztõ volt számomra, hogy akár csak ennyit is látok belõle. De  lehet, hogy ez a magán pszicho-horrorom, nem tartozik senkire.
LETTRE: Egy rövidtávfutó elképzeli, hogy maratont kell futnia?
NG: Hogy az unalma olyan? Hogy a száz méter  ilyen flash-szerû dolog, tíz másodperc és szétszakadok, a maraton meg....
LETTRE: Azt nem tudom, hogy ez alkati kérdés-e, vagy sem? Hogy elõre tudod, hogy mi lesz, és elõre megunod, vagy van egy olyan feladat, egy kihívás vagy feszültség, vagy meg akarsz ismerni valamit, szóval ami el tud tartani annyi ideig?
NG: Hogyha mondjuk visszavetítem a rövid formára, ott is utálnám, ha tudnám, hogy mit akarok a végére, az írásnak valamilyen módon meg kell történnie az emberrel, én így érzem.
LETTRE: És lehet, hogy regényt meg nem lehet így csinálni,  ha nincs eléggé kitalálva.
NG: Hát lehet, hogy nem.
LETTRE: Viszont ha kitalálod, akkor már unod is. Ez bizony paradoxon.
NG: Igen. De az is lehet, hogy ez egy felületes, hogy mondjam, publicisztikus meggyõzõdés, hiszen nincs róla valóságos tapasztalatom.
LETTRE:  Kérdés, hogy egyáltalán mennyire normatív az, hogy regény. Mert az is lehet, hogy ezt a szabályrendszert mindig újra ki kell találni, meg kell újítani, és akkor ha valaki megcsinálja, akkor azt mondjuk, hogy  az a regény, amit most az Esterházy írt, vagy amit most ír a Garaczi. Egyáltalán mennyire vannak még megfogható normatívák a terjedelmen túl, vagy még az sincsen?
SZL: Abban a pillanatban derül ki, hogy mik voltak a szabályok, amikor valaki megkérdõjelezi õket. Szerintem a Hazai például egy ilyen szerzõ. Most, hogy nekiment bizonyos dolgoknak, hogy úgyszólván mindennek nekiment, most derült ki, hogy mik voltak a szabályok: amikor megkérdõjelezte. Ezért aztán ebben a pillanatban már szerintem nem nagyon lehet megmondani, hogy éppen mik is lennének a szabályok. Hogy hogyan is néz ki, mondjuk, a magyar irodalmi nyelv. Felismertük õket, egy pillanatra, amikor valamiért megkérdõjelezõdtek, és most újra nincsenek.
LETTRE: Jó, akkor beszéljünk valamirõl, ami van, és hogy hogyan lehetséges. Érdekelne, hogy az Esterházy könyvrõl most mit gondolnak, hogy az regény, nem regény, mit oldott meg, mit nem? Meg hogy egységes, nem egységes? Errõl Szilasi Laci biztosan akart is volna mondani dolgokat az elsõ esti programban, ha hagyták volna. Mondjuk azon túl, hogy nekem speciel tetszik. Nekem speciel tetszik, de hogy miért? Hogy mond-e valamit ezekhez a kérdésekhez, amelyekrõl ma beszéltünk.
SZL: Ezekhez a kérdésekhez az a szöveg szerintem nem nagyon szól hozzá. Szerintem az elsõ fele ebben az ügyben, ahogy a regény-e vagy nem regény kérdést eddig itt forgattuk, az elsõ rész az egyszerûen nem mûködik, az teljesen biztos. A második fele volna, lehetne az, amit úgy magammal vinnék betegágyamba - de az persze nem is kérdés, hogy az elsõ fele nélkül ezt valószínûleg egyáltalán nem gondolnám így.
NG: Illetve számtalan olyan mû van, amit problémátlanul regénynek neveznek, és olyan a struktúrája, mint a Harmonia elsõ részének.
SZL: Engem az elsõ fele egyébként egyáltalán nem érintett meg. Ez egy ilyen könyv: aktuális beszélgetésünk azért eléggé képlékeny fogalmai szerint ez a fele nem regény. A második rész meg, amelyik, úgy tûnik, családregény, vagy legalábbis egy családregénynek a módszeres szétszedése folyik benne, az meg nagyon érdekes nyelvi fejleményekkel szolgál (ennyire fagyos durvasággal például szerintem nem nagyon beszéltek eddig a szociálizmusról, és éppen õ, aki ezt az azóta is honos, ironikus, finom, gyöngéden kegyetlen szocializmusbíráló diskurzust megalapozta, meg hát a hagyományhoz, vagy annak hiányához való viszonyról is sokat tanultam belõle, és egyáltalán) de emellett annyira gyors, tehát olyan nagy kihagyások vannak benne annak érdekében, hogy lázasan ellökje magát egy nagyon határozott irányba, hogy ezt a beleveszek-beléhullok-élményt szerintem nem tudja adni. Ez nem hibája neki - megkérdõjelezi, hogy milyen is vagyok én, mint olvasó. De számomra mégiscsak túlságosan gyors és túlságosan kihagyásos most. A Roman Ingarden nagyon zseniálisan azt mondta egyszer, hogy az irodalom a teremtett világ jelenségei nyugodt szemléletének lehetõségét adja. Szerintem ez így van, és az ember az irodalomban éppen azt tudja így nyugodtan szemlélni, aminek a szemléletében örökké zavarja az, hogy kevés az idõ, a valós jelenségek idõbeliek, elmúlnak, a villám elcsattan, aztán annyi  - és hogy õ maga meg meg fog halni. És ebben az értelemben ez a regény, a második rész sem adja, nem kínálja fel a nyugodt szemlélet lehetõségét, merthogy annyira sietõs, hogy igyekszik valami nem nagyon tettenérhetõ irányba.
LETTRE: De hát õ is tíz évig dolgozott ezzel, tehát ennek a követelménynek eleget tett...
NG: Nem leszólni szeretném ezt a könyvet ezzel az állítással, semmiképpen, szóval, ha leszólnám, akkor nem ezért.
LETTRE: Jó, úgy látszik, van valami várakozás a regénnyel szemben, amit esetleg nem teljesít?
De mit lehet még elvárni, amit nem...?
NG: Amit õ nem tesz meg? Nem tudom, hogy el kell-e várni bármit. Nem afelõl beszélek most, hogy az ember nagyon szeretne már végre egy regényt olvasni, azt hitte, hogy jó, akkor ez az lesz, de, bassza meg, mégsem az. Nem így értem. Nem vártam el én ilyen értelemben semmit tõle. Az persze öröm volt, hogy jó, van megint egy vastag könyv. Amit éreztem, nem elvárás, hanem egész egyszerûen csak a lehetõségnek az érzékelése. A tíz évrõl tudsz, meg a vastagságról, meg az itt-ott fölolvasott részleteknek az idõnkénti hömpölygésszerûségérõl, akkor - talán a hömpölygés az még fontos szó - , hogy akkor majd talán jön végre az a bizonyos lázas regény. Aztán valahogy nem annak érzékeltem mégse. Olyan könyvnek érzékeltem, amit könnyû olvasni, de ahhoz, hogy szeressem, ahhoz föl kell függesztenem bizonyos dolgokat.  Na most. Sajnos,  engem kurvára nem érdekel semmi más igazából mások könyveiben, csak a jellem, vagy fogalmazzunk értékmentesen, a karakter. Jó, érdekel persze a szakmai része, érdekel az, hogy csinál meg valamit, az nagyon érdekel; vagy hogy tanulhatunk-e belõle. Mellesleg én sose tanulok semmibõl se semmit, egyébként, mindegy,  az igényem ugyan megvan rá, hogy tanuljak, szóval egy ilyen rendes gyerek vagyok, csak nem sikerül. Pedig van bennem ez a törekvés, hogy ellessek úgymond valamit, fölismerjek egy technikát. Csak aztán leshetem, úgysem tudom semmire se használni. Kurva sokat beszélhetünk arról, hogy vajon hogyan kellene, mások szerint hogy van, elméletileg hogy van stb., ez mind szerintem egy kalap szart sem ér. Amikor ott tart az ember, a szép kövér problémánál, azt neki kell megoldania. Neki kell megcsinálnia mindent. Talán ezért mondtad, hogy úgy érzed magad, mint egy kezdõ, nem?
GL: Ezért próbálok tanulni. Tehát például nagyon odafigyelve újraolvasni az alapkönyveket.
NG: Én is.
GL: Rájön az ember dolgokra, de aztán hogy egy az egyben felhasználhatná a trükköket, technikákat, szóval az nemigen megy. De azért talán nem haszontalan.
SZL: Errõl tényleg lehet beszélgetni. Csakhogy a szabályrendszer, maga a kifejezés, az olyan lerágott csontnak tûnik, mert olyan, mintha ilyen objektív adottság volna, pedig hát valójában nincsen is, vagy van, de nem látszik, mondom, csak ha megsértik, vagy hogyha olvasok, és akkor közben rájövök, amikor valami tetszik, hogy valami más ezek szerint számomra szabályként mûködött. Szerintem például a regényhez hozzátartozik, hogy olyan mondatoknak kell lenniük benne, amiket én haza tudok vinni magamnak. Szóval, hogy hajlamos legyen például bölcsességeket, maximákat, gnómákat köpdösni. Én ezt például nem gondoltam volna magamról, hogy így olvasok, hogy ez nekem tetszik, de mégis állatira örültem, amikor azt olvastam az Esterházynál, ugye, hogy „nem a halál tényével nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a halál ténye folyamatosan revolverez bennünket....” Lehet, hogy ez nem egy teljesen naprakész olvasási mód, de errõl a regényrõl mindenesetre kiderült, hogy nagyon határozottan azért nem áll ellen neki.
NG: Csak azért, hogy lezárjam, amit gondolok: egy szövegben az a  legérdekesebb számomra, hogyan látszik benne az ember, aki írta. Tehát semmi más nem érdekel jobban, mint az, hogyan van ott a szövegben a jelleme,  hogy milyen lehet az arca, vagy hogy hogyan szokott reggelizni.  Aminek ugye alapszinten semmi köze nincsen az irodalomhoz,  hanem nyilván valami egészen máshoz van köze, mégis, ha azt kérdezed, hogy mi érdekel a legjobban, akkor ez. És azt gondolom, hogy az ily módon föltáruló... tehát egy szövegben föltáruló jellemgyengeségek borzasztóan szerethetõek adott esetben. Hogy például a Kosztolányi mérhetetlen hülyeségein keresztül hogy lehet szeretni magát a Kosztolányi figuráját? Tehát miközben esetleg - hogy mondjam - erõteljesen kánon-kikezdõ gondolataid támadnak a Kosztolányi-szöveg olvastán, magát Kosztolányit mégis jobban megszereted. Mondjuk azt gondolod, hogy ez és ez itt tök szar, de valahogy iszonyú megható, hogy pont így bassza el. Érted? Nem tudom, nyilván nagyon homályos helyre tévedek.  Az elõbbiek értelmében mondom, hogy én valamiért Esterházy figuráját egyszerûen szeretem, tehát  bírom a fazonját, nem tudom. Mikor fociztunk vele régebben, és aztán beültünk sörözni, vagy találkozol vele az utcán - én szeretem, szóval nekem ezzel nincsen bajom, viszont ebben az általam szeretett figurában egy pár dolog, például az itt Szigligeten négyszemközt vagy akárhányszemközt többször emlegetett hübrisze, ami ugye, akárhogy is nézzük, tulajdonképpen jellemgyengeség. És hogyha a szövegben látod mûködni - most nyilván nagyon referenciálisan beszélek az irodalomról, egész szépen föl tudnék sorolni egy listát azokból, akik sikoltoznának, hiszen mi köze van ennek az egésznek Esterházyhoz; szóval  az egész teoretikus rizsát föl lehetne mondani a szerzõrõl, de én az idézhetõ rizsák ellenére úgy gondolom, igenis hogy van köze, és igenis hogy a szövegben tettenérhetõen van köze - akkor már nem mondom, hogy problémátlanul lehet szeretni. Tehát a szöveget nagyon sokszor élvezem, de idõnként idegesít a technikája. Annak a technikája, hogy valaki jó fejnek látsszon, tehát hogy a könyvével megcsinálja azt, hogy jó fej legyen és szeressem. Magyarul õszintétlennek tûnik egy ponton, éppen, mert technikának látszik. De ennek most mi köze a regényhez? Nyilván semmi. Csak azt kérdezted, hogy tetszett a könyv. Tehát azt éreztem, hogy ahhoz, hogy problémátlanul tetsszen, ahhoz el kell fogadnom õt olyannak, amilyen. El kell fogadnom õt ilyen embernek, hogy valamiért így jár-kel a világban, hogy valamiért nagyon rafinált módon újratermeli azt a gõgöt, ami ellen látszólag dolgozik a könyv, tehát hogy durván mondjam, valahogy mégis megcsinálja ezt a grófurazást, sajnos.
SZL: De azért ez, amikor kilógnak a drótok, az nagyon érdekes. Ugye a retorika azt mondja, hogy éppen abban állna a mesterség, hogy elrejtsük a csináltságát a szövegeknek. Ebben az értelemben tehát, amikor szándékosan vagy véletlenül kilóg a drót retorikailag, amikor a szöveg elmondja, kifecsegi vagy elárulja, és így láthatjuk is azt, hogy milyen technikával vesz rá arra, hogy például szeressük, akkor ezt a történést bizonyos értelemben lehet talán éppen durva õszinteségnek is látni, nem? Tehát lehet úgy olvasni, hogy ilyen alkalmakkor mégiscsak megtudsz valamit - és éppen azt, aminek az elrejtésén az egész szerkezet munkálkodik amúgy.
NG: Hát lehet, hogy erre mondtam azt, hogy mégis szereted, vagy nem tudom, szóval ez egy ilyen attitûd...
SZL: Amikor látszik, vagy megmutatja, hogy hogyan is próbál rászedni...
NG: Igen, de fölülrõl szeretni meg nem szeretek. Tehát hogyha érzem,  hogy  szeretés közben valamit, ki tudja minek a nevében, éppen megbocsátok, azt én nem szeretem, azt az érzést. Érted?  Ne kelljen már rálátnom senkire. Nem?
GL: De, de, értem.
NG: Állati nehéz errõl beszélni, mert most aztán végképpen kicsúsztunk egy olyan terminológiai mezõre, ahol semmilyen szó nem mûködik,  meg kell hozzá csinálni a nyelvet. Teljesen, legalább is szerintem teljesen õszintén, jókedvûen és örömmel odamentünk hozzá a Lacival, adtunk neki a könyvünkbõl, és én úgy emlékszem, hogy egyáltalán nem álságos módon, hanem valóságos örömbõl azt mondtuk neki, hogy hát azért ez egy elég jó könyv lett,  ez nyilván understatement, meg persze az arcunkról is látszott, hogy azt mondjuk, hogy tök jó lett, meg hogy jó volt olvasni, meg örülünk, meg gratulálunk, meg nem tudom, micsoda.  A tetszést is  komolyan gondolom, meg a tetszés közben zárójelbe tett problémákat is komolyan gondolom. Ha pedig a már emlegetett lázas regény felõl kell válaszolnom, akkor azt kell mondjam, nekem azt az élményt nem adta. Ha azt kérdezed, hogy mi volt, ami utoljára adta mindenestül ezt az élményt, akkor  A tulajdonságok nélküli ember, az volt ilyen.  Nekimentem kétszer, nem tetszett egyáltalán, negyven oldalnál letettem kétszer egymás után. Lacival a  fõiskolára jártunk pont ... Tök emlékszem rá. Abba kellett hagynom, pedig iszonyú vonzó volt, nem a fõiskola, a könyv,  már eleve hogy három kötet, olyan Monte Cristós volt kicsit, a borsózöld vászonba kötve, szóval kifejezetten fizikai vonzereje volt. Ez a fura, fanyar, kalapos pofa a borítón, éles vonásokkal, mint egy zseniális intrikus, éreztem, hogy itt valami jó vár rám, szóval ez rendben lesz, és ehhez képest  kurva nagy csalódás volt. Kétszer elkezdtem, semmi. Aztán egy semmittevõs nyáron így átszakadt. Egy csomó könyvben van ilyen határoldal, nem? Hogy odáig többször elmész, és semmi, és egyszer valamiért mégis túljutsz rajta, és utána Hawaii. Szóval aztán akkor három-négy hónapra szõröstûl-bõröstül elnyelt a könyv.  Nagyon vártam ugyanezt a Doderertõl, de -  valószínûleg az én hibám -  most nem jutottam túl ezen a bizonyos oldalon, úgy rémlik, 170-nél van a határ, mármint a Strudlhof-lépcsõben.  Hogy magyar irodalomban volt-e mostanában ilyen? Amikor az Emlékiratok  könyvét folytatásokban hozta a Jelenkor, baromira vártam mindig, hogy jelenjen meg végre. Járogattam naponta az újságárusomhoz. Megpróbáltam újra elolvasni, egy éve, talán... képtelen voltam. Halálra idegesített, pedig nyilván ugyanaz a könyv. Ez is  rejtély, hogy mûködik. A szövegben nem cseréltek ki egy betût se, és aztán egyszer totál bejön, egyszer meg nem tudsz vele mit kezdeni.
SZL: A Megbocsátás Mészölytõl nekem ilyen... Változatos darabok, világ, elmélkedések benne...
NG: A Garaczi könyveivel azért vagyok bajban, mert olyan szoros közöm van hozzájuk, és olyan közel állnak, egy csomó jelenetben ott látom magam, vagy nem tudom, tehát hogy együtt voltunk ezekben a helyzetekben, vagy ha nem, akkor lehettünk volna, például effektíve mindketten a Néphadsereg téren homokoztunk ötvenkilencben. A két óvoda szembe volt egymással, tehát amikor leírja, hogy hogyan változott a Néphadsereg tér, akkor én minden egyes változatát láttam, mert az anyám ott dolgozott a Pénzjegynyomdában, több évtizeden át. Nincs egy olyan metszete annak a látványtörténetnek, amit ne ismernék a saját tapasztalatomból. Egyszerûen nem tudok ránézni úgy a könyveire, mint az összes többi magyar nyelven írt könyvre, mert mélységesen személyes közöm van ahhoz, amirõl ír.
LETTRE: De biztos van azért olyasmi, ami elõ is került, hogy akkor függetlenül a teoretikus elvárásoktól,  van ilyen, hogy átadható tapasztalat, a saját emlékek, hogy ez az anyag, amivel aztán valamit kell kezdeni. Errõl még a grazi felolvasáson kezdtünk beszélni, mintha Kukorellyvel együtt mind a hármotoknál lenne valami elmozdulás ebbe az irányba, hogy a gyerekkori vagy a  valamivel késõbbi emlékek feldolgozásán keresztül feldolgozni a közelmúlt történelmet.
Szóval a világ, a valóság, a referencialitás is valahogy visszajön vagy megkerülhetetlen. Lehet persze azt mondani, hogy a mondat, a ritmus, a szöveg, hogy ilyeneken múlik, de hát legalábbis a befogadás felõl azért mégse közömbös, hogy a Strudlhof lépcsõrõl van-e szó, és hogy belõlem a monarchia felbomlása valamiféle rezonanciákat kivált-e, vagy rá tudok kapcsolódni arra, hogy mi volt a Néphadsereg téri játszótéren, vagy mibe volt a narancs csomagolva, ennek õ is része, ebben az olvasó is benne van...
NG: Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Laci erre mit mond. Az én számomra azért jött ez evidensen, mert a fikcióba vetett hitem iszonyatosan megrendült. Bárminek az úgymond kitalálása elképesztõen alpárinak vagy nevetségesnek tûnik;  ami ugye azért vicces, mert idõnként azzal keresek pénzt, hogy forgatókönyveket írok.
LETTRE: Igen, de akkor azt úgy külön tartod...
NG: ...és röhögök magamon, hogy mekkora apparátust mozgósítok azért, hogy  leválasszam magamról; állandóan  hangsúlyozom, hogy a forgatókönyvírás csak egy meló, aminek megpróbálom megtalálni a szabályait, és iszonyú hidegen viszonyulok hozzá. Mindez nyilván nem magyarázza meg, miért tudom ott csinálni, ha itt nem tudom, vagy miért nem tudom itt, hogyha ott valamennyire mégiscsak tudom.
LETTRE: A „hátépépé”-ben ezt valahogy feloldottad, hogy van történet, elengeded, aztán visszaveszed...
NG: Igen, igen,  magam is azt gondoltam a hátépépé-rõl, hogy egy hosszú szövegnek az eleje. És aztán megrettentem attól, amire korábban utaltál, tehát a monotóniájától. Attól,  hogy és akkor most ezt fogom csinálni tényleg? Kitalálok valamit, aztán valahogyan visszavonom vagy rákérdezek? Dehát ez nem az a technika, ami kitart, nem? Mondjuk húsz oldalig lehet, hogy kitart, kétszázig nyilván nem tart ki. Akkor viszont ott vagyok az elsõ kérdésnél, hogy ha nem ez, akkor micsoda, és úgy maradt az egész, ahogy volt, és valószínûleg, gondolom, talán úgy is fog.
SZL: Akkor viszont az lehetne a kérdés, vagy kihívás, vagy mi, hogy vajon mi az a technika, ami kétszáz oldalon át is képes, és nem unalmasan, kitartani. Ez a fikció-valóság téma számomra teljesen beláthatatlan különben, hogy mi történt. Mostanáig referálni volt ciki, és most valamiféle  számomra beláthatatlanul bonyolult folyamotok következtében  hirtelen a fikció lett kínos. Nagyon összetett dolgok történtek itt, nem is tudom, hol. Valószínûleg nem is teljesen tisztán irodalmi ügy ez, hogy egyszerre tényleg a fikció, az lett kínosabb. És teoretikusan erre a dologra mintha nem lennénk, nem lennék fölkészülve teljesen.
LETTRE: Akkor most van min dolgoznia megint a teóriának, hogy ezt befogja.
SZL: Hát, igen, ez, hogy fikció, vagy hogy valóság, nem olyan túlságosan egyszerû ügy. A Strudlhof-lépcsõvel nekem az volt a személyes tapasztalatom, hogy tudtam, hogy van, hogy létezik a valóságban is, és amikor elmentem oda, akkor mégis az volt az érzésem, hogy nincsen. Szétírta teljesen. A valóságos objektum megszûnt, és azt láttam csak, de azt teljesen, amire emlékeztem az olvasmányból. És ez viszont egy olyan dolog, amit teoretikusan most nem tudnék pontosan megmondani, hogy hogy is van. Nem fikció, hiszen ha már meg van írva, akkor úgy van a valóságban is...
LETTRE: Vagy a saját magában levõ dolgozott, nem a kinti. Mint ahogy a gyerekkor, a Néphadsereg téri játszótér sem az igazi játszótér, hanem ami bennetek van, és ami hozzátok szól?
NG: Természetesen, persze. Amit ír, az pont úgy viszonyul a Néphadsereg térhez, mint a Csontváry-kép ahhoz, ahogyan leírta korábban egy kisprózában, tehát nyilván pontosan abban a hihetetlenül ironikus és éles viszonyban van a Néphadsereg tér, bocs, valóságával.  Ha én valamit meglátok abból az idõbõl, ami az enyém is,  akkor azt valamennyire meg tudom csinálni, maximum 4-5 oldalon. Igyekszem, persze, azzal az intenzitással megcsinálni, ahogy emlékszem rá. Amikor elõször beszéltünk errõl Garaczi Lacival, számára már akkor úgy jelent meg, mint egy tetralógia, már akkor azt mondta, hogy négy regényt fog írni. Ez nekem csodálatos volt, mert én nem tudom folyamatként újraélni ezt az elmúlt idõt. Csak hasadékokba látok be, úgy. Ahogy a Laci csinálja, persze az is hasadékos, nyilvánvalóan erõsen fragmentált szerkezet, de szövegszerûen mégis egy nagyobb test...
LETTRE: De hát az is lehet, hogy megírnál ilyeneket, és aztán kitalálnád, hogyan kapcsold össze. Nem biztos, hogy elõre kell, utólag is össze lehet rakni...
GL: Nem volt tervem. Gyûjtöttem az anyagot, aztán elkezdtem irogatni tulajdonképpen ilyen rövidprózákat, és akkor 2-3 dolog erõsebben kezdett élni, a szerelmi vonal, meg az, hogy a fõhõs szorult helyzetbe kerül az igazgatói intõ miatt, és akkor e köré próbáltam elrendezni a többit, de ez aztán tényleg nem egy ilyen hömpölygõ beszéd. A Nincs alvás után váltani akartam ebbõl a teljesen elszállós világból, és valahogy ezért mentem vissza ehhez az emlékezõs és referenciálisabb típusú prózához. Amit most akarok csinálni, mintha valahol a kettõ között lenne, pozitív esetben a kettõ eredményeit fogja összedolgozni. Tehát azt szeretném, ha felismerhetõ lenne a világa, ugyanakkor nem lenne riportázs vagy ilyen dokumentum-játék, fantasztikus is lenne. Egy ilyen fikciós, klasszikus regényt írni.
NG: Olvasva például azért is volt baromi izgalmas, mert mostanában valamiért nem születnek olyan könyvek, amik ezt az intenzitást, ami körülvesz minket, a tárgyukká tennék, bevállalnák azt, hogy ez a világ, ami körülvesz, akár az ábrázolt tárgyiasságok stb. stb. szintjén megjelenjék, mint ahogy mondjuk az Amerikai pszichóban, nyilván abszolút nominalizálódva, de végülis megjelenik.  A Budapesti skizót például azért volt jó olvasni, mert Hazai valamilyen módon közelít ehhez, ebben az értelemben a legprimitívebben realista, nem?
GL: Igen.
NG: Szóval furcsa, hogy mennyi stilizáción megy át minden, ami  tapasztalatként szûrõdik le. Nem is tudom, nagyon sok szöveggel úgy vagyok, hogy ezt valahogy meglátom rajta, az elsõ bekezdéstõl látom, hogy tutista, és akkor onnantól nem érdekel. Ha nem látom a totális kockázatot, hogy valaki az írással valami olyanba akar beleszaladni, amirõl fogalma sincsen, hanem azt látom, hogy a nagyon is uralt világ mûködik, akkor az engem nem érdekel. Jön a szép délceg torreádor, talpig aranyban, kétméteres karddal, aztán elévezetik a Milka-tehenet, az nem annyira izgalmas. Akkor tudom, hogy nyilván le fogja szúrni. A Skizóban viszont éreztem valami kockázatszerût. Éreztem a gyermeki érdeklõdést, hogy mi a szart fog a Feri csinálni. Leakasztott magának valami dzsipet, pont olyat, amit én is nagyon szerettem volna abban az idõben, és hogy akkor hova fognak azzal menni.  A lehetõ legdörmögõdömötörösebb olvasói élményt kaptam meg tõle, talán éppen azért, mert pont azt hozza, amit máshonnan hiányolok. Vagy hát Kukorelly mutatott, még Berlinben, több évvel ezelõtt,  részeket abból, amin azóta is dolgozik. Az is egy ilyen behúzós szöveg ... De hát õ is a legkeményebben a sajátját dolgozta bele, nagyon hosszú ideje nincs másról szó, csak a legsajátabb dolgairól. És nála mûködik is szerintem, abszolút. Mégis,  az önéletrajz mint regényforma nagyon problematikus dolog. Vagy nem? Kegyelmi állapot.
 

Bibliográfia

GARACZI László
Plasztik
Magvetõ, 1985

A terület visszafoglalása a madaraktól
Magvetõ, 1986

Tartsd a szemed a kígyón!
Holnap, 1989

Nincs alvás!
Pesti Szalon, 1994

Bálnák tánca
Pesti Szalon, 1994

Mintha élnél
Jelenkor, 1995, 1999

Pompásan buszozunk!
Jelenkor, 1998

Az olyanok, mint te
Jelenkor, 2000

„Prédales”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Tánc, méreg, alkohol”
Magyar Lettre Internationale, 27

(Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal, Németh Gáborral)
„Beszélgetés a posztmodernrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Mész, mész és csak kolbász”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Találkozás a bolondok tornyában.
A kanál”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Jó lesz nekünk”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Versek 1981-bõl”
Magyar Lettre Internationale, 38

NÉMETH Gábor
 Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvébõl
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

„hátétépévévévé német hö”
Pompeji, 1997. 2-3.

„Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7

„Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Egy végsõ helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
„Beszélgetés a posztmodernrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Nemes iszap - labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Térgyen állva megyek hozzád - digózás”
Magyar Lettre Internationale, 36

„Nyakig a vízben”
„Performance 1988”
Magyar Lettre Internationale, 38
 

SZILASI László
A Kopereczky-effektus
Jelenkor, 2000

(Németh Gáborral)
Kész regény
Filum, 2000

BALLA Zsófia - KOVÁCS András Ferenc - PARTI NAGY Lajos
„A költészetrõl”
Magyar Lettre Internationale, 31

KUNDERA, Milan
A regény mûvészete
Európa, 199.

DODERER, Heimito von
A Strudlhof-lépcsõ I-II.
Jelenkor, 199.

A slunji vízesés
.............., 2000

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu