1.
Bármelyik modern földrajzi térképrõl
kiderül, hogy Lemberg északra és kicsit nyugatra fekszik
attól a várostól, ahol lakom. Kijev viszont épp
fordítva – északra, de nagymértékben keletre
is. A második világháború egyik következményeként
azonban úgy alakult, hogy az utazni szándékozó
frankivszkiak számára ez a két város, úgymond,
egy vonalban található. Ennek oka a – már nem is tudom,
hogy a németek vagy az oroszok által – lerombolt Dnyesz-ter-híd.
Ily módon, meghazudtolva a földrajzot, a 203-as számú
Ivano-Frankivszk – Kijev utasszállító vonat elõször
egy vargabetût tesz, végcéljához képest
északnyugati irányban. Lembergbe három óra
utazás után, koraeste érkezik. Szinte mindenki kitódul
a peronra: még viszonylag frissek és kevésbé
agresszívak. Azok, akik rögtön Frankivszk után
kezdték, alko-holt és pályaudvari harapnivalót
vesznek. Mások szintén hasznosan töltik a kiesett idõt
– in-formációkat adnak-vesznek, gyors találkozókat
bonyolítanak, szívnak egy kis kinti levegõt. Kijevig
még majdnem tizenkét óra, ami már nem is olyan
rossz.
Olyan tizenhét éves korom óta rendszeresen utazom
ezen a Frankivszk – Lemberg – Kijev útvonalon. Biztos, hogy ezalatt
már párszor megkerültem a földgolyót. Ez
az útvonal azonban számomra nem csupán térbeli.
Idõbeli kiterjedése is van. Lemberg volt az elsõ
város az életemben, ahova egy szép napon útnak
indultam hazulról. Július eleje volt, hajnali öt óra,
alig bírtam kivárni a vonatot a pálya-udvar melletti
harmatos füvön – nem a kijevit, a rahóit. A hegyekbõl
jött: a vagonok zúzmara-foltos tetején túl ezt
látszott megerõsíteni a nagyszámú kárpátaljai
cigány is, kivétel nélkül minden vagon elõterében.
A világ képe tökéletes egységgé
állt össze. Az elképesztõen lassú, öreg
hegyi vonat, Euró-pa Középpontjának delejes közelsége,
Galícia az ablakban, már maga a négyórás
zötykölõdés, s végül – a megérkezés:
ez az egész, együtt a villamosokkal, az utcakõvel, az
álgótikus El¿bietával és a Horodecka
utca impozáns-elhanyagolt házsorával mind-mind arról
tanúsko-dott, hogy célt értem (Európa! kultúra!
szabadság! élvezetek!).
Sokáig tartott – több mint öt évig. Ezért
is veszem néha a bátorságot, hogy ifjúkoromat
„lembergi ifjúságnak” nevezzem. Pontosan tudom, milyen felelõsség
ez. Százezrek élnek idõ-ben és térben
anélkül, hogy észrevennék, hogy egy: ez az ifjúságuk,
kettõ: ez lembergi ifjúság. A lényeg, hogy
a kívülállóknak sohasem tudom igazán elmagyarázni,
mitõl olyan különleges is ez, mitõl olyan más.
Csak holmi orgonabokrok jutnak eszembe, egy üveg lõre a Magas
Vár tetején, a régi tetõk és falak látképe,
meg a zene, például a Jethro Tull, bár hogy jön
ez ide?
Egyetértek, ez az egész nem túl meggyõzõ,
ez a „lembergi ifjúság”. Bár még mindig va-lami
a „kijevi fiatalságomhoz” képest. Mert az csak pár
évig tartó rémálom volt: ott magaso-dott fölöttem,
az alvó fölött, ez a lidérc, hol csábítva,
hol rémisztve, alkoholszagot árasztva, vagy ahogy a szavak
valamelyik, nálam radikálisabb mestere mondaná – lelki
halált.
Ennélfogva nincs is értelme tovább idõzni
nála.
2.
De mégis, milyen volt ez a lembergi ifjúság?
Mindenekelõtt keserû ízû. Ezt az érzést
hívják csalódásnak. Nagyon jó érzés,
rendkívül termékeny és gyümölcsözõ,
állítják az általam ismert „fejlõdésregények”
szerzõi. A csalódás azon a láthatatlan határon
keletkezik, ahol a képzelet összeütközésbe
kerül a valósággal. S mert ez a határ valóban
láthatatlan, néha a csalódás is átváltozhat
észrevétlenül elragadtatás-sá, és
fordítva.
A képzeletbeli Lemberg festõi zöld dombokon terült
el, tökéletesen megõrizve az alkal-masint még
középkori város szerkezetét és architektúráját.
A nyitott ablakokból non-stop zongoraszó áradt, de
legalábbis jófajta szimfo-rock, a lányok hosszú
hajjal, fejükön koszorú-val vártak rám a
füvön, a szökõkutak mellett. A képzeletbeli
Lembergben kizárólag ukránul beszéltek, legfeljebb
öreg varázslók és boszorkák engedtek meg
maguknak holmi latint vagy görögöt. Ugyanígy mindenki
kívülrõl fújta Antonics verseit, esténként
pedig vándorzenészek adtak koncertet a szabad ég alatt.
A város alatt járatok és termek kiterjedt rendszere
húzódott, itt õrizték a kimeríthetetlen
bor- és aranykészleteket, szöveteket, õsnyomtatványokat.
Egyálta-lán, végtelenül titokzatos város
volt ez: nõk, növények, esõk mind-mind titoktól
illatoztak itt. Tudtam, a lembergi patakot a föld alá rejtették,
de benne igazi atlanti angolnák úsznak, mint-hogy a város
valójában az atlanti zónában fekszik, sõt
az sem kizárt, hogy a tengerparton.
A valóságos Lemberget kilencvenvalahány százalékban
rémséges külvárosok és új épüle-tek
alkották. Egymás mellé zsúfolt ipartelepek,
zegzugos gyárak és állomások káosza,
a het-venes-nyolcvanas évek egyhangú lakótelep-beépítései,
vasbeton, panel, bûz és fogcsikorgatás. A városi
hatóságok teljes tehetetlensége, hogy úrrá
legyenek a vízzel, csatornázással, közlekedéssel
kapcsolatos problémákon. A nyitott ablakokból ha áradt
is valami zene, az kizárólag szovjet esztrád volt,
a városban úton-útfélen orosz beszédet
lehetett hallani. De ami ennél is rosszabb: az ukrán nyelv
hordozói szinte kizárólag meglehetõsen tompa
és passzív falusiak voltak. Az egyetemi diákok egész
megjelenésükkel, társalgási nívójukkal
és életmódjukkal inkább valamilyen imbecillis
tanárképzõ diákjaira emlékeztettek.
Az úgynevezett nemzeti értelmiség pedig az alattvalói
hûség és szervilizmus csodálatos mutatványait
adta elõ, egész ukránságát derûs
pofává és hímzett parasztinggé szublimálva.
Mindez együtt alkotta a szovjet ember általam ismert legocsmányabb
alfaját – a szovjetukránt.
Így hát nem maradt más a számomra, mint
a valamiféle párhuzamos, titkos Lembergbe vetett hit. A város
idõrõl-idõre életjelet adott magáról.
Ez néha egy-egy árnyék volt: a ván-dormadarak
földjérõl eltávozott, egykori személy
árnyéka, az óváros mocsoktól bûzlõ
kaza-matáiban. Néha egy-egy hír az aktuális
politikai perrõl, ellenzéki képzõmûvészeti
kiállításról, a Sztepan Bandera címû
rockoperáról, vagy hippitalálkozóról
a Szent Kertben. Néha a telje-sen konkrét Dem, Valerij Demjanisin1
felbukkanása a láthatáron. Egy-egy Tarkovszkij-film,
séta a Licsakivszkij-temetõben, éjféli száguldás
a sötétbe a Magas Vár lankáin mind-mind erõsíthette
ezt a másik Lemberget. A legborzalmasabb ifjúkori katasztrófák
idején is elég volt elsétálnom a Fõtérre
egy megkezdett üveggel, vagy akár anélkül.
A legkülönösebb, hogy amint véget ért
lembergi ifjúságom, mégiscsak eljutottam ennek a titkos
Lembergnek a szívébe, borral, álmatlansággal,
szerelemmel és nedvességgel áthatott, sûrû
légkörébe. Meggyõzõdhettem róla,
hogy nem voltak alaptalanok a sejtéseim. S noha már nem játszott
a Vujki, Kalinec már nem írt, Csubaj pedig már nem
élt2 , azért bizonyos mértékig
mégis az ottani misztériumok részesének éreztem
magam.
Akkoriban kénytelen voltam visszatérni szülõvárosomba,
jegyzetfüzeteimben hosszan rá-gódva életem e
kudarcán, s felkészülve arra, hogy minden erõmmel
ellene szegüljek hátralévõ életem értelmetlenségének.
Rossz, hogy szinte semmi sem valósult meg abból, amit
elképzeltem. Jó, hogy így történt minden.
3.
Jó, hogy nem Kijevben élek. Hogy csak a fiatalkor rémálma
volt. Így aztán nem is isme-rem. Lehetséges, hogy
egyben-másban csak megérzéseim vannak. De számomra
ez a város reggel fél hétkor kezdõdik, amikor
kiszállok a vonatból, és hallom – szembõl,
a hátam mögül – a taxisok semmi jót sem ígérõ
kiáltozását: „Muscsina, takszi nyedorogo!”
Sok ismerõsöm abban látja Kijev legfõbb jellegzetességét,
hogy nem ukrán. Mindenekelõtt a nyelvhelyzetrõl van
szó, ami szerintem azért 91-tõl, sõt már
90-tõl kezdõdõen folyamatosan ingadozik a két
oldal – az ukrán és az orosz – között. De nemcsak
errõl.
Kijev általában is valamiféle más, „nem-ukrán”
mentális-lelki hatásmezõben helyezkedik el. A közelebbi-távolabbi
városokból és falvakból szüntelenül
áramló tõsgyökeres ukránság nem
képes átformálni Kijevet, ellenkezõleg – Kijev
formálja át ezt az ukránságot. Ennek leg-szembetûnõbb
jele a kijevi városi lét teljes gépiessége.
Kijevbõl, az összes európai fõvárossal
ellentétben, hiányzik az „örökké veled élõ
ünnep” – noha a városi lét látszólag tele
van min-denféle népi mulatsággal. A személytelen
emberáradatok hömpölygése, kölcsönös
bizalmat-lanság, elszigeteltség, harcra, erõszakra
való örökös készenlét, ezzel párhuzamosan
az imp-rovizáció, az oldottság, az emberi viszonyok
játékának a hiánya – mind-mind hozzájárul
ah-hoz, hogy a kijevi lakosság egymás számára
idegen és felesleges emberek gigantikus, kaoti-kus tömegének
tûnik. Nem, Kijevben semmiképp sem érezhetõ
a lét ama elviselhetetlen könnyûsége, ami Párizsban,
Prágában, Belgrádban, sõt New Yorkban. A lét
– sziszifoszi, az élet – csiszi-csoszi, hogy ezzel a nem túl
bravúros rímmel éljek. Talán csak a foci lép
fel idõnként a katalizátor szerepében, aminek
segítségével felszínre törhet a mélyen
rejtezõ em-beri, de ez annyira lényegtelen és változó
tényezõ, hogy önmagában semmin sem képes
iga-zán változtatni.
Barátom, Jurko Pozajak, azt hiszem, meg tudna cáfolni.
Õ ismeri a másik Kijevet, minden-féle egzotikus enklávékat,
a megõrzõdött belsõ kisvárosiasságot
a maga reális ritmusával, törvényeivel, autonómiájával
és nyelvével, mindenekelõtt a Zsidópiacot.
Nem is annyira neki hiszek, mint inkább abban, hogy muszáj
hinni neki. Különben semelyikünk sem bírná
ki szemtõl-szemben ezzel az embermasszával.
Számomra Kijev – kis sziget az óceánban, egy maréknyi
ember, aki itt él, szerkesztõségek-be, mûtermekbe,
lakásokba, kávéházakba szétszóródva
– azok, akik évek, évtizedek óta foly-tatják
észrevétlen harcukat a kijevi gépiesség ellen,
és megmaradtak eleven embernek. Köz-tük õrületes
távolságok, amiket csak a metró képes legyõzni.
Útjaim valójában egyik rejtek-helyrõl a másikig
tartanak – vagyis Kijev nem más, mint több tucat miniatûr
erõdítmény. Ki-merészkedni cseppet sem kívánatos,
és roppant veszélyes. Kizárólag az alkoholkészletek
pót-lása végett szabad. Mindenfelé torz pofájú
szörnyek ólálkodnak, és a maguk sajátos
nyelvén vartyognak.
Az összes evilági szerep közül a mesélõ
szerepét érzem a legközelebb magamhoz. Ez azt jelenti,
hogy a nyelv – nem az írás, maga a nyelv, az élõbeszéd
– rendkívül sokat jelent a szá-momra. Ugyanígy
fontosnak tartom, hogy hallgassak másokat: hogyan beszél
valaki ezen a világon, és mirõl szövegel. Órák
hosszat tartó esti-éjszakai odüsszeiáim során
mindenféle talponállókban és kocsmákban
szívesen meghallgatok bárkit – élettõl megnyomorított
része-gest, megtört sportolót és üzletembert,
mûvészt és mûvésznõt, vidám
gazfickót, szentimentális szajhát, kurafit, nõstényfattyat,
ezt az egész pereputtyot, amit tévedésbõl néha
népnek nevez-nek. Nekem, mint a Bu-Ba-Bu csoport Patriarkájának,
enélkül nem megy. A világ legtermé-szetesebb
dolga, így van ez Frankivszkban és Lembergben, így
volt Krakkóban, Prágában, Berlinben is.
De Kijevben ez szinte lehetetlen: angyal-barátaim visszarántanak
minden alkalmi közele-déstõl – a társalgásban,
kitárulkozásban veszély leselkedik, kockázatos
vállalkozás, minimum koponyatörés lesz a vége
(már látom is a kijevi aszfaltot, beterítve a fogaimmal).
Veszedel-mes óceán ez körülöttünk, mondják
barátaim.
Így hát Kijevben az írók kizárólag
írókkal beszélgetnek. Vagy, ahogy õk érzik,
Istennel társalognak. Hisz mi más marad?
4.
Jó, hogy nem Lembergben élek. Amennyire tudom, távollétem
évei alatt még mindig nem sikerült megoldani a vízellátás
problémáját. Bár az utóbbi idõben
érezhetõen kényelmesebb lett az élet: a magánkezdeményezések
a mifelénk krónikusan kedvezõtlen körülmények
elle-nére is képesek voltak valamelyest átformálni
a város mindennapjait és arculatát. De jó,
hogy nem Lembergben élek, mert számomra nem elsõsorban
a kényelem a fontos.
Lemberggel kapcsolatban a kilencvenes évek elején elterjedt,
hogy a város pusztul. A ro-mos város külsõleg
is alátámasztani látszott ezt a vélekedést:
az utcák, épületek állapota, a leszakadt erkélyek,
ereszcsatornák és stukkók, a sötétség,
szitáló köd és hideg, a káromkodás-sal
és szeméttel teli udvarok. Lemberg szó szerint haldoklott,
egyetlen hatalmas pályaudvarrá változott, amolyan
támaszponttá az Ukrajna nyugati határai felé
tartó, nyúlszõrsapkás, sport-ruhás FÁK-os
siserehad számára.
Ezzel párhuzamosan egy sor „kilencvenkettes vonatos” (van egy
ilyen, félig kijevi, félig lembergi típus) hagyta
el Lemberget (és hagyja el, mellesleg, mind a mai napig). Többségük
– legalábbis ideiglenesen – Kijev mellett tette le a garast. Lemberg
a szemünk láttára vesztette el fiatal, tehetséges,
értelmes, rugalmas embereit. Õk döntésükért
a begyöpösödött helyi ható-ságokat okolták,
noha az efféle migráció anyagi okai mindenki elõtt
nyilvánvalóak és világo-sak voltak. Kijevben
lényegesen magasabb bér és szédületes
karrier várta õket (felsõfokú vég-zettséggel
és az államnyelv anyanyelvi szintû ismeretével
az ember csak lefeküdt aludni mint reményteljes újságíró,
és másnap már valamiféle elnökhelyettesként,
de legalábbis annak tit-káraként ébredt, ami
lényegében ugyanaz). Egyesek bátortalanul azzal indokolták
átköltözé-süket, hogy „legalább egy
kicsit ukranizálni kell Kijevet”, de õket illett megmosolyogni
– némi joggal.
Általában véve kirajzolódott valamiféle
ördögi kör: Lemberg pusztul, mert távoznak belõle
a legjobb erõk, és távoznak a legjobb erõk,
mivel Lemberg pusztul.
Valójában – amint azt a következõ évek
megmutatták – Lemberg egyáltalán nem pusztul. Bár
az is igaz, hogy bizonyos értelemben nem is fejlõdik. Egyszerûen
arról van szó, hogy Lemberg természeténél
fogva konzervatív. Lembergben mindenfajta lakosból nagyjából
mindig ugyanannyi marad: ugyanannyi gazember, õrült, hazafi,
állampolgár, polgár, bohém, vaskalapos és
muszka. Azaz többé-kevésbé változatlanok
az arányok. Ez lehetõvé teszi Lemberg számára,
hogy mindig, még átmeneti, zavaros állapotában
is önmaga legyen.
5.
„Lembergben azt beszélik, hogy K., a költõ rettenetesen
meg van sértõdve rád” – közölte velem a
szokás szerint kellemetlen hírt egy egzegéta. „Ugyan
már, Lembergben mindenfélét beszélnek” – válaszoltam
erre.
Lembergben azt beszélik, hogy doktor C. lánya Amerikába
ment szülni. Lembergben azt beszélik, hogy Scs., a fogorvos
lehúzza a halottak fogáról az aranykoronát.
Lembergben azt beszélik, hogy Je.-nek viszonya van B.-vel, H.-nak
pedig P.-vel. Lembergben azt beszélik, hogy Cs.-nek a kisfiúk
tetszenek. Lembergben azt beszélik, hogy Ju. kiállításának
a megnyitó-ján rovarirtós szendvicset szolgáltak
fel. Lembergben azt beszélik, hogy R. az utóbbi idõben
erõsen kopaszodni kezdett, biztos teherbe esett a szeretõje.
Lembergben azt beszélik, hogy K....ckijék a múlt héten
nem mentek templomba. Lembergben azt beszélik, hogy Ez lakást
vett magának, Az egy óriássnaucert, Amaz egy zsidólányt.
Lembergben azt beszélik.
Hogy megértsük, milyen jelentõséggel bír
Lemberg számára ez a „beszélik” mint tényezõ,
meg kell szoroznunk hatását az összes korábbi
korszak, különösen a legutóbbi politikai és
egzisztenciális elnyomásával. A besúgások,
koholt vádak, lélekhalászatok légkörével.
Igen, Lembergben mondták elõször, hogy Dz. bevallotta,
Dzs. tagadta, J. K.-t pedig megfeszítették.
Ennek köszönhetõen a város túlélte,
a legnehezebb idõkben is megõrizte önmagát. A
lembergi pletyka és csevely – egymás egyfajta támogatása.
Mert a valódi lembergiek egyetlen nagy család, la familia,
maffia, ahol mindenki támogatja a másikat az állandó
pletykálással, érdeklõdéssel, irigységgel
és gyûlölettel, mely már-már szeretet,
makacs figyelem. Elképesztõen életrevaló ez
a Lemberg, nemhiába tartozik a macskafélék családjába3.
Lemberg szemmel tartja az embert, helyesebben nézi, akárcsak
a híres nietzschei szakadék. Nem titkolhatsz el elõle
semmit – csodálatos detektor, már-már detektív,
mely elõtt nem ma-radhat rejtve sem nemzetárulás,
sem közönséges házasságtörés,
de még a bridzselés közben elkövetett, kisebb stiklik
sem. A lényeg azonban, hogy Lemberg mindent megbocsát. Mert
egy nagy családban sok minden elõfordul. Ezért hát
valójában nem is szakadék, csak amolyan – családi
barlang, közös völgy, az embermeleg párájával
teli, történelmi ülepítõmedence.
És mi van Kijevben? Közöny? Senki nem kíváncsi
senkire? Kicsiny közegek belsõ vihara miniatûr erõdítményeik
közepében?
6.
Nem szeretem Kijevet, írtam több mint két évvel
ezelõtt. Személyes okok vezettek – a vá-ros brutálisan
meggyilkolta a barátomat. Valójában bárhol
megtörténhetett volna hasonló eset, bármelyik
más városban, más országban, vagy akár
más bolygón. De akkoriban valahogy annyira kijevi volt ez
az egész, ez a gyilkosság, ez a képtelenség,
ez a halál – semmiért!
Ez az, semmiért. Kijevben mindig érezni a Semmit – tévedhetetlenül
kiszúr az emberára-datból mindenkit, aki más,
aki különbözik, lesi a mozdulatait, füleli a nyelvet,
megszimatolja a legkisebb lelki rezdülést, a hangulat legapróbb
ingadozását. Nem is az a lényeg, hogy meg-semmisítse
a másmilyent – inkább (ha szabad értelmeznem) hogy
ártalmatlanítsa, pontosab-ban betörje. Felveszi a listára,
és többé már nem téveszti szem elõl
– amíg csak él. Ha már szakadékról beszélünk,
õ az.
Aznap reggel épp frissiben érkeztem Kijevbe, mindenfelé
elintéznivalók, találkozók vár-tak,
már nyolckor a nyakamba vettem a várost, hogy a kismillió
ígéretnek legalább a felét teljesíteni
tudjam. Körülbelül kilenckor ért a szörnyû
hír, ezután már csak a tehetetlenségi erõ
hajtott, minthogy az efféle hírek után az egész
mindennapos rohangászás egy csapásra értel-mét
veszti az egyetlen, nagy számvetés fényében.
De egyre csak gyûrtem a hihetetlen kijevi távolságokat
– talán valamiféle önvédelem volt ez, esetleg
a menekülés illúziója. Akárhogy is – különbözõ,
egymástól rendszerint meglehetõsen távol esõ
helyeken bukkantam fel a föld alól. És mindenhol ugyanaz
a látvány fogadott: utcai standokon húst árultak.
Valamiféle hús-nap volt egész Kijevben – a metróállomások
mellett, rögtönzött piacokon, lépcsõkön,
parkok-ban, udvarokon emberek álltak, és húst árultak
a fehér bádogborítású, boncasztalra
emlékezte-tõ standokon, jókora darabokat hasítottak,
csontokat törtek, fölöttük virágpihék,
darazsak, legyek keringtek, június volt, ragadós, fülledt
minden, halálos kijevi por szállt a levegõben, megült
a standokon, a tetemeken, az árusok és vevõk arcán,
de õk egyre csak tették a dolgu-kat, szorgosan, ütemesen
– trancsíroztak, méricskéltek, szagolgattak, árakat
kérdezgettek.
Szerintem vicc volt az egész. Így tréfálkozott
a Semmi. Amolyan film volt ez a barátom halálára.
A Semmi elérte célját: ezután körülbelül
egy héttel mintegy magától íródott le
a mondat: „Nem szeretem Kijevet.”
7.
Mégis, kénytelen vagyok idõrõl-idõre
Kijevbe utazni – elkerülhetetlen, ez, amint már ír-tam,
alapvetõ része az életemnek, ez az utazás Frankivszkból
Kijevbe, a kötelezõ lembergi megállóval.
Akkor is nagyjából minden ugyanúgy történt,
bár már a lembergi peronon erõs lehûlés
ér-zõdött, ami miatt nem tudtam rendesen elszívni
a cigarettámat valamilyen távoli ismerõseim társaságában
a szomszédos vagonból. A vonaton szinte rögtön
lefeküdtem aludni, mert tud-tam, hogy már ötkor fel fognak
kelteni – Kijev elõtt még ki kell pucolni a vagont. A kalauznõ
valóban nem is hagyott heverészni, „Muscsina padjom”4
ordította a fülembe a rettenetes sza-vakat. Órám
számlapja világított a sötétben. Háromnegyed
öt. Fogamat összeszorítva, ma-gamban átkozva e
létezõ világok legrosszabbikát, kikászálódtam
a köpeny alól a hidegbe. A legfontosabb az volt, hogy az elõteret
megtisztítsam a rengeteg potykától, mely odafagyott
az alvadt vértõl iszamós padlóra. Eszembe jutott,
hogy egy körül verekedés hangjait hallottam az elõtér
felõl. Pech, gondoltam magamban. Vagy öt vödör jeges
vizet öntöttem a klotyóba. Közben akadályozott
a többi utas: holmi bolyhos kendõs nénikék meg
plecsnikkel teleagga-tott, üvöltözõ veteránok.
A folyosót már azalatt fejeztem be pánikszerû
gyorsasággal, hogy a vonat fékezett a Kijevi Központi
Pályaudvaron.
Sötét volt, de ösztönösen éreztem,
merre kell mennem, hogy bejussak az épületbe. Útköz-ben
taxisok állítottak meg, a könyököm és
a kabátom szárnya után kaptak, gyufával az
ar-comba villantottak. Persze az is lehet, hogy nem taxisok voltak. Sorfalukon
áttörve végre be-jutottam a váróterembe,
de ott annyi büdös hajléktalant, nyomorékot, purdét
és õrültet láttam, hogy kénytelen voltam
szinte a küszöbrõl visszafordulni, épp mikor észrevettem
egy banditakülsejû rendõrt, aki határozott léptekkel
megindult felém.
Tudtam, feszített napnak nézek elébe Kijevben:
egyenes adás a tévében, kiadói értekezlet,
amire nem volt idõm átnézni mindenféle fontos
papírt, fontos beszélgetés a holland attaséval
angolul vagy németül, koordinációs bizottság
az összes belsõ intrikájával együtt, szerzõi
est meg „ami odalenn van”5 . Ezzel kapcsolatban muszáj
volt valamennyire rendbehoznom ma-gam ezután az elviselhetetlen
utazás után. Ez kizárólag nyilvános
illemhelyen volt lehetséges, ám a hatalmas, derengõ
M betûrõl, amelynek felszólítására
megindultam, kisült, hogy a met-róbejáratot jelzi. A
tantuszért álló sor olyan lassan mozgott, hogy kényelmesen
megfigyelhet-tem, hogyan dõlnek ki ájultan a terhes anyák,
hogyan dolgoznak a zsebtovajok (voltak vagy tízen, egyikük
cinkosan megmutatta a kését, amikor véletlenül
találkozott a tekintetünk), vé-gül ahogy a feldühödött
pénztárosnõ a kassza ablakán keresztül
az egyik fárasztó utas szemé-be döfi a ceruzáját.
Az illetõ az arcához kapott, az ujjai között folyt
ki a szeme. Valahonnan ismertem. Azt hiszem, egy vonaton utaztunk.
Már a mozgólépcsõn vettem észre,
hogy rohanok – a kijevi metróban ezekben a reggeli órákban
(háromnegyed hét volt) folynak a razziák. S valóban
– a mozgólépcsõ alját néhány
tengerészköpenyes, drabális fickó ellenõrizte.
Már fogtak is pár szerencsétlent a seregbe. Lá-zasan
kutattam az emlékezetemben, melyik évben voltam katonai szolgálaton,
hogy valamit azért mondhassak nekik, bár állítólag
nem sokat szokott segíteni. Egyetlen megoldás maradt – visszafordulni,
és a menetiránnyal szemben felrohanni a mozgólépcsõn.
Filmen már láttam ilyet, azt gondoltam, meg lehet csinálni.
Másvalami tûnt lehetetlennek: átfurakodni a sötétségen,
az emberek között, a testek és ka-bátok között,
mankók, csonkok, csapok, széttárt tenyerek, tátott
szájak, inas húsokkal teli zsákok között,
a kemény, hideg levegõn keresztül. Ebben a pillanatban
elhatároztam, hogy soha, soha többé nem jövök
Kijevbe, de rémülten éreztem: késõ az
efféle fogadkozásokra.
„Utastársak, ébresztõ, egy óra múlva
Kijev!” – mondta nem túl bõszen a kalauznõ. Vissza-tértem
a testembe, akár a kupéba. Már egész világos
volt, az órám fél hatot mutatott.
A legnagyobb élvezet a rémálmokban – amikor véget
érnek. Te aztán tudod, Kijev.
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
1 Nonkonformista festõ, grafikus, a 70-es évek Lembergjének
kultikus figurája.
2 Ihor Kalinec és Hrihorij Csubaj, költõk
3 Lefordíthatatlan szójáték: a város
névadójának, Levnek a neve „oroszlánt” jelent.
4 Ébresztõ, fiatalember! (orosz)
5 Ami odalenn van – Jurij Pokalcsuk író sokak által
pornográfnak minõsített novelláskötete.
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK - Osiris, 1999
„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Erc-perc-herc”
Magyar Lettre Internationale, 37
ANTONICS, Bohdan Ihor
„Versek”
Magyar Lettre Internationale, 37
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu