A multikultúra számomra én-élmény. Mint minden, reflexszerûen.

 Úgy kezdõdött, hogy négy vagy öt éves voltam, és édesapámmal sétáltam a Feneketlen-tónál, ott, ahol most a kislányomat sétáltatom naponta. (Láncolatok… idõ és élmények ritmusa, átadni való dolgok, levegõvétel…) – Szintén ott levegõzött, a történet szerint, egy feketebõrû fiatalember, amolyan egyetemista-féle, akikbõl akkoriban is – mintegy negyven éve – tanult jónéhány Magyarországon, és akiket akkortájt egyszerûen négernek hívtak. A néger nekem nemigen jön már a számra. Elemi udvariasság lett, Amerika-tapasztalat, hogy ne. (Sokszor ún. értelmes emberek fekának hívják õket, mintegy visszamentve a szóba az undort, orv latin asszociációk, mennyire utálom ezt.) – A kislány, aki voltam, odament ehhez a fekete fiúhoz, és megérintette a bõrét a kinyújtott ujjával, azután megnézte az ujjahegyét, hogy nem lett-e fekete, mintha az a fekete bõr fogna, mint egy frissen festett kerítés, vagy egy kéményseprõ. Akkor ezen állítólag minden résztvevõ nevetett, az apám, a fiú és a járókelõk, csak a kislány nem. Mi olyan vicces? Fog, vagy nem fog? Ma nem alakulhatna így az idilli jelenet. Sokkal több paranoia kapcsolódhatna a helyzethez, az apa szégyenkezhetne, hogy a gyerek egyáltalán észreveszi azt a másféle színt, az egyetemista megsértõdhetne ugyanezért, fucking dirty white people, már a kölkük is gúnyt ûz belõlem, satöbbi. De ez a helyzet gyakorlatilag már ki sem alakulhat. A mai gyerekek nemcsak a híradóban, a zenei klipekben, az alvásidõbõl lecsípett krimiben, hanem már az esti mese rajzfilmjében és a mesekönyvekben is találkoznak a kötelezõ néger szereplõvel, kinek jelenléte PH, azaz Politikailag Helyénvaló. Nem nagyon lepõdnek meg tehát másféle színû embertársaikon az életben sem.

Ami engem illet, a barna hajú és szemû emberek egész életemben vonzottak, akárcsak a kreolos vagy még sötétebb bõr. (Pszichológiai adalék: a keresõkép, mely a másik nem iránti vonzalom alapja, állítólag az ellenkezõ nemû szülõ fizikai adottságaira épül – nos: az apámtól korán elvált édesanyám volt ilyen barna típus, míg viszont édesapám szõke és kékszemû, és ezt a fajtát viszont, úgy értve, hogy fizikai vonzalom szempontjából, soha életemben nem állhattam (én is kékszemû vagyok). Sok személyes konfliktus, és a zsarnokság (atyai, történelmi) utálata van emögött. A barnaság utáni vágy talán egy elemibb hiányban gyökeredzik. Vagy a napmeleg utáni vágyban. (Az emberiség bölcsõje – tetszik, nem tetszik – Afrika).

 Mi van még? Tizenéves koromban volt a perzsa, Szerb Antal regényében, egy hercegi férfi, akinek civilizált intellektusa mögött egy ugrásra kész, szenvedélyes szexuális vadállat lapult volna, és ez a férfi rettentõen izgatta a hófehérke hõsnõt, aki végül is nem merészelte átlépni a bõrszíne szabta határokat, hanem szekrényt tolt az ajtaja elé, amelyet a perzsa könnyedén visszatolhatott volna, mikor rátört a vágy, de tudta, hogy nem volna érdemes, egy ilyen vacak, gyáva nõért. Volt a Sandokan címû filmsorozat Kabir Bedivel a fõszerepben, pont az esetem, gyönyörûséges fekete kalóz, zöldesbarna szemek, aki tökéletesen megfelelt ennek a képnek, nem az a száraz-izmos típus, nagyon férfias, de lágy vonású arc, a teste is enyhén puhaságra hajlamos, finom szõrös, jó meleg lehet ottan, nem kövér. Nem emlékszem, hogy bárkiben felvetõdött volna a szépséges kalóz láttán a faj problémája.

Aztán: gimnazista voltam, mikor megjelent Pilinszkynek számomra egyik legkedvesebb könyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. A könyv Amerika-tapasztalatokból ihletõdött, Pilinszky járt New Yorkban a Halász-féle Squat színháznál, ott találkozott a gyönyörû fekete színésznõvel, akit õ még nyugodt szívvel hívhatott négernek. Ebben a könyvben azt írja Pilinszky, sok személyes szabadság- és szeretet-élmény konklúziójaként, hogy az ember a világegyetem polgára is. Ez a mondat mélységesen megragadott, és egyszer s mindenkorra saját személyes, vágyott igazságomként könyveltem el. A mondat – potenciális, ideális – igazsága, és ez a végtelen térben kifeszített szabadság értelemszerûen a Föld polgárságával kezdõdött, és mindenkire vonatkozott a szívemben (mi, emberek, gondoltam gyanútlanul…) . Ezidõtájt a szocialista párt nem gyõzte a figyelmet felhívni a kozmopolitizmus fenyegetõ veszedelmére, Pilinszkytõl szokatlanul politikus gondolat volt ez.

Késõbb egy ilyen Kabir Bedi-féle mackós, keleties szemû cigányfiúval kerültem rövid ismeretségbe, festõ, egy képzõmûvészeti táborban, aki mindig a népét festette, és cigánylánynak festett engem is a vörös haj és kék szem dacára, a menyasszonyának hívott, és csaknem megfojtott, mert szerinte utánanéztem a barátjának… fogalmam se volt, hogy az utánanézés az õ kultúrájában szemérmetlenségnek minõsül, de heves megtorló mozdulata kiszámított volt, mint késõbb nevetve elárulta, tudom, mennyire kell szorítani, hogy ne nagyon fájjon. A konfliktus tárgyát képezõ bámészkodás igaz volt, tényleg gondosan szemügyre vettem a barátját, nézem az embereket, szeretem nézni õket, el szoktam felejteni, hogy ez egy nõ részérõl más benyomást is kelthet, mint az elfogulatlan szemlélõét. Óriási kommunikációs szakadékba pillantottam hirtelen, egy olyan világba, amelyben egészen mást jelent minden szó, akár a legapróbb mozdulat is, és ha a bõrszín nem is számított, ez a metanyelvi különbség viszont annál inkább, és a kapcsolatnak azonnal vége szakadt. – Alaposan megrémültem. – Ezt a cigányfiút láttam azóta több regionális mûsorban, hat vagy hét gyereke van, nagyon szerény asszonya, purdék, külföldön is elad, a nevét angolosra változtatta, de a képein soha nincsenek már emberek, se barnák, se fehérek, csak valami különös, üres, fénylepte holdbeli táj mindig, amirõl õ azt mondja, hogy Isten van ott jelen.

Volt hites uram, ismeretlen nagypapával, akirõl a családomban azt mondták, hogy egy kicsit hosszú az orra, de az nem baj, õk ismernek nagyon rendes embereket, akik… és volt, jóval késõbb, egyik legkedvesebb jóbarátom, aki egyszercsak elkezdte firtatni, én is az vagyok-e, sehogyse akarta elfogadni a nemleges választ, olyan vagy, mintha, de miért? És ha, akkor? és arra késztetett, hogy egy megfelelõ válaszon gondolkozzam erre a kérdésre, mert az egyszerû nem az ilyesféle kérdések és a történelmi tapasztalatok fényében nagyon-nagyon kevésnek, olcsónak, szinte tisztátalannak tûnt. Nem, de lehetnék. Sajnos, nem. Nem, de örülnék neki. Vagy egyszerûen azt mondanám, hogy igen, de ez sem lenne megfelelõ válasz, mert hát miért is kellene körmönfont hazugságokba bonyolódnom, hogy egy számomra magától értetõdõ tényt, a sokféleség hasznos gyönyörûségét védelmezzem?

 Itt kell most már magyarázatot adni arra, hogy multikultúra-jegyzeteimet miért a faji kérdéssel kapcsolatos morfondírozgatással kezdem, és hogy jön ide a szerelem? Nos, a fajokról azért esik szó itt, mert a multikultúra, amint az amerikai ott-tartózkodásom alatt világos lett, csak egy bizonyos nézetben elv, eszmény, politika, másrészt viszont a legszemélyesebb mindennapi élmények tömege kapcsolódik hozzá. Amerikában a világ összes etnikuma elõfordul és helyet keres, ami meg New York-ot illeti, ott minden errõl szól. Azt azonban senki ne higgye, hogy a másfajta ember iránti tolerancia intézményesedése Amerikában a demokrácia vívmánya: abban az országban eszmény haszon nélkül nem sûrûn található. Az összehordott kultúrák kiszélesedett konzumálási lehetõségeket is jelentenek, legyen szó akár a kínai konyháról vagy a jazz-zenérõl. Ez a tolerancia oka, egy kevésbé naiv nézõpontból. A filmekben és áruházi katalógusokban szereplõ „kötelezõ néger” (ázsiai stb.) nem más, mint a potenciális vásárlót, nézõt (reklámfogyasztót) hívogató „csalikacsa”. Nem állítom, hogy e gesztusok mögött nincs a valódi demokratikus gondolat szikrája sem, de legalábbis megerõsíti azt a vele járó anyagi haszon. Természetesen egyéb, nem faji vonatkozásokban ugyanez a „racionális tolerancia” található; egy kezembe került áruházi játékkatalógusnak úgy minden ötödik-hatodik oldalán lehetett látni a fényképeken szereplõ, önfeledten játszadozó modell-gyerekek között egy láthatólag fogyatékosat, down-kóros kislányt, kisfiút, gondolom, a népesség megfelelõ százalékának arányában, mert hát miért is kéne e gyerekek szüleirõl, mint játékvásárlókról lemondani, és ugyanakkor persze a gesztus is nagyon szép és fõleg PH (ld. fent). – Minderrõl pedig az a véleményem, hogy lehet ugyan szomorkodni azon, hogy a pénz országában haszon nélkül sem eszmény, sem szépség nincsen, de nekem egyértelmûen az amerikai tapasztalatok pozitív részéhez tartozott, hogy ennyire nyíltak, egyértelmûek, áttekinthetõk és logikusak a játékszabályok, az ember mindig tudhatta, mivel áll szemben, és hogy miért mit adnak, ami egy ideológikusabb társadalomban nem mindig ilyen világos.
 
Tehát, vissza az eredeti témához: mihelyst a multikultúra a köznapi életben jelenik meg, személyes szinten a fajjal járó mögöttes kultúra – magatartás és hagyományok – utasíttatnak vagy fogadtatnak el, szociális-politikai szinten viszont a kényszer és a haszon: a tolerancia nem annyira az eszmény bizonyítéka, hanem a józanságé: a másik kultúrából, fajból táplálkozni másképpen nem lehet, és azt használni sem.

No és a szerelem? Azért lett a személyes /pár/kapcsolatok rendje ennek az írásnak a témája, mert azt hihetnénk, ebben a szférában történik meg ennek a szín-kérdésnek a tökéletes megoldása spontán módon, gyanús ideológiák nélkül. Szerelem, szerelem – olyan könnyedén lép át ezeken a bõrszín-határokon, gondolhatnánk, mint ahogy Rómeó lendül fel Júlia erkélyére. Csakhogy: ez sem igaz ám. Sõt. A népek kultúrákat hoznak magukkal, másfajta kommunikációt, szokásokat, gesztusokat, világnézetet, történelmi emlékeket és hagyományokat. Azt mondjuk, politikailag korrekten, hogy az emberek egyenlõk, de nem mindig voltak azok. A bõrszín csak a színen van, a valódi, összeegyeztetésre váró különbségek pedig belül, a hozott anyagban.

A választás tehát szabad, szabad, de nem teljesen ártatlan. Létezik egy teljesen spontán vonzalom és keveredési vágy a különféle fajták között, de a választások nagy része súlyosan motivált a kulturális hozadékok, a legkülönfélébb személyes motívumok, feltörekvési vágy, önérvényesítés és önértékelési motívumok által. Láttam erre itthon is példát. Gimnáziumi barátnõm, vékony, kékszemû szõke lány, extravagáns teremtés, történetesen szintén festõ, egy Magyarországon diplomázott fekete fiúhoz ment feleségül, és lett két gyönyörû gyerekük, annak idején ez elég nagy merészségnek számított. A barátnõm követte párját annak anyaországába, és tõle telhetõleg igyekezett alkalmazkodni az ott uralkodó feudális nemi viszonyokhoz, de egy ponton túl ez nemigen volt lehetséges. A fiúnak nagyon imponált, hogy a felesége európai és hogy festõ, egészen addig, amíg nem kezdett el konkrétan festeni, otthon, az ezzel járó idõket és energiákat elvonva a fõzéstõl, mosástól, vasalástól, férje és gyermekei kiszolgálásától, belebújva a maszatos köntösébe, csinos ruhái helyett, és széthányva a festékes tubusokat a földön. Így, a praktikus következményekkel együtt persze már mindjárt nem volt olyan vonzó a lány hivatása, és a házasság tönkrement – hiába járt európai egyetemre ez a fiú. De meg kell jegyeznem, ehhez a férfiúi magatartáshoz sem kell okvetlen feketének lenni, magyar férfiben is láttam nem kevés hasonlót.

Amerikában többször is találkoztam fehér férfiakkal, akik valamilyen keleti országbeli lánnyal jártak. A keleti lányok odaadása a párkapcsolatban legendás (noha szerény véleményem szerint igazából csak a felszínen van így) és ennek választása, végül is, szintén túllép a bõrszín-kérdésen. Ezek a lányok kultúrájukkal egy archaikusabb nemi szerepet hordoznak, és partnereik igazából ezt a nõi szerepet választják. A velük élõ férfiak között a véletlennél gyakrabban lehetett találni elõnytelen külsejû vagy erélytelen, esetleg kissé túlkoros, problémás, agglegényszerû férfiembert, akinek számára „könnyített” feladat volt egy keleti lánnyal járni. A látszólag engedékeny és simulékony, mosolygó lányoktól, úgy tûnt, nem kell úgy tartani, mint az emancipált, bármi áron érdekeket érvényesítõ amerikai nõk nagy csoportjától. Ezeknek a lányoknak a hozott kultúrája tudta, hogyan kell bánni a fölényre igényt tartó férfiak pszichéjével, úgy, hogy azért a lány igényei se szenvedjenek hiányt – egy többezer éves hagyomány, amit manifeszt módon Európában és Amerikában már nem gyakorolnak. Mert itt és ott mi, nõk úgy hisszük, hogy csalás, kendõzés és mézesmadzag nélkül is egyenrangúaknak és megbecsülteknek kell lennünk. És igazunk is van. A keleti lányoknak viszont nem az a fontos, hogy mi az elvi igazság, így tételesen és személytelenül, hanem az, hogy mi mûködik. És ez, mármint a mûködõképesség, legalább olyan fontos, mint az igazságra való emberi igény.

Volt aztán olyan is, hogy a „másság” pozitív, érzéki élményként lett felkínálva, mellyel maga a tulajdonos operált: az általam szívesen látogatott bolhapiac környékén szokott csellengeni reklámcédulákat osztogatva egy tejeskávé színû, fekete szeplõs, kissé nõies srác, mindenképpen átmeneti jellegû lény, aki úgy tûnt, valamennyi lehetséges irányba nyitott. Megszólított, és miután kiejtésemet hallván tisztázta, honnét vagyok, pár mondatnyi beszélgetés után kertelés nélkül ezt kérdezte: volt már fekete szeretõd? És miután nemmel válaszoltam, rám mosolygott: Hadd legyek én az elsõ.

Ahogy észrevettem, minél fiatalabb generációról van szó, minél inkább beleszülettek a lányok és fiúk a „multikultúrába”, annál inkább letisztulnak a viszonyok, annál inkább elveszítik a sokféle gyanús motivációt, megmaradnak annak, aminek indultak, szerelemnek… Az ún. „alternatív” kultúrában élõk számára pedig már valóban természetes mindenféle közlekedés a különbözõ etnikumok között – ahogy a kultúrában általában is. Legkedvesebb történetem az, amelyet holland lakótársunk, Aryan, magas, csinos szõke gyerek mesélt el, egy új generáció szülötte, aki elmondta, hogy elõször gimnazistaként hallott tételesen, tananyagként a faji kérdésrõl, és egyáltalában nem értette, mi a probléma. Annyira nem, hogy hosszú töprengés után döbbent rá, hogy de hiszen az õ legkedvesebb barátja, akivel évek óta egy osztályba jár, tulajdonképpen feketebõrû! Addig ugyanis egyszerûen nem vette észre.

Nekem, mint kívülálló kalandornak, nem kellett szembesülnöm e kérdés teljes mélységével, noha készen álltam rá, sõt kívántam is. New York hatalmas emberanyagából valami ördögi véletlen folytán mégis egy rosszkedvû magyar bölcsész jutott nekem, és a multikultúrával való személyes találkozásom az esztétikum és érzékiség mezejében maradt. Ez pedig, lehet mondani, maga volt a tiszta gyönyörûség és a Paradicsom. New York, ahol legtöbb idõmet töltöttem, elbûvölt az emberek sokféleségével, és mindennapi utcai zarándoklataim alatt nem gyõztem gyönyörködni az emberi arc és alak szépséges változatosságában. Magyarország ehhez képest rettentõen egyhangúnak és zártnak tûnt. Boldog voltam attól, hogy mennyi mindenféle emberrel beszélhettem, hogy rajtuk és eredetükön keresztül az egész Földgolyóra láthattam testközelben, mindent megkóstolhattam, amit az emberek valahol a Földön esznek, és minden utcasarkon egy másik világba nyerhettem bepillantást. Voltak nagyon jó történetek, és szerettem az örökké lehetséges kommunikációt minden teremtménnyel, akibe belebotlottam. A metrón mellettem ülõ fekete lány megkérdezte, nincs-e nálam valamiféle arckrém, adhatnék belõle, mert száraz a bõre, és a zöldségesnél, mikor a baseball-labda méretû avocadókat válogattam, termetes fekete asszonyság szólított meg, hogy e csodás gyümölcs elkészítési lehetõségeirõl társalogjunk.  Lakótársaink többnyire keletiek voltak, kínai, koreai, japán fiúk-lányok, indiai barátainkkal azóta is tart a kapcsolat. Számomra ez lett a multikultúra, a tökéletesen szabad emberi beszélgetések színtere, szemet és szívet gyönyörködtetõ, kalandos, izgalmas és gazdagító.

Itthon: magyarságom evidencia, nem elv. Leginkább az általam legjobban használt, leginkább megszokott nyelv szempontjából létezik, bizonyos térbeli emlékekben, a gyerekkoromban, a nagymamám illatában és az állatkerti sétákban. Máshol nem tudnék huzamosabban élni, hacsak nem muszáj, és szeretném, ha idehaza temetnének el, a fene tudja, miért. És ezzel kész. Ezeken kívül, elnézést kérek, nem vagyok magyar. Világpolgár vagyok/szeretnék lenni, aki mindazzal, ami itthon legtöbbnyire a magyarságot jelenti, nem tud azonosulni. Merthogy a magyarság itthon többnyire azt jelenti, hogy mi nem: nem cigány, nem zsidó. Ez a negatív definíció pedig nekem kevés és ellenszenves. Igenis, cigány vagyok, zsidó, fekete és ázsiai, és még amit akartok. Pont.

Mindegy már nekem, hogy ilyen vagy olyan politikai és személyes okból létezik multikultúra, de biztos, hogy ez az a közeg, amelyben életemben leginkább otthon éreztem teljes mivoltomat: magamat.
 

Bibliográfia

ABODY Rita
„Démonikus levelek”
Nappali ház, 1990. 4.

„A kalandor”
Nappali ház, 1997. 3-4.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu