LUDVÍK VACULÍK
A Schwarzenberg-palota lakatja

Az élet olykor nagy tervek és ideák nélkül is medret talál magának. 1969 után világossá vált, hogy sem én, sem mások még vagy százan nem tehetik be többet a lábukat valami újsághoz vagy kiadóhoz. Az emberek mégis írnak tovább. Abban az idõben fejeztem be Morcata (Tengeri malacok) címû könyvemet. És Ivan Klíma barátomnak is volt egy új kézirata. Neki támadt az az ötlete, hogy legépelteti a lehetõ legtöbb másolattal: valamennyit megtart belõle, a többit meg eladja; ebbõl aztán finanszírozni tudja az újabb gépeltetést. Kiderült, hogy néhány embernek van kész, megírt könyve, amit azonban nem adna ki senki: mégis szerették volna hallani róla mások, legalább a barátok véleményét. Így támadt valamiféle "Nem-kiadó" alapításának ötlete; a szamizdat szót nem szeretem, és nem is használtam soha.
 "Kiadónk" elsõ köteteit rangos, jónevû emberek adták: Pavel Kohout, Ivan Klíma, a költõ Jaroslav Seifert, akit még a szocializmusban is nemzeti költõként tiszteltek, mégsem kerülhette el a kiadási tilalmat. Továbbá Šotala, Jiri és Jan Trefulka (hogy külföldön is ismerhetõ neveket említsek): Végül 400 könyv lett belõle. Az "Edice Petlice",  (Lakat alatt) mellett alakultak más kiadók is. A miénk abban különbözött a többitõl, hogy törvénytisztelõ módon jelent meg: egy ki tudja milyen törvény szerint a szerzõnek jogában állt kéziratából néhány példányt készíteni. Hangsúlyozom, a "kéziratából"! Ez azt jelenti, hogy "kinyomtatott példányaink" mindegyike kézirat-jellegû kellett hogy legyen: rajta volt a szerzõ aláírása, és a címlap után ez a mondat állt: "E kézirat másolása tilos!" - Így másolták le ezt a kéziratot a tiltó mondattal együtt ötször vagy még többször. Mindenesetre a szerzõnek szignálnia kellett minden másolatot. Ha aztán valamelyik példány az állambiztonság kezébe került, nem tudhatták, mennyi létezik belõle. Fontos volt megfelelõ kalkulációt készíteni. A rendõrség igyekezett ezt "engedély nélküli üzleti vállalkozásként" kezelni. De én úgy kalkuláltam ki az árat, hogy csak a papírköltséget, a gépelési munkát (a kiadóknál szokásos tarifa szerint) és a kötészetet fedezte; a könyvek kartonba vagy vászonba voltak kötve. A köttetést nyilvános könyvkötészetek végezték, és ez többnyire mûködött is; bár világos volt, hogy a rendõrség itt jobban kontrollálhatja a munkánkat; de erre csak késõbb jöttek rá. Igen hamar lett egy szilárd fogyasztói körünk, akik elõre kifizették a pénzt, és itt ezrekrõl volt szó. Ez a kör az évek során erõsen megnõtt, úgyhogy a Petlice kiadó a legjobb napjaiban hét gépírót alkalmazott. Mindegyiküknek volt a megkülönböztetés céljából egy saját védjegye: azaz minden egyes gépírónõ számára úgy fogalmaztam meg a tiltó mondatot, hogy ez tartalmazza a nevét is. Amikor aztán az állambiztonság eléggé a nyomunkban volt, és lefoglalt példányokat tett elém, elég volt egy gyors pillantást vetnem erre a kis mondatra, rögtön tudtam, kinek a keze alól jött ki a termék, és melyik körbõl kerülhetett a titkosrendõrséghez.
 Figyeltem rá, hogy a könyvelésemet mindenki ismerje. Még a szerzõnek is fizetnie kellett a másolatért, ha kért belõle. Élveztem ezt a "vállalkozást". Eleinte megpróbáltam minden jelentõs szerzõt bevonni, késõbb nagyon sokat dolgoztunk azzal, hogy a kevésbé jelentõseket is ellássuk. Akkoriban még semmit sem tudtam a cseh irodalmat publikáló emigráns kiadók létezésérõl. Azt mondom, "ismert szerzõk", de azelõtt nem ismertem õket személyesen, csak a Petlice révén jutottam el hozzájuk. Én magam ugyanis ismeretlen voltam: legalábbis nem irodalmi vonatkozásban ismertek. Az 1967 júniusi írókongresszuson mondott beszédem és a 2000 szó címû manifesztum révén nagyobb ismertséget szereztem, mint két megjelent könyvemmel. Csak a Petlice kapcsán, "lakat alatt" ismertem meg személyesen Jiri Grušát, Václav Havelt és Jaroslav Seifertet. A Petlicére vonatkoztak elsõ beszélgetéseim Patocka professzorral és Václav Cernyvel is. Jiri Kolart úgy ismertem meg, hogy Petlice kiadványokat szállítottam neki, ezeknek vásárlója, elõfizetõje és mecénása volt: minden évben odaítéltük a legjobb könyvnek a "Jiri Kolar-díjat". A díj egy Kolar-kép volt és valami pénz.
 Pénz! Hogy mibõl éltem? Ezt a munkát persze ingyen végeztem, és ez csak kifogásnak volt jó arra, hogy miért nem tudok írni. De végül mégis csak muszáj volt, és Kolar volt az, aki egyszer azt mondta nekem a Slavia kávéházban: "Ha nem tudsz írni, írjál arról, hogy miért nem tudsz írni." Így jött létre 1979-ben a Cesky snar (Cseh álmoskönyv). A tengerimalacokból éltem: igen, a róluk szóló könyvet lefordították, és megjelent 11 nyelven, és bár a példányszám mindig kicsi volt, a honorárium pedig nevetségesen alacsony, pl. 200 márka, ez az akkori átváltás mellett sokkal többet ért. És emellett még komoly gondot okozott, hogy hogyan jutok hozzá a pénzhez, hogyan jelentsem be (eltitkolni veszélyes volt) és adózzam le: mert késõbb még az adóbevallásomat sem akarták elismerni, csak hogy azt mondhassák, nem fizetek adót, és mint "parazitát" zaklathassanak.
 A Petlice mellett akkoriban még két fontos ilyen kiadó volt: a Kvart, Jan Valdislav kiadója, õ még a könyvkötést is maga végezte amatõr módon. Az Expedicét Václav Havel alapította és vezette: õ magára vállalta a felelõsséget az egészért, azaz nem kérdezte meg a szerzõket, azt gépeltette le, ami neki tetszett, és a saját nevével írt alá minden példányt. 270 cím jelent meg nála. Ezt az írói munkát és kiadói tevékenységet persze olyan emberek is figyelemmel kísérték, akik, mielõtt betiltották volna õket, irodalomkritikákat írtak. Úgyhogy ennek most újra nekifogtak, és ezzel létrejött a nemhivatalos irodalomkritika is: önálló füzetekben kezdtek megjelenni, amelyek szintén "földalatti" kiadványok voltak.  Az Expedice, mint sok más kiadó, azzal foglalkozott, amit kiválasztott. A válogatás a kiadó mindenkori ízlése szerint történt. A Petlice - ez egy további sajátossága volt - tartózkodott a mûvek mindenfajta értékelésétõl. Igazi feladata az volt, hogy biztosítsa egy mû fizikai létezését, és megsokszorozza a példányok számát - az értékelés ezzel szemben a jövõ dolga és az esetleges tényleges kiadóé. Ezért jelentek itt meg a próza és a költészet mellett a filozófia, történelem, mûvészetkritika stb. területérõl való mûvek is. Volt sok memoár-irodalom. Itt jelentek meg például Sacher tábornok emlékezései, aki a keleti fronton harcolt a nácik ellen, és 1977-ben lefokozták - a Charta 77 aláírása miatt: ezt a mûvet annak idején Jiri Grusa szerkesztette meg igen gondosan, még kis térképeket is tett bele, és írt hozzá utószót. Ahhoz tartottuk tehát magunkat, hogy milyen fontosnak látszott egy kézirat, nem pedig egyoldalú esztétikai szempontokhoz. Hallottunk emberekrõl, akik megírtak egy könyvet, de kilátástalannak tûnt, hogy ezzel bárhol is próbálkozzanak, vagy akik nem is hallottak a tevékenységünkrõl. Egy igen ismert szerzõ, aki azonban be volt tiltva, és lassan feledésbe merült, Edvard Valenta, bénultan feküdt otthon, két kézirata volt a fiókjában; az egyiket befejezettnek tekintette, a másikban még nem volt biztos. Alig hallott, érthetetlenül beszélt, én papír és ceruza révén váltottam szót vele, a felesége segített. Szívesen adta az elsõ kéziratot a Petlicének, a felesége írt alá helyette. A másodikat azzal a megjegyzéssel adtuk ki, hogy a szerzõ még bizonytalan volt, döntsön egyszer róla valaki más. Ezt a tételt már nem láthatta, rövidre rá meghalt, gyakorlatilag az utolsó pillanatban érkeztünk.
 Eleinte eszünkbe sem jutott, hogy valami nagy dolog, amit csinálunk. De hogy mekkora jelentõsége volt, azt azon vettük észre, hogy hirtelen az állambiztonság kezdett követni. A kéziratok ugyanis külföldre is kijutottak, ott cseh kiadóra találtak, és olykor még más nyelveken is megjelentek. Ily módon jutott el a hír a világba a nálunk honoló rossz állapotokról. Ezen kívül a hatóságok azzal is akarták nehezíteni a munkánkat, hogy elkezdték kiadni addig tiltott és agyonhallgatott szerzõk munkáit: ez történt Jiri Šotala, Bohumil Hrabal, Jaroslav Seifert és mások esetében. Ez voltaképpen a mi sikerünkként fogható fel. A Petlice és más kiadók környékérõl merült fel Seifert Nobel-díjra való felterjesztésének ötlete. E miatt a javaslat miatt állandóan kihallgatásokra citáltak minket, engem két napra le is csuktak, - amikor aztán Seifert tényleg megkapta a díjat, a rendszer ezt a saját sikereként próbálta eladni.
 Fontos esemény volt ránk nézve a független cseh irodalom támogatására szolgáló dokumentációs központ létrehozása. Vilem Precan történész alapította, a helyet Karel Schwarzenberg bocsátotta rendelkezésre scheinfeldi kastélyában, Bajorországban. Ez a központ mindmáig ott található. Fennállása során érdekes gyûjtemény jött itt össze publikálatlan irodalomból, olyan irodalomból, amelyet cseh emigránsok adtak ki, mindenfajta illegális folyóiratokból és publikációkból. És egy ezzel kapcsolatos átfogó levelezés, amelyet egyszer biztosan hozzáférhetõvé tesznek, s amelybõl a viszonyok és a kapcsolatok imponáló képe rajzolódik majd ki: mert ezek nagyon sokrétû kapcsolatok voltak eltérõ és keresztezõdõ érdekekkel. 1977-tõl kezdve ez a központ dokumentációs és információs centrummá is vált a Charta 77 számára.
 Ide küldtünk két (önkéntes) "kötelespéldányt" minden kiadványból. Amikor aztán 1981-ben megindítottuk az Obsah (Tartalom) címû irodalmi havi folyóiratot, ebbõl is küldtünk. És Vilem Precan munkáinkról információkat, összefoglalókat és fordításmintákat juttatott el külföldi kiadóknak és szerkesztõségeknek: és ezzel valóban olyan megbeszéléseket készített elõ, amelyek aztán sok könyv és cikk megjelenéséhez vezettek. Ugyanakkor elküldte nekünk az ott megjelent irodalmat, amihez nálunk nem lehetett hozzájutni. Az együttmûködésnek ebben a szakaszában az állambiztonság szemében az én tevékenységem is túlságosan veszélyeztetni látszott a szocializmust. Minden hónapban rendszeresen kihallgattak. De ez mindkét részrõl merõ rutin volt: én üldögéltem ott néhány óra hosszat anélkül, hogy válaszoltam volna, és ennél többet nem tudtak velem csinálni.
 Mivel a legnehezebb pillanatban kiálltam a tûzpróbát, és ezek után úgyszólván bevehetetlenné váltam: pusztán attól, hogy ezt tudták rólam. Egyik évben ugyanis egy elsõ osztályú zsarolást rántottak elõ a kabátujjukból: vagy abbahagyom a Petlicét, vagy emigrálok, vagy... közzétesznek egy nagyon intim fényképet az életembõl. És akkor valami nagyon figyelemreméltó dolog tudatosodott bennem: ha az ember meg akarja õrizni az integritását, egész lényét kell megvédenie, beleértve a "vétkeit" is. Éppen ezért, mert csak a jóhírüket akarták megmenteni, váltak sokan a rendõri erõszak szánalmas eszközeivé, tárgyaivá. Én nem engedtem, és õk valóra váltották a fenyegetésüket. Elég különös volt.
  A Petlice-beli tevékenységemtõl egész családomnak szenvednie kellett. A fiaim nem járhattak gimnáziumba és fõiskolára, a feleségemet hátrányok érték a munkahelyén. "Írjon Vaculík úr, amit akar, és ne törõdjön másokkal" - ezt kérte tõlem a vizsgálótisztem. Ez szánalmas volt és nevetséges. Eddig nem sokat írtam errõl, nem foglalkoztam vele közelebbrõl, és most sem fogok.
 A beszélgetések során gyakran felteszik a következõ kérdést: Mit szeretne (és mit nem szeretne) újból átélni, mit bánt meg, mit csinálna másként, ha a múlt megismétlõdne? Sose vettem a fáradságot, hogy megfogalmazzam a választ erre a kérdésre. Ahogy volt, úgy volt. Úgy viselkedtem, ahogy a szükség megkívánta; nem mondom, hogy úgy volt a helyes. Semmit sem szeretnék újra átélni, és semmit sem akarok korrigálni. Mivel ugyanis majdnem soha nem foglalkozom a múlttal, hacsak rá nem vesz erre valaki. Mint most önök.
        (Prága, 1998. február 5.)

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

VACULÍK, Ludvík
Cseh álmoskönyv
Kalligram, 1998

"Nyugállományban"
Magyar Lettre Internationale, 32

KLÍMA, Ivan
Szerelmes nappalok és éjszakák
Európa, 1998

Várd a sötétet, várd a fényt!
Európa, 1999

Szerelmes beszélgetések
Európa, 2000

ENZENSBERGER, H. M.
"Emlékezés egy tumultusra"
Magyar Lettre Internationale, 32

HRABAL, Bohumil
„Totális félelmek”
Magyar Lettre Internationale, 5

ŠKVORECKY, Josef
Csoda
Európa, 1993


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/