Kótai Tamás mûvészetérõl

Kótai Tamás 1959-ben született Makón, 1971-tõl Szentendrén él.
Talán innen eredeztethetjük mûvészetének kettõs gyökerét, egyfelõl az alföldi magyar népmûvészet formavilága, archaikus szimbólumok – az út, az oszlop, a tulipános láda, a kapu, a torony, tehát a horizontálisan elterülõ felületet vertikálisan tagoló formák –, illetve a keresztszemes hímzések hatottak rá, másfelõl gondolkodásmódját meghatározza a szentendrei mûvészaura, az Európai Iskolás hagyomány, a Bálint, Vajda, Korniss emlékét idézõ „konstruktív szürrealizmus”, „mágikus geometrizmus”. Mindezeket egyéni érdeklõdése, a távoli, egzotikus és az õsi, misztikus kultúrák iránti vonzalma egészíti ki. A kutlikus és rusztikus formák, a mágikus és primitív dekorativitás (keleti szõnyegek, pajzsok, mitikus ábrák) sokáig jellemezték formavilágát.
Kótai 1981-tõl 86-ig végezte el a Képzõmûvészeti Fõiskola grafika szakát. Alkotásmódját mindmáig befolyásolja ez a grafikus kiindulópont: a manualitás, a míves megformáltság, a rajzosság, a formák aprólékos kidolgozottságának szeretete, a hanyagul odavetett, elkent, indulati, expresszív stílussal szemben. A letisztultság, a mûgond, a kifelé irányuló összeszedettség és fegyelmezettség Kótainál elmélyült befelé fordulással, lírai szubjektivizmussal és meditatív individualizmussal párosul. A kordában tartott érzékenység, a fegyelmezett keretek közé szorított líra különösen a 80-as évek végének és a 90-es évek elsõ felének mûveit jellemzi, az évtized végére a „Rajzok” címû kiállítással eredeztethetõen Kótai mûvészete oldottabbá, lágyabbá elengedettebbé válik.
A szentendrei Mûvésztelepi Galériában, 1994-ben megrendezett összefoglaló jellegû kiállításban szereplõ „Kályhatakarók” és a 93-as, 94-es évek termését jelentõ „Pajzsok” és „Pajzstakarók” heraldikus emblémák, stilizált jelekbõl építkezõ alkotások, melyek homogén, egységes hátterére helyezi rá eklektikus motívumait a mûvész. A stabilitásra, a szimmetriára, az egység kihangsúlyozottság megteremtésére törekszik Kótai, archaikus, szakrális jelképrendszerét dekoratív stilizációval alkalmazza. Színvilágát az intenzív, drámai színek használata, a vörös, az arany, a fekete mély, telített tónusai jellemzik. A mûvekben az indián takarók, keleti szõnyegek, magyar keresztszemes hímzések mintájára a motívumok ornamesként vannak jelen, elrendezésük mellérendelõ, kapcsolódás nélküli, statikus. Kótai elõre megkonstruálja a kép szerkezetét, izolált formáit ismételve sorolja egymás mellé, inkább a külsõ harmóniára, mint a kép belsõ dinamizmusára helyezi a hangsúlyt. A választott nagyméretû vászon-akril technika és a sokszorosított grafika személytelensége is ezt a távolságtartó rejtõzködõ magatartást erõsíti meg.
Éppen ezért jelentenek olyan nagy változást oeuvre-jében a rajzok megjelenése, melyekbõl elõször 1996-ban rendezett kiállítást. Nem véletlenül nevezik különbözõ kritikusai „árnyékhieroglifáknak”, „lélek-design”-nak, „képi monoszok”-nak ezeket a rajzokat.
Lágyabbak, oldottabbak, mint az elõzõ korszak alkotásai, a mûvész által eddig merevebben, ridegebben alkalmazott jelek és motívumok kontúrjai most gyakran elmosódnak, gyengédebbé, személyesebbé és egyben összetettebbé, bonyolultabbá válnak. Kótai a legegyszerûbb eszközökre redukálja a formai kifejezést, lemond a színekrõl, az akrilfesték és a nyomat technikáról is, és papírra ceruzával készít kis méretû rajzokat. Ezzel a szimbolikusan is értelmezhetõ gesztussal mintegy megszabadítja mûvészetét a rárakódott sallangoktól, és a saját maga által eddig épített világ tudatos és szisztematikus átértékelését, új alapokra helyezését végzi el. A rajzok finomsága, érzékenysége, a formák – ezek az élõ és lélegzõ, antropomorf jelek – egymással való szerves, organikus kapcsolata a látványos képszerkesztés helyett mély, alázatos befelé fordulást, egy intim érzelem- és gondolatvilág szabad, gátlástalan feltárását mutatja. A meghatározhatatlan, hol organikus absztrakt, hol szimbolikussá lényegített különös jelrendszer egy olyan elementárisan és zavarba ejtõen személyes, lírai világba enged bepillantást, mely érzelmi gazdagságával szinte lehengerel. Kótai ezeknél a mûveknél nem törekszik befejezett tökéletességre. Vállalja a személyes aszimmetriát, a formák törékeny esetlenségét, öntörvényû szabálytalanságát. Ezektõl a mûvektõl már nem idegen a tépelõdõ meggyötörtség, a lélek mélyrétegeibõl spontánul felszínre törõ képek. A tûz, a mérleg, a kút, a kereszt, a pecsét, valamint az oválisok, a mandalák, a meandervonalak és a rombuszok egy-egy képmezõn belül szerves egységet alkotnak, különös, mély teret hoznak létre. Némelyik rajzon totemisztikus õsállatra vagy vízi élõlényre emlékeztetõ, pikkelyre, szõrre, emlõre és csápokra asszociáló formákat fedezhetünk fel. Általában tehát elmondható, hogy bár a „Rajzok” ábrái és motívuma látszólag szabálytalan esetlenséggel sorolódnak egymás mellé, valójában Kótai Tamás egy szerves, megfellebbezhetetlen képi rendet, új koherens egységet hoz létre.

              Merhán Orsolya


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/