(1)

Rezeg a feje.

Olyan, mint amikor elõkaparnak valahonnan Dél-Amerikából egy aggastyán nácit, százak meggyilkolásában bûnöst, mutogatják a tévében, egy elhülyült, trotty szemét a kamera elõtt, alig áll a lábán, a könnye összefolyik a nyálával, itt van, õ az: de tényleg õ? Ugyanaz, vagy ki a fene? Egészen és csöppet sem õ. Mit kellene csinálni vele, mégis, mi volna a helyes és van-e olyan.

Nincs helyes. Látszik az idõ. Csak látszik az idõ, és én nem tudom, mit jelent, látom, de nem értem, hogy mi a csoda az idõ. Túlvisz mindenen az idõ.

Állítólag, komoly tanulmányok szerint, 100 millió áldozata van annak a hatalmi szisztémának, amit az egyszerûség kedvéért, vagy minek a kedvéért, kommunizmusnak szokás nevezni. Százmillió ember, és akkor az volna a feladat, hogy valahogy felfogjuk, az mekkora is. Ezt a számot elõször Dosztojevszkij írta le az Ördögök nek úgy a közepe táján: „ ha radikálisan levágunk százmillió fejet, és ezáltal könnyítünk magunkon, biztosan átugorjuk az árkot." Radikálisan, hát igen.

Átugrani az árkot.

„ Kétségtelenül gyönyörû gondolat, de legalább annyira összeegyeztethetetlen a valósággal, mint" stb. Mint micsoda? Persze, ilyen mennyiségeket nem lehet felfogni. Nem ennyit, de igazából semennyit sem, nem veszed be. Embereket mennyiségileg megölnek. Kvótákat adnak meg, és azokat a kvótákat aztán teljesítik. Tehát hogy Ipszilon járásban iksz számú lakost politikai okból likvidálni kell, ez az ukáz. Embereket politikai megfontolásból megölnek, olyan politikai formációk jönnek létre, amelyekben meggyilkolnak embereket, hogy ez, ugye, szokásos történet, ez volna a szokás, rendben van, eddig valahogy sikerül. A számokat pedig, összeg, sorminta, egy csomó unalmas nulla, a számokat hagynod kéne a pokolba.

Aztán meg mégsem hagyod. 100.000.000.

„ Százmillió fej levágását ugyanolyan nehéz véghezvinni, mint propagandával átalakítani a világot. Sõt, talán nehezebb is, kivált Oroszországban ", írta Dosztojevszkij. Ezt találta ki, ilyesmiket, még 1872-ben. „ Egy ilyen vérfürdõt a legjobb körülmények között sem lehet ötven, vagy mondjuk, harminc évnél hamarább befejezni, mivel mégse birkák azok, úgyhogy bizonyára nem hagyják csak úgy lemészárolni magukat" , mondja az egyik muksi, „ negyvenöt éves sánta gimnáziumi tanár" . Mondja ez a sánta.

Mondta Fjodor Dosztojevszkij, õ így gondolta ki. De honnan vette? Oroszországra mutat „ egy titokzatos index, mint olyan országra, mely a leginkább képes a nagy feladat elvégzésére." Honnan tudta ilyen pontosan? „ Az emberiséget osszuk két egyenlõtlen részre. Egy tized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok pedig szükségképpen elveszítik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak ." Így valahogy: birkák, sánta tanító, kénszagú mese.

Mert ez az egész, az Ördögök a százmillióval együtt, mégis csak regény. Regény, szép regényes, kiadták kötve-fûzve. „ Tömörüljünk és szervezzünk csoportokat az általános rombolás végett ", persze, ilyesmi mondatok, viszont semmi vérszag. És ezek is itt, az én mondataim, ezeknek sincs semmi közük ahhoz, ami történt , és aki leírja, annak sincs fogalma arról, milyen az a szag. Nem tudja igazán , mit jelent az, hogy elvisznek embereket, és megölik õket.

El viszik, meg ölik, egy ember, kettõ, néhány tucat, irdatlan tömegek, hogy hol a határ és mi az igazság.

Teljesen mindegy, igaz-e, mert, például, az milyen értelemben igaz vagy nem, hogy az oroszok még 1956-ban is vagonszámra vitték el innen a gyerekeket, hogy árvaházakat, javítóintézeteket ürítettek ki. Tény vagy nem, bebizonyítják vagy nem, mindegy.

Nem mintha akkor pedig csupán hallgatni volna lehetséges. Legjobb volna persze szó nélkül lenni, hallgatni tuti, ha nem beszélsz, legalább nem hazudsz, vagy nem úgy hazudozol. Úgy, mint a vízfolyás. De hát beszélünk, nem?

Mindenki mondja, nemde, a magáét, és egy van, méghozzá az az egy van, hogy nem szabad nagyon elhinned, még saját magadnak sem, csak kicsit szabad elhinned, akkor talán valami mégiscsak lesz belõle. Nem elhinni, hogy te majd leírnád szépen, leírod a te nyelveden azt, ami van. Az igazat.

A múltkor mutattak a televízióban egy öreg magyart, aki negyvenhat vagy ötvenhat vagy hány esztendõt töltött szovjet koncentrációs táborokban.

Próbált valamit elmagyarázni ez az ember.

Elfelejtettem, hogy 45 év, vagy mennyi év, tíz ide-oda, nem tétel. Nyilván nem figyeltem oda rendesen. Motyorog az orra alatt, ide-oda járt a szeme, nem hiszem, hogy az ijedtségtõl, nyilván így szokta meg. És próbálta elmondani azt a micsodát. Van neki egy cirill betûs paszportja, bumázska, szorongatja a papírjait, néha belemutatja a képedbe.

Tud ez még egyáltalán magyarul?

Mi a szart lehetne mondania, mit tudsz, öreg, amit bárki más nem. Sorolod az éveidet, azokat a helyeket, ahová vittek, az egész hihetetlen életed, elmotyogod, hogy meg kell dögleni, és bámulsz rám a riadt szemeddel? Embereket, akikkel együtt voltál, és nem tudod, mi lett velük? Mi lenne, mit gondolsz, hát meghaltak, baszd meg, és elkaparták õket.

Hallgass inkább. Aludj inkább, aludj, kis öregem.

Átugrani az árkot.
 
 

(2)

„Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élõt nem látva körösleg,
Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság,
S ami elõbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót: – ott Rom kivána tanyázni. "
(Vörösmarty Mihály: A rom )

Leszakadt házfalak, a körútra kifordult lakások. A légópince, az orvosi-fölszerelés-játékom. Pinceszag volt, az jó volt. A húgom súlyos betegsége, ez nyilván néhány héttel elõbb lehetett, mégis akkor. És az, hogy nem megyünk el mégsem. Hanem maradunk. Errõl akkor persze fogalmam sem volt: mégis, valami volt. Ez elég jó helyzet. Nem csinálok semmit, kinézek az ablakon, de nem én nyitom ki, nem csukom be, annyit csinálok csak, hogy lecipelek magammal a pincébe egy játékot. Az Élmunkás hídról a körút felé tüzelõ tankok miatt kiköltöztetnek a cselédszobába, ott nem olyan veszélyes. Ez megvan, és jó így. Nem csináltam semmit sem, nincs történetem, 1956 mégis valahogy erõsen bennem van. Ha csinálsz bármit, az nyomban elkezdi írni a történetét. Akik csinálták, részt vettek vagy meglapultak, azt csinálták, hogy meglapultak, azoknak van történetük.

A történet pedig jó, mindegyik, talán még a nem igaz történet is. 56 azoké, akik részt vettek benne. Bármilyen részt. Akik nem, azoké, sajnos, nem, ezt nem lehet utólag megcsinálni, fölmelegíteni, bármely pontos és tárgyszerû tudás és remekül sikerült megemlékezés, akárhogy lehelgetik, valahogy jéghideg.

Ez onnan jutott eszembe, hogy olvastam egy történész cikkét egy öregember 56-os könyvérõl: egy szakember némiképp viszolygó írását egy, mondjuk így, résztvevõ történetérõl. A történész szerint az öreg nem tud fogalmazni, rosszul írja le a neveket, összekever dátumokat, lopkod olyan könyvekbõl, amelyeket pocskondiáz, ferdít, kirohan, gyûlölködik, ráadásul zsidózik is, nagyjából nyilas, és mindezt egy másik lap dicséri. Simán elhiszem. Minden történet használható politikai szempontból, eléggé régi ügy, simán elhiszem, hogy gusztustalan: de ezt csak úgy mondom, a könyvet (meg a sajtóvisszhangot) nem olvastam, és eszem ágában sincs elolvasni. Nyilván én is viszolyognék, viszont nincs kedvem direkt viszolyogni, nem épp erre hajtok. Mégis, azt gondolom, az aktualitásoktól, ha ez megengedhetõ, kicsivel távolabbra húzódva, hogy én nem ítélnék ilyen könnyen. Valahogy, a viszolygásomon is túltéve magam, nem ítélném meg ezeket a gyûlölködõ, fázós lelkû öregeket. Itt – bármilyen „történelemtanári" köntösbe bújtatva is, bármennyire gusztustalan aktuálpolitikai térbe vonva – , egy szerencsétlen, hát, mondjuk, „nem normális" ember beszél, nyilván alig artikulálva, más szerencsétleneknek. Szintén nem túl normálisoknak.

Beleértve engem is, csak legfeljebb én nem hallgatok oda, mindent mégsem lehet csupa együttérzésbõl végighallgatni. Ez kinek árt. Miért volna jobb, ha nem beszélne. Mert nem úgy volt , ahogy leírja? Biztos nem.

Elõször is, ezeknek az embereknek egyszerûen csak túl sok jutott ki.

Túl sokat kaptak a szájukra. Aztán meg, aki részt vesz valamiben másokkal együtt, az persze, hogy a maga részét veszi ki, onnan, arról a helyrõl látja másokét, és ez a történet persze hogy nem „a valóság", nem felel meg a valóságnak, nem referál a valóságra. Csak arról, akié a történet. Az én történetem rólam beszél. Olyan, vagy inkább az, ami vagyok.

Az anyám mesélte egyszer, milyen volt 1956 Szilveszter éjjelén a pesti utcán. Jöttek valahonnan hazafelé, és hogy milyen is volt az, ahogy az emberek csoportokba verõdve, némán mennek az alig kivilágított körúton, és fújják a papírtrombitájukat. Egy embercsoport. Nagy hideg. Nagyjából mindig Szilveszter van. Vagy mi. Szilveszter után, de csak valamennyivel. Ez marad. Mennek a jeges hidegben, fújják a papírtrombitájukat, senki nem szól, nem nevet senki.
 
 

(3)

„Lövöldözzetek csak, én meg közben növelem a távolságot, mely köztünk van. "
(James Fennimore Cooper: Nyomkeresõ )

Cseh-Szlovákián keresztül utaztunk egyébként. Prága és a német határ közt nincs autóút. Olykor semmiféle út sincs, effektív eltûnik az aszfalt valami vízfolyásban. Leírhatatlanul elhanyagolt helyek. Reménytelenség-színek. Van egy Dubi nevû kisváros a határ közelében, ahol kizárólag prostituáltak élnek. A német turizmusra való, hogy úgy mondjam, tekintettel. Csak nyilvánosházak vannak, az összes ház nyilván, az út szélén tarka kombinés lányok sorfala. Lehet kapni gipsz kertitörpét, minden méretben. Lányok és törpe. A sör fillérekbe kerül. Bármi fillérekbe kerül. A határ után gyógyfürdõhelyek és kelet-ipari táj, Drezdáig sincs rendes út, aztán Berlinig Hitler-autópálya, azóta nem nyúltak hozzá. Ezek jelek. Túl azon, hogy különféle dolgok, jelek is, és aztán ki mit olvas el, tisztára, mint a Nyomkeresõ ben.

A metál BMW, messze túl azon, hogy egy „szép"-re dizájnolt, kitûnõen megkonstruált és legyártott ipari termék, a jobb-konzeratív, „kapitalista", középosztálybeli cé-dé-u/cé-es-u-polgár egyik jele. Az összes német barátom baloldali. Baloldali nem áll szóba jobboldalival, ha metál BMW-d van (vagy Mercedes), felejtsed el, nem áll szóba veled. Inkább akárhány halavány rózsaszínû Trabant (vagy Wartburg). Nem inkább , mert trabantossal föl se merül, hogy ne, sõt, õ megy oda. Ezerszer inkább Trabant.

Inkább végtelenszer.

Végtelenszer inkább trabantot kér, de ez most komoly, nem tréfából, vagy hogy anti-dizájn, azért, nem mert annyira borzasztó, hogy már szép, hanem egy-az egyben kell érteni, és mivel a trabanttal az van, hogy nem halad csak pöfög és ereszt, tehát csupán luxusigényeket bír kielégíteni, a lélek luxusát, haladni viszont mégiscsak kell, tehát arra használja a lepattant (a jel mivoltát lepattintották, lepiszkolták róla) amcsi Fordot.

Kinyitja, be se csukta, amikor beszáll, úgy bekúrja az ajtót, hogy jöjjön le egy kis zománc még, és egybõl betalál a slusszkulccsal. Látja. Ezt látja, szagolja is stb., elég büdös, be van bagózva.

A trabantot nem látja. Csak jel. A BMW-t sem. Átlát rajtuk, ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén. Van olyan ugyanis, amit nem is képes megpillantani anélkül, hogy ne rögtön az egészre, „a társadalom szerkezetére", „termelõerõkre" meg ilyesmire lásson. És ez akkor a s zovjet ó nió. Hogy nincsen ember és nincs dolog, te meg én és ez meg az, hanem a „ puszta szociális konstrukció" van csupán, „a termelési viszonyok odakint", a zavaró tényezõket nem muszáj meglátni.

Hogy ki kell a zavaró tényezõt onnan emelinteni, és nem a nem-meglátás, inkább ez a nagyon is észrevétel és kiemelés volna a s zovjet ó nió? Na igen. De láttál-e már baloldali, nem túl gazdag, viszont nyugatnémet (márka van a zsebében), végtelen kedves entellektüelt végtelenül empatikus-baráti arckifejezéssel odalépni keletmagyar, bugyi-középkék ladából kikászálódó kisemberhez? Ha láttál, akkor tudod, milyen õszintén ártatlan dolog is a s zovjet ó nió. Ha nem, persze akkor sincs nagyobb vész.

Bibliográfia:

KUKORELLY Endre

A Memória-part

Magvetõ, 1990

Egy gyógynövénykert

Magvetõ, 1993

Napos terület

Pesti Szalon, 1994

Mintha már túl sokáig állna

Jelenkor, 1995

Kedvenxc

Jelenkor, 1996

H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.

Jelenkor, 1998

A rom. A Szovjet ó nió története

Jelenkor, 2000 (elõkészületben)

„A Közért. Megjegyzések az irodalomról"

Magyar Lettre Internationale, 20

„Édes Kelet. Berlin szívközép"

Magyar Lettre Internationale, 22

„Irónia és melankólia"

Magyar Lettre Internationale, 24

(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)

„Beszélgetés a posztmodernrõl"

Magyar Lettre Internationale, 29

(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)

„A 84-es kijárat"

Magyar Lettre Internationale, 32

(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)

„Egy másik Alte Schmiede beszélgetés"

Magyar Lettre Internationale, 34
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu