Van-e veszélyesebb dolog, mint ilyen globális dolgokról beszélni a kultúrában. Hát persze, hogy van, csak retorikai volt a kérdés. De az, hogy minden kérdés retorikai, nem jelenti azt, hogy bármit lehet mondani. Illetve lehetni lehet, de érdemes-e. Aha, ezt most nem tudom megoldani. Na, szóval ez, hogy Amerika, meg Európa mint olyanok, mint kulturális (id)entitások, hát, nem tudom. Meg a 19. század így meg a 20. úgy, meg ilyenek,

kultúrtörténet mint olyan, a világ mint falu, minden mint minden meg minden, és minden így frankón individualizálva van, és ilyenkor muszáj arra gondolnom, hogy Amerika az ez és ez és ez és ez, pl., hogy csak emberekkel vagdalkozzunk, Homi Bhabha, Max Hardcore, Mike Tyson, Willard Quine, Zsa Zsa Gabor, egy nevesincs sziú, akit egy nevesincs angol nyomott le háromszáz éve, Kimberley Gildersleeve, aki arra bizonyíték, hogy vannak harmadik típusú találkozások, és én magam is Amerika vagyok, amikor New Yorkban idõzöm, nem beszélve arról, amikor hazajövök. És ezeket bizony hiába emlegetem egy kategória alatt, attól nem fogok többet érteni semmibõl.

Amerika nincs is.

Amikor arról kezd szó lenni, hogy a világ merre tart, akkor rémülten gondolok

mindenféle konkrétumra. Például hogy az a nganaszan sámán a tajmir-félszigeti végtelen tundrán bandukolva szintén arra tart-e, amerre a világ, és ha nem, akkor mirõl is beszélünk.

És akkor hogy mi az, hogy Európa. The Continent, hogy pontosak legyünk. Dán falvakkal, albán városokkal, Kasztíliával és Odesszával. Mint Hawaii és Alaszka, LA és Boston, ég és föld.

Megbocsátó vagyok egyébként az efféle beszélyekkel kapcsolatban, még minõségi különbségeket is felfedezni vélek közöttük, sõt olykor magam is bekapcsolódom. De csak úgy, ahogy az asztrológiai diszkurzusba: szíves örömest, csak azt ne kelljen elhinnem, hogy az égitestek is benne vannak a diszkurzusban. Én magam azonban minden szelídségem és esetleges épületesnek látszásom mellett is destruktív vagyok ilyenkor.

Amikor azt mondják, hogy amerikanizálódás, akkor mindig rögtön utána jön az, hogy Hollywood, McDonald's, Coca-cola, Disneyworld. És ezeknek a mindenütt-jelenvalóságára van alapítva a tézis, sajnos. Benvenuto (példának okáért) kiugrik Moszkvába, végigtép a Seremetyevo–Vörös tér–Bálsój Tyiátr háromszögön, mint egy jenki turista, útközben lát

három Mekit, hm, hm, hát akkor itt is Amerika van. Így képzelem. Legalábbis csak így lehet leírni ilyen mondatokat: „Harminc éve egy olasznak egy angliai vagy oroszországi utazás azt jelentette, hogy egy másik világba került; ma Londonban vagy Moszkvában teljesen otthon érzi magát. Mivel Anglia, Oroszország és Olaszország idõközben egyaránt

amerikanizálódott." De most tényleg, ha Novoszibirszkben még tizenkilenc McDonald's

nyílik, akkor ott eltörlõdik a történelem, vagy mi? Kimosódik az agysejtekbõl, felszívódik a szocialista lakótelepek betontengere, felveszik az anglikán vallást? A kolozsvári McDonald'sba hiába megyek be a leggyanútlanabb otthonosságérzettel, és tényleg ugyanaz minden, a piros sapka, a plexitáblák a pult fölött, a big mac, de semmi sem ugyanaz,

önkéntelenül is muszáj észrevenni, hogy ez a budapesti McDonald's-effektus a négyzetre emelve. Vagyis Amerikában a lenézett junk food szimbóluma, olcsó és proli, Budapesten

delikát finomság, középáras és középosztálybeli, Kolozsváron meg mennyei manna, drága és a gazdagok fõ repihelye. Hiába kapod ugyanazt, ez nem ugyanaz a McDonald's. Nem ugyanaz az SLT. Nem ugyanaz az Amerika. Ahány hely, annyi amerikanizáció. Az amerikanizációnak csak russzizált, hungarizált, italicizált, maorizált és nem utolsó sorban amerikanizált változatai vannak.

Benvenuto felemlegeti a régi közhelyet, melyet fõként régi európai értelmiségiek

dajkálnak, „hogy Amerika uralja a tömegkultúrát, míg a magas kultúrában… még mindig mi, európaiak dominálunk", majd kijelenti, hogy sajnos, gyerekek, már nem. Már a magaskultúra is Amerikáé. Benvenuto egyik fõ hivatkozási alapja a humántudományok területe. Nos,

valószínû, hogy Európában az Amerikai tempó egyre dominánsabb a humántudományokban, de maximum abban a mértékben, ahogyan az amerikai humántudományokat határozzák meg európai szerzõk. Lehet, hogy Európában is az amerikai sztárkultusz diktál, de az összes sztár európai. Lehet, hogy Európában egyre inkább amerikai közvetítéssel olvasnak mindent, de fõként európaiak azok, akik odaátról (vissza)közvetítõdnek. Ha valaki bemegy egy erõsebb filozófiai szekcióval rendelkezõ amerikai könyvesboltba, gyorsan meggyõzõdhet errõl: ha – még ha a klasszikusokat leszámítjuk is, akik, ugye, mind európaiak – egy gyors pillantással végigméri, hogy kitõl/-rõl hány méter könyv van a polcokon, azt látja, hogy itt bizony Európa az úr. Ha mondjuk Kant az egy méter, akkor Derrida kettõ, Nietzsche kettõ és fél, Heidegger három. Az egyetlen, legalább egy picit angolszász, aki viszonylag istenesen tartja magát, az Wittgenstein. A leghosszabb amerikai Rorty, úgy egy méterrel. Emerson, Mill, Peirce, Rawls vagy Davidson mind rövidebbek. Lehet, hogy az olyan, nagyon amerikai már-nemcsak-értelmiségi tömegmozgalmak, mint a feminizmus minden syllabus ellenére is elvan Kristeva, Irigaray vagy Cixious nélkül, ezeket ugyanakkor korlátozottabb mértékben is tudja

kiközvetíteni. Nyilván mindenkinek vannak csúnya történetei, de a – színtisztán amerikai – PC különféle válfajainak Európában azért belátható idõn belül nem lesznek olyan széles

körben elterjedt és olyan buta megnyilvánulásai, mint odaát. Errefelé más butaságok járják.

E közvetítõdési szisztémát persze Benvenuto is látja, amikor megjegyzi: „Néhány francia barátom, odahaza csupa ismert intellektuel, panaszkodik, hogy Olaszországban teljesen ignorálják õket. Erre azt szoktam felelni: igyekezzetek az USÁ-ban ismertté válni, amint megkedvelnek benneteket az amerikaiak, exportálni fognak Olaszországba is!"

De ez a panasz hangja.

De miért ne panaszkodjon?

Persze hogy panaszkodjon. Csak Benvenuto nem eléggé ismert Amerikában. Én is

azzal hitegetem magam, hogy ha amerikai lennék, már híres lennék.

Aztán van az angol nyelvnek egy jól etablírozott közvetítõ szerepe másfajta értelemben is. Ha úgy döntök, hogy azonnal szeretnék belemerülni a zulu elbeszélõ hõsköltészet vagy a finn filozófia vagy éppen Benvenuto életmûvének rejtelmeibe, akkor, tûnjék ez bármily

csúnya és felszínes megoldásnak, nem azzal kezdem, hogy megtanulok zuluul, finnül, olaszul, hanem biztos lehetek benne, hogy van egy, a legtöbbek által beszélt és messze-messze a

leggazdagabb könyvkiadási és fordítási kultúrával rendelkezõ nyelv, amelynek segítségével jó esélyem van arra, hogy tényleg megtudok a fenti témákról valamit. Hogy ez a nyelv

történetesen az angol – hát igen, ennek valóban beláthatatlanok a következményei, így azt sem látom be, miért lenne jobb, ha más nyelv lenne a közvetítõ, azt még kevésbé, ha több nyelv lenne, azt meg a legkevésbé, ha egyáltalán nem lenne.

A „Nobel-díj ideológia" és a „Nobel-díj paradoxon" inkább Benvenuto kultúrharcos érzületérõl árul el többet, mint arról, mi is a helyzet. De hát õ maga mondja, az igazság angolul beszél, õ viszont olaszul. (Én meg magyarul, vigyázzatok.) (És ha igaza van, és olaszul mondta, akkor nem mondott igazat, tehát akkor az igazság nem feltétlenül angolul beszél, vagyis mondhatott igazat. Ha viszont igaza van…) Nobel egy természettudós volt, aki, ha élne, szerintem nemcsak az általa alapított díj magas presztízsének örülne, de annak az iránynak is, ahogy a Bizottság tagjai az igazság fogalmát körülbelül értik. Magyarul, lehet, hogy Benvenutónak igaza van abban, hogy az igazság gazdagabb fogalom, mint ami a tudományos Nobel-díjak odaítélésébõl kiderül, s ily módon még az is lehet, hogy az igazság nem odaát van, Ameszba', de végtére is a fizikai Nobel-díjat kinek osszák ki, ha nem a csúcsfizikusoknak, és csúcsfizikus ott van, ahol csúcs háttér van, és bizony az nagy igazságtalanság, hogy mondjuk egy rendes részecskegyorsító annyiba kerül, amennyi Tanzánia 673 évi nemzeti jövedelme, minek következtében a tanzán elméleti fizika méltatlan hendikepet szenved, de könnyen belátható, hogy ott lesznek a legvalószínûbben a legnagyobb természettudományos eredmények, ahol a legtöbb pénz van. És ez tényleg az Amerikai Egyesült Államok.

És egyebek között éppen ez a többféle értelemben vett közvetítõ szerep az, amely

garantálja azt, hogy a rendszer elvileg nem lehet olyan homológ, „uniform", amilyennek azt Benvenuto látni szeretné. És itt válik világossá Benvenuto írásának az alcímben is sugallt kettõssége: van egyfelõl a csúnya uniformizáló globalizáció (értsd amerikanizáció), és van másfelõl a másság (például… de ne személyeskedjünk), akit nem engednek igazán másnak lenni, legfõbb reménye az lehet, hogy turisztikai egzotikummá válik egy jenkinek. Aha. Ha el akarják nekem adni a „forradalmian új" kondigépüket, akkor az elsõ, amit csinálnak, hogy az összes eddigi kondigépet – bármily különbözõek is – homologizálják, egyetlen univerzálét csinálnak belõlük, amelyet aztán a „felejtsd el" szinonimájává tesznek. Wittgenstein mindig iszonyú dühös lett, amikor a Bécsi Kör jeles tudósai – egytõl egyig elsõrangú logikus –

valamit nem értettek logikai okfejtéseibõl. Egy (példának okáért) olasz marxista számára ezek egykutyák: logikai pozitivisták, akik, így vagy úgy, tévednek, károsak, reakciósok stb., más nézõpontok szerint pedig Wittgensteint a bécsikörösökkel összekeverni a legnagyobb bûn. Ugyanígy sokan idegbetegek lesznek attól, ha mondjuk a Chemical Brotherst egy kalap alá veszik a német house zenével, s erre egy elvileg hipervájtfülû Wagner-rajongó éppúgy képes, ha ugyan nem hajlamos, mint egy heavymetal-rajongó. Ugyanígy erõs kételyei támadnak az embernek, hogy az angolszász SLT ilyen homogén lenne, és hogy mint ilyen annyira belepné a világot. Az üzleti élet szabályai például nagyon kell hogy különbözzenek: a bizonnyal

amerikanizált Amerikában például nem hiszem, hogy ha azt mondják a híradóban, „üzletember" vagy „vállalkozó", akkor a legvalószínûbb asszociációsor az lenne, hogy dzsip, menet közben, géppisztollyal, szitává, míg más amerikanizált országokban pontosan ez lehet a helyzet.

Írásában Benvenuto tehát egyfelõl lefesti vízióit az amerikanizációt mint globális kulturális expanziót illetõen. Ezeket, mint a fentiek mutatják, nem találom túl pontosnak és alaposnak. Másfelõl elgondolkodik feltételezett homologizáló hatásain, illetve az alapvetõ ideológiájának tekintett „SLT" (Sole Liberal Thought) természetén. Itt már árnyaltabb egy kicsit, de. De nézzük konkrétan.

Sokáig úgy tûnik, Benvenuto végsõ soron ama régi jó kontinentális értelmiségi

hagyomány folytatója, amely félti az európai elitkultúrát az amerikai popkultúrától. Az persze rögtön világossá válik, hogy ez már nem a hidegháború idõszaka, Benvenuto nyelvezete nem a „kultúrmocsok", az „amerikai szenny", a „szellemi rágógumi", az „alantas tömegigények" és hasonló szintagmák hullámtaraján szörföl tova, ami alighanem – mondom, hogy engedem magam belevinni a diszkurzusba – már maga is az amerikanizáció egy félreismerhetetlen jele, közelebbrõl a posztmodernitás kitüntetett(en) amerikai értelmezésének akceptálásán alapul, amelynek szellemében nem illendõ többé az elitista lóról fitymálni a prosztó populárisat.

Tudniillik az antidemokratikus. Illiberális. Elnyomó, és nem felszabadító.

Az elitista = elnyomó képlet 100 mai amerikai humántudományos dolgozatból 97-ben benne van, míg, ugye, a Kontinens számára a nagy felszabadító diszkurzusok, Nietzsche,

Freud, Bataille, Adorno (stb., hatvannyolc, a RAF – most viccelünk?) vagy a mûvészetekben Cage-tõl Beuysig sík elitisták.

Benvenuto tehát a mindent elöntõ SLT-t festi a falra. Kritizálja. (Itt kezdõdnek a váratlan fordulatok.) Elsõsorban néhány aporetikus tulajdonsága miatt, hogy például elvileg

támogatja a másságot, de amikor igazán komoly összeütközésbe kerül vele, akkor kiderül, hogy csupán egy felszínes, „esztétikai" sokszínûséget támogat. A liberális nem tudja elviselni az illiberálisat. „A pluralista kultúra nem tudja tolerálni azt, ami nem pluralista." (A szívünk mélyén mindannyian unikulturalisták vagyunk, mondja Stanley Fish Butik-multikulturalizmus ról szóló cikkében. A példák és a következtetések arra engednek következtetni, hogy Benvenuto, noha nem említi, sokat köszönhet ennek az írásnak. Nem tudom, érv-e ez Benvenuto amerika(nizáció)-fogalmával kapcsolatban, de megjegyzem: Fish amerikai.)

Majd kijelenti, amit eddig elmondott, azt már elmondta az SLT két fõellensége, a posztmodern posztkommunisták és a konzervatív posztfasiszták. Õ viszont, sajnos, egyik táborba se bír tartozni, úgy látszik, hontalanságra született. Gondoltad volna? Az európai

értelmiségi, nem tud beállni a táborokba gyûlt bitangok közé. Kínos, hogy ez a legnagyobb tábor, ti. azoké, akik kínosan ügyelnek arra, hogy õk nem sorolhatók be semmilyen táborba, hogy nem lehet õket beskatulyázni, hogy roppant különleges egyéniségek, hogy megismételhetetlenek és kimondhatatlanok (mintha ez saját teljesítményük lenne, és nem a

legáltalánosabb kondíció), ilyenkor ragadtatják magukat az emberek a legkommerszebb és leggagyibb közhelyekre. A szabad, a független, a kívülálló mítosza. Ha nagyon beleéli magát ebbe az ember, akkor – ami messze van, összemosódik ( omologazione ) – lehet például ilyen simán összehozni a posztmodernt a kommunizmussal és a konzervativizmust a fasizmussal.

Ezek után nem meglepõ, amikor kijelenti: „kritikusan viszonyulok mindazokhoz, akik azt hiszik, hogy pártos állásfoglalásukkal – akár az SLT akár a különbözés mellett –

áthidalhatják napjaink tragikus meghasadtságát. Ez a szakadás állandóan arra késztet, hogy ellentmondásban legyünk önmagunkkal: a különbözés dicsérete ellentmond az emberi jogok általunk szintén vallott egyetemességének; és etikai univerzalizmusunknak állandóan ellentmond, hogy elutasítunk bizonyos sajátos szokásokat, amelyek sértik univerzalizmusunkat. Nincs olyan politikai-kulturális képlet, amely képes volna ezt a szakadást áthidalni." Ez

végeredményben Fish említett írásának egyik konklúziója is. Akárcsak ez: „És bizonyos, hogy ez a szakadás nem hidalható át filozófiai érvekkel sem – az emberiségnek ez különösen kínzó drámája a századfordulón. Olyan ellentmondás ez, amellyel együtt kell élnünk; esetrõl esetre kell megfelelõ kompromisszumokat találni." A Fish-féle „ihletett adhokkéria".

Nemcsak a nagy megoldóképlet nem létezik, de e legelemibb problémák racionális megvitathatósága is kérdéses, ami jelzi Benvenuto józanságát: „Felhozhatunk-e racionális érveket ezzel a növekvõ kulturális 'homogenizálódással' szemben? Bizonyára nem."

Érzelmileg még csak-csak elkötelezett, de vajon megengedheti-e magának? Nem okoz-e ezzel más érzelmi konfliktusokat? De ez már filozófiai kérdés – vagyis túl bonyolult. „Manapság valamennyien jó imperialisták vagyunk: felháborodunk az afrikai kislányokon végzett klitorektómián, a törzsi mészárlásokon, de még a bikaviadalon is. És így növekszik bennünk - egyre dühödtebben - az intolerancia a mássággal szemben… Vegyük a Rushdie-ügyet vagy a Franciaországban és Németországban folyó parázs vitákat arról, hogy a muzulmán iskoláslányok járhatnak-e lefátyolozva. Valahányszor a sííták Salman Rushdie felett egy könyv miatt hozott halálos ítéletérõl olvasok, minden szívbéli együttérzésem az övé. Mint a felvilágosodás gyermeke Rushdie-ban a lelkiismereti szabadság és a sajtószabadság világi értékeiért hozott áldozatot látom. De az erény szenvedélyének elsõ hulláma után ismét átadva magam a hideg gondolkodásnak - és vajon egy filozófust nem éppen ez a majdnem embertelen képesség kell, hogy kitüntessen, hogy hideg tud maradni a szíve? - ilyenkor a dolgokat valamivel bonyolultabbnak látom."

Benvenuto tehát a mássághoz elvileg nem rendel hierarchiaviszonyokat, nem hisz bármelyik elsõbbségének racionális bizonyíthatóságában. Éppen ezért jön zavarba a végére, hogy õ tulajdonképpen mit is csinál most, ezt a cikket írván. Magyarázatot kell adnia, miért preferálja mégis „a másság igényét" szemben a „globalizációs tendenciákkal", jóllehet az elõbbit konfliktuózusabbnak sejti. „Vajon egy sokszínû világtól boldogabbak leszünk? Oktalanság volna ezt hinni. Ha többre tartjuk a különbözést egy 'homologizált' világnál – még ha ez könnyeket és vért jelent is – akkor ez azért van, mert nem vagyunk képesek feladni javíthatatlanul romantikus álmunkat, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. Egy neurotikus hívõ ember, Kierkegaard ezt így fejezte ki: fontos, hogy megõrizzük a lehetõségek iránti érzéket."

A tandráma tárgya tehát az, hogy vagy megmaradunk „romantikusnak" („Az élvezet megcsal, a lehetõség nem" – mondja másutt Kierkegaard), vagy Michelangelo széklábakat fog faragni egy homologizált szisztémában. „Ha mindenki ugyanazokban a dolgokban hisz, és ugyanúgy cselekszik, akkor az emberiség meghajolt a szükségszerûség parancsa elõtt. A plauzibilis reakció az SLT-re nem úgy hangzik, hogy a racionalitással még racionálisabb alternatívákat szembeállítani, hanem feltárni és támogatni lehetséges variációkat." Ez tkp Lyotard La condition postmoderne -jének tézise. És a baj is ugyanaz vele: Lyotard túl sötéten látta a dolgokat (történeti-leíró értelemben), amikor azt állította, hogy a tudás nagyon egyféle lett, és egyre egyfélébb lesz, és sürgõsen ki kell dolgozni olyan stratégiákat, amelyek ellene tartanak ennek a totális homologizálódásnak. Leírása, miszerint minden tudástípus végül egyetlen szisztémához idomul vagy halálra van ítélve, nem volt igaz, és azóta se lett az. Túl nagy és túl bonyolult a globális rendszer ahhoz, hogy stabilizálódjon. Másfelõl, és ez talán még nagyobb hibája volt Lyotard-nak (strukturális-analitikus értelemben), és amit Benvenuto kottára megismétel, hogy egy többé-kevésbé stabilizálódott (homológ) rendszert kizárólag a lehetõségek és „az emberi szabadság" útjában álló korlátnak lát, ami botorság. Itt megint az általánosítás, a gondolkodás ezerhét fõbûne közül a legelsõ és leghalálosabb, mûködik: mert, instállom, hogy tetszik azt érteni, hogy – amennyiben beteljesül és gyõz az amerikanizáció – „mindenki ugyanazokban a dolgokban hisz és ugyanúgy cselekszik"? Jaj, jaj, jaj. Malcolm X, Bill Gates, Andre Agassi, a Unabomber, Camille Paglia, George Lucas, Anthony Kiedis, ezek az amerikaiak mind ugyanabban hisznek és ugyanúgy cselekszenek? Vagy rossz helyen tapogatózom, és az amerikaiaknak semmi köze az amerikanizációhoz?

„Néhány fontos régi differencia eltûnik, míg mások újra felmerülnek" – írja végül, végre Benvenuto. Ez a mondat abszolút ellentétben áll mindazzal, amirõl eddig beszélt, de ne legyünk telhetetlenek. Benvenuto írása végül is csupa olyan állításokat tartalmaz, amelyeket valamely késõbbi állítása érvénytelenít. Itt persze lehetnek értelmezésbeli különbségek. Benvenuto e mondatot, mint láttuk, úgy érti, hogy az amerikanizálódás globális és egynemûsíti a glóbuszt, vagyis minden különbség, ami eztán elõfordulhat, csak ezen belüli lehet, például keleti part vs. nyugati part, Észak vs. Dél, ice-cream vs. frozen yoghurt, Monica vs. Hilary. Szerintem az amerikanizálódás, egy, talán globális, de nem mindent átható, a legtöbb helyen inkább felszínes (Nepálban is kapható Coca-cola, és?); kettõ, nem tud igazán egynemûsíteni, mert minden kultúra másképp abszorbeálja az amerikait („Ahoy, Popaèek" – mondja a tót Terminátor); három, az az Amerika, amely izálja a világot, már mindig is e másságok által közvetítõdött (Foucault és Derrida mint amerikai exportáru).

És még egy. A klasszikus brit filozófusoknak szerintem hihetetlenül kevés köze van ahhoz, ami ma történik a világban. Még kevésbé gondolom, hogy az angloamerikai hegemóniát megteremtõ „nyerõ kombináció" úgy nézne ki, hogy szabad kereskedelem + tudományos racionalitás + általános választójog. Ugyanis mind a három dolog – vagyis inkább: szó – a politikai diszkurzusból átvett agymosó eufémizmus hihetetlenül bonyolult dolgokra, sikeresen keresztülvive egy olyan szóhasználatot – világértelmezést –, amely elsõsorban azt közvetíti: nyugi, gyerekek, minden a legnagyobb rendben. A szabad kereskedelemrõl nekem a gazdasági, társadalmi, földrajzi stb. egyenlõtlenségek egyre „profibban" és – ami ugyanaz – érzéketlenebbül és agresszívebben legitimált újratermelése jut eszembe, a tudományos racionalitásról hasonlók, már csak azért is, mert egyre simulékonyabban illeszkedik az elõzõbe, noha rendszerint nagyságrendekkel veszélytelenebb és érdekesebb ez a diszkurzusrend, az általános választójog pedig, hogy négyévenként egy szavazatot leadhatok a legkevésbé antipatikusra, hol nagyon komikusnak, hol nagyon tragikusnak találom, kivált ha demokráciának nevezik, mert noha megszoktam az általános szóhasználatot, nem tudom nem szó szerint érteni a szót. És most csak arra kérem a kedves olvasót, de könyörögve, hogy a nagypolitika retorikai készletébõl ne vegye elõ azt kedves, jól ismert futamot, hogy de akkor sztálini parancsgazdaságot akarok-e, meg hogy eluralgjanak-e az irracionalista áltudományok, meg hogy totalitárius rezsimet-e, mert ez esetben a továbbiakban nem tudnám fegyelmezni a válaszaimat.

Ez a legtipikusabb régi-értelmiségi, hogy a filozófusok (mûvészek, írók stb.) bármibe is beleszólnának. Hogy õk találnák ki a nyerõ kombinációkat, meg hogy rajtuk keresztül követhetõ le a (kultúr)történet. Meg hogy rajtuk múlana valami globális. És hogy a szûk kolléga-körön kívül bárki is odafigyelne. Nem. Iszonyatosan nem vagy tényezõ, Sergio.

Bibliográfia:

FARKAS Zsolt

Mindentõl ugyanannyira

JAK - Pesti Szalon, 1994

Kukorelly Endre

Kalligram, 1996

Most akkor

Filum, 1998

„Milyen Ameszba"

Magyar Lettre Internationale, 6

„Kánonvita és kultúrháború az Egyesült Államokban"

Magyar Lettre Internationale, 27

(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal, Németh Gáborral)

„Beszélgetés a posztmodernrõl"

Magyar Lettre Internationale, 29

„Einleitung"

Magyar Lettre Internationale, 34

„És"

Magyar Lettre Internationale, 35
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu