Sergio BENVENUTO
Az igazság angolul beszél
- Globalizációs tendenciák és a különbözés vágya -

Köztudott, hogy a modern igazság - mármint a tudományos igazság - angolul beszél. A Nobel-díjasok 62%-a a természettudományokban (fizika, kémia, orvostudomány) vagy amerikai, vagy ott dolgozik. 14%-uk brit. A legtöbb tekintélyes tudományos folyóirat, amely egyáltalán elõfordul a periodikák alapján készülõ idézettségi indexekben, angol nyelven jelenik meg. Az angol egyeduralmát a tudományokban, a technikában és a gazdaságban, a nemzetközi intézetekben és az üzleti életben sehol nem kérdõjelezik meg.

Amit Nobel-díj ideológiának neveznék, egyfelõl teljesen hivatalosan szankcionálja az angol-amerikai tudományt; az irodalmi és béke Nobel-díjakat másfelõl demokratikusabban osztják el a különbözõ országok között. Aki szépet ír, és jót cselekszik ( a Nobel-békedíj a legmagasabb erkölcsi-politikai elismerés), annak nem muszáj szükségképpen az angolul beszélõ világból jönnie, lehet ázsiai vagy dél-amerikai is. A tanulság ebbõl az, hogy napjainkban egy komoly ember - és a Nobel-díj Bizottság tagja mindig ilyen - úgy gondolja, hogy az igazság angolul beszél, míg a szépség vagy a jóság egyenletesebben lehet elosztva több nyelv és kultúra között.

Ebbõl adódik a Nobel-díj-paradoxon. Egyrészt a tudomány objektív univerzalizmusa a világ egy kiválasztott (San Francisco és London közötti) sávjában virágzik, míg másfelõl az etikai és esztétikai partikularizmusok általánosabban oszlanak meg. Az egyik oldalon láthatjuk az univerzalitás szûk honát, ahol a furor sciendi (a tudásvágy) tombol, a másikon a szép és a jó etnikai elterjedését. Sokan berzenkednek a kemény igazság uralma ellen a szép és a jó lágyabb dimenziói felett. Michel Serres filozófus azt mondja: „Elegünk van az igazságból! Sokkal több szépségre volna ma szükségünk." Ezt úgy is ki lehetne fejezni, hogy sokalljuk az angol-amerikai tudományt, és keveselljük a lokális szépségeket.

Imperium Americanum

De a Nobel-díj-ideológiára rácáfolnak a tények. Angol-amerikai minták dominálnak etikai és esztétikai téren is. Manapság az USA adja el - anélkül, hogy ebben említésre méltó konkurenciába ütközne - az egyetlen szépséget, amely a világon mindenütt képes megszédíteni a tömegeket: zavarba ejtve a helyi, rendszerint kulturálisan „etnikai" vagy nacionalista értelmiséget. (Úgy látom, mintha az ún. harmadik világ értelmisége egyetemlegesen a Gramsci-féle „nemzeti-folklorisztikus kultúra" követõibõl állna.) És az USA és Nagy-Britannia támogatja az egyedüli politikai jót, ami a tisztességnek legalább egy leheletét magán viseli. Minden országnak és minden kultúrának megvannak a saját bestsellerei és házisütetû hírességei, de az egész világon ismert dicsõ tettek rendszerint - néhány kivételt leszámítva - angol-amerikaiak. Tudjuk, hogy a globalizáció, ez az elkoptatott fogalom napjainkban csupán eufemizmus planétánk amerikanizálódására. Egy újabb felmérés szerint az olasz gyerekek nem Hófehérkét és Hamupipõkét ismerik csupán a Disney-változatban, de még a saját Pinocciónkat is, õt sem Carlo Collodi lapjain fedezik fel maguknak. A mi világunkban mindenki rohan a moziba, hogy lássa a Titanic ot, mindenki átadja magát olyan amerikai istenségek kultuszának, mint Naomi Campbell, Madonna vagy Dr Caprio; és minden kontinensen angol-amerikai zenét hallgatnak az emberek a helyi ritmusok mellett. Egy mexikói barátom úgy nyilatkozott egy európai útja után: „Azt hittem, benneteket, európaiakat elsõsorban a többi európai ország érdekel, de megfigyeltem, hogy ugyanolyanok vagytok, mint a mexikóiak - csak az Egyesült Államokra figyeltek! Nektek, olaszoknak fogalmatok sincs arról, ami mondjuk Portugáliában, Dániában vagy Ausztriában történik, de Chelsea Clintonról, Tysonról vagy Giulianiról úgyszólván mindent tudtok." Harminc éve egy olasznak egy angliai vagy oroszországi utazás azt jelentette, hogy egy másik világba került; ma Londonban vagy Moszkvában teljesen otthon érzi magát. Mivel Anglia, Oroszország és Olaszország idõközben egyaránt amerikanizálódott. Ez az egyetlen oka annak, hogy az európai valutaalap országai ma kulturálisan közelebb állnak egymáshoz, mint harminc éve.

Sokan keserûen összeszorított szájjal, de tudomásul veszik a földgolyónak ezt az anglo-amerikanizálódását, de a mélyebb konzekvenciákat nem veszik teljesen észre. Mégpedig éppen azért nem, mert olyan nyilvánvalóak. Nemrégiben úgy érvelt Massimo Cacciari, az egyik legismertebb olasz filozófus, befolyásos politikus, Velence polgármestere, hogy az amerikai birodalom nem legitim, mert nem rendelkezik vitathatatlan morális és kulturális tekintéllyel. Utaltam neki arra, hogy az amerikaiak maguk nem annyira politikainak, katonainak vagy gazdaságinak tekintik a hegemóniájukat, hanem mindenekelõtt kulturálisnak. „Igen, az USA mint impérium sok szórakoztató mûsort szállít"- mondta erre Cacciari. Neki az amerikai modell fölénye a politikában, tudományban és életstílusban nem jelent semmit, õ is osztja azt az európai értelmiségiek körében nagyon elterjedt meggyõzõdést, hogy Amerika uralja a tömegkultúrát, míg a magas kultúrában - amely a mi hagyományunkban mindenekelõtt humanista, filozofikus, történelmi és politikai - még mindig mi, európaiak dominálunk a briteket beleértve. Disney vezet be majdnem minden gyereket a mesék világába, de Proust, Wittgenstein, Kundera, Fellini vagy Stockhausen csak az öreg Európában születhetett. A manipulált tömeg és a világ elveszett ifjúsága hagyja, hogy mint tût a mágnes, vonzza magához Hollywood, a rock és a McWorld, de Európa intellektuális és alkotó arisztokráciája németül, franciául vagy olaszul beszél. Hagyjuk meg az amerikaiak fölényét a lelki szegényeknél, de adjátok meg nekünk, európaiaknak az uralmat szellemi téren.

Mindez úgy 20-30 évvel ezelõtt még igaz is lehetett. De az amerikaik ma olyan területeken is átveszik a vezetést - mint a filozófia vagy a szellemtudományok -, amelyekben hagyományosan az európaiak tüntették ki magukat. Például feltûnt nekem, hogy a legokosabb olasz filozófus hallgatók, akik természetesen klasszikus görög és német szövegeken pallérozódtak, fõleg amerikai szerzõk felé tekintgetnek, Richard Rorty felé leginkább. Ez ugyanaz a folyamat, ami az antikvitásban is lejátszódott, amikor Róma elfoglalta Görögországot. Elõször a rómaiak utánozták a görögöket, de késõbb elkezdték kialakítani saját nagy kultúrájukat: Cicero, Vergilius, Horatius, Lucretius, Terentius és Augustinus mind a „vulgáris" latin nyelven írtak, nem a nemes görögön. A következõ évszázadban a humán kultúra is egyre inkább angolul beszél majd. És azok közül az olasz értelmiségiek közül, akik ma dühös, sokszor rasszista vádakat szórnak az amerikaiakra, akik számára „mindennek ára van, de semminek sincs értéke", igen kevesen veszik észre ezt a nyilvánvaló tendenciát.

De mi a helyzet azokkal a sikerekkel, amelyek nem angol-amerikai sikerek? Néhány latin-amerikai Borgest és Garcia Marquezt vonultatja fel, a kínaiak Yi-mon és Gong li filmjeirõl fognak beszélni, a japánok Kuroszaváról, a karaokéról, a tamagocsiról és a szusiról, az olaszok a divatjukról és a formatervezésükrõl. De ezek a mûvészek, írók vagy stílusmûvészek rendszerint éppen azért válnak híressé, mert az amerikaiak vagy az angolok úgyszólván adoptálták õket, következésképpen beszippantották az angol-amerikai publicitás-spirálba. A világ leghíresebb olaszai - Eco, Pavarotti, Armani, Zefirelli, Benigni, Piano, Fo és még néhányan mások - elsõsorban az USÁ-ban ismertek. Néhány francia barátom, odahaza csupa ismert intellektuel, panaszkodik, hogy Olaszországban teljesen ignorálják õket. Erre azt szoktam felelni: Igyekezzetek az USÁ-ban ismertté válni, amint megkedvelnek benneteket az amerikaiak, exportálni fognak Olaszországba is!

Érdeklõdéssel figyeltem, ahogy Frida Kahlo festõnõ ismertté vált. Ma az egész világon ismerik a mûveit, de nem a mexikóiak vezették be; a New York-i Metropolitan Múzeum 1990-es „Mexikói mûvészet" kiállításának köszönhetõ, ami után történészek, feministák, marxisták, kultúraszakos diákok és dekonstruktivisták, nyilván csupa amerikai, mind rávetették magukat. Kahlo bizonyára utálta a gringo kat. Számos európai intellektuel a kontinensrõl, elszegényedett arisztokraták tele megvetéssel az „amerikaiak" iránt, egyszerûen

nem akarják tudomásul venni, hogy az anti-amerikanizmus is teljességgel amerikai találmány. Az anti-amerikanizmus elméleti paradigmáját az amerikai Ezra Pound találta ki a Mussolini számára készített olasz rádiómûsoraiban. Az olyan anti-amerikánusok, mint Marcuse, Chomsky vagy Lyotard mélységesen szenvedtek attól, hogy hírnevüket éppen annak az angol-amerikai kulturális szisztémának köszönhették, amelyet darabokra szedtek. Marcuse - még inkább, mint filozófiailag szolidabb frankfurti kollégái, Adorno és Horkheimer - a 60-as években azért lett kultikus figura, mert az USÁ-ban élt, és angolul írt.
Mi marad hát kulturális tradíciónkból egy olyan világban, amelyben az angol-amerikai igazság, szépség és jóság fog uralkodni?

A különbözés elvesztése

Röviddel 1975-ös meggyilkolása elõtt Pier Paolo Pasolini - a nagyon burzsoá újságokban, amelyeket megvetett - a világ és kiváltképpen Olaszország homologizálása, az omologazione

miatt panaszkodott. Omologazione - egy majdnem lefordíthatatlan, és ezzel homologizálhatatlan fogalom - az olaszok számára súlyos sokk volt. Pasolini mint jó populáris-nacionalista Gramsci-követõ utálkozva fogadta minden különleges kulturális, földrajzi, etnikai és osztályspecifikus vonás elvesztését; még az emberi arcok is teljesen egyformává váltak. Abban az idõben a földgolyó amerikanizálódása még nem volt olyan elõrehaladott, mint napjainkban, Pasolininak mégis feltûnt, hogy mindezek a különbségek egyetlen híg kulturális levesben oldódtak fel, amelyeket a médiák fõztek. Pasolini mindig is ellensége volt a szegénységnek, de végsõ soron szépnek találta; a szegénység kiveszését olasz stílusban úgy interpretálta, mint a (férfi)szépség és érzékiség kiveszését.

Még a globalizáció erõteljes feldicsérését is kontrakarírozza a különbségek ezzel járó és zavarba ejtõ eltûnése. Egy népszerû, romantikus filozófiát hagyományoztak ránk, amely hajlik arra, hogy az emberi nem kincseiként óvja a kulturális különbségeket és sajátosságokat. Gyakran beszélnek a francia kivételrõl, exception francaise , rendszerint, hogy gúnyt ûzzenek belõle. De Olaszországban is megpróbáltuk megóvni az elmúlt évtizedekben olasz sajátosságainkat: nem hagytunk hozzányúlni történelmi városközpontokhoz, kimerítettük „ínyenc-készleteinket", ellenálltunk a nemzetközi építészeti funkcionalizmusnak azzal, hogy konzerváltuk reneszánsz-kezdeteinket, támogattuk a helyi dialektusokat és az olyan õsrégi ünnepségeket, mint a Palio Sienában vagy a Sarracino Arezzóban. Hitetlenek és marxisták, akiknek a számára néhány évtizeddel ezelõtt a katolicizmus még valami szörnyûség volt, egyre nagyobb szimpátiával kezdik szemlélni, mint valami helyi tradíciót - egy szinten mondjuk a tagliatelle készítésével vagy a gondolaépítéssel. Az olasz baloldal nagy része alapvetõen esztétikai alapon becsüli II. János Pál pápát, mert nagyra tartja a régi rítusokat, ünnepeket és középkori hiedelmeket.

Ez a konzervatív igény nemcsak Olaszországban fordul elõ, és magyarázza a turizmus fellendülését. Mi vehetné rá emberek millióit, hogy elrepüljenek Sri Lankára vagy Mauritiusra, ha nem annak reménye, hogy egyedülálló helyi sajátosságokat fognak átélni? Az egzotikus tömegturizmus, a szexturizmus is csak a leglátványosabb aspektusa a különbségek eme új piacának, ahol a különbözõségeket úgy adják el majdan, mint az értékesebb javakat, amint egyre ritkábbá válnak. Ez a piac azonban perverz hatásokat vált ki: lokális, turisták hullámától elárasztott kultúrák hajlanak arra, hogy önmagukat „homologizálják". A Hilton hotelek, Jacusik és az amerikai filmek mindenütt ott vannak. A pincérek és a kis üzletek tulajdonosai beszélnek angolul, és elfogadnak dollárt. A turizmus, mint a különbségek modern kultuszának egyik kifejezõje, elkerülhetetlenül hajlik arra, hogy felszámolja éppen azokat a különbségeket, amelyek csillapíthatnák a másmilyenség iránti növekvõ szomjunkat.

Ez azt is megmagyarázza, miért hatottak ránk annyira Wim Wenders filmjei. Városokban, amelyek eredetileg egyformának hatnak, amelyekben egy homogén hideget lehet belélegezni, finom, lopott különbségek kezdenek megmutatkozni, amelyek különlegessé teszik õket, különbségek, amelyek idõközben az egyedüli dolgok lettek, amiket szeretni tudunk. Ez a film egy kozmopolita világot ábrázol, amelyben már csak a kis különbségek számítanak - az utazás moziját ellentétben a turizmussal (vagy egy újfajta turizmus kezdetét is). A turistaipar feltûnõ képeslapkülönbségeket árul, míg egy Wenders-féle utazó a kis különbségeket érzékeli, amelyet csak az oldalpillantás képes meglátni.

A pluralizmus dogmája

Másfelõl azonban a globális amerikanizálás drámája abban a tényben van, hogy ezek a turisztikai különbözõségek az egyedüliek, amelyeket valóban készek vagyunk tolerálni. Ez azt jelenti: az uralkodó univerzalizmusok - a tudományos igazság és a többpárti többségi demokrácia - mellett a pluralizmusnak csak egyetlen fajtáját viseljük el: a felületesen vett esztétikai sokféleséget.

És mi marad az esztétikából is a felületességen kívül, amint elválasztják az etikától, politikától és igazságtól? A kulturális különbségek csak akkor hatnak tolerálhatónak, ha olyan különbségekre lehet õket redukálni, amelyek vonzóak a turisták számára: az építészeti dekoráció különlegességei, beszédmódok, öltözködés, ivási vagy flörtölési szokások. Ami a többit illeti, a világ különbözõ országait inkább egy Popper-féle nyitott társadalomba tereljük, amely a zárt társadalmak kristályait egy kozmopolita lében oldja fel; valamennyiüknek piacgazdaságot ajánlunk és az angol-amerikai dominanciájú tudomány módszertani normáit.

Igaz volna, hogy ez a projektum a német idealizmus három alapító atyjára - Hegelre, Hölderlinre és Schellingre - megy vissza, mivel a német idealizmus legrégibb rendszerprogramjába az van beleírva, hogy a szabadság birodalma elérhetõ egy érzékeny vallás útján, amelyet „az ész és a szív monoteizmusa, a fantázia és a mûvészet politeizmusa" jellemez? Ami manapság magától értetõdõ, azt nem lehetne inkább úgy mondani, hogy a fantázia és a dekórum 'száz virága' virágozhat, amíg az euro-amerikai racionalizmus és éthosz marad a kormányrúdnál?

Ha a különbözõ kultúrák olyan viselkedést tanúsítanak, vagy olyan tudást vesznek igénybe, amely nem felel meg a kritériumainknak, akkor az elkedvetlenít minket. Brit kormányzók Indiában felháborodtak az özvegyégetés szokásán, és betiltották. Úgy viselkedtek, mint jó imperialisták. Manapság valamennyien jó imperialisták vagyunk: Felháborodunk az afrikai kislányokon végzett klitorektómián, a törzsi mészárlásokon, de még a bikaviadalon is. És így növekszik bennünk - egyre dühödtebben - az intolerancia a mássággal szemben, mégpedig jogosan, mert a Nyugatnak mindig igaza van. Vegyük a Rushdie-ügyet vagy a Franciaországban és Németországban folyó parázs vitákat arról, hogy a muzulmán iskoláslányok járhatnak-e lefátyolozva. Valahányszor a sííták Salman Rushdie felett egy könyv miatt hozott halálos ítéletérõl olvasok, minden szívbéli együttérzésem az övé. Mint a felvilágosodás gyermeke Rushdie-ban a lelkiismereti szabadság és a sajtószabadság világi értékeiért hozott áldozatot látom. De az erény szenvedélyének elsõ hulláma után ismét átadva magam a hideg gondolkodásnak - és vajon egy filozófust nem éppen ez a majdnem embertelen képesség kell, hogy kitüntessen, hogy hideg tud maradni a szíve? - ilyenkor a dolgokat valamivel bonyolultabbnak látom.

Alapjában véve nemcsak Voltaire, Kant és Tocqueville utóda vagyok, hanem Montaigne, Malinowski, Kuhn és Foucault utóda is. Ez a második leszármazási vonal a különbségre koncentrál, mindenekelõtt a kulturális különbségre, amely az emberben nem egyszerûen tolerálandó, hanem emberi örökségként értékelendõ, amit óvni kell. És a nõk lefátyolozottsága az iszlámban számunkra, liberális keresztények számára figyelemre méltó különbség. A nyugati politikai gondolkodás Locke óta éppen annyira forog a tolerancia, mint a másság tolerálása körül. De ugyanakkor egy másik gondolkodás, amely a romantikából származtatható (és abból a romantikus „tudományból", ami valójában a kulturális antropológia) arra késztet minket, hogy a Másikat éppen abban találjuk lenyûgözõnek, amiben más. Lelkesen olvadunk fel ennélfogva a Másikban - legyen ez akár Montaigne kannibálja, Musil sorozatgyilkosa Moosbruggel vagy Foucault Pierre Riviere-je, aki megölte apját és kiirtotta egész családját az emberi lehetõségek minden álmának vagy lázálmának megdöbbentõ realizálásaként. Az euro-amerikai világban napjainkban uralkodó posztromantikus elképzelés tehát arra mutat rá, hogy fontos megõrizni a kultúrák sokféleségét egy uniformitás fenyegette világban.

Ez a meggyõzõdés végsõ soron nemcsak az eredetek, hagyományok és babonák romantikus felelevenítésébõl vezethetõ le, hanem a „tudományos liberalizmusból" is. És kiváltképpen két angol gondolkodótól: Darwintól és Milltõl. Az új darwinista biblia szerint a fajok fejlõdése mutációk és új kombinációk állandó és szakadatlan elõállításából adódik. A sikeres mutánsok száma kevés a variációk hatalmas tömegében, s ezek mind teljesen véletlenül alakulnak ki. A természet szeszélye szaporítja a mutánsokat, hogy a természet kiválaszthassa az optimális megoldást. Ennek megfelelõen Milltõl Feyerabendig meg voltak gyõzõdve arról, hogy a tudományos haladás is azzal volna biztosítva, ha minden egyáltalán lehetséges, akármilyen excentrikus ötletnek darwini (élet)teret engednek. A pluralista sokféleség - és ezzel a konkurencia - a haladás minõségének feltétele a biológiai életben, amiképpen a tudományos és mûvészeti életben is.

Mindenekelõtt éppen maguk az angol-amerikaiak gyõztek meg minket - az euro-kontinentális gondolkodás totalizáló és totalitárius kísértései ellenében - az életformák sokféleségének szükségességérõl. A romantikus és historicista tradíciót egybeáramoltatják a felvilágosult és a pozitivista hagyománnyal abban a következtetésben, hogy a kulturális pluralizmus döntõ elõfeltétele a haladásnak, ahogy a politikai pluralizmus a demokrácia kibontakozását segíti. A demokrácia, a „népuralom" fogalmát manapság éppen a versengõ politikai pártok pluralizmusával azonosítják. A monokultúrákat, egyetlen elmélet hegemóniáját, az egypártrendszereket mind el szokás utasítani, mivel gátolják a haladást. Abban van a paradoxon, hogy ez a kultúra, amely a pluralizmust ünnepli, a földgolyó domináns monokultúrájává válik. A versengés kultúrája nem verseng többé, mert nincsenek opponensei. A pluralista kultúra nem tudja tolerálni azt, ami nem pluralista.

Liberális ördögi kör

Nézzük meg közelebbrõl ezt az ördögi dilemmát, amely gazdag, domináns, alaposan amerikanizálódott civilizációnkat ilyen rossz lelkiismerettel tölti el. Olaszországban a tudományos racionalizmus, demokratikus liberalizmus, emberi jogok és piacgazdaság apológiájának ezt a gyõztes kombinációját azok a kevesek, akik szembe mernek vele helyezkedni, egyszerûen SLT-nek hívják: Sole Liberal Thought - az egyedül liberális gondolkodás. Az SLT azt állítja, hogy a kulturális pluralitást akarja megvédeni, de a kultúrának csak egy esztétikai sokféleségét engedi meg. Mi nyugatiak legbelül mélyen meg vagyunk arról gyõzõdve, hogy minden ember számára az elfogadható morál és politika egyetlen rendje lehetséges csupán: univerzális emberi jogok, a keresztény tradíció és a liberális demokrácia. És ez a meggyõzõdés minden alkalommal mûködésbe jön, valahányszor egy Rushdie-üggyel vagy lefátyolozott muzulmán kislányokkal akad dolgunk.

A „tolerancia minden hitbéli irányzat számára egy világi államban" modelljét akarjuk mindenütt uralkodni látni, még Vietnamban és Afganisztánban is. Ez természetesen következik a brit filozófiából, fõleg Hume-ból: tények és értékek, ész és hit, tudás és érzés, tehát állam és egyház heterogén ellentétek párosítása. Tények, ész, tudomány és állam nem kerülhet konfliktusba értékekkel, hittel, érzésekkel valamint egyházzal és viszont. A nyilvános, politikai szférát a demokratikus állam kalkulatív gondolkodása szabályozza - és sok utilitarista önzés sorsszerû kiegyenlítése. Vallások és rítusok - és valamennyi intimebb értékünk, a jelentés, amivel életünket felruházzuk - a privát szférához tartozik másfelõl, elõdeink hagyományainak emocionális örökrészéhez, akár az idioszinkretikus excentritások. Nagy-Britannia, a láthatatlan kéz õshazája (az abban való hité, hogy a privát egocentrizmusok interakciójából adódnak a kollektív erények), ez a Nagy-Britannia az excentrikusság nemzeti kultuszának is átadja magát, az ilyen különc prototípusa volt Oscar Wilde is. De mi marad a vallásos hitbõl, amint privát érzésre redukálódik? Mi értelme van a mély értékek iránti odaadásnak, ha ezek a házi tûzhelyre korlátozódnak? Lehet-e egyáltalán valaki privátim kommunista, muzulmán, mormon vagy környezetvédõ? A sok-sok muzulmán látványa, akik mind Mekka felé hajlonganak és Allah Akbart kiáltanak, nem zavar minket - színpompás és izgalmas látvány; az azonban nagyon is zavar, ha egy muzulmán apa fátylat vagy csadort kényszerít a lányára. Semmi kifogásunk más vallások ellen, amíg irreleváns folklór vagy magányos fantázia marad.

Ugyanez történik a marginális tudással, amely nem a mi tudományos módszereinket és eljárásainkat követi. Az asztrológiába vagy thaumaburgiába vetett hitet toleráljuk, de minden toleranciának vége, ha a szülõk, mint az Addams-családban, ahhoz ragaszkodnak, hogy beteg gyermeküket egy asztrológussal vagy csodadoktorral kezeltessék. Jehova tanúival bûnözõként bánunk, mert nem engedik a vérátömlesztést. Mindezekben az esetekben a mi egyetemes jogaink élveznek elsõbbséget, mindenkinek a mi tudományunk modelljei szerint kell gyógyíttatnia magát, mert ez neki emberi joga, még akkor is, ha egy Addams-család tagja. Számunkra az etika és a tudomány univerzális kell, hogy legyen, ezek a mieink, csak az esztétika lehet speciális, a Másoké.

A euro-amerikai univerzalizmus álságos toleranciájának vádja mindenekelõtt két látszólag ellentétes miliõbõl jön: a posztmodern radikális baloldalról és a kulturális új jobboldalról - errõl a két szárnyról, amely eddig alulmaradt az angol-amerikai liberalizmussal és racionalizmussal szemben. Mindkettõ a különbözés értékére hivatkozik az SLT univerzális jogaival szemben. Posztkommunisták és posztfasiszták egy követ fújnak, hogy kimutassák a tudományos és liberális univerzalizmus kétarcúságát. Mindaz, amit eddig mondtam, az õ bírálatuk visszhangja. Bár mindkettõ távol áll tõlem. Meg kell vallanom, hogy korom ideológiai földrajzában eléggé hazátlannak érzem magam; nem érzem magam otthon sem az amerikai liberális gondolkodásban, sem az antiliberális jobbszárnyon vagy a balos elképzelésekben. Talán hontalanságra születtem.

Nem hiszek a különbözés igényének politikájában, mivel a különbözés nem azon múlik, hogy jogunk van-e hozzá: ez egy szerencsétlen igény, vagy szerencsétlen szükségszerûség. És kritikusan viszonyulok mindazokhoz, akik azt hiszik, hogy pártos állásfoglalásukkal - akár az SLT akár a különbözés mellett - áthidalhatják napjaink tragikus meghasadtságát. Ez a szakadás állandóan arra késztet, hogy ellentmondásban legyünk önmagunkkal: a különbözés dicsérete ellentmond az emberi jogok általunk szintén vallott egyetemességének; és etikai univerzalizmusunknak állandóan ellentmond, hogy elutasítunk bizonyos sajátos szokásokat, amelyek sértik univerzalizmusunkat. Nincs olyan politikai-kulturális képlet, amely képes volna ezt a szakadást áthidalni. Nem lehet válasz, hogy egy nosztalgikus kommunista pártra vagy Alain de Benoist jobboldalára szavazunk; de az sem válasz, hogy az ember az SLT udvarának felszentelt filozófusává válik, mint az udvari költõk, akik abból éltek, hogy uruk dicsõségét zengték. És bizonyos, hogy ez a szakadás nem hidalható át filozófiai érvekkel sem - az emberiségnek ez különösen kínzó drámája a századfordulón. Olyan ellentmondás ez, amellyel együtt kell élnünk; esetrõl esetre kell megfelelõ kompromisszumokat találni.

Tekintélyes amerikai és angol egyetemek radikális intellektueljei olyan képzõdményekben vélnek megoldást találni erre a problémára, mint a kultúrtudományok (Cultural Studies). Hisznek a kör négyszögesítésében, ahogy ezt Foucault is gyakran megpróbálta: támogatni a küzdelmet mindazok emancipációjáért, akik „mások", nem egyetemes értékek nevében - Bentham és Mills utilitarista kritériumai és a tudományos racionalitás alapján -, hanem ennek az univerzalista humanizmusnak az ellenében. Paradoxon? Valójában a posztmodern kultúra egész köde éppen ebbe a paradoxonba rendezkedett be: Egyetemes küzdelem támogatása partikuláris (szexuális, etnikai, kulturális és morális) identitások érvényesítéséért. De azok, akik nem „mások", a sokféleséget csak a humanizmus univerzalisztikus kritériumai alapján hajlandók akceptálni.

Én személy szerint nem tudok valami sokat „a különbözõ identitások" ilyesféle kultúrájáról, mivel ez is megpróbálja figyelmen kívül hagyni az ellentmondást, amelybõl táplálkozik. Politikai baklövésnek tûnik nekem például Foucault 1978-79-es kampánya a Khomeini-féle forradalom mellett, egy olyan forradalom mellett, amely a Foucault-hoz hasonló homszexuálisokat és posztmoderneket egyszerûen a falhoz állította. A kultúrtudományok, nõi tudományok, melegelmélet, etnikai tudományok, leszbikus tudományok stb. egész mozgalma figyelmen kívül hagyja azt az ambivalenciát (azt a kettõs kötést), amelyben él és virul, és amelybõl a Foucault-éhoz hasonló melléfogások elkerülhetetlenek.

A nyílt társadalom romantikája

Noam Chomsky, az SLT-vel szembeni ellenzék egy kiváló képviselõje, „terrorista nagyhatalomnak" tekinti az Egyesült Államokat. De mi mást tesz az Egyesült Államok - eltekintve attól, hogy mint minden más ország, tisztában van az érdekeivel - , mint hogy megpróbálja olyan országokra, amelyek nagyra tartják saját különlegességüket, rákényszeríteni az egyébként Chomsky által is osztott egyetemes elveket? Chomsky talán nem hisz az emberi jogokban, a tudományos racionalitásban, a demokráciában és az általános választójogban? Ez csupa olyan dolog, amiben Szaddam Husszein például nem hisz, és ezért bombázza a „terrorista nagyhatalom".

...Ezért jön az SLT-vel szembeni valódi ellenállás napjainkban mindenekelõtt a másság olyan elfogadhatatlan változatai felõl jön, amelyeket „barbárnak" neveznék, ha politikailag korrekt volna ezt a kifejezést használni: vallási fundamentalisták, totalitárius vezérek, etnikai tisztogatók, populista demagógok felõl.

Az SLT ellenfelei belenyugodhatnának abba, hogy nem tudunk az angol-amerikainál jobb alternatív modellt (ahogy az uralkodó techno-tudománynak sem áll jobb alternatív modellje a rendelkezésünkre - kár az olyan romantikus tudósokért, mint Prigogine, Chaitin, Latour, Capra stb.). Néhány évvel ezelõtt a kontinentális európai országoknak a kommunizmus mellett volt még néhány helyi változatuk, amely ettõl a modelltõl különbözött. A legutóbbi idõkig volt Olaszországban egy olyan választási törvény, amely megengedte - sokszor egész érdekes sajátosságokkal bíró - kis pártok felszínen maradását. Olaszországban volt valami, amit napjainkban megvetõen assistenzialismo- nak (támogatósdinak) neveznek, egyfajta modern katolikus jótékonyság, amely sok embert foglalkoztatott improduktív munkával Dél-Olaszországban egyszerûen azért, hogy legyen mit enniük. Ma Olaszország is az angol-amerikai „mindent a gyõztesnek" modell felé tart: gyógyírként az ország politikai instabilitására Van egy olasz karikatúra ezzel a szöveggel: „Olaszország valóban rendkívüli ország! Nem bánnám, ha inkább normális volna." Mi, olaszok is belefáradtunk abba, hogy különlegesek legyünk; erõs bennünk a vágy, hogy normálisak legyünk - szeretnénk amerikanizálódni, mint mindenki más.

A 80-as és 90-es években az akkoriban „ázsiai kistigriseknek" nevezett országok ázsiai értékeiket állították szembe az angol-amerikai modellel. Valójában ezek az értékek a következõkbõl álltak: a politikai pluralizmus tagadása, sajtócenzúrázás, a bíróságok alárendelése a politikai hatalomnak - csupa olyan dolog, ami nem is olyan régen még eléggé európainak is látszott. Évtizedeken át ijesztgették Amerikát Japán gazdasági sikerei, mivel olyan értékeken alapultak, amelyek éles ellentétben álltak az amerikai életfelfogással - Japán sikerei konzervativizmusra épültek, konformizmusra, ipari paternalizmusra, biztos családra és lassúságra. A 90-es évek az ázsiai modell összeomlását hozták. Mind a gazdaságban mind másutt az angol-amerikai modell marad az egyetlen, ami hitelesen védhetõ. Individualizmus, rugalmasság, mobilitás, alacsony adószint, semmi protekcionizmus. Olaszország egy ázsiai stílusú konzervatív modellel talán jobban el lett volna, de egyszerûen muszáj alkalmazkodnia.

Még a kommunizmus és fasizmus különbözõ változatai is úgy merültek fel, mint az SLT alternatívái: Van-e még ember a világon, aki ezeket ma komoly alternatíváknak tekintené? Lehet „privát" szimpátiát érezni az utolsó SLT-mentes oázisok - Castro vagy az afgán Taliban, az iráni ajatollahok vagy az észak-koreai vörös királyságok, Kadhafi vagy Milosevics iránt. De melyikünk szeretne e rezsimek valamelyikében élni? Nincs tehát alternatívája a nyugati és kiváltképpen az angol-amerikai etikának, politikának és tudománynak? Vajon a brit filozófusok által 2-300 éve összeállított nyerõ kombináció - szabad kereskedelem + tudományos racionalitás + általános választójog - az egyetlen képlet, amelyet az egész emberiségnek követnie kellene? Ez éppolyan megkerülhetetlen volna, mint a neolit forradalom vagy az írás feltalálása? A hatalom, amely az írást kölcsönözte, hozta létre a nagy autokratikus és hierarchikus birodalmakat - az egyiptomitól az orosz birodalomig. A 20. század technikai forradalma úgy látszik, mindenkire rákényszeríti a tudományos racionalitáson és szabad kereskedelmen alapuló angol-amerikai stílusú demokráciát.

...Valószínûleg valamennyiünknél megtalálhatók az SLT-vel és a tudományos racionalizmussal szembeni ellenállás kisebb-nagyobb szigetei. Talán még néhány száz évig: a monoteista fundamentalizmus, a szegények és jogfosztottak populizmusa, a soviniszta nacionalizmus és a tropikus kommunizmus. Ezek a szigetek idõnként megrémítik a Nyugatot, lehet, hogy bombákat helyeznek el, vagy ócska rakétákat lõnek ki, de sosem lesz igazán nagy jelentõségük.

...Valószínû, hogy ez a „homogenizálódás" megfordíthatatlan. Mégis, értelmiségiként az volna a feladatom, hogy megõrizzek valami nyitottságot a Másikkal, a mégoly elfogadhatatlannal szemben is - hogy határt szabjak az uniformitásnak.

Mindenekelõtt mi, eurokontinentális értelmiségiek, akik egy árnyalatnyi iróniával próbálunk ellenállni az anglo-amerikai modellek monopóliumának, úgy vagyunk megtûrve és idõnként dédelgetve, mint a bolondok és a törpék a reneszánsz udvarokban. Egy szórakoztató differenciát testesítünk meg, egy értelmetlen elhajlást, amelynek elõterében az uralkodó SLT fenséges szépsége és normalitása csak annál jobban megmutatkozik. Chomsky, az amerikai kommunitáriusok vagy a posztmodern dekonstruktivisták ellenállhatatlanul emlékeztetnek azokra a torzszülöttekre, akiket Velásquez festett meg az Escorial komor ragyogásában.

Felhozhatunk-e racionális érveket ezzel a növekvõ kulturális "homogenizálódással" szemben? Bizonyára nem. Biztos, hogy a kommunisták, fasiszták és fundamentalisták elkeseredett szemrehányásai sem racionálisak. Van bennünk egy igény, amely egyszerre etikai és esztétikai, úgyszólván zsigeri: megmenteni a lehetõség dimenzióját. Nem akarjuk, hogy az emberiség libasorban vonuljon az egyetlen ésszerû úton. Fontosabb nekünk, „romantikusoknak", hogy az emberiség ezentúl is hozhasson döntéseket, akár helyteleneket is. Nem akarjuk, hogy be legyünk zárva Popper „nyílt társadalmába". Ha mindenki ugyanazokban a dolgokban hisz, és ugyanúgy cselekszik, akkor az emberiség meghajolt a szükségszerûség parancsa elõtt. A plauzibilis reakció az SLT-re nem úgy hangzik, hogy a racionalitással még racionálisabb alternatívákat szembeállítani, hanem feltárni és támogatni lehetséges variációkat.

...Ha a differencia iránti romantikus igényünket nem alapozzák meg a haladás vagy a boldogság imperatívuszai, nincs-e akkor ebben egy bizonyos fokú kegyetlenség? Nem cinikus kívánság-e akkor, hogy ne éljen minden ember az unalmas, de kényelmes angol-amerikai toleranciában? Egy differenciákkal teli világ olyan világ, amelyben káosz, kín, egyenlõtlenség, igazságtalanság és kirekesztés tenyész.

...Van-e hát remény a különbözésre? Azt hiszem, nagyon is: a különbözõség olyan, mint az öreg vakond, mélyen a homologizálódás alá ássa be magát, hogy hirtelen a felszínre bukkanjon. Néhány fontos régi differencia eltûnik, míg mások újra felmerülnek, még ha sokszor nem ismerünk is rájuk. A differencia jelentkezése sokszor csendes és furcsa - a fájdalmas irónia mögött ismerhetõ fel, amellyel a homologizálódást viseljük. Még a magam kis dolgozata is ezt példázza azzal, hogy nem kínál univerzális megoldásokat, csak ironikusan konstatálja a régi különbözõségek kiveszését.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

kiemelés: A kulturális különbségek csak akkor hatnak tolerálhatónak, ha olyan különbségekre lehet õket redukálni, amelyek vonzóak a turisták számára: az építészeti dekoráció különlegességei, beszédmódok, öltözködés, ivási vagy flörtölési szokások.

- ez a kultúra, amely a pluralizmust ünnepli, a földgolyó domináns monokultúrájává válik. A versengés kultúrája nem verseng többé, mert nincsenek opponensei. A pluralista kultúra nem tudja tolerálni azt, ami nem pluralista.
 

Bibliográfia:

BENVENUTO, Sergio

„Gulliver Albániában"

Magyar Lettre Internationale, 27

MÁRKUS György

„A kultúra antinómiái"

Magyar Lettre Internationale, 26

FISH, Stanley

„Butik-multikulturalizmus

avagy miért nem értik a liberálisok

a gyûlölet beszédét?"

Magyar Lettre Internationale, 31

HUNTINGTON, Samuel

A civilizációk összecsapása

Európa, 1999

BRUCKNER, Pascal

„Huntington, avagy a történelmi

fatalizmus másodvirágzása"

Magyar Lettre Internationale, 28

FOUCAULT, Michel

„Hogyan beszélik el a gyilkosságokat?"

Magyar Lettre Internationale, 28

FEYERABEND, Paul

„A tudomány módszerének misztifikálása ellen"

Magyar Lettre Internationale, 31

KLANICZAY Gábor

"Michel Foucault és a történetírás"

Magyar Lettre Internationale, 30

TODOROV, Tzvetan

„Lévi-Strauss"

Magyar Lettre Internationale, 18

COULMAS, Florian

„Ázsianizmus"

Magyar Lettre Internationale, 28

KRYGIER, Martin

„Intézményoptimizmus és kultúrpesszimizmus"

Magyar Lettre Internationale, 27

HELLER Ágnes

"Europai identitás és történelmi emlékezet"

Magyar Lettre Internationale, 26

FEHÉR Ferenc - HELLER Ágnes

"Kultúra és demokrácia"

Magyar Lettre Internationale, 13

ZIZEK, Slavoj

„Ez van, ezt kell szeretni?"

Magyar Lettre Internationale, 28

BAUMAN, Zygmunt

„Biológia és modernitás:

Kereszteshadjárat az egészségért"

Magyar Lettre Internationale, 31

„Turisták és csavargók -

a posztmodern kor hõsei és áldozatai"

Magyar Lettre Internationale, 35

CANGUILHEM, Georges

„Haladás: egy utópikus eszme tündöklése és bukása"

Magyar Lettre Internationale, 30
 
 

FARKAS Zsolt / GARACZI László/ KUKORELLY Endre/

MARNO János / NÉMETH Gábor

„Beszélgetés a posztmodernrõl"

Magyar Lettre Internationale, 29


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/