Attila méregbe gurult, valahányszor azt mondták
neki, hogy a magyarok cigányok: ezzel lehetett a legjobban felhúzni
õt. Egyébként sem volt új hazája, Ituzaingó
ellen semmi kifogása.
Lacit ezek a dolgok nem érdekelték. Az iskolában
mindjárt elsõ nap megkérdezték tõle
a nagyok:
- Kinek drukkolsz? A Rivernek vagy a Bokának?
- A Bokának.
Még alig beszélt spanyolul, a csapat nevét
csak emlékezetbõl ismételte meg.
Így is, úgy is meg kellett velük verekednie.
Az egyik a kisujjával benyálazta a fülét, amint
az Argentínában szokás. Kicsöngetés után
a sekrestyés kertje mögött találkoztak, a grundon.
Lacinak kemény az ökle, a Boca Juniorsnak szurkol, mi
más kell egy pocoktól? Azonnal befogadták a többiek.
Attila annál jobban szenvedett, ha lecigányozták
a magyarokat. Márpedig errefelé az embereknek az a mániájuk,
hogy összekeverik a nemzetiségeket. A sovány libanonit,
Galibót, töröknek hívták, Groszinskit orosznak,
hiába volt lengyel zsidó. Másrészt viszont
egy argentinról, aki tangókat énekelt a rádióban,
azt mondták, lengyel. Goyneche, a polyák.
- Na és? - nevetett az apró Ferrer. Nekem azt mondják,
a Gall, pedig mindenki tudja rólam, hogy katalán vagyok!
Az ilyesmiért csak az apukám dühöng!
A tano, a pékinas, aki a változatosság kedvéért
tényleg olasz volt, ráhibázott Attila gyenge pontjára,
és rendszeresen bosszantotta õt:
- Kérdezd meg az anyukádat, hogy jósolna-e nekem!
Az éjjel megálmodtam a lottó nyerõszámait.
Attila a haja tövéig elvörösödött:
- Menj a francba! - felelte. - Bah!
Csak úgy, mint a farkas. Bah! Színes gyerekújságokból
tanult spanyolul, ezekben beszéltek így Walt Disney állatai.
De ettõl a pékségben csak még jobban nevettek
az emberek.
Benedek papa olimposzi nyugalommal intézte el Attila szenvedéseit:
- Mûveletlenek! - jelentette ki. - Sok buta bennszülött!
Neki nincsen szüksége rá, hogy befogadják;
a kagylójában minden szeretet és gyûlölet
ellen védve van.
De a fiának nincsen ilyen védõpáncélzata.
Õ, Attila, védtelen. A bátyja rosszul beszél
spanyolul, de Boca-szurkoló, mintha itt született volna. És
micsoda piszok szerencséje van! Akárhová kerül,
feltalálja magát. Olyan, mint egy ... cigány. Attilának
még az anyja se fogja pártját. Igaz, próbálja
vigasztalni õt:
- Ne törõdj velük - mondja - Öcsike! Menj, adj
kukoricát a tyúkoknak, játssz a csibékkel,
na jó?
Õ maga piacra jár, alkudozik a zöldségessel,
vitatkozik a hentessel, csak úgy, kézzel-lábbal mutogatva.
Egy szót se beszél spanyolul, de már nevetgél
a szomszédasszonyokkal; olyan, mint Laci, vagy Laci, mint õ,
egyre megy. Csak Attila maradt így, félúton: sem apa
kagylója, sem anya lágy szíve. Egy se cigány,
se magyar - se magyar, se argentin gyerek.
Felmászik a ház tetejére; ott végre
egyedül van. Akár egy másik világból,
felhallatszanak hozzá a szomszéd házakból szivárgó
zajok; konyhaillat, kutyaugatás, a távolban egy vonat . Anya
hangja: Gyere ebédelni, Attila! - de õ nem válaszol.
Innen, a tetõrõl nézve, a falu egy nagy lepény.
Valahol messze, egy liget valószínûtlenül kék
körvonalai: igazi erdõ ilyen messzirõl. Attila maga
elé képzeli azt a másik erdõt, menekülés
közben, Ausztriában. Farkasszemet néz a két délibáb.
- Majd csak visszamégy egyszer! - vigasztalja sóhajtva
anya.
- De akkor már nem leszek gyerek!
- Na menj játszani.
Hirtelen minden hiányozni kezd: az erdõ, a hó,
a szavak, a szamárköhögés négy éves
korában, a cipõ, amit elveszített éjjel, a
határon, háromévesen. Mérföldköveket
rakna le az idõ folyamában, még a hadihajó
is hiányzik neki, ami áthozta õket a tengeren. Ezt
a „Langfitt General”-t legalább már megtorpedózták
Koreában, és lent van az óceán fenekén.
- A magyarok végül is olyanok, mint a cigányok,
nem igaz? A kettõ egy és ugyanaz.
És hogy ezt maga a tanítónéni mondja,
Tintó kisasszony! Attila majd felrobban a dühtõl. „Buta
bennszülött!” - sziszegi, mint apa, de hiába. Be kell
bizonyítania Ituzaingónak, hogy a magyarok nem cigányok,
még akkor is, ha õ maga sem tudja, hogy mik a cigányok,
és mik a magyarok.
Sok idõ elmúlt, mióta Párizsban a
magyarok kis híján megverték az olaszokat, és
még sok idõ volt hátra az 1956-os forradalomig. Ez
a két esemény jól jött volna neki, hiszen köztudott,
hogy a cigányok nem fociznak, és nem robbantanak ki forradalmakat.
De ahhoz, hogy meggyõzze Tintó kisasszonyt, történetünk
idején Attilának valami kézzelfoghatóra volt
szüksége. Az elveszett hazának valami olyan jelképére,
mint a tégla, amit Bertold Brecht hõse hurcol magával,
hogy megmutassa a világnak, milyen volt a ház, amiben lakott.
Így jutott eszébe, hogy kölcsönvegye
a Benedek-kincset.
A Benedekek kincse az apa egyik régi szarkazmusa volt:
egyetlen ezüstpénzbõl állt, és Szent István
arcképe díszítette. Csodával határos
módon nem cserélték el tojásért vagy
krumpliért a háborút követõ éhínség
idején.
Egyetlen egy ezüstpénz. Volt hét másik
is, ami kis híján megmenekült. Az egyik eljutott a Cabo
Verde szigetekig, ahol maga Benedek papa dobta a tengerbe, tévedésbõl,
miközben a csónakon érkezõ félmeztelen
négerekkel csereberélték a vesztes országok
aprópénzét zöldbanánért és
csigákból készült nyakláncokért.
A „Langfitt Generális” körül nyüzsögtek a csónakok,
Szent István pedig - maroknyi alumíniumpengõ kíséretében
- a vízbe zuhant. Vele a családi vagyon egyharmada.
A másik érme eljutott Argentínába,
ahol egy határõr zsebében kötött ki. A helyi
törvények tiltották az idegen keresztnevek használatát,
és Zoltánt, az apa nevét nehéz lett volna lefordítani.
Fordítás nélkül nincsen dokumentum, és
dokumentum nélkül nincsen bevándorlási engedély.
A rémült anya odaadta az utolsóelõtti Szent Istvánt,
õk pedig partra szálltak, a család és az újdonsült
Zoilo Benedek.
A kincs tehát egyetlen érmébõl állt;
az viszont nagyon szép volt, nem vitás. Az egyik oldalán
István király arcvonásai, a másikon a magyar
korona, a kajla kereszttel, ami még akkor dõlt meg, amikor
elásták, hogy megmentsék a tatár rokonság
karmaiból.
Ártatlan gyermeklogikával, anélkül,
hogy olvasta volna Brechtet, Attila úgy okoskodott, hogy ebbõl
az érmébõl Tintó kisasszony egy pénzrendszerre
fog következtetni, egy államra és a hozzá tartozó
nemzeti történelemre, olyan dolgokra, amelyek az Argentínában
ócskavasat áruló vándorcigányokkal összeegyeztethetetlenek.
A tanítónõ valóban mohón nézegette
Szent István dombormûvét, szeme felcsillant az éles
orrán lovagoló szemüveg mögött.
- Milyen kedves! Nem kellett volna, Attilio...
Vértelen ujjai között forgatta a pénzdarabot.
A keze olyan fehér volt, mint az arca, veszedelmes karmait reszelõvel
élesítgette az írásbeli dolgozatok alatt.
- Mondd meg az anyukádnak, hogy izé, nagyon köszönöm.
És ezzel retiküljébe tette a pénzt.
Attila kis híján elájult: Tintó kisasszony
azt hitte, hogy ajándékba kapa!
- Csak azért hoztam hogy lássa - dadogta - megmutatni,
hogy nem vagyunk cigányok, kisasszony...
Többet nem tudott kinyögni: lesütött szemmel
nyújtotta a kezét az érem után. Kis csend állt
be, majd, mint vércsevijjogás, hallatszott Tintó kisasszony
kacagása.
- Ja úgy! Azt hittem... a cigányoknak annyi csecsebecséjük
van. Nesze! Ne fakadj itt most sírva nekem!
És vértelen karmaival megvakarta a fiú fejét.
- Menj a helyedre Atilio!
Tintó kisasszony belevág az argentin történelembe:
a San Lorenzói csatába és Cabral õrmester kalandjaiba.
A Benedek-kincs pedig nõ, nõ Attila zsebében,
ólomsúllyal, mint egy fémballaszt.
FERDINANDY GYÖRGY FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu