(ZÜRICH) - „Felügyelet és szigorú ellenõrzés
alá kell helyezni az európailag nem kívánatos
ÖVP-FPÖ-kormányzat által kormányzott Ausztriát”-
jelentette ki a francia külügyminiszter, Hubert Védrine
a kormányalakítás hetében adott rádiónyilatkozatában.
A surveiller et controller francia kifejezés egy híres könyv
címét idézi az emlékezetbe: Michel Foucault
Felügyelet és büntetés (Surveller et punir). Foucault
eredetileg 1975-ben publikált könyvét annak idején
lelkesen olvasták és idézték mint a polgári
társadalom újfajta radikális kritikáját:
a filozófus kutatásai arra a felismerésre futottak
ki, hogy a büntetés és elzárás humanizált
és tudományossá vált technikái, amelyeket
a felvilágosodás folyományaként alakítottak
ki, és amely vívmányokra a polgári társadalmak
büszkék voltak, egyáltalán nem szabad társadalmakat
hoztak létre. Ellenkezõleg, a kifinomult, humánusabb
technikák produkálták csak igazán a társadalmi
devianciák egész sokaságát, amelyek aztán
a lakosság egyre átfogóbb ellenõrzését
és megrendszabályozását tették szükségessé.
Ma azonban, a 2000. évben, az ilyen kritikai gondolkodás
már idejét múlta, a múlt század 70-es
éveinek gondolkodásmódja. A felügyelet gondolata,
ami Foucault és olvasói számára a fegyelmezõ
társadalmak szörnyûségét idézte
fel, egy negyedszázaddal késõbb majdnem meghitt, otthonos
csengést kap, ami jótékonyan megnyugtatja a nagyközönséget.
Ahol felügyelet van és ellenõrzés, legyen ez
a Haider-féle Ausztria vagy egy koszovói albánok vezette
vöröslámpás negyed, gondtalanul hajthatjuk álomra
a fejünket. Ami Foucault számára a mindenütt jelenlévõ
kontroll látványos szimbóluma volt, Jeremy Benhtam
Panopticonnak nevezett szuperfogháza, amelynek építménye
lehetõvé tette a (börtön)felügyelõk
számára, hogy egy központi helyrõl bármikor
ellenõrizzék, mit csinálnak a rabok, az ma, az általános
közbiztonsági hisztéria jegyében igencsak barátságos
pillantásokra számíthat.
Egy európai panoptikum, ahonnan a politikai bûnösség
gyanúja alatt álló alpesi köztársaságot
felügyelni és kontrollálni lehetne, még nem épült
meg. De már rendelkezésre állnak az építési
terveket felvázoló elméletek, amelyek sokféle
igazolást kínálnak arra, hogy egy az Európai
Unióba felvett, de egyébként szuverén európai
államot adott esetben felügyelni, kontrollálni és
büntetni is lehessen. Védrine külügyminiszter szavai
szerint az EU kiépítésével véget ért
a külpolitika és belpolitika szigorú elválasztásának
korszaka, ami az unió egy tagállamában történik,
állapítja meg az új uniós elmélet, most
az európai belpolitika eseményének számít,
ami az összes többi tagországot épp úgy
érinti, mint a saját államunk területén
folyó történéseket. Az unió centrális
országainak polgárai, ez a belsõ külügyminiszter
olvasata, épp oly lázasan érdeklõdnek az iránt,
ami Portugáliában, Írországban vagy Finnországban
játszódik, mint ami náluk otthon történik.
Míg az Európán belüli korlátozott
szuverenitás elméletérõl lehet vitatkozni –
és vitatkoznak is róla (miközben fölmerül
a kérdés, hogy az egyes politikusok itt nem arra használják-e
ki az alkalmat, hogy az egykor titokban jóváhagyott, a keleti
blokk országainak megfegyelmezését szolgáló
Brezsnyev-doktrína demokratikus reciklálásával
próbálkozzunk), az ezt alátámasztó tézis
az egyetemes európai érdeklõdésrõl minden
kritikán túl van: gyerekes fikció. Ha nem egy véres
ámokfutást, a gyermekgyalázás valami különösen
undorító esetét vagy éppen egy háborút
jelentenek valahonnan, akkor az, ami különösen a kisebb
európai országok színpadán játszódik,
a többi európai ország polgárai számára
tökéletesen mindegy. Hogy is lehetne másként,
ha a kormányok is rossz példával járnak elöl:
Schröder német kancellár sajtóhivatala 1999 õszén
képtelen volt egy a berni munkatalálkozó elõtt
kiadott kommünikében helyesen leírni az akkori svájci
szövetségi elnöknõ, Ruth Dreifuss nevét
és hivatalát.
Mi sem hozhatná drasztikusabban felszínre az európaiasan
fölényes ignoranciát, mint azoknak az ellenvetéseknek
a siralmassága, amelyekbe a karintiai Belzebub, Jörg Haider
röviddel a német tévében való fellépése
elõtt ütközött. Emiatt Haiderre ott még külön
is haragudni fognak. Meg akarták egyszer jól mutatni a jobboldali
szélsõséges bajkeverõnek és egyúttal
a publikumnak is, miben áll a harcos demokrácia: a nem kívánt
személyt egyrészt a távolból elszántan
támadni, másrészt azonban nem visszarettenni attól,
hogy vele szemtõl szemben üljenek, és a demokratikus
információszabadság nevében idõnként
még szóhoz is juttassák. A jobb, a racionálisabb,
a demokratikus érv, amit a gonosztevõnek a szemébe
vágnának, magától is megtenné a magáét
az uralommentes kommunikáció reflektorfényes birodalmában.
És a bekapcsolási mutatóknak sem ártana.
De aztán minden egész másképp alakult,
és nem az FPÖ-fõnök ördögi kvalitásai
miatt. A moderátorok és beszélgetõpartnerek
siralmasan felkészületlennek bizonyultak, úgyhogy Haidernek,
akinek „dicsfénytõl való megfosztását”
nagyhangúan beharangozták a közvéleménynek,
még csak nem is kellett különösebben megerõltetnie
magát, hogy minden gyengeséget kihasználjon, és
retorikus gyõztesként álljon ott a végén.
Médiáktól túltámogatott mindenhatóságuk
áldozataként a német tévécsinálók
nem látták szükségesnek, hogy kikérjék
szakértõk tanácsait, adott esetben akár osztrák
szakértõkét is, és a Haider orra alá
tartani szándékozott bûnlajstromot német házi
feladatként készítették el. Amit benyújtottak,
tele volt hiányos információkkal, hiányzó
tényfeltárással.
És ami még rosszabb: senki sem volt intellektuálisan
felkészülve az olyanfajta nyilvános fellépésre,
amilyenhez a médiaszereplésben tapasztalt Haider ért.
Freimut Duve, akit vendégként hívtak meg az ntv-be,
az OSZE médiamegbízottja, volt szociáldemokrata német
Bundestag-képviselõ, arra utalva, hogy éppen most
érkezett Pristinából, imponáló világjártságról
tett tanúságot, de amint az adott témához hozzászólt,
elárulta, hogy a Haider-jelenséggel nem tud mit kezdeni,
nem nõtt fel ehhez a feladathoz. Hogy a közelgõ kudarccal
ne kelljen szembenézni, a stúdióban merészen
elnéztek Haider mellett. Mediális csúcsteljesítménye
volt ez a „berlini köztársaságnak”, amely kezd még
annál is provinciálisabb lenni, amilyen a régi bonni
köztársaság volt még jóval az euro feltalálása
elõtt.
Láthatólag az, amit Haider a kamera és a
mikrofon elõtt elõad, teljesen új a német kommentátorok
számára, bár Európában nem annyira új.
Ha az újságírók egyszer ahelyett, hogy rendes,
európai konszenzusukban emelkedett érzéseik teljes
élvezetében sütkéreznek, és közben
a szemüket rontják, átnéznének az országhatáron,
és tanulmányoznák kicsit a médiatechnikát,
amit a szintén jobboldali extremistának és jobboldali
populistának elkönyvelt Jean-Marie Le Pen Franciaországban
a 80-as években figyelemre méltó politikai pályája
kiépítése során sikeresen alkalmazott, akkor
a mostani blamázst megspórolhatták volna. Azoknak
a siker-recepteknek a tanulmányozása sem ártott volna,
amelyeket a svájci populista milliárdos, Christoph Blocher
követ felívelõ pályáján.
Franciaországban annak idején szintén eltartott
egy darabig, amíg az újságírók megértették,
hogy a Nemzeti Front az egyrészt politikailag utált, másrészt
médiaobjektumként rendkívül vonzó, a kedvezõ
bekapcsolási index mutatókról gondoskodó vezetõje
a felháborodott náci-leleplezés módszerével
nem intézhetõ el. Le Pen számára az ilyen gyanú
légköre ugyanis egyáltalán nem volt kellemetlen,
inkább épp ebbõl élt: egyrészt jól
jött neki arra, hogy szélsõ jobboldali hívei
kemény magjának egyetértõ jelzéseket
adjon, - másrészt a nem valódiság szféráját
alakítsa ki, ahol elmosódnak a különbségek
a náci-tabuk megtörése és a szórakoztató
provokáció között. Ily módon sikerülhetett
Le Pennek egy szélesebb közönség érdeklõdését
felkelteni, mint akit ártatlanul üldöz a helyesen gondolkodók
hatalmas kartellje. Jörg Haider is remekül ért ahhoz,
hogy ezen a klaviatúrán játsszon, csak az volt a baj,
hogy derék német ellenfelei nem ismertek rá a dallamra.
Le Pen ideje mára lejárt, de a mozgalmáé
még nem feltétlenül. Az algériai háborúnak
és egyik-másik teremcsatának ez a veteránja
nevetségessé tette volna magát idõsebb vagy
ifjabb hívei szemében, ha arra az elhatározásra
jut, hogy az utolsó pillanatban még valami idõszerû
csatlakozást keres, és azzal áll elõ, hogy
öreg napjaira internet-szörfözõként mutatkozik
be. Haider megteheti ezt, a kamera jelenlétében képes
jókedvûen felavatni a website-ját, pózolhat
a harvardi diákok trikójában, felléphet mint
karintiai parasztgyerek és sportoló, játszhatja
Bécsben az államférfit, és közben kikacsinthat
a náci-nosztalgiázókra: a ma fõleg a sportteljesítmények
és nem a politikai irányzatok iránt érdeklõdõ
sok ember ilyenkor nem szereptévesztést vet a szemére,
inkább csodálják átváltozó mûvészetének
és a mindenkori hallgatóságnak megfelelõen
változtatott replikáinak sportteljesítményét.
Ha csak Haider maga el nem gáncsolja magát, a fennálló
zavart gátlástalanul kihasználó és tovább
fokozó modern politikai szórakoztatómûvészként
nagyon kedvezõ karrierkilátásoknak néz elébe.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BAIER, Lothar
„Németek és osztrákok:
ami elválaszt, a közös nyelv”
Magyar Lettre Internationale, 34
TODOROV, Tzvetan
„Az új moralizmus”
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu