Dubravka Ugrešic
A fényképalbum poétikája

Jelenleg nosztalgikus idõket élünk, a fényképek pedig erõsen táplálják a nosztalgiát. A fényképezés elégikus mûvészet, az alkony mûvészete (...) A fénykép: memento mori. Fényképezni annyi, mint részt venni egy másik személy (vagy tárgy) halandóságában, sérülékenységében, változékonyságában. Éppen e pillanat kivágásával és lefagyasztásával tanúskodik minden fénykép az idõ kérlelhetetlen olvadásáról.

(Susan Sontag: A fényképezésrõl)

- Ki ez a Slavica meg Branko?

- Á, te nem emlékszel rájuk... Kicsi voltál... - legyint. - Ha tudnám, õket mért raktam be az albumba... - dünnyögi magában, kihangsúlyozva, hogy õket , és olyan figyelmesen nézegeti a fényképet, mint valami herbáriumi ritkaságot.

Hirtelen - mint aki ragtapaszt ránt le a bõrrõl - felszakítja a celofán borítót, kiszedi a fotót, és apró darabokra tépi. A papiros-kivégzés száraz zaja belenyes a levegõbe.

- Na - mondja. - Amúgy is rég halottak - teszi hozzá békülékeny-emlékezõ hangon, és visszaadja az albumot.

A történet kezdete egy disznóbõr retikülben rejtõzik, melyet egy szerény tartalmú bõrönddel együtt hozott magával a távoli negyvenhatos esztendõben. Amikor az elsõ adandó (háború utáni) alkalommal új retikült vásárolt, a régi beköltözött a szekrény sarkába, és ettõl kezdve házi emléktárként szolgált.

Késõbb újabb retikülök tûntek fel, de az az elsõ továbbra is a szekrény sarkában maradt. Új bútorok is megjelennek késõbb: új szekrények, komódok, kredencek, még megfelelõbb kisebb és nagyobb bõröndök, de az a barna, disznóbõr táska, mely emléktárként szolgált, nem adja fel a szekrény sarkában elfoglalt helyét.

Az ínséges, háború utáni gyerekkorban, melybõl hiányoznak a tárgyak, ez a disznóbõr táska pótolja majd a nemlétezõ pincét és padlást, a babaházat, a játékokat. Elragadtatva rakosgatom a tartalmát, s úgy érzem majd, mintha valami Titok beavatott részese lennék. Sejtelmem sincs, hogy voltaképpen az is vagyok. Az élet egyszerû titkának részese.

A táska kezdetben fényképeket rejtett (fõleg anyáméit), néhány levelet (apáméit), egy aranytallért, egy ezüst cigarettatárcát, egy tiszta selyem sálat és - egy hajtincset.

Anyám fényképei izgalmasak voltak: egyeseken különös kalapokat hordott, másokon matrózruhát és diáksapkát, némelyiken fürdõdresszben volt (anyám ladikban, a háttérben ott ring az ismeretlen tenger, amit majd csak késõbb ismerek meg). Anyám minden fényképén rendkívül szép volt. Akadtak ott fotók egy idõsebb házaspárról, akik nyilván a nagyszüleim; fiatal nõkrõl, nyilván a nagynénémrõl, meg a kislányairól, tehát az unokatestvéreimrõl. Ezek a fényképek nem jelentettek sokat, mert egyiküket sem ismertem.

Anyám (szalaggal szépen átkötött) fényképei mellett ott volt apám néhány fényképe is; közös fotókat is találtam: anyám, apám meg én, idillikus játék-jelenetek a hóban. A levelek negyvennyolcból származtak, apám keze írása a tébécés szanatóriumból (akkor még meg sem születtél, a hasamban voltál , mondja anyám). Amikor megtanultam olvasni, titokban rögtön átböngésztem ezeket a leveleket. Teljesen érthetetlen dolgokról szóltak: bonokról( van-e elegendõ bonod ?), sztreptomicinrõl (valaki beszerezte az életmentõ sztreptomicint), szalonnáról (valaki beszerzett egy darab szalonnát , élelem dolgában most sokkal jobban állunk ), meg a szerelemrõl ( szüntelen elõttem lebeg az arcod).

Az aranytallér anyám családjáé volt, s õ egész életében õrizni fogja. Késõbb a házi kincstár egy mogyoróforma aranygyûrûvel (apám ajándéka) és egy mûfoghoz való aranylemezkével gyarapodik. Más értékes holmival anyám nem rendelkezett.

Az ezüst cigarettatárca az anyai nagyapámé volt. A fedõlapjára egy ügetõ ló fejét gravírozták. ( Ez egy ügetõ ló , magyarázta anyám). Az ujjbegyeimmel végigszántottam az ezüst felületen, letapogatva az ügetõ ló körvonalát, felpattintottam a cigarettatárcát, beszívtam az ismeretlen nagyapa dohányszagát.

A tiszta selyem sálacskát (anyám mindig kihangsúlyozta a tiszta szót) a nagymama küldte levélben. Ez a közönséges levélben átcsempészett selyem lehelet résre nyitotta az ismeretlen csábító ajtaját. A tiszta selyem szó mágnesként vonzott más, homályos jelentésû szavakat: szõrme, gyöngy, ékszerek és - smaragd. A különös smaragd szón késõbb is szívesen törtem a nyelvem, mintha szó helyett kemény, zöld, mentol ízû bonbont forgatnák a számban.

S ott volt még a selymes farkinca, celofán csapdába fogva, mint egy rovar - az én hajtincsem. Közömbös voltam iránta. A celofánt viszont gyakran a fény felé fordítottam, szívesen vadásztam vele napsugarakra.

A táska idõvel megöregedett, megfakult, szétfeslett a széle. Többé nem lehetett becsukni, kipotyogtak, kiömlöttek belõle a képek, sétaútra keltek a szekrényben. Összeszedtük õket, szalagokkal átkötöztük és visszadugtuk a táskába, megpróbáltunk rendet csinálni. A szekrény sarkában a táska mellett megjelentek a cipõsdobozok. A fényképeket ezekbe a kartondobozokba dobáltuk, vagy könyvekbe meg ládikókba dugtuk õket. Azonban továbbra is a táska maradt a központi emléktár.

Anyám gyakran morgott, hogy rendet kell csinálni, hogy egyszer az összes fényképet kidobja a szemétbe, hogy minden rendes embernek vannak fotóalbumai, hogy egyébként is szégyen a szekrényben tartani ezt az egész szemetet, hogy a szekrény egyébként is a ruhák helye, nem pedig holmiféle képeké, ám hiába morgott, a szekrény sarka nem változott meg, sem a táska a sarokban, sem a táska szerepe.

Hetvenháromban meghalt apám. Szerettem, de a halálát valahogy nyugodtan fogadtam, és vádoltam magam, amiért ilyen tompa vagyok.

Halála után egy hónappal valahonnan elõkúszott és a lábam elé pottyant a fényképe, egy kis igazolványkép. E csöpp képre, erre a kis, hallgatag tényre vetett pillantás megrántott bennem bizonyos szálakat, hirtelen erõs, fullasztó zokogás tört rám. Bezárkóztam a szobába és sokáig sírtam, úgy éreztem, soha nem tudom abbahagyni.

Amikor végre lecsillapodtam, belépett anyám és kimondott egy mondatot, melynek valódi értelmét sokkal késõbb értem majd meg:

- Vennünk kéne néhány albumot - mondta.

Vettünk. A barna, disznóbõr táska, az, amelyet egy szerény tartalmú bõrönddel együtt a távoli negyvenhatos esztendõben hozott magával, kirepült a szekrénybõl. A táskából napvilágra került egy halom kócos, rendetlen élet. Elnéztem az arcokat, a mosolyokat, a testeket, ezeket a sárgásbarna, fekete-fehér és színes látványokat, a fényfoltokat a négyszögletes papírdarabokon - és olyan feszengés jött rám, mint amikor illetlen jelenet szemtanúja az ember.

Egy nap fényképek halmai közt találtam anyámat, arcán a tragikus tehetetlenség kifejezésével.

- Segítsek? - kérdeztem.

- Nem - mondta - ezek az én albumaim.

A táska csöndesen eltûnt. Eltûntek a kartondobozok is, a fényképek többé nem kandikáltak ki a ládikókból és nem potyogtak ki a könyvekbõl, biztos helyre kerültek - az album vászonborítói közé. Vagy tíz rendesen összerakott album állt anyám éjjeliszekrényén - a mennyiség és a külalak komoly életdosszié benyomását keltette.

- Hát a táska? - kérdeztem.

- Nincs többé táska. Kidobtam a szemétbe - mondta.

Átlapoztam az albumokat. A táskára emlékeztettek: a képek ugyan rendesen sorakoztak, de nyoma sem volt semmiféle "anyagszervezési" elvnek. Még a saját fényképei is - melyeket addig egy féltékeny szalag választott külön - összekeveredtek a többivel.

Vagy albumból volt túl kevés, vagy fényképbõl túl sok. Nem bírt vagy nem tudott dönteni... Már a kezdet kezdetén föladta a mûfajjal való csatát.

Egy napon átrendezte az albumokat, megpróbálta megállapítani az események kronológiáját, de ismeretlen okokból ez az elv is csütörtököt mondott. Végül az egyetemista koromból való fényképem Slavica és Branko, az ismeretlen fiatal pár mellé került.

Az ingatag kronológián belül megpróbált fölállítani valamiféle hierarchiát, ám hiába döntött úgy, hogy életének dossziéjából törli a lényegtelen Slavicát és Brankót, ismeretlen okokból továbbra is megmaradtak a csakúgy lényegtelen Branka és Slavko mosolygós arcai.

Az események kronológiájának és az életében játszott szerepüknek az elvét úgy látszik megbontották a bensõ élményei. Így például rendkívül sok helyet szentelt távoli unokaöccsei esküvõi fényképeinek, habár alig tartotta velük a kapcsolatot. Úgy tûnik, egyszerûen csak szerette az esküvõi fényképeket.

Egyszer felfigyeltem az albumban egy kis triptichonra: anyám három fényképe, egymás mellé helyezve. Az elsõn úgy húsz lehetett, a másodikon harminc, a harmadikon negyven. A triptichonon kívül, az album alján, valami miatt különválasztva, a legfrissebb fényképe volt látható.

- Szörnyen megöregedtem, ugye?

- Nem - mondtam, és figyelmesen szemügyre vettem a képeket.

Mindannyiszor tíz év távolságot legyûrve valóban megváltozott az arca. Megnyúlt, nagy, barna szeme összeszûkült s valami miatt elferdült, telt ajkai vesztettek bájos duzzadtságukból és ellapultak; a szája melletti két ránc harminc éves korában elkezdett lefelé csorogni, negyven évesen már látni arca mindkét felén a kis, alig észrevehetõ megereszkedést. A legújabb fényképen világosan látszottak a szomorú redõk.

- Nem - ismételtem meg, és becsuktam az albumot.

Amikor legközelebb a kezembe vettem ugyanezt az albumot, a triptichon eltûnt, a képeket átrakta, azt a legújabbat pedig, a redõkkel, örökre eltüntette valahová.

Anyámnak idõvel mégiscsak sikerült „rendet rakni" az albumokban. Nekem az az album tetszett legjobban, mely a távoli negyvenhatos esztendõben magával hozott fényképeket tartalmazta. Miután lelökte magáról a szalagot, a sárgásbarna fényképek kötege most a maga patinás szépségében terült szét az albumban. A fiatal nagyapa és nagyanya markáns arcú barátaikkal (családi barátok, örmények, mondja anyu) egy gramofon körül, melynek hangszórója óriás tavirózsára emlékeztet; itt éppen piknikeznek, leültek a fûbe, elõttük fehér terítõ, rajta szõlõvel megrakott kosárkák; itt vannak anyám bájos lánykori fényképei is: strandon, ladikban, a barátnõivel sétálva, fák árnyékában, gimnazista egyenruhában, kiránduláson... Fiatal lányok selyemruhában, köztük Eli, az anyukám, fiatalemberek fehér nadrágban és sötét zakóban...

- Látod - mondja, és rámutat egy mosolygós fiatalemberre, akinek olyan az arca, mint egy fiatal agáré -ez volt az én elsõ szerelmem...

Ismerem ezt az arcot, gyakran mutatott rá erre a fényképre, s mindig ugyanezeket a szavakat ismételte - az én elsõ szerelmem ...

- Ki tudja, él-e egyáltalán... - mondja, és ujjbegyeivel tûnõdve simogatja a celofán borítót, mint jósnõ az üveggömböt.

Amikor nyolcvankilenc júliusában kijött a kórházból, és kétségek gyötörték, hogy túléli-e, megkért, hogy fényképezzem le. A kis automata Canon apró ablakán át láttam, amint tehetetlenül próbál olyan kifejezést adni ijedt arcának, melyet, utolsóként, ránk hagyhat, ránk, a gyerekeire. Meggyõzõdésem, hogy abban a pillanatban biztos volt ebben. Néztem azt a rettenetes belsõ erõfeszítést, amellyel felemelte szomorú, ernyedt arcát és mosolyt erõltetett rá, az erõfeszítés azonban (ezt õ nem láthatta, nem tudhatta) mindannyiszor egyugyanazon egyértelmû kifejezésbe torkollt - a félelem csupasz arcát mutatta.

Összeszorult torokkal bújtam meg a fényképezõgép mögött, s a vágy, hogy eleget tegyek neki, csatát vívott a szorongással, hogy ha eleget teszek, akkor valóban ez lesz az utolsó felvétel.

- Kész! - mondtam, amikor elkattintottam a gépet.

A véletlen döntött. Valami nem volt rendben a filmmel. És anyám felépült.

*

Anyám albumai - a mód, ahogy az „élettényeket" összerakta - mégis megelevenítik elõttem azokat a hétköznapokat, amelyeket elfeledtem. Ezek a hétköznapi pillanatok eleve „megrendezettek" (a pózolás teszi õket azzá), majd „átrendezettekké" válnak (a fényképek válogatása révén), mégis megrendítõen hitelesen és elevenen serkennek fel (fõleg a résekbõl, a hibákból, magából a módszerbõl), talán épp annak az amatõr mûvészi szándéknak köszönhetõen, hogy az (eleve megrendezett) élettények szépenlegyenek összerendezve.

Az egyik fénykép árulón felfedi levágott orrú cipõcskémet, és megnyitja a háború utáni ínség világát, amikor a lábujjak gyorsabban nõttek, mint az új cipõ vásárlásának lehetõsége; a munkás-szakszervezeti tengerparti kirándulások, a beszédek és zászlók, a pioníravatás, a miniatûr szocialista spektákulumok korát, melyek annak a vidéki városnak a mértékére és lehetõségeire voltak szabva, amelyben éltünk; a május elsejei ünnepségek, a „virágos korzónak" nevezett, jelmezes gyerekfelvonulások korát (a fénykép a bizonyság rá, hogy én - mák voltam!), a barátság sután bájos piramisainak, a stafétáknak, a futóversenyeknek, az elsõ ruháknak, cipõknek, az elsõ külföldi utazásoknak a korát... Megelevenedik a mindennapi élet megíratlan történelme, mely, miként a sok ártatlan és mûfajilag közhelyes fénykép mutatja, bárhol lejátszódhatott volna, ám mégis itt játszódott le.

Kilencvenegyben, amikor végképp összetört az eszme, melyet apám (aki nem érte meg az összeomlást, errõl a halál gondoskodott gyengéden) valóságnak fogott fel, amikor szétesett az ország, amelyet ugyanez az eszme tartott össze - anyám halomba gyûjtötte apám régi kitüntetéseit (a bátorságért , a munkáért , a testvériség-egységért , a szocializmus építésében tanúsított lankadatlan munkáért ), belesöpörte egy áttetszõ nájlonzacskóba - mintha valaki földi maradványairól lenne szó -, és így szólt bánatosan:

- Nem tudom, mit csináljak ezzel...

- Hát hagyd ott, ahol voltak...

- És ha valaki megtalálja?!

Hallgattam.

- Vidd el te... - javasolta kérlelõn.

Mégis, ugyanebben az esztendõben - amikor megváltoztak az utcanevek, amikor megváltozott a nyelv és az ország és a zászlók és a szimbólumok; amikor megváltozott az intézmények, az iskolák, a vonatok és a repülõk neve; amikor a téves oldalból helyes oldal lett, a helyesbõl pedig hirtelen téves; amikor egyesek megrémültek a tulajdon nevüktõl, mások meg, állítólag, végre nem féltek tõle; amikor egymást mészárolták az emberek, egyik a másikat mészárolta; amikor elõtódultak a különféle felségjelet viselõ katonák, amikor kitódult a legerõsebb hadsereg, hogy mindet letiporja a sajátországában; amikor szörnyû hõségek pusztítottak az országban; amikor a hazugság törvénnyé, a törvény pedig hazugsággá vált; amikor az újságok ugyanarról különbözõképpen írtak, amikor az emberek ugyanarról különbözõképpen beszéltek, amikor csupa egy szótagú szó hagyta el az ajkakat: krv, rat, noz, strah, amikor a kis balkáni országok ráncigálták Európát, joggal állítva, hogy õk is törvényes gyermekei; amikor valahonnan elõsereglettek a hangyák, hogy felfalják és elvonszolják az elátkozott törzsek utolsó utódjának irháját is; amikor szétestek a régi mítoszok és lázasan gyártották az újakat; amikor szétesett az ország, melyet a sajátjának tekintett, a régit pedig rég elvesztette és elfeledte; amikor újzágrábi lakásában égette az izzó betonból és a beton égbõl pörkölõ hõség; amikor éjjel-nappal vibrált a televízió páni fénye; amikor a félelem hidege rázta - az én anyukám mindennek ellenére kitartott a temetõbe járás senkinek sem szükséges rituáléja mellett. Meggyõzõdésem, hogy a verejtékezõ sírkõre bámulva akkor pillantotta meg elõször az ötágú csillagot (habár kezdettõl ott volt, mégpedig az õ kívánságára), és talán akkor ötlött eszébe elõször a gyönge, ernyedt gondolat - mely olyan volt, mint õ maga -, hogy tudniillik retusálható-e a kõbe vésett ötágú csillag, aztán szégyenkezve elhessegette e gondolatot, és megtartotta az albumban a régi helyén apám partizánruhás fényképét, miként a senkinek sem kellõ érdemrendekkel teli zacskót is megtartotta magának. Mintha akkor, hirtelen szembesülve az apám neve fölött álló kis csillaggal, végre elfogadta volna a saját életrajzát is.

Hazatérve magányosan üldögélt izzó újzágrábi lakásában - mint egy vonatban -, csak ült védtelenül, zászló és haza nélkül, szinte névtelenül, sajátútlevél és személyigazolvány nélkül. Idõnként felállt és kilesett az ablakon, arra várva, hogy elé tárul a háború sújtotta ország látványa, mert egyszer már látott olyat. Üldögélt így a lakásában, mint egy vonatban, sehova sem utazva, nem is volt hova, térdén egyetlen vagyonával, az albumaival, élete szerény dossziéjával.

Volt egy barátom, aki sohasem ismerte az apját. Az anyja szerint eltûnt a háború viharában . A háború viharát csupán apjának egy kicsiny, megsárgult fényképe élte túl. Így a barátom számára az apa szó örökre az eltûnt a háború viharában frázisának foglya maradt.

Késõbb meghalt az anyja is, késõbb maga is családot alapított. Egy napon teljesen véletlenül megtudta, hogy az apját a háború után ölték meg; ugyanis a „téves oldalon" állt. Elõkereste a kicsiny, megsárgult fényképet, és észrevette, ami eddig nem tûnt fel neki, hogy a fénykép nem csak régi, hanem figyelmesen retusált is (a retus minden bizonnyal az anyai kéz mûve). Itt egy kis karcolás, ott egy kis folt - és az apa gyûlölt katonai egyenruhája lassan meghatározatlan öltözetté folyt szét.

Negyvenöt évvel a háború után - amikor a „téves oldal" megérte a történelmi retust, s az új idõk fényképészi világítása a „helyes oldal" felé terelte - a barátom így válaszolt mosolyogva a fiának, amikor az a nagyapja felõl érdeklõdött:

- Eltûnt a háború viharában.

És megmutatta a fiának a kicsiny, megsárgult fényképet.

Sohasem szerettem a fényképezést. Visszataszítónak láttam a fényképezõgépekkel felfegyverkezett turistákat; mások albumait untam lapozgatni, a diáikat pedig kínos volt nézni. ( Mindig úgy gondoltam a fényképezésre, mint valami szemtelenségre, s amikor elõször fotóztam, perverznek éreztem magam , írja Diane Arbus amerikai fotográfusnõ.)

Egy külföldi tartózkodásom alkalmával vettem egy olcsó, automata fényképezõgépet, s ha már megvolt, kilõttem néhány filmet. Egy idõ után átnéztem a fényképeket, és megállapítottam, hogy abból az utazásból csak a lencsevégre kapott jelenetekre emlékszem. Megpróbáltam visszaemlékezni valami másra, de az emlékezet szívósan a fényképek tartalmához kötötte magát.

Azon tanakodtam, hogy mi mindenre emlékeznék, ha nem fényképeztem volna...

Nagyanyám temetésérõl anyám egy köteg családi fényképünkkel tért haza, azokkal, amelyeket évekig küldözgetett a nagymamának. Köztük volt az enyém is. Vízparti felvétel, úgy tizenhárom éves koromból. A fénykép hátoldalán felfedeztem egy bolgár nyelvû szöveget, melyet távoli unokatestvérem gyakorlatlan keze vetett oda: Ez én vagyok a strandon, az új fürdõruhámban . A szöveg alatt az õ ugyancsak gyakorlatlan aláírása.

Most az én birtokomban van ez a fénykép. Sohasem fogom megtudni, miért tette ezt a távoli unokatestvérem. Zavarba hoz ez a részlet, néha azt gondolom, talán mégis én tettem, egyébként is nehéz bebizonyítani, hogy nem én voltam, hisz a fényképen nyilvánvalóan én vagyok. Aztán hirtelen rémülten megrázkódom a gondolattól, hogy netalán én írtam rá a saját fényképemre az õ nyelvén, az õ betûivel és keze írásával - az õ nevét.

A kezdeti káosz, a rendteremtés, az események kronológiájának és fontosságának elvei szerinti szervezés, a retus (a csúnya fényképek kidobálása), a fölösleges Slavicák és Brankók kihajítása után anyám albumának fényképei már jó ideje meglelték a maguk, úgy látszik, állandó helyét.

Észreveszem azonban, hogy a szigorú albumokba csöndesen besettenkednek az új élet áramai: kitépett cetli valami arckrém nevével, egy telefonszám, újságkivágás arról, hogy hol szerezhetõk be a speciális zárak és riasztóberendezések, vagy egy kis cikk a paradicsom ártalmasságáról, egy képeslap valami nyaralásról... Mintha a kidobott fényképek megürült helyei láthatatlan mágnesekkel vonzanák a pótlást.

Amikor felüti a fejét a veszély, hogy az album mûfaja átcsúszik a kollázs mûfajába (ebben az értelemben mûfajilag szubverzív elem csak egy van, az elsõ fényképem mellé helyezett hajtincsem), anyám rendet csinál, kidobja a „szemetet", ami ellenõrzését kijátszva bekúszik az õ albumaiba, és megbontja a személyes történelmi konstrukciót.

Néha az albumai fölé hajolva találom. Becsukja az albumot, leveszi, félreteszi a szemüvegét, és így szól:

- Néha úgy tûnik, hogy nem is éltem...

- Nem más az élet, csak egy fotóalbum. Csak az létezik, ami benne van az albumban. Ami nincs benne, soha nem is létezett - mondja a barátom.

*

Mikor egészen kicsi voltam, a tenyeremmel eltakartam a szemem és azt mondtam : nemvagyok , aztán levettem a tenyeremet, és azt mondtam: vagyok . Ez utóbbit környezetem örömteli ujjongással fogadta. Megvaaagy!

E legelemibb gyerekjátéknak, mely olyan alapfogalmakat ültetett a tudatomba, mint a vagyok, létezem (tehát látok), és a nem vagyok, nem létezem (tehát nem látok), volt egy valamivel felnõttebb verziója is. Emlékszem, hogy gyerekkorunkban „messzelátót" csináltunk a kezünkbõl, a szemünkhöz illesztettük, és sajátságos tréfás-fenyegetõ tónusban kinyilvánítottuk a játszótársunknak vagy a környezetünknek: Látlak ! Késõbb kis papírtölcsérekkel helyettesítettük az öklünket. A kis tölcsér behatárolt, uralható világdarabkára, köröcskére, képkockára redukálta a végtelen és uralhatatlan világot. Feltételezte a választást (ezt vagy azt vehetem szemügyre). A fehér papíralagúton át a köröcskékre tört világ különös, élesen körvonalazott szépségében tündökölt fel. A tréfás-fenyegetõ kiáltásnak - Látlak! - megvolt a maga jelentése. A kis tölcséren keresztül valóban látni lehetett, a tölcsér nélkül viszont csak - nézni . Egy egyszerû papírtölcsér segítségével meglett a világ vágyott mértéke, a „fénykép".

Amikor elõször jártam New York-ban (eleve izgatott voltam, hogy végre meglátom ezt a várost), zavarba estem: egyáltalán nem tudtam átérezni a tényt, hogy New York utcáit járom. Gondolatban belecsíptem a saját arcomba, megmasszíroztam a tulajdon szívem, de a szívósan tompa közömbösségen túl nem voltam képes semmiféle, de épp semmiféle érzelemre.

Aztán egyszer taxiba szálltam (hangosan szólt az autórádió), és az elõttem lévõ szélvédõ üvegen felismertem (!) a képernyõt, és elállt a lélegzetem a képek meglóduló özönétõl. Tehát a mozinak köszönhetõen - amit egy közönséges taxiút varázsolt elém (mozgás, zene, képernyõre hasonlító szélvédõ üveg), én végre felismertem a várost és benne magam. Volt tölcsérem ( Látlaaaak). A mágikus alagúton keresztül New York teljes szépségében rohant a szemem felé.

A fénykép kis négyzetre redukálja a végtelen és legyõzhetetlen világot. A fénykép a mi mértékünkre vett világ. A fénykép ezen kívül emlék. Az emlékezet kis négyzetekre redukálja a világot. A kis négyeztek albumba rendezése - önéletrajz.

E két mûfaj, a családi album és az önéletrajz között kétségtelen a kapcsolat: az album materiális önéletrajz, az önéletrajz - verbális album.

A családi album rendezgetése mélységesen amatõr tevékenység ( amatõr, mivel nincs mûvészi igények híján). Az önéletrajzírás is (tekintet nélkül esetleges mûvészi kvalitásaira) voltaképpen az amatõr tevékenységek körébe tartozik.

Az „amatõrizmus" elõnyét a „professzionalizmussal" szemben (jobb szó híján nevezzük így), illetve a kettõ közti különbséget valami homályos fájdalom homályos pontja tartalmazza. Ezt a homályos fájdalmat az amatõr mû (mint valami különleges szenzor) el tudja találni, és láncreakcióként ugyanezt az érzést hívhatja elõ a szemlélõben/olvasóban is. Az ún. mûvészi alkotás pompás stratégiái ritkán találnak bele ebbe a pontba. A fájdalom pontja az áldott amatõröknek megõrzött véletlen célpont, melyet õk, akik tulajdonképpen nem is tudják, mirõl van szó, csakis õk tudhatnak eltalálni.

Emlékszem a reggeli jelenetre, melyet véletlenül vett fel a tekintetem a villamosból. Egy kapualjból kilépett egy aprócska pár; a férfi rendetlen postásuniformisban, postás sapkával a fején; a nõ piciny, ázott veréb. A városi kapualj a szürke reggeli fényben úszó utcára köpte ezt a szegény párocskát.

Ahogy az asszonyka lábujjhegyre állt (régi, kitaposott magas sarkú cipõ volt rajta), kinyújtotta a nyakát és hátrahajtotta a fejét; ahogy a férfi gyöngéden átkarolta a derekát, kicsit hátrahajtva õt, mint egy babát; ahogy szenvedélyesen megcsókolta, postás sapkáját kissé hátrabillentve; ahogy az asszonyka, átadva magát a csóknak, megemelte az egyik lábát - ezt, azt hiszem, a legprofibb filmszínészek is nehezen tudnák eljátszani (a pár „amatõr" csókja szemlátomást a filmszínészekét utánozta). Ez a reggeli fénykép, melyet mosolyogva vett fel a tekintetem, s lám, el is raktározta, mélységes, tévedhetetlen, homályos fájdalmat, a különbség fájdalmát hívta elõ bennem.

Az album meg az önéletrajz már természetüknél fogva is amatõr tevékenységek, és eleve sikertelenségre, másodrangú teljesítményre ítéltetnek. Ugyanis a fényképek albumba rendezését az a tudattalan vágyunk irányítja, hogy a maga tarkaságában mutassuk be az életet, a végeredmény viszont (tehát az album) halott fragmentumokká redukált élet lesz. Az önéletrajz is hasonló problémával küszködik, mely az emlékezet technológiájában rejlik: azzal foglalkozik, ami egyszer volt - ami tehát egyszer volt, azt az veti papírra, aki most van.

Egyvalamire számíthat mindkét mûfaj (ámbár sohasem számítanak rá, mert mûfaji természetük híján van a „számítgatásnak"): a vak véletlenre, hogy kitapintják a fájdalom pontját. Amikor ez megtörténik (és ritkán történik meg), akkor a közönséges amatõr csinálmány egy másik, esztétikán kívüli síkon diadalmaskodik, és porrá zúzza a ragyogó mûvészi alkotást.

Az irodalomban az ilyen mûveket csak az igazi írók irigylik (veszteségérzetük folytán). Az ilyen mû ugyanis isteni könnyedséggel érte el azt, amit õk minden erõfeszítésük ellenére sohasem fognak elérni.

Egyszer megismerkedtem egy férfivel, aki a kora kommunista idõkben valamiféle „szerkesztõként" dolgozott egy fontos intézményben. Pontosabban szólva rövid önéletrajzokat rendezett sajtó alá, azoknak az embereknek az önéletrajzait, akiket az intézmény vagy a „munkaszervezet", ahol dolgoztak, kitüntetésre terjesztett elõ. A „szerkesztõnek" volt egy fölérendelt „fõszerkesztõje", aki fölfelé közvetítette az önéletrajzokat. Azok döntötték el, hogy ki kap kitüntetést.

Habár a szerzõk többé-kevésbé ismerték a mûfajt, a „szerkesztõnek" az volt a feladata, hogy összehangolja az önéletrajzokat. Nemcsak a kötelezõ mûfaji és nyelvi klisék szerint; a személyes adatokat is klisékbe kellett önteni.

- De hát ez nem szegény munkáscsaládban született! Szépen írja egyébként, hogy... - lázadozott a „szerkesztõ".

- Írja csak le - mondta a fõnöke.

- De hát így minden önéletrajz egyforma! Honnan tudják akkor, hogy kit kell kitüntetni?!

- Épp azt keresik. Csak két sornyi különbség van megengedve. Mindössze két sor különbség! - mondta a fõnök szigorúan.

Az album is meg az önéletrajz is tisztelik a tárgyat, amellyel foglalkoznak (hisz annyira személyes, hogyne kellene tisztelni?!). Az album és az önéletrajz készítését a nosztalgia láthatatlan angyalának keze vezérli. Súlyos, bánatos szárnyaival a nosztalgia angyala széthessenti az irónia ördögeit. Úgyhogy alig vannak komikus albumok, csúnya fényképek, nevetséges önéletrajzok. A mûfajok két legõszintébb és legszemélyesebb hajtása - az album meg az önéletrajz - használja legszorgalmasabban a cenzúra ollóját. Ha a nevetséges (komikus, ironikus) átszövi az önéletrajzi szöveget, akkor az olvasó átteszi azt a valótlan (professzionális, irodalmi) kategóriájába, egy másik nembe és fajba.

Az önéletrajz komoly és szomorú mûfaj. Mintha valahova a lelkünk mélyébe eleve be lennének kódolva a mûfaji elõítéletek, a szerzõ és az olvasó is engedelmeskednek nekik: összehangolják pulzusaik ritmusát, szívveréseiket, lelassítják a légzést, együtt csökkentik a vérnyomást...

Az önéletrajz és az album ugyanis az elsõ mûfajok, amelyeket együtt tanultunk meg , s amelyeket együtt ismételtünk át. Az album csupán az óvodáskori, mindenféle képecskékkel teleragasztott albumok variánsa, meg a késõbbi iskolás technikáké: a herbáriumé, a kollázsé, a mappáké...

Az album is meg az önéletrajz is mint amatõr tevékenységek, mint valamiféle háziipari tevékenység termékei , szépek akarnak lenni. Az album és az önéletrajz olyasmi, mint a csillagos ötösre törekvõ fogalmazás (az albumot is meg fogjuk mutatni valakinek, az önéletrajzot is el fogja olvasni valaki egy napon). A mûfajnak és fogyasztójának is közös képzete van a széprõl. Olvastad X könyvét? Olvastam, semmi különös, végig stílusbravúrokat sorjáz... És Y könyvét olvastad-e? Igen, szép, igaz könyv...

Szépés igaz - íme az olvasók legszélesebb körének tudatába tartósan befészkelt két esztétikai kritérium. Az író meg az olvasó édesdeden engedelmeskedik a mûfaj ritmusának: összehangolják pulzusaik ritmusát, a szívveréseiket, közös erõvel csökkentik a vérnyomást, együtt lélegeznek...

*

A közelmúltban én is vásároltam egy albumot. Elegáns, barna disznóbõrbe kötött albumot, amilyet már régóta kerestem.

Nemrégiben kézbe vettem. Lapozgatás közben megtorpantam egyik saját fényképemnél. Jól szemügyre vettem, és észrevettem két kis ráncot a szám körül. Lefelé csorogtak, az arc mindkét oldalára egészen kicsi, alig észrevehetõ redõket gyûrve. Határozott mozdulattal - mint aki ragtapaszt ránt le a bõrrõl - felszakítottam a celofán borítót (a kivégzés kurta papírzaja felkavarta a csendet), kiszedtem a fényképet, apró darabokra téptem, és átengedtem a feledés tartós sötétségének.

Íróasztalom legmélyén, egy ládikóban fényképek kavarognak. Amikor felnyitom a ládikót, elõsereglenek az arcok, a mosolyok, a testek - ezek a fényfoltok a négyszögletes papírdarabokon. Egy köteg fényképet borítékba tettem, a borítékot leragasztottam, átkötöttem egy szalaggal és a szekrény aljára löktem. Idõnként a holmik közt turkálva ráakadok, megérintem, ujjbegyeim fájdalmat érzékelnek, és tudom, hogy még mindig nem jött el a boríték felnyitásának ideje. De egy napon, ha majd eltûnik a fájdalom, fel fogom nyitni, átnézem a fényképeket, és beillesztem õket az albumba. Figyelmesen fogom válogatni õket, óvatosan rakosgatni, vigyázva, nehogy becsússzon valami... hiba. Eközben az ablak elõtt ülök, melyen a õszi, persze, hogy õszi esõ elsõ cseppjei dobolnak...

Radics Viktória fordítása

Bibliográfia

UGREŠ IC, Dubravka

„Zágráb - Amsszterdam - New York"

Magyar Lettre Internationale, 6

„Tiszta Horvát Levegõt!"

Magyar Lettre Internationale, 8

„Papok és papagájok"

Magyar Lettre Internationale, 10

„A próza fekvése"

Pompeji, 1993. 3-4.

„Az ábécéskönyv"

Átváltozások, 1995. 5

„Jobb házaknál ilyesmirõl nem beszélnek"

Magyar Lettre Internationale, 27

„Legények a gáton"

Ex-Symposion, 1998. 21-22

„Bolgár-török nagyanyám"

Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép"

Magyar Lettre Internationale, 33
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta