Olga Tokarczuk
Az Õskönyv nyomában

Véronique kilépett az ebédlõbõl és továbbindult a képekkel teli, tágas folyosón. Egy helyen üveges vitrinek álltak a fal mellett, bennük sok-sok rajz. Kis papírfecnik voltak itt, mintha egy ismeretlen mester vázlatfüzetébõl tépték volna ki õket. Tanulmány egy kézfejrõl, fél emberek, fél állatok feje, gyümölcsök minden elképzelhetõ oldalról, korsók és edények. Chevillon úr egyszer összetalálkozott vele az egyik galérián, és elvezette ahhoz a vitrinhez, ahol több Uccello-metszetet õrzött. Látta, milyen hatást tett Véronique-ra a sárkányos kép. Vázlatok voltak itt mindenféle tárgyakról, ruhákról, fejfedõkrõl, növényekrõl és fantasztikus állatokról. De Véronique a többféle nézõpontból ábrázolt csúcsos sipkák iránt lelkesedett. Lenyûgözte a konok mûvész, akit nem elégített ki az, ha úgy rajzol le egy tárgyat, hogy precizitása ejtse ámulatba a nézõt. Még csak nem is a tárgy és a kép hasonlóságára törekedett. Sokszor lerajzolt egy-egy tárgyat, mintha megsejtette volna, hogy a lényeg, a lefestett tárgy mélyén rejlõ mag más, mint a tárgy ábrázolása. Lerajzolta alulról, fölülrõl, oldalról, rézsútosan, manipulált a látószöggel, és amikor kiábrándult a mesterkélt rajzból, már be sem akarta fejezni.

Véronique kérésére aznap este a különös mûvészrõl beszélt de Chevillon.

Uccello olyan festõ, akiben elegendõ tehetség és szorgalom lett volna ahhoz, hogy igazi mester váljék belõle, ha nincs az eszme, amire egész életét áldozta, és ami végül teljesen hatalmába kerítette. Elhatározta ugyanis, hogy kikutatja a látás törvényeit, annak a valaminek a törvényeit, amit a festészetben perspektívának hívnak. Az õ idejében merõben intuitív alapon kezelték ezeket a dolgokat. A festõ azt festette, amit látott és ahogyan látta, nem törõdött az optika törvényszerûségeivel. Tulajdonképpen ez a mûvészet lényege. Ha meggyõzte a többieket, ha érzelmeket ébresztett vagy ámulatba ejtette az embereket, akkor jó volt a kép. Ha nem, akkor a festõ nekilátott, hogy lefesse a fehérnemûs szekrényt.

Paolo Uccello, más néven a Madár a lefestett tárgyak titkát akarta kifürkészni. Miért kisebb az a fa, amelyik távolabb áll? Miért látszik rövidebbnek, zsugorítottnak Krisztus keze, ha a kép hátterébõl nyújtja elõ? Az út mentén álló fák miért állnak úgy, mintha fölfelé tartanának, miért ágaskodnak a horizont felé, amikor a valóságban az út sík, nem emelkedik és nem is lejt? És hogyan kell festeni? Úgy, ahogy látjuk, hogy van, vagy úgy, ahogy tudjuk, hogy van?

Akárhány képet festett, nem volt velük megelégedve. Mindig hamisnak, a valóságtól idegennek érezte a lefestett tárgyak közötti viszonyt. Ezért elõször magukat a tárgyakat kezdte tanulmányozni. Egész éjszakákat töltött el azzal, hogy a lehetõ legtökéletesebben adja vissza az edényeket, a gyümölcsös tálat, a gondos kézzel összeráncolt kabátszárnyakat. Hamar rájött, hogy a színek zavarják a kutatásban, ezért csak rajzokat készített. A vonal vastagításával érzékeltette az árnyékokat és a mélységeket, míg a világosságot és a fényt tiszta, jelöletlen felülettel. De még ezzel sem volt megelégedve. Alkalmazni kezdte a rajzolásnál az algebrát és a geometriát. Most a szélek, távolságok, egyes felületek közti bonyolult viszonyokat ábrázolta. És mert régrõl maradtak még megrendelései, ezeken kellett dolgoznia napközben, nappali fényben, csak az éjszakáit szentelte tanulmányainak. Éjszakákon át gubbasztott gyertyafény mellett a lerajzolt ujj parányi hajlata, egy sipka kicsiny részlete, a tájképen álló fa árnyéka fölött. Nappal festett képeibõl hiányozni kezdett lassacskán az élet, amit a festõ ecsetje visz a képbe. A kitalált alakok álomszerûek lettek, mintha holdfény vezetné õket. Nem keltette életre õket az a belsõ erõ, ami mûvész-teremtõjük meggyõzõdésébõl származik, mely szerint a bennünket körülvevõ világ elejétõl a végéig valóságos. Uccellóban csalódtak a megrendelõk, jó híre szertefoszlani látszott. „Túlbonyolítod, ami egyszerû", mondták festõbarátai. Meg ezt is: „Le akarod egyszerûsíteni azt, ami végtelenül bonyolult". De õ úgy érezte, már nem sok hiányzik ahhoz, hogy eljusson az egyedüli képlethez. Ebben az idõben nagyon elszegényedett, valósággal nyomorgott. A valódi éhhaláltól barátai mentették meg és az, hogy megrendelést kapott bizonyos szerzetesektõl egy templomi freskóra. Úgy döntött, ennél a freskónál hasznosítja mindazt, amit fölfedezett a hosszú évekig tartó kísérletezés során, míg a rajzok fölött görnyedezett: hogyan mûködik az emberi szem, és milyennek látszik a való világ, amit az optika és a perspektíva törvényei határoznak meg. A freskót állványzatról festette, amelyre szorosan ráerõsített egy függönyt. Nem akarta megmutatni másoknak, hogyan készül a remekmû. Mérõeszközökkel és számításokkal bástyázta körül magát, hetekig le sem tette az ecsetet. Kizárólag túróval táplálkozott, hiszen a szerzetesek meglehetõsen szegények, vagy talán csak fösvények voltak. Még jobban legyöngült, de nem törõdött vele. Tudta, hogy ha eljön a nap, és leleplezi a freskót, a világ fölfedezi és tisztelni fogja benne a lángészt. Csakhogy másképp történt. A kész freskó az özönvizet ábrázolta. Noé bárkája roskadásig megtelt a legkülönfélébb állatokkal: elefántokkal, oroszlánokkal, hüllõkkel és madarakkal. A hajó egyik árbocán pedig egyenesen egy kaméleon ült, amely miniatûr tevére emlékeztetett, Uccello mester ugyanis sosem látott igazi kaméleont, és egyszerûen a neve alapján – kaméleon és camel – társította a tevével. Ezt az apró tévedést még megúszta volna, ha nem merül föl kifogás a kompozíció ellen. A nézõk azonban csalódottak voltak, mind a festõ-barátok, mind a szerzetes-ügyfelek. „Amit most el kellene takarni, azt fölfeded" – mondták neki. Egybehangzóan különcködõnek és sikerületlennek ítélték a freskót mindannyian. A bárka fafalai furcsán deformálódtak, a fák, melyeket kidöntött a vihar, egy béna kicsavarodott végtagjaira emlékeztettek. A kép háttere szertelen volt, hiányzott belõle az egység, szétesett több, elszigetelt térre, nem keltett valósághû benyomást. A viharos égbolt rázúdult a nézõkre, kellemetlen, fenyegetõ érzést keltve bennük.

Megbukott. A mesternek kifizették ugyan a munkát, de nem tudták leplezni csalódásukat. A kísérlet nem sikerült.

A legcsalódottabb maga Uccello volt. Nem tudta megérteni, hogy a bolondját járatta vele a világ. Újra megmutatta gonosz módon, hogy nem lehet õt egyszerû matematikai képletekkel és modellekkel megragadni. Így, majdnem megnevezve, majdnem körülírva kisurrant valahol, csúfot ûzve az õsz festõbõl.

A történtek után Paolo Uccello, akit Madárnak neveztek, nem festett már semmilyen képet. Csak ellenõrizgette a számításait a végtelenségig, és nem talált bennük hibát továbbra sem. Mégis kárba vesztek az erõfeszítései. Végül megértette, hogy jól festeni annyi, mint sokszorosítani a hamisítást és a csalást, másolni a délibábot, amivel a világ ámít bennünket. Megértette, hogy a festés nem más, mint egy olyan folyamat, melynek során kifejezést nyer értelmünk és fölfogásunk, ha rábízzuk magunkat a szeszélyes és homályos intuícióra. Megértette, hogy minden mûalkotás – hiába bizonyítja, milyen közeli rokonai vagyunk Istennek – valójában véletlenszerû eredménye annak, hogy kimondani próbáljuk a kimondhatatlant, és végeredményben nem lesz más, mint a teremtés isteni mûvének gyermeteg majmolása.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta