A Magyar Lettre Internationale tαmogatσja a Pantel: szemιlyre szabott telekommunikαciσs szolgαlatαsok

AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

Antonio Tabucchi
Csavargás

Sergio Vecchiónak, öreg barátomnak
1.

Így szokott kezdõdni, alig érzékelhetõ zajjal, mint valami kis muzsika; meg egy színnel, egy folttal, mely a szemben keletkezik, kiterjed a tájra, aztán megint elönti a szemet, s onnan a lélekbe hatol: az indigókék, például. Az indigókéknek oboahangja volt, néha, a legvidámabb napokon klarinét. A sárga viszont orgonahangon szólt.

Nézte a nyárfák ködtakaróból kilátszó sorát; olyanok voltak, mint az orgonasípok és látta rajtuk a naplemente sárga zenéjét, arany hangjegyekkel. A vonat robogott a vidéken, a horizont bizonytalan vonal volt, mely föltûnt és eltûnt a ködfoltok között. Odanyomta az orrát az ablakhoz, aztán a mutatóujjával beleírta az üvegre lecsapódott párába: indigókék az éj ibolyakékjében. Valaki megérintette a vállát, mire fölugrott.

– Megijesztettem? – szólt egy férfi. Kövér, idõs úr volt, a mellényén aranylánccal. Csodálkozó, s egyben csalódott volt a tekintete. – Ne haragudjon, nem gondoltam, hogy…

– Semmi baj – mondta, és a kezével gyorsan letörölte a szavakat az üvegrõl.

A férfi bemutatkozott, elõre mondta a vezetéknevét. Lókupec volt Borgo Panigaléból. – A modenai vásárba megyek – mondta –, és maga, messzire megy?

– Nem tudom – válaszolta –, nem tudom, hová megy ez a vonat.

– Akkor mért szállt föl rá? – kérdezte teljesen érthetõen a férfi –, ha azt se tudja, hova megy.

– Hogy utazzam – felelte –, és a vonatok mindig mennek valahová.

A Kupec nevetett és elõhúzott egy szivart. Rágyújtott, kifújta a füstöt. – Persze hogy a vonatok mennek valahová, mi meg megyünk velük. Hogy hívják magát?

– Dinónak.

– Szép név. És?

– Mit és?

– A vezetékneve.

– Mûvész.

– A vezetékneve?

– Igen, Mûvész. Mûvész Dino.

– Különös vezetéknév, sosem hallottam még ilyet.

– Én találtam ki, álnév.

– Hogyhogy?

– Hát mûvésznév. És mivel mûvésznév, a Mûvészt választottam.

– Szóval maga mûvész.

– Pontosan –, mondta, és a párás üvegre írta: Mûvész Dino.

– És milyen mûvész? Cirkuszi?

– Mindenféle, mindenféle. Zsonglõr, fõként, meg akrobata is. Most jutott eszembe egy akrobataszám, egy napon meg is csinálom majd, elõbb-utóbb, elmegyek Amerikába.

– Akrobatának?

– Nem, villamoson fogok odamenni, és ez lesz a mutatvány.

– Villamoson?! Villamossal nem lehet Amerikába menni, ott a tenger.

– Dehogynem, dehogynem – mondta –, nehéz, de lehet.

– Értem – mondta a Kupec –, és hogy csinálja az ember?

– Varázslattal – mondta –, a mûvészet varázshatalma. – Aztán hirtelen témát váltott és óvatosan körülnézett. – A kalauz még nem járt erre, ugye?

A Kupec nemet intett a fejével és rögtön megértette.

– Nincs jegyed, fiam, igaz?

Bólintott, és lesütötte a szemét, mint aki szégyelli magát.

– Be kell zárkóznom az illemhelyre, legalább amíg el nem megy.

A Kupec nevetett. – Megérkeztünk Modenába – szólt –, ha van kedved, szállj le velem, meghívlak ebédre a Molinari Fivérekhez.

2.

A Kupecbõl csak úgy dõlt a szó, jó kedélyû ember volt, szeretett hintón ülni, utasításokat adni a kocsisnak, a nagylelkû emberek vendégszeretõ hangján beszélt, látszott, hogy ez nagyon tetszik neki. Szólt a kocsisnak, hajtson a központba, mert meg akarja mutatni vendégének a Ghirlandinát: nem jöhet valaki Modenába anélkül, hogy ne látná a székesegyházat és a tornyot. Kesztyûs kezével mutogatta az ablakból a város nevezetességeit, a tanulatlan emberek egyszerû szavaival magyarázott róluk, de lelkesen, mint aki szereti a mûalkotásokat és az embereket. – Ez a Piazza Reale – mondta, – és most menjünk a Piazza Grandéra, nézz fölfelé, hajolj ki az ablakon.

Aztán a hintó palotáktól övezett hosszú útra kanyarodott. – Ez a Via Emilia út – szólt a Kupec –, azért hívják így, mert a városfalakon kívüli út folytatása, az egyik irányba Bologna, a másikba pedig Reggio felé. Az éttermünk ott van, a San Carlo utca sarkán.

A Molinari Fivérek tágas és zsúfolt étterem volt, márványasztalokkal és nagy fogasokkal, melyeken a törzsvendégek porköpenyei lógtak. A Kupecet ismerték, sokan köszöntek neki. Nagy volt a nyüzsgés a másnapi vásár miatt. Sarokasztalt választottak, a vendéglõs odajött, hozott egy flaska bort, a ház ajándékaként. Ebben az étteremben ez volt a szokás. A fiú élénken nézelõdött körbe-körbe. Felvidította a nagy nyüzsgés, a helyiségben meleg volt és füst, az ablakokon túl nagy kõfal látszott, a kövek repedéseiben kapricsomók zöldelltek, egyre sûrûbb köd szállt alá, s mindinkább elmosódtak a körvonalak.

Az evéstõl és a bortól a Kupecnek kivörösödött az arca és csillogtak a szemei. – A fiam is ilyen legény volt, mint te, Pietrónak hívták – szólt elérzékenyülve –, a láz vitte el 1902-ben, már négy éve. Azután kifújta az orrát az asztalkendõbe és azt mondta: – Neki is volt bajusza.

Amikor elindultak, már esteledett, és a lámpagyújtogatók épp az elsõ utcai lámpákat világították ki. Néhány üzlet cégtáblája mellett fáklya égett és néhol, a vendéglõk ajtaja fölé babérágakat tettek. Az árkádok alatt papírmaszkos kisfiú lépdelt kézen fogva egy asszonnyal. Február volt.

– Ma van a karnevál utolsó napja – szólt a Kupec –, maradj itt velem, az Itália Szállóban van egy szobám, vendégül tudlak látni, gyerünk, mulassunk egyet.

A fiú csöndesen követte a már kihalt utcákon. Lépéseik visszhangoztak a kövezeten, és egyikük sem szólt. Átmentek az árkádok alatt és egy szürkeköves épülethez értek, nagy, nehéz kapuval. A Kupec meghúzta a harang fogantyúját és a kapuban kinyílt egy ajtó. Hosszú lépcsõn mentek föl, majd beléptek egy színes üvegablakos elõtérbe. Feltûnõen szõke, virágos ruhás hölgy fogadta õket, és betessékelte a kis szalonba. A falakon szép lányok arcképei lógtak, és a fiú ezeket kezdte figyelmesen nézegetni. – Már nem olyan, mint régen – suttogta a Kupec –, mikor még a ferrarai Anna volt a tulaj. Õ aztán értett hozzá, mindig elsõ osztályú lányai voltak. De hozzáment egy római tökfilkóhoz, egy professzorhoz és tisztességes asszony lett belõle. Most be kell érnünk azzal, ami van. – Nevetett kicsit, majd egy barna lány arcképét kezdte tanulmányozni, aki a fényképen szívére tett kézzel ült. – Én ezt választom – mondta –, tetszik a szeme. Te melyiket választod?

A fiú csodálkozva nézett rá. – Miért kell választanom? – dadogta.

– Hogyhogy miért?

– Hogy minek?

– Minek?! Hogyhogy minek?

– Mit fogunk csinálni?

A Kupec a homlokára tette a kezét és így szólt: „istenem". Aztán megkérdezte: – Ez az elsõ alkalom?

– Igen – suttogta a fiú.

– De hát hány éves vagy, fiam?

– Huszonegy.

– És még sose csináltad?

– Nem.

– No, figyelj, mindegy is, majd megtanítanak rá, meglátod, ez a legegyszerûbb dolog a világon.

Megrázta a csengettyût, ami az asztalon állt, és a folyosóról zörej és kacarászás hallatszott. – Jövünk, jövünk, kis türelmet – kiáltotta egy nõi hang.

3.

Végetért a vásár. A föld tele volt eldobált papírokkal, és épp vitték el a pultokat. Egy kisfiú papírtrombitával sétált, amelyik kigöngyölödött, ha megfújta. A kocsiállás mellett várakoztak a hintók és a társzekerek, indultak Bolognába, vagy Reggióba. Az állomás kapujánál mozgóárus állt. Sovány csavargó volt, kis harmonikával, és kalickába zárt papagájjal. Kordbársonyból volt a ruhája, és nyakba akasztható ládikót vitt.

– Õ Regolo – mondta a Kupec a fiúnak. – Reggióba megy, meg még messzebbre, végigjárja az összes vásárt, jól meglesztek együtt.

A fiú és a mozgóárus kezet fogtak. – Rád bízom – súgta a Kupec a mozgóárusnak –, törõdj vele kicsit, a fiamra emlékeztet, mûvész, Dinónak hívják.

A kocsis megpattintotta az ostorát és az igásló lassan megindult. Õk ketten háttal ültek a kocsisnak a szekéren, hátul lelógott a lábuk. – Isten veletek – kiáltotta a Kupec –, jó utat.

A fiú leugrott és odafutott hozzá. – Ezt elfelejtettem odaadni – mondta sietve –, arról a nõrõl írtam, akit tegnap este ismertem meg, neked adom emlékbe. És a szekér után rohant, ami közben már rákanyarodott a Via Emiliára.

A Kupec kinyitotta a cédulát. Összegyûrt csomagolópapír-darab volt. Ez állt rajta:

„Prostituált… Ki hívott téged életre? Honnan jössz? A csípõs Tirrén-tengeri kikötõkbõl, Toszkána daloló vásáraiból, vagy a perzselõ homoksivatagból sodorta erre anyádat a sirokkó? A határtalanság belevéste a megdöbbenést állatias szfinxarcodba. Az élet nyüzsgõ fuvallata felrázza fekete sörényedet, akár egy oroszlánét. És te nézed az elvetemült aranyhajú angyalt, aki nem szeret téged, és akit nem szeretsz, aki szenved tõled, és aki fáradt csókot ad neked."

4.

Regolo mindenféle színû összegubancolódott gombolyagot árult, fonalakat stoppoláshoz, meg havonta megjelenõ folytatásos ponyvaregényeket és jóscédulákat. A jóscédulák kis sárga, rózsaszínû és zöld lapok voltak, melyek a holdnaptárt és a jövõt mutatták, és a Végzet halásza, Anacleto papagáj csõre húzott közülük véletlenszerûen a kuncsaft számára. Anacleto nagyon öreg volt és az egyik lábára sántított. Regolo valami kínai kenõccsel gyógyítgatta, amit Genovában vásárolt, a Sottoripa árkádjai alatt, ahol a kínaiak idõnként vásárt tartanak, és mindenféle kacatot árulnak, meg gyógyszereket izületi bántalmakra, fekélyekre és serkentõt öreguraknak. De Anacleto konok volt, ellenállt a gyógykezeléseknek, dühösen csapkodott a szárnyaival. Aztán elbóbiskolt az állványán, fejét a szárnya alá dugva, és alvás közben néha összerázkódott és fölborzolta a tollait, mintha épp álmodna valamit.

Talán a papagájok is indigókéket álmodnak, gondolta Dino. A szekér lassan haladt, himbálózott és egyhangúan zörögtek az abroncsos kerekek. Szép volt a táj, végtelen, mindenfelé egyforma, gyümölcsfa-sorokkal és megmûvelt földekkel. Dino az indigókékre gondolt és a kerekek ütemes csikorgása helyett az indigókék muzsikáját hallotta. S arra ébredt, hogy Regolo a vállát rázogatja, mert Reggio Emiliába értek.

A Porta Santa Crocénál szálltak le, derûs délután volt, a kocsis „Gyí"-t kiáltott és pattintott az ostorral, a ló pedig lassan továbbindult. Regolónak át kellett vennie az árut egy bazárostól a fürdõ épülete mögött; így a Caffé Vittorióban beszéltek meg találkozót a Piazza Cavouron és Dino egyedül indult el körülnézni a városban, mert szerette volna látni a házat, ahol Ariosto született. Magával vitte az állványon üldögélõ Anacletót, mert Regolónak úgyis útban volt, õt viszont elszórakoztatta. Boldogság töltötte el, ahogy ennek az ismeretlen városnak az utcáin sétált egy papagáj társaságában. És így, séta közben egy kis dal ritmusához kezdte igazítani a lépteit, melyet abban a pillanatban talált ki és így szólt: „Uccákon át mendegélek – rejtelmes és szûk sikátor – , ablakok megõl kinéznek Gyöngyök, Rózsák -"¹

5.

Mikor Regolo a Caffé Vittorióba ért, Dino épp befejezte a munkát. Az asztalon három kötegbe rendezgette a jóscédulákat, színük szerint csoportosítva.

– Valamit el kell magyarázzak – szólt Dino. – Ha pár napig veled maradok, én is szeretném hozzátenni a magamét az üzlethez, úgyhogy kiegészítettem a jóscédulákat, mindegyikhez kitaláltam egy mondatot.

Regolo leült és Dino elmagyarázta, miben is áll a kiegészítése. Abból állt, hogy mindegyik cédulát fölékesítette egy mûvészi mondattal, mert olyan szép, ha a mûvészet így jut el az emberekhez, egy papagáj csõre juttatja el hozzájuk, ami találomra válogat a végzet cédulái között. Ez a különös a mûvészetben: véletlenszerûen jut el véletlenszerûen kiválasztott személyekhez, mert a világon minden esetleges, és a mûvészet erre emlékeztet minket, és ezért leszünk tõle bánatosak, és ezért nyújt vigaszt is. Semmit sem magyaráz, mint ahogy nem magyaráz a szél sem: jön, megmozgatja a leveleket, s ahogy átjárta õket, a szél tovaszáll.

– Olvass föl néhány mondatot – kérte Regolo.

Dino fölvett egy rózsaszín lapot és fölolvasta: „És szeretet nélkül kószáltam-kóboroltam, ledobva szívemet minden utcasarokra"² Aztán fölvett egy sárga lapot és azt is fölolvasta: „Arany, arannyal beporzott pillangó, miért nyíltak ki a kóró virágai?" Végül fölvett egy zöldet és fölolvasta: „Tengeri algákat hoztál a hajadban, és egy kis szélszagot, mely messzirõl jött,"³ Megmagyarázta: – Ez a mondat egy nõnek szól, akivel egy nap találkozni fogok egy kikötõben, de õ még nem tudja, hogy találkozni fogunk.

– És te honnan tudod, hogy találkozni fogtok? – kérdezte Regolo.

– Mert én idõnként kicsit a jövõbe látok. Na jó, ez nem így van.

– Akkor hogy van?

– Olyan erõsen elképzelek valamit, hogy aztán valóban megtörténik.

– Olvass egy másik mondatot –, mondta Regolo.

– Milyen színût szeretnél?

– Sárgát.

– Az az orgonazene hangja. Az ibolyakéknek ellenben oboahangja van, néha klarinét.

– Sárgát szeretnék hallani.

Dino fölvett egy sárga lapot és fölolvasta: „Mert leleplezõdik egy arc; mint egy ismeretlen teher, olyan a rohanó vízen az éneklõ kabóca."

6.

Mentek házról házra, gombolyagokat árultak, és jóscédulákat osztottak. Átvágtak a Crostolo völgyön, és Mucciatella és Pecorile felé vették útjukat.

Éjszakánként a tanyák szénapajtáiban aludtak és sok mindenrõl beszélgettek, különösen a csillagos égboltról, mert Regolo jól ismerte a csillagokat és tudta a nevüket is.

Regolónak volt egy szerelmese Casolában, aki öt napig vendégül látta õket. Albának hívták, egyedülálló nõ volt az öreg, beteg apjával, és Regolo évente egyszer együtt hált vele.

Azokban a napokban Dino az istállóban dolgozott, cserébe a vendéglátásért. Szegény istálló volt, egy disznóval és két kecskével.

Hatodnap elindultak, és hogy Canossába jussanak, követték a Campola patak medrét.

Itt-ott volt néhány tanya a környéken, de azokat kihagyták, inkább megnézték a vár romjait. Lenyûgözõ volt a kilátás onnan a magasból, alattuk a Pó határtalan síksága.

Ott, azon a síkságon futott a Via Emilia, mint hosszú ígéretszalag északra, Milánó felé; s mögötte ott volt Európa, a modern, elektromos árammal és üzemekkel teli nagyvárosok, ahol olyan lázasan lüktetett az élet. Dino is lázas volt; most újra úgy kalapált a halántéka, mint aznap, mikor fölszállt a vonatra a bolognai pályaudvaron, az utazás nyugtalanító vágyától hajtva. Az ég sárga volt, ibolyakék foltokkal. Dino oboamuzsikát hallott, és ezt elmondta Regolónak is. A muzsika az az út volt, mely messzirõl hívogatta. Letette a földre Anacleto állványát és erõsen megölelte Regolót. Otthagyta egy kövön ülve Canossában és futott gyorsan a síkság felé, az út felé.

Az út és annak szirénhangja. Azt gondolta: „Nyers prelúdium a tompa szimfóniához, remegõ hegedûszó az elektromos húrokon, villamos, mely a mennybe fut kanyargó vezeték alatt…" És így szólt: „Gyerünk, Dino, még gyorsabban, szaladj messzire, az élet rövid, és oly végtelen a lélek."

Jegyzet:

Ez a történet teljes egészében a képzelet szülötte. Meglehet, a Pariani úr által összegyûjtött emlékiratokban megemlítik Regolo Orlandinit, ám itt teljesen önkényesen használtam alakját. Egyedül Dino Campana verssorai nem kitaláltak; meg a városok, a helyek, a Via Emilia.

¹ La petite promenade du poéte, Rónai Mihály András ford.

²Vásár este (La sera di fiera), Végh György ford.

³Genovai asszony (Donna genovese), Végh György ford

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

TABUCCHI, Antoni

Állítja Pereira tanúvallomás

Európa, 1999
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/