AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

PRIMO LEVI
A háború utolsó karácsonya

Lágerünk, az Auschwitz melletti Monowitz több tekintetben is kivételes volt. A válaszfal, amely köztünk és a világ között emelkedett, és melyet a dupla szögesdrót kerítés jelképezett, nem volt hermetikus, mint másutt. A munkánk olyan volt, hogy minden nap óhatatlanul érintkezésbe kerültünk a „szabad" emberekkel, vagy legalábbis olyanokkal, akik nem voltak annyira rabszolgák, mint i: német technikusokkal, mérnökökkel és brigádvezetõkkel, orosz és lengyel munkásokkal, angol, amerikai, francia, olasz hadifoglyokkal. Velünk, a KZ /Konzentrazions-Zentrum/ páriáival tilos volt szóba állni, és a tilalmat mindenki megszegte, és a szabad világ hírei egyébként is ezer csatornán eljutottak hozzánk. A gyár szemétládáiban újságokat találtunk; többnyire két-három napos, szétázott példányokat, és mohón faltuk a megcsonkított, cenzúrázott és a tényeket enyhítõ, és mégis ékesszóló német hadijelentéseket. A szövetséges hadifoglyok titokban a londoni rádiót hallgatták, még nagyobb titokban megsúgták nekünk a híreket, és azok a lehetõ legjobbak voltak: 1944 decemberében az oroszok elérték Magyarország és Lengyelország területét, az angolok Romagnában voltak, az amerikaiak keményen harcoltak az Ardennekben, de a Csendes-óceánon már legyõzték Japánt.

Egyébként ahhoz, hogy megtudjuk, hol tart a háború, nem volt szükségünk távolból érkezõ hírekre. Éjszakánként, amikor a láger zajai elültek, egyre közelebbrõl hallatszott az ágyúdörgés: a front nem lehetett messzebb száz kilométernél, és az a hír járta, hogy a Vörös Hadsereg már a Beszkideknél van. A hatalmas gyárat, amelyben dolgoztunk, már többször bombázták, rideg és tudományos pontossággal: egy bomba, egyetlen bomba a hõerõmûre, hogy legalább két hétre felmondja a szolgálatot: aztán alighogy helyrehozták, és újból füstölni kezdett a kémény, egy újabb bomba, és így tovább. Világos volt, hogy az oroszok vagy a szövetségesek, az oroszokkal egyetértésben, meg akarják hiúsítani a termelést, és nincs szándékukban lerombolni a gyárépületeket. Azt akarják, hogy ép állapotban kerüljenek a kezükre a háború végén, és így is történt: ma ez Lengyelország legnagyobb szintetikus gumigyára. Az aktív légelhárítás megszûnt, vadászgépek sehol az égen, itt-ott az épületek tetején volt egy-egy légvédelmi üteg, és nem tüzeltek: talán elfogyott a muníciójuk.

Németország tehát már láthatólag a halálán volt, de a németek mintha ezt nem vették volna észre. A Hitler ellen elkövetett júliusi merénylet óta rettegésben élt az ország: elég volt egy följelentés, a munkából való egyszeri távolmaradás, egy óvatlan szó, és bárkivel elõfordulhatott, hogy máris a Gestapo kezei közt találja magát, mint defetista, ezért mind a katonák, mind a civilek rendületlenül végezték a feladatukat, részben a félelemtõl, részben pedig a velük született fegyelemtõl hajtva. Egy fanatikus és öngyilkos Németország rettegésben tartott egy immár elcsüggedt és belsõleg legyõzött Németországot.

Nemrég még, október vége felé, alkalmunk volt „premier plan"-ban megfigyelni a fanatizmusnak egy sajátos akadémiáját, mely a nemzeti szocialista nevelés tipikus példája volt. A lágerünk melletti üres telken egyszer csak megjelent a Hitlerjugend, és sátrakat vertek. Úgy kétszázan lehettek, csupa kamaszfiú vagy inkább még gyerekek: reggel zászlófelvonás, ádáz indulók, aztán menet- és lõgyakorlatok; ósdi karabélyokkal voltak fölfegyverezve. Késõbb rájöttünk, hogy a kiképzés után a Volkssturmba fogják besorozni õket, abba az aggastyánokból és kisfiúkból álló hadseregbe, melynek a Führer eszelõs tervei szerint végszükség esetén fel kellett volna tartóztatnia az elõrenyomuló oroszokat. Délutánonként viszont az oktatók, az SS veteránjai áthozták õket mihozzánk, akik vagy éppen romeltakarítással foglalatoskodtunk, vagy pedig azon igyekeztünk, hogy téglából és homokzsákokból hevenyészett és hasznavehetetlen védõfalakat építsünk.

Mint valami bámész turistacsoport, úgy hallgatták vezetõiket, akik olyan hangerõvel okították õket, mintha nem lenne fülünk, hogy meghalljuk, sem eszünk, hogy megértsük. „Látjátok, ezek itt a Reich ellenségei, a ti ellenségeitek. Nézzétek jól meg õket: hát emberek ezek? Ezek Untermenschen, alsóbbrendû emberek! Büdösek, mert nem mosdanak; rongyokban járnak, mert nem törõdnek magukkal. Németül is alig értenek. Európa négy sarkából összeszedett felforgatók, banditák és zsebtolvajok, és mi ártalmatlanná tettük õket; most nekünk dolgoznak, de csak a legprimitívebb munkákra képesek. Egyébként nagyon helyes, csak takarítsák a romokat: õk akarták a háborút. Õk bizony: a zsidók, a kommunisták és a plutokrácia ügynökei." A gyerek-katonák meg szájtátva és feldúltan hallgatták õket. Így közelrõl nézve szánalomra méltók, egyszersmind iszonyatosak voltak. Elgyötört, ijedt kisfiúk, akik ádáz gyûlölettel néztek bennünket: mi voltunk tehát a felelõsök minden szörnyûségért, ami történt, a rombadõlt városokért, az ínségért, apjuk haláláért az orosz fronton. A Führer szigorú, de igazságos: aki õt szolgálja, igaz ügyet szolgál.

Ebben az idõben „szakemberként" dolgoztam a gyár egyik vegyi laboratóriumában; errõl már sok mindent megírtam, és az emlékek az évek múlásával furcsa módon nem halványulnak és nem ritkulnak meg, sõt, olyan részletekkel gyarapodnak, amelyeket látszólag már rég elfelejtettem, és melyek olykor a mások emlékeinek vagy egy-egy kezembe kerülõ levél vagy könyv fényében nyernek értelmet. Sokat havazott akkoriban, nagyon hideg volt, és a laboratóriumi munka igen nehéz körülmények közt folyt. A festés ki-kihagyott, és a fagyos éjszakákon szétrepedtek a savakkal teli lombikok meg a desztillált vizes tartály.

Sokszor elõfordult, hogy kifogytak az alapanyagok vagy az analízisekhez szükséges reagensek, és akkor vagy ott helyben kellett õket elõállítani, vagy pótanyagokkal kellett valahogy elboldogulni. Elfogyott az etilacetát, amelyre egy kolorimetriás vizsgálathoz lett volna szükség, és a laboratórium vezetõje utasított, hogy állítsak elõ egy liter etilacetátot; megkaptam a szükséges ecetsavat és etilalkoholt. Az eljárás egyszerû, és majdnem minden fázisára emlékeztem: 1941-ben Torinóban már csináltam ilyet a szerves kémiai laboratóriumi gyakorlatokon. Három éve, és mintha háromezer évvel azelõtt lett volna. Minden simán ment egészen az utolsó desztillációig: ekkor hirtelen elállt a víz.

A dolog egy kisebb katasztrófával is végzõdhetett volna, mivel üveghûtõvel dolgoztam: ha újra megindul a víz, a hûtõedénynek a preparátum gõzétõl felhevült belsõ fala a jéghideg víz hatására egész biztosan szétpattan. Elzártam a vízcsapot, keretem egy vödröt, teletöltöttem desztillált vízzel, és belelógattam egy Höppler-termosztát kis szivattyúját: az a hûtõedénybe pumpálta a vizet, és az abból távozó meleg víz visszacsöpögött a vödörbe. Néhány percig minden a legnagyobb rendben ment, de aztán észrevettem, hogy az etilacetát nem csapódik le: majdnem teljes egészében kigõzölög a csõbõl. Hát igen, a desztillált víz (más víz nem volt), amit találtam, kevés volt, és már nagyon fölmelegedett. Mit csináljak? Az ablakpárkányon vastagon állt a hó, nekiláttam tehát és hógolyókat gyúrtam, és egyiket a másik után beleengedtem a vödörbe. Mialatt a szürke hógombócaimmal mesterkedtem, bejött a laboratóriumba doktor Pannwitz, az a német vegyész, aki annak idején sajátos „államvizsgának" vetett alá, hogy megtudja, vajon kellõ szakismerettel rendelkezem-e. Fanatikus náci volt. Most gyanakodva nézegette a tákolmányomat és a piszkos vizet, amely akár tönkre is tehette volna a pompás szivattyút, de nem szólt egy szót se, és otthagyott.

Néhány nap múlva, december közepe felé, eldugult az egyik vízsugárszivattyú lefolyója. A laboratórium vezetõje rám parancsolt, hogy tisztítsam ki: természetesnek tartotta, hogy az a piszkos munka az én feladatom, és nem a laboránsnõé, egy fiatalasszonyé, aki Frau Mayernak hívtak; és ezt tulajdonképpen én is természetesnek tartottam. Csak én voltam az, aki nyugodtan lehasalhattam a piszkos padlóra, csíkos ruhámon már úgysem látszott meg az újabb kosz. Ahogy munkám végeztével föltápászkodom a padlóról, látom, hogy Frau Mayer ott áll mellettem. És halkan odaszól hozzám, bûntudatos arccal; a laboratóriumban dolgozó nyolc-tíz lány közül - németek, lengyelek, ukránok vegyesen - õ volt az egyetlen, aki nem mutatott megvetést irántam. Ha már úgyis piszkos a kezem, nem javítanám-e meg a biciklijét? Kilukadt az egyik gumija. Persze meg fogja hálálni a fáradságomat.

E látszólag semleges kérés szociológiai szempontból nézve igen jelentõségteljes volt. Azt mondta nekem, hogy „lenne olyan kedves", amivel máris vétett az ellen a fordított illemkódex ellen, mely a németek számára a velünk való viselkedés szabályait elõírta: olyasmirõl beszélt velem, aminek nem volt szorosan köze a munkához: valamiféle megállapodást kötött velem, és megállapodást egyenrangú felek szoktak kötni egymással; kifejezésre juttatta vagy legalábbis jelezte, hogy hálás nekem a helyette elvégzett lefolyó-tisztításért. Ráadásul egy szabálysértésre biztatott fel, ami beláthatatlan következményekkel járhatott számomra: én vegyészként dolgoztam ott, és ha nekiállok biciklit javítani, akkor az arra fordított idõt a hivatalos munkától vonom el. Szóval egy illegális cselekedetre akart rávenni, aminek megvolt a kockázata, és elõnyök is származhattak belõle. Emberi kapcsolatba lépni „a másik oldal" egyik tagjával veszélyes volt, és egyúttal társadalmi felemelkedést jelentett, és egy kis ennivalóval többet, mára, holnapra, holnaputánra. Egy szempillantás alatt kiszámoltam a hatások eredõjét: az éhség messze meghaladta a másik kettõt, így hát elfogadtam az ajánlatot.

Frau Mayer átnyújtotta a lakatkulcsot: hozzam be a biciklijét, kint van az udvaron. Errõl aztán szó se lehetett: nagy nehezen sikerült megértetnem vele, hogy mindenképpen neki kell kimennie, vagy valaki másnak. „Mi" eleve tolvajoknak és csirkefogóknak minõsültünk: még csak az kell, hogy valaki meglásson, amint biciklit tolok! Amikor aztán ott volt elõttem a bicikli, jöttek az újabb gondok. A biciklin volt szerszámtáska, benne ragasztó, gumi és csavarkulcs, de pumpa nem volt rajta, márpedig anélkül nem tudom megtalálni a lukat a biciklibelsõn. Mellesleg megjegyzem, hogy abban az idõben a biciklik is meg a gumidefektek is sokkal egyszerûbbek voltak, mint most, és hogy Európában alig akadt valaki, de legkevésbé a fiatalok közt, aki ne tudott volna megragasztani egy bicikligumit. Pumpa kell? Ez aztán nem gond, mondta Frau Mayer, menjek át a szomszéd szobába, és kérjem el Meister Grubachtól, a kollégájától. Nem, nem volt ilyen egyszerû a dolog; némiképpen szégyenkezve, de meg kellett kérnem, hogy írja föl egy cédulára: „Bitte um die Fahrradpumpe", és írja alá a nevét.

Megragasztottam a bicikligumit, és Frau Mayer nagy titokban adott egy keménytojást meg négy kockacukrot. A félreértés elkerülése végett: az akkori körülmények közt és az akkor fejadagok mellett ez több, mint nagylelkû viszonzás volt a fáradságomért. Mialatt egy alkalmas pillanatban kezembe nyomta a kis csomagot, odasúgott egy mondatot, melyen sokáig törtem a fejemet: „Nemsokára itt a karácsony". Teljesen banális, sõt abszurd szavak egy zsidó fogoly fülében; biztos, hogy valami egészen más dologra utalnak, olyasvalamire, amit akkoriban egyetlen német sem mert volna nyíltan megfogalmazni.

Most, hogy negyven év után elmesélem ezt az epizódot, nem a náci Németország védelmében teszem. Egy emberséges német nem mossa tisztára a temérdek embertelen vagy közömbös németet, de azért egy árnyalatnyit változtat az összképen.

Az a karácsony emlékezetes volt az egész háborúba merült világnak; és egy csodálatos esemény az én számomra is emlékezetessé tette. Auschwitzban a foglyok különbözõ kategóriái (politikaiak, közbûntényesek, aszociálisak, homoszexuálisok stb.) kaphattak hazulról ajándékcsomagot, de a zsidók nem. Egyébként is, kitõl kaphattak volna? Kiirtott családtagjaiktól, vagy azoktól, akik a még fel nem dúlt gettókba voltak zárva? Vagy attól a néhány embertõl, aki megmenekült a razziák elõl, és rettegve lapult valahol egy pincében vagy padláson, egy árva garas nélkül? És ki tudta a címüket? Mi tehát mindenképpen meghaltunk a világ számára.

És lám, mégis eljutott hozzám egy csomag, amit Olaszországban bujkáló anyám és nõvérem küldött különbözõ barátaink láncolatán át; az utolsó láncszem Lorenzo Perrone volt, az a fossanói kõmûves, akirõl a Se Questo é un uomo -ban emlékeztem meg, és akinek megrázó halálát a Lilit címû novellában írtam le. A csomagban házilag gyártott csokoládé, piskóta és tejpor volt, de hogy mekkora értéket jelentett, hogy micsoda esemény volt számomra és Alberto barátom számára, annak érzékeltetésére a köznapi nyelv szavai alkalmatlanok. Enni, étel, éhség - ezek a szavak a lágerban valami egészen mást jelentettek, mint a hétköznapi életben: az a váratlan, hihetetlen, elképzelhetetlen csomag olyan volt, mint a kék égbõl egy hirtelen közénk csapódó meteorit, egy sokjelentésû, hatalmas értékû és hatalmas erejû égi tárgy.

Nem voltunk többé egyedül: a külvilág utánunk nyúlt. És mennyi finom eledel hosszú napokra! De mindez súlyos és azonnal megoldandó, gyakorlati problémákkal is járt: úgy éreztük magunkat, mint az a járókelõ, akinek a nyílt utcán kezébe nyomnak egy aranyrudat. Hová tegyük? Hogy õrizzük meg? Hogyan rejtsük el a többiek mohó tekintete elõl? Mibe fektessük be? Egy éve tartó éhségünk a legrosszabb megoldásra sarkallt: azonnal megenni az egészet. De ellen kellett állnunk a kísértésnek, legyengült gyomrunk nem bírta volna ki, és egy órán belül kijött volna belõlünk minden, vagy még rosszabb történik.

Nem volt semmi biztos rejtekhelyünk. Az élelmiszert szétosztottuk az összes legális ruhazsebünkben, és további illegális zsebeket varrtunk a kabátunk hátába, hogy akkor is megmentsük egy részét, ha netán megmotoznának; így viszont kényelmetlen és nevetséges lett volna, ha folyton magunkkal cipeljük az egészet, a munkába, a fürdõbe, a latrinára. Este, a takarodó után Albertóval hosszan megtárgyaltuk a dolgot. Volt köztünk egy szigorú megállapodás: minden olyan ennivalót, amit a fejadagon kívül valamelyikünk szerezni tud, el kell osztani két, teljesen egyforma részre. Ebben a vállalkozásban mindig Alberto bizonyult ügyesebbnek; kérdeztem is sokszor tõle, mi érdeke van abban, hogy egy ilyen alkalmatlan társsal vezesse a céget, mire Alberto mindig ezt felelte: „Sose lehet tudni: én élelmes vagyok, te viszont mázlista". Ebben aztán egyszer igaza is lett.

Alberto egy eredeti javaslattal állt elõ. A legkényelmetlenebb tétel a piskóta volt: mindenhova raktunk belõle egy kicsit, nekem még a sapkám bélése alatt is volt néhány darab, és nagyon kellett vigyáznom, hogy össze ne törjenek, ahogy egy-egy SS elõtt lekapom a sapkát a fejemrõl. A piskóta nem volt valami jó, inkább csak gusztusos: csinálhatnánk két ajándékcsomagot, az egyiket a kápó, a másikat a barakkfõnök számára. Alberto úgy gondolta, hogy ez lenne a legjobb befektetés: növelné a tekintélyünket, és a két „elõkelõség" formális és valódi egyezség nélkül is különféle kedvezményekkel viszonozná a dolgot. A csomag többi részét pedig kis napi fejadagokra osztva és a lehetõ legnagyobb titokban mi magunk esszük meg.

De a lágerban uralkodó állapotok: a zsúfoltság, a promiszkuitás, a pletykák és a zûrzavar következtében a titok sem maradt titok. Ezt egy-két nap múlva mi is észrevettük: társaink és a kápók más szemmel néztek ránk; ahogyan az ember olyasmit vagy olyasvalakit néz, aki eltér az átlagtól, aki kiválik a háttérbõl, és hirtelen az elõtérbe kerül. Aszerint, hogy milyen fokú szimpátiát éreztek „a két olasz" iránt, ki irigyen, ki cinkos tekintettel, ki elismeréssel, ki meg nyílt vágyakozással nézett. Mendi, egy szlovák rabbi és jó barátom rám kacsintott, és azt mondta: „Mázel tov", „jó csillaggal" - ezt a szép jiddis és héber kifejezést, mellyel egy örömteli eseményhez szoktak gratulálni. Jó néhányan megtudták, vagy maguktól kitalálták: ezen mulattunk is, de aggódtunk is miatta: jó lesz vigyázni. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy meggyorsítjuk a fogyasztás ritmusát: ami bennünk van, azt már senki sem lophatja el tõlünk.

Karácsony napja ugyanolyan munkanap volt, mint a többi: sõt, mivel a laboratórium be volt zárva, nekem is a romokat kellett takarítanom a többiekkel, és áthordani a vegyszeres zsákokat egy lebombázott raktárból egy ép raktárba. Este, miután visszatértem a lágerba, kimentem a fürdõbe: a zsebeimben még volt egy jó adag csokoládé és tejpor, úgyhogy megvártam, amíg az ajtótól legtávolabb esõ sarokban megürül egy hely. Felakasztottam a kabátomat egy szögre, ami ott volt közvetlenül a hátam mögött: bárki közeledik, észreveszem. Ahogy elkezdek mosakodni, látom ám a szemem sarkából, hogy a kabátom emelkedik fölfelé a levegõben. Megfordulok, de már késõ: a kabát, egész tartalmával együtt, meg az elejére varrt nyilvántartási számmal együtt már elérhetetlen magasságban volt. A szög fölött volt egy kisablak, azon át lógatott be valaki egy madzagot, és a madzag végére rá volt kötve egy horog. Úgy, ahogy voltam, félmeztelenül kirohantam, de már nem volt ott senki. Senki nem látott semmit, senki nem tudott semmirõl. És ráadásul ott voltam kabát nélkül. Kénytelen voltam odamenni a barakk számvevõ törzsõrmesteréhez és bevallani bûnöm, mert akit a lágerban kirabolnak, az bûnös: adott egy másik kabátot, de figyelmeztetett, hogy akár a föld akók is, de kerítsek tût és cérnát, fejtsem le a nadrágomról a számomat, és sürgõsen varrjam föl a új kabátra, mert különben „bekommst du fünfundzwanzig", huszonötöt kapsz.

Újra kettéosztottuk Alberto zsebeinek tartalmát: õt nem érte veszteség, és az ennivalóval együtt a legjobb filozófiai tartalékait is elõvette: a csomagnak több, mint a felét már úgyis megettük, nem igaz? És a többi se ment egészen kárba, mert így legalább, a mi jóvoltunkból egy másik bélpoklosnak van jó karácsonya, és lehet, hogy épp most áldja a nevünket. És egyébként is, egy dologban biztosak lehetünk: ez az utolsó karácsony, aztán vége a háborúnak és a fogságnak.

LEVI, Primo

Ember ez?

Európa, 1994
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu