AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

Giorgio és Nicola Pressburger
Ráhel emlékezete

Ráhel sivár, lakatlan vidéken él. Embert ott alig látni. Aki arra jár, elmond néhány mondatot a szerepébõl, majd eltûnik. Ráhel sokáig alszik, és amikor fölébred, már szürkül körülötte. Ha megpillant valakit a hideg és gyér félhomályban, próbál alkalmazkodni a helyzethez, úgy viselkedni, ahogy az alkalom megkívánja, bólintani vagy társalogni néhány szó erejéig, mondani valami közmondást. Egyébként néz a semmibe, réveteg hangon megjegyzéseket tesz az életrõl, perlekedik egy múltbeli kísértettel, ismét elalszik, panaszkodik.

Nem az állandó bejelentett lakhelyérõl beszélek, amelyet nem is tudnék hogyan leírni -- egy kontinentális ország a maga éghajlatával és gondjaival --, hanem a világáról, arról a tájról, amelyet belsõnek is szokás nevezni, még ha különbséget tenni külsõ és belsõ között igen kényes kérdés.

Úgy tûnik, ott, hogy úgy mondjam, a lelkében kihunyt a nap, és apró, halovány fényeknek adta át a helyét. Nemrég egy fiatal barátomról beszélt, aki meglátogatta: nagy, piros ajkairól és arról a "csodáról", hogy véletlenül ismét találkozott vele egy kávéházban. De ezek kései, reménytelen lidércfények.

Valamikor én is része voltam ennek a világnak. Osztoztam benne és ugyanakkor magam voltam a világ, tárgy és alany egyszerre. Mégsem vettem észre, milyen. Nem volt összehasonlítási alapom. Ahogy most visszaemlékszem rá, zavaros volt, nagyon sivár és igen, egy kicsit sötét. De idõközben az én személyes világom is beborult, és talán ennek a sötétsége vetül vissza a múltra.

Nehéz leltárba venni, mit tartalmazott akkoriban Ráhel emlékezete, világa.

Egy régi fényképen, amely kamaszlányként ábrázolja, már szenvedõ és félénk a szeme, hosszú arca nélkülöz minden különösebb bájt, lába és karja merev. Gyerekkorában rosszul bántak vele; szigorú anyja állandóan büntette és -- mint Ráhel nemrég felidézte --- hogy fokozza kínjait, kukoricán térdepeltette. Sosem fogom megtudni, milyen szörnyû örökség, miféle õsök és milyen sajátságos körülmények késztették arra azt az asszonyt, hogy így nevelje a lányát. A növény mindenesetre a második, de talán a harmadik nemzedékig is rossz termést hozott.

De ez csak az elsõ darab a sérelmek sorában.

Ráhel még emlékszik az elsõ munkájára: gépírónõ egy ügyvédnél, aki gyakran fogdosta. Aztán hol itt, hol ott állt rövid ideig alkalmazásban olyan kereskedõknél, akik rosszul fizettek, tiszteletlenül bántak vele vagy nem becsülték eléggé. És ezzel véget is ért a kamaszkor, mert miután meghiúsultak az önálló munkára tett kísérletei, ismét az anyja mellett találta magát eladóként abban libakereskedésben, amit az asszony idõközben nyitott. Nehéz idõk járhattak akkor Ráhelre: én ismertem az anyját, és rettegtem tõle, a kegyetlen viselkedésétõl és attól, ahogy belecsípett a gyerekek karjába, ha bosszantották.

Anyja halála után Ráhel huszonöt évig, ha esett, ha fújt, hetente egyszer kiment a temetõbe, hogy tiszteletét tegye az elhunyt nyughelyénél, letegyen a sírkõre egy kavicsot és mondjon néhány tiszteletteli vagy sirató szót.

És aztán jött a házasság, amelynek körülményeirõl hosszú, végtelen családi komédia folyt. Izsák, a férje azt bizonygatta, hogy akarta ellenére, majdhogynem a rokonai parancsára nõsült. Ráhel épp az ellenkezõjét állította: ha valaki egyáltalán ellenállt, akkor az õ és az anyja volt. Mindenesetre számára valószínûleg maga volt a szabadulás. Amikor ugyanis a tudatom kezd kiemelkedni a zavarosból, boldog, fiatal nõnek látom õt. Boldognak, mert talált férjet ("Okos lány volt, mégsem kérte föl senki táncolni", mondta róla az egyik nagynéném), és mert gyermekeket hozott a világra. Hétközben keményen dolgozott, mindig libákkal. Pénteken elkészítette az ünnepi vacsorát, hallevest, egy kis bort, meggyújtotta a gyertyákat az asztalon és elmondta az imákat. Néha dudorászott.

A háború mindenért megbüntette. Elvitték a férjét, a gyerekeit, elválasztották az anyjától. Kis híján deportálták. "Amikor hajtottak minket az utcán, egy villamoskalauz kitépte a kezembõl a kabátomat. Azt mondta az az átkozott, hogy rohadjon meg, hogy nekem már úgysem lesz szükségem rá". Így meséli. Akkor történt meg elõször, hogy megpróbálta bezárni emlékezetének lerakatát. Bevett húsz darab nyugtatót, ki kellett mosni a gyomrát. "Csak aludni akartam, valakitõl azt hallottam, hogy így megmenekülök, hogy nem fognak elvinni." Így meséli. Valóban nem vitték el. A háború hátralevõ hónapjait a gettóban töltötte, anélkül, hogy bárkirõl is tudott volna valamit.

A háborúnak vége lett, ám az emlékezetkitörlésnek megvolt a maga tanulsága. Leckeként szolgált Ráhel számára. Késõbb, amikor már évekkel túl voltunk a háborún, megtanulta, hogyan felejtsen: nem mindent, mint annak idején a tablettákkal, csak azt, amit kell. És gyógyszerek segítsége nélkül. Mindazt, ami nem segített vagy nem illett a gondolkodásmódjába, kizárta az emlékei vagy akár az érzékelhet‹ tárgyak világából. Számtalanszor tûnt úgy, hogy elvesztette a lakáskulcsot, a varrótûket, a pénztárcáját, sõt, még azt a nagy kulcscsomót is, amely a standjának a lakatjait nyitotta. Minden alkalommal hosszas keresgélés következett. Ezeket az elveszett tárgyakat gyakran a leglehetetlenebb helyen találták meg: valamelyik rokonnál, a konyhában egy tál hús alatt, vagy a bevásárlótáskában, ahol Ráhel korábban már legalább tízszer megnézte keresgélés közben. A férje kigúnyolta. Az asszony irracionális viselkedésével szemben látszólag rendkívüli tisztánlátással lépett fel.

"Mindenekelõtt rekonstruáljuk a tényeket -- kezdte. --- Mondd el, hol voltál az elmúlt három órában." Ezek után sorban ellenõrizte az asszony  által felsorolt helyeket. Ha ez a módszer nem vált be, az egész lakás aprólékos és szisztematikus  átkutatása következett. Ha Izsák jobban megértette volna, mit jelentenek valójában ezek a felejtések, talán a felesége és a maga számára is gyorsabb és jobb módszereket talált volna.

A feltûnések és eltûnések világában különleges szerepet kapott a pénz. Ráhel szerette a pénzt, jobban mondva szeretett pénzt keresni. Az a gazdagság, amit bankjegyek jelentettek, nem vonzotta különösebben. De minden bankó egy-egy apró gyõzelmérõl tanúskodott: arról, hogy ki tudta húzni a kuncsaft kezébõl, még ha áru ellenében is. Az eladásba a lelkét is beleadta. Egyik fia egyszer vadul a szemére vetette: "Minden jöttment kuncsaftnak a legszebb mosolyod adod -- mondta --, nekünk nem marad semmi." A szemrehányás nyomott hagyott benne. De nem változott semmit. Rábírni egy járókelõt arra, hogy vásároljon: ez jelentette életében a boldogságot, ez volt akaraterejének gyümölcse. Minden egyes bankjegy az ellenségtõl megszerzett zászlóvá, gyõzelmi lobogóvá vált. De a gyötrelmekhez zavaros bûntudat és homályos félelemérzés társult. Ráhel minden este, amikor hazaért a munkából, megszámolta a pénzt. A konyharuhába csavart bevétel a bevásárlótáskából került az asztalra. Egyenként lehúzva számlálta a zsíros bankjegyeket, s közben összeráncolt homlokkal, mereven nézte õket. A pénzt egy székre helyezett kosárba ejtette, hogy a végén összefogja és visszacsavarja a konyharuhába. Akkora figyelmet szentelt a bankóknak, hogy úgy tûnt, mindegyiket külön megismeri. Lefogadom, hogy meg tudta volna mondani, kitõl származnak, miért cserébe, a megfelelõ árat képviselik vagy magukba foglalnak egy kis csalást is, és milyen hízelgésnek és kedveskedésnek köszönhetõen vált meg tõlük az elõzõ tulajdonos. Ráhel ugyanis sosem mulasztotta el, hogy merészen bókoljon a vásárlóknak. "Szépséges úrnak", "édes asszonyomnak" és hasonlóknak nevezte õket. Beleadta a lelkét. Talán innen eredt a bûntudata. De szinte sosem jött ki ugyanannak a pénzkötegnek a kétszeri megolvasásakor ugyanaz a szám. A második névsorolvasáskor általában néhány bankjeggyel kevesebb felelt, vagy azért, mert Ráhel szerette volna, ha nagyobb a bevétel, vagy mert közben valami kellemetlen dolog jutott az esz‚be, amiért is jobban összeszorította az ujjait, és így nem érezte, ha két papírpénz összetapadt. És akkor újra elölrõl: addig számolt, amíg legalább háromszor nem jött ki ugyanaz az összeg. Csak akkor tértek vissza a bankjegyek a konyharuhába és pihentek meg Ráhel ágya mellett, a bevásárlótáska mélyén.

A férje akkor kezdte kifigyelni, amikor a szerelmükbõl már morzsányi sem maradt. Az elkövetkezõ évek néma harcában ravaszul játszott. Észrevette Ráhel bizonytalanságát, és azon volt, hogy ezt erõsítse. Minden este kétséget ébresztett benne. A bankjegyek száma egyre kevésbé egyezett, a két számlálás közti különbség mindinkább nõtt. "Hát nem háromezer forint volt?" -- kérdezte Ráhel megzavarodva. "Az elõbb te háromezer ötszázat mondtál" -- vágta rá Izsák. Hol több volt, hol kevesebb. A hármas próbára késõ este került sor, amikor Ráhelnek már lecsukódott a szeme. Azzal, hogy befolyásolni tudta felesége számmemóriáját, Izsák némi pénzforrásra tett szert. Most már szinte veszély nélkül eltulajdoníthatott pár bankjegyet. Ráhel csodálkozott, amikor férje valami új dologgal, mondjuk egy új ruhával vagy kalappal tért haza. "Takarékoskodtam, kevesebbet dohányoztam" -- magyarázta ki magát Izsák, és az ügy ezzel le is zárult. Ráhel hebegett valamit, aztán hallgatott. Mert mindig ugyanazt a stratégiát követte: törölt. Kitörölte azt a nõt is, akihez a férje hetente többször, több mint húsz évig járt.

Rejtély volt, hogy tûnhetett el egy jelentõs pénzösszeg a lakásból, az egyik szekrénybõl. Több ezer forint. Ráhel azonnal a férjét vádolta, inkább a szemével, mintsem szóval. "Hová lett" -- kérdezte, miközben a semmibe meredt.

Izsák azt felelte, hogy az egész egy agyrém, és az a pénz nem is létezett, vagy ha igen, akkor Ráhel olyan jól eldugta, hogy most nem is találja. Vagy levitte az üzletbe. Jó pár estén át kutattak mindketten szerte a lakásban, vagy legalábbis úgy tettek, mígnem Ráhel leült, sírt és átkozta a sorsot.

"Istenem, Istenem, milyen szerencsétlen vagyok! Hogy dögöltem volna meg a háború alatt! -- hajtogatta nyögdécselve. Egy idõ múlva felhagytak a kereséssel, Ráhel pedig, ha szóba került a téma, vállat vont: "Nem tudom, mi is történt valójában" -- mondta.

Amikor már nem volt elég az, hogy eltünteti a férjét, Ráhel elkezdte átalakítani. Egy kávéházban ültünk, õ tele nyugtatókkal, kissé kábán. Férje a járókelõket követte tekintetével. Amikor egy csinos nõ ment el, alig észrevehetõen utánafordult. Láttam, hogy Ráhel arca megrándul, aztán hozzámhajolt és ezt súgta: "El ne áruld, hogy gyufa van a zsebedben, mert letartóztatnak." Megráztak ezek a homályos szavak. Csak jóval késõbb értettem meg a rejtett jelentésüket. Ráhel engem, a család barátját tett a férje helyére. Neki szerette volna kiáltani: "Ha tûz van a nadrágodban, legalább ne mutasd nyilvánosan. De a hangja és a bátorsága megtört a torkában. Pszichiáterhez vitték. Nem bírta ki a kettõs veszteséget. egyrészt a férjét, másrész a libakereskedést, amelyet kisajátítottak és állami üzletté alakítottak át. A stand volt az  átka és a boldogsága. Akárcsak a házasság. Amikor eljött a köztisztviselõ, hogy lepecsételje a standot, Ráhel térde rogyott, könyörgött, megesküdött, hogy nem tett semmi rosszat. Azt hitte, hogy a kisajátítás valamilyen bûnének a következménye: más magyarázatot ekkora csapásra nem tudott találni. Megcsókolta a tiszt cipõjét, kegyelemért köny9rgött. A nyugtatóktól meg is kapta ideig-óráig.

Késõbb jó pár évig nem tudtam követni õrjöngésekkel, elkeseredésekkel, hosszú kórházi álmokkal teli világában. Elmenekültem. Most ismét találkozom vele, és úgy tûnik, az emlékezete rendezettebb, azt is merném mondani: tisztább hellyé vált.

Miután rövid ideig egy állami szalámiüzletben dolgozott, Ráhel nyugdíjba ment, és a kitörései is csökkentek. A gyógyszerek sok hegyes és veszélyes törmeléket, sok éles cserepet, sok útban  álló, ingatag sziklát félresöpörtek. Most minden stabil és szilárd, az utcák legalább meg vannak tisztítva. Így Ráhel nyugodtan mehet visszafelé egészen a gyermekkorig, és ügyesen visszatérhet az évek sorában, mostani öregségéig. Hiszen bármerre mozdul, szinte mindig ugyanazt találja. Egy gyermekként elszenvedett sérelem, egy kis lopás, ami már a felnõttkori károkhoz írandó: hogy nem szerette a férje és hogy nem szerette az anyja; egy családi háború és egy világháború. Idõnként szemlét tart ezek fölött a jól ismert dolgok felett, Ügyelve arra, hogy egyik sem vesszen el, mire eljön a számadás pillanata, a pillanat, amikor benyújthatja az elszenvedett sérelmek számláját és elégtételt kaphat. Addig is kijár a temetõbe, hogy tiszteletét tegye "imádott anyjánál", és felkeresi a férje sírját, hogy bocsánatot kérjen tõle, amiért szenvedést okozott neki. És hasztalan kérdezni, hogy akkor õszintébb-e. amikor szidja a férjét vagy az anyját, vagy amikor szeretetét fejezi ki földi maradványaik elõtt. Az õ világában sosem lehet tudni, mi a színház és mi az élet.

A valós tárgyak közül még mindig a libákkal, életének örök árujával a legszorosabb a kapcsolata. Amikor hazavisz egy kopasztott példányt, ráfekteti a konyhaasztalra, nézi, simogatja pár percig. Aztán lassan elkezdi feldarabolni egy vékony, éles késsel.

Egyébként egyhangúak a napjai. Embert ott alig látni. Aki arra jár, elmond néhány mondatot a szerepébõl. Ráhel sokáig alszik, és mire fölébred, szürkül körülötte.

PRESSBURGER Giorgio

A fehér közök törvénye

Európa, 1993

Fogról fogra

Európa, 1997

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu