James Macdonald Jasper
Nosztalgia

A nosztalgia a múlt képzeletbeli megkonstruálása, amit arra lehet használni, hogy szidjuk a jelent, és rendelkezzünk a jövõ felett. Valami nincs rendben a jelenlegi életünkben, ezért pillantunk vissza, abban a reményben, hogy olyan korra találunk, amelyben jobb volt az élet. De amit kapunk, merõ illúzió: arról, milyen volt a múlt, arról, mi a baj a jelennel, arról, hogyan oldhatnánk meg a jelenbeli problémáinkat. A nosztalgia a történelemrõl alkotott más képekkel kerül összeütközésbe, például azzal a progresszista vízióval, amely szerint minden egyre jobb lesz, a modernista perspektívával, amely egy nagy szakítást vél látni a múlttal, a ciklikus vallási szemléletmódokkal és az apokaliptikus látomásokkal, amelyek egy hirtelen törést várnak a jövõben, mindenesetre többnyire olyat, ami lehetõvé teszi a történelem kezdetén elvesztett paradicsom visszanyerését. Hát igen, a nosztalgia sokszor reakció az ilyen másféle képekre, mégpedig olyan, amely viszont amazokat is erõsen befolyásolja. A kulturális modernitás mindenekelõtt a haladás és a nosztalgia bonyolult összjátéka.

Csak ha megtanuljuk megérteni a nosztalgia pszichológiai és szociológiai gyökereit, akkor tudhatjuk talán a jövõnket kiszabadítani a markából. A múltból lehet tanulni, de csak ha leteszünk arról, hogy olyan múltat alakítsunk ki magunknak, amely inkább pszichikai igényeinket szolgálja, semmint hogy megmutatná a mai életünktõl való távolságát. Soha azelõtt a történelemben nem érezték az emberek ilyen sürgetõ szükségét annak, hogy egy megnyugtató múltat alkossanak maguknak, bármilyen torzítások adódjanak is ebbõl. Védekezés van ebben a szakértõk, fogyasztók és bürokraták világával szemben, de a védekezésnek nem mindig realisztikus formája. A múltról kialakított szemlélet valamelyest mindig a jövõrõl alkotott kép is, és egy jobb jövõre valóban óriási szükségünk volna.

Menekülés a városokból

Széles körben elterjedt érzékenységként a nosztalgia elõször a városok és nemesi udvarok felemelkedésével jelentkezett: olyan kultúrák felemelkedésével tehát, amelyek a fennmaradásukhoz nem a természettel való közvetlen érintkezésre támaszkodtak, hanem a bonyolultabb (és gyakran zavarba ejtõbb) emberi kapcsolatok kezelésére. Becsapós piacok, idegenekkel kötött üzletek, udvari intrikák fenyegethették az egzisztenciájukat, mert semmi sem volt az, aminek látszott. A felszín és a mély dimenziója ellentmondott egymásnak. Ilyen körülmények között az emberek könnyen képzelhették, hogy a természet veszélyes ugyan, sokszor éppenséggel halálosan veszedelmes, de legalább egyenes a logikája, és a paraszti élet egyszerû az emberi kapcsolataiban. A városi és udvari kultúrákban, amelyeknek megzavarodott résztvevõi vágyódva vetítik rá az egyszerûséget más, „primitívebb" körülményekre, nincs semmi komplikálatlan. A reakció a bonyolultságra és kétértelmûségre az álom arról, ami természetes, ártatlan és egyszerû.

Már Homérosz is egy udvari ión kultúrának írt, amelynek számára Achillész és Odüsszeusz háborús felfedezõ útjai egzotikus emlékezések voltak egy dicsõ múltra - még csak nem is a sajátjukra. Másfelõl a rómaiak úgy tisztelték a görög kultúrát, mint utánzásra méltó örökséget. Athén és Róma emelte ki elsõként a nosztalgiának egy olyan aspektusát, amely az antikvitás óta csak még erõsebb lett: a természet és a múlt tisztasága közti kapcsolatot. A görögök egy sokkal régebbi mükénei háborút ünnepeltek, mert olyan korban játszódott le, amikor az istenek még beavatkoztak az emberek dolgaiba; és Euripidész a Bakhánsnõk tájait kontrasztba állíthatónak látta a városi élettel.

A rómaiak még tovább mentek. Kultuszt csináltak a vadászatból, egy mesterkélt tevékenységbõl egy magas fokon urbanizált társadalomban, amely megszelídítette helyi állatait. És Vergilius híres eklogáiban megteremtette azt a költõi mûfajt, amely pastorale néven ismert, amelyben a falusi pásztor ártatlan erényességét állította szembe a város romlott bonyolultságával. Azóta a város képviseli a nyugati képiségben többek között a politika veszélyeit, a gazdagság kísértéseit, a korruptságot és a hatalom intrikáit. A városok, mégpedig az antik városok éppúgy, mint a modernek, láthatólag inspiráló forrásai a falusi és pásztorélet elvágyódó összekapcsolásának az emberi fejlõdés egy korábbi szakaszának egyszerû örömeivel.

A nosztalgia jelentkezésének egy következõ mérföldköve volt a késõközépkori Anglia. Mint Európa egyik olyan régiója, amely legkorábban szabadult meg a vadállatok fenyegetésétõl, Anglia volt az elsõ, ahol a nemesek általában szívesebben éltek vidéki birtokaikon, mint a királyi udvarban. A falakkal védett kastély a veszélyes külvilágról alkotott középkori szemlélet megtestesítõje, nem csoda, ha a modern nemzeti állam viszonylag békés viszonyai közepette Európa urai eldugott kastélyaikból többnyire az izgalmas udvari életbe menekültek. Az angol arisztokraták azonban, akik kevésbé függtek a király kegyétõl, kúriákat építettek földjeik és erdeik közvetlen közelében. Szokásukká vált, hogy ott vendégeket fogadjanak - legalábbis az év egy részében - és elkezdtek a természetnek új formákat adni, hogy gazdagságukat és ízlésüket tanúsítsák. Évszázadokon át alakítgattak ki különbözõ tavacskákat, kilátókat és megfigyelõhelyeket - és klasszikus templomokat, sõt, festõi templom-romokat. Rejtett falakat emeltek, hogy állatokat tarthassanak minden látható kerítés nélkül az adott helyen. És gondoskodtak játékról is a birtokaikon sokféle formában. A vadászat, a badminton vérszomjas változata, a vendégek szórakoztatásának kedvelt formája lett. Gondos koreográfiával és mûvészi rituáléval csodálatos játszótérré lehetett alakítani a természetet. Blazírt városiak játszották a földmûvest, olyan divat lett ez, amely idõnként még a csatornán is átkelt, tetõpontját abban a bájos falusi udvarban érte el, amelyet Maria Antoinette építtetett magának Versailles környékén, hogy udvarhölgyeivel teheneslányoknak öltözhessenek.

A kereskedelmi és ipari forradalom folyományaként azáltal, hogy valamennyien elvesztettük produktív kapcsolatunkat a természettel, és ezt egy közvetett kapcsolattal helyettesítettük, valamennyien nemesekké váltunk. A veszteség és az elidegenedés érzése állandóvá, megszüntethetetlenné és totálissá vált. Egy nagy vízválasztó egyik oldalán találtuk magunkat, az enyhet adó, gyógyító, eleven természet ott volt a másikon. A hatalmas gyárak, a lárma, a környezet elszennyezõdése és az ipari nagyvárosok túlnépesedése - bármilyen izgalmas legyen is a szorgos munkálkodás sokak számára - mégis elkerülhetetlenül azt az érzést váltotta ki, hogy valami nincs rendben a világgal, és ilyenkor mindig fellép a fékezhetetlen késztetés, hogy a múlt felé forduljon az ember segítségért.

Az angol nostalgia szó, akárcsak a francia nostalgie az ipari forradalom gyermeke, és a 18. század utolsó két évtizedében bukkant fel klinikai fogalomként azok depressziójára, egyfajta honvágyára, akik távol kerültek a vidéktõl, ahonnan származtak. A nosztalgia kezdettõl egyfajta tengeribetegség volt, reakció azokra az életkörülményekre, amelyek között a jelenben élt az ember, olyan érzés, hogy nem a megfelelõ helyen vagyunk. A fogalom sokak rossz közérzetét jelezte, akik mezõgazdasági vidékekrõl vándoroltak a városokba. A szó megõrizte ezt a helyre vonatkozó jelentését, és a 19. század folyamán nyerte el mellé az idõbeli dimenziót is.

Visszavágyás az eredethez

A jelen volt a helytelen idõ, de a helytelen idõ egyben a nem megfelelõ hely is volt, és minden elképzelt alternatíva tartalmazott egy másik idõt és egy másik helyet is. A múlttal összekapcsolunk bizonyos formájú helyeket is, amelyekrõl azt hisszük, hogy az emberek rendszerint ilyen helyeken éltek: erdõk, parasztudvarok, falvak, kisvárosok. A nosztalgiában elegyedik a tér és az idõ.

A nagy romantikus reakció az iparosításra - ami mindmáig világszerte nagy hatással van a kultúrákra - a visszatekintéssel keresett gyógyírt a modern társadalom lényegének érzett nagy fragmentálódásra. Széttöredezett mind az egyén, mind a társadalom, és a részek újbóli összeillesztésének elõfeltétele szent összetevõink, a belsõ és a külsõ természet visszanyerése. A nemzeti gyökerek, nyelvek és a középkor kultikus tisztelete elterjedt egész Európában, régi népkönyvek gyûjtése, olyan történetek, mint az Ivanhoe , neogót építészet, a preraffaelita festészet, végül az arts and crafts mozgalom az iparmûvészetben. Ahogy Angliának az elsõk között sikerült a természetet megszelídítenie, úgy elsõként sikerült az ipari termelés nevében lepusztítania is. És ennek következtében ez volt az elsõ ország, amely mély nosztalgikus érzéseket fejlesztett ki annak irányában, amit éppen tönkretenni készült.

Az egyház által egyesített középkori Európa a rend, az összefüggés és az értelem jelképe lett. A romantikusok elismerték az anyagi bõséget a nagy átalakulásnak ezen az oldalán, de az volt az érzésük, hogy spirituálisan túl nagy árat kell ezért fizetni. „A mechanikus dolgokban meglevõ képességeinkkel - írta Thomas Carlyle - odáig jutottunk, hogy a külvilág irányításában minden más kort felülmúlunk, de mindabban, ami a morális tisztaságot illeti, a lélek és a jellem igazi méltósága tekintetében elmaradunk talán a legtöbb civilizált korszak mögött." A veszteségnek ez a keserû érzése együtt jár a haladással, és még ma is elég általános. A lényegtelen dolgokban jobb lett az élet, a lényegesekben rosszabb.

A középkori kultúrához a romantikus értelmezés nagyfokú természetközelséget képzelt. Különbözõ formatervezõk próbálták felidézni ezt a szellemet vegetatív mintákban, folyékony vonalakban, a múló élet tökéletlenségének érzékeltetésével. A legnagyobb gondossággal tervezték meg a tökéletlenségeket, hogy kontrasztba állítsák a tömegtermékek tökéletes uniformizáltságával. Festõk és költõk kezdték maguk tervezni bútoraikat, tapétáikat, ékszereiket, festett poharaikat és könyvborítóikat. E törekvések tekintetében William Morris életmûve vált emblematikussá: úgy hitték, hogy a premodern élet organikus egész volt, a falusi összetartozástól egészen a tapétáig.

A progresszív indusztrializmus mint magabiztos világnézet gyõzelme rövidéletû volt Angliában, már a 19. század végén széles körben kezdték felidézni a múlt képeit. Az „igazi Anglia" kert volt, vidéki táj falvakkal, szalmatetõs kunyhókkal, élõsövénnyel - de mindez sötét sátáni hatalmak fenyegetésében. „Tíz angol hagyományból kilenc - írta késõbb P. C. Snow - a 19. század második felébõl származik", amikor az angolok, legalábbis egy speciális, de befolyásos részük - elsõsorban mûvészek, intellektuelek, szocialisták és a dolgozó középréteg - a múltban keresett vigaszt. A nagy történészek Carlyle-tól Toynbee-ig megfogalmazták ellenérzéseiket az új korszak szellemével szemben és a modern társadalomról mint a kegyelem állapotából kiesett társadalomról kialakított képüket, ami elkerülhetetlenül utalt egy kegyesebb múltra. A búr háborúk körüli zavar és felháborodás újabb lökést adott a jobb múlt kereséséhez valahol a hanyatlást megelõzõ idõkben (függetlenül attól, hogy ezt a hanyatlást az iparosításban, a kapitalizmusban, az imperializmusban vagy valami másban látták).

Némelyek, mint William Morris, azt hitték, hogy a régi angol virtus már a múlté, fel kell eleveníteni, míg mások, mint Rudyard Kipling, azt hitték, hogy még megvan az olyan vidéki területeken, mint amelyek egyikére õ is kiköltözött. Ezt a hangsúlykülönbséget, mint várható volt, azzal oldották fel, hogy az elmúlt idõket egy meghatározott helyhez kapcsolták, mintha a falusi vidékek valahogy idõtlenek, eredendõek és romlatlanok volnának. A városokat, az imperializmust és az ipart mintha kívülrõl erõltették volna rá Anglia lelkére. A városi lakosság, amely sem a paraszti életrõl, sem a távolabbi múltról nem tudott semmit, ugyanazon erényeket vetíthette rá mindkettõre, és arra a következtetésre juthatott, hogy a kettõ egy és ugyanaz. Az erdõk és a mezõk mintha a múlt egyszerû erényeinek megtestesítõi lettek volna. A város valami olyannak képzelte el a vidéket, ami a város nem volt (egy olyan korban, amikor már alig voltak parasztok, és a vidéki tájat elpusztította az ipar, vagy turistacsalogatónak újra helyreállították: más szóval a város úgy alakíthatta kedvére a vidéket, ahogy ez saját ideáljainak megfelelt.) Az „ország"-nak ( country ) ez a vidékies jelentése felelt meg a „nemzet"-nek, mivel a nemzet lényegét parasztudvaraiban, falvaiban és erdeiben látták, nem a városaiban (bár a „vidék" szembeállítása a „város"-sal a 16. századból ered, amikor Londonnak egyre több olyan lakosa volt, aki nosztalgiával gondolt vissza arra, amit maga mögött hagyni vélt.)

A városokat meg is tették bûnbaknak számos romantikus elképzelésben. Az Egyesült Államokban Sylvester Graham, az absztinencia elszánt védelmezõje kidolgozott egy kozmológiát, amelyben az „enerválttá tevõ" ipari városok tették tönkre az emberek egészségét azzal, hogy alkohol- és húsfogyasztásra valamint onániára biztattak. A 19. század 30-as éveiben a teljes gabonaszemekhez való ragaszkodásával õ indította el a legkorábbi amerikai reformtáplálkozási mozgalmat, neve mára egy kétszersült révén vált fogalommá. Oroszországban Lev Tolsztoj dolgozta ki a mezõgazdasági munka révén való megváltás tanát. Az õ szemében a muzsik a középosztály szexuális bûntudatától és az elõbbre jutás miatti szorongásaitól mentes egyszerûség és egészség megtestesítõje volt. Saját birtoka hamar tönkrement, amint a paraszti bölcsességre bízva magát szélnek eresztett minden munkafelügyelõt, de „Mit is kell tennünk?" címen1881-ben kiadott társadalomelemzésében továbbra is az volt az egyszerû megoldás Oroszország problémáira, hogy végezzen mindenki fizikai munkát.

A Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban olyan jelentõs elõvárosok kialakulását az új közlekedési eszközök technológiája tette lehetõvé az elveszett természet utáni nosztalgiára alapozva. A 19. század elõtt az Egyesült Államokban nem voltak nagyvárosok - Philadelphiának, amely 1800-ban a legnagyobbnak számított, nem volt több, mint 30 ezer lakosa - és sosem illettek jól bele a hivatalos kultúra nagybirtokos ideológiájába. Amint kezdtek megjelenni, megrémítették a puritán antimodernizmus és a vadnyugat hatalmas térségeinek meghódítása feletti büszkeség közé szorult kultúrát. Amint a vagyonos felsõ majd késõbb a középrétegek megengedhették maguknak, a városi káosztól védett helyen, azon kívül kezdtek házakat építeni. Csak a mindennapi betevõrõl gondoskodó atyák merészkedtek be nap mint nap a városi irodákba. A nõk és fõként a gyerekek az egészséges természet szimbólumai között mozogtak: egy darabka fû, egy kis kert, fákról elnevezett utcácskák, kiskutya. A homogén szomszédságokban senkinek sem kellett összeakadnia igazi idegenekkel, olyan emberekkel, akik másként néztek ki, másként beszéltek, másként viselkedtek volna. Az elõvárosokban a vidéki és kisvárosi életrõl kialakított nosztalgikus elképzelések valóra váltak. Implicite, de olykor explicite is az elsõ nagy nosztalgikus képzõdmény, az angol vidéki ház mintájára készült a hozzá tartozó birtokkal. Egy-két ír szetter vagy más angol vadászkutya adta hozzá a megfelelõ hangulatot. Az elõvárosok építése Amerikában csak a II. világháború után érte el a tetõfokát, de kezdõdni már száz évvel hamarabb elkezdõdött.

A mai Egyesült Államokban a városok még mindig veszedelmes helyek, még azok világképében is, akik ott laknak. Egyre-másra kitör a pánik a városi bûnözés, a városi szegénység miatt (ami valójában nem nagyobb, mint a vidéki), és egyéb vétkek miatt. Sokaktól azok közül, akik a közfelfogás szerint csakis az amerikai városokban lakhatnak - az új bevándorlók, afro-amerikaiak, melegek -, állítólagosan kontrollálhatatlan szenvedélyeik miatt tartanak. Állatiasságuk vagy önállótlanságuk miatt kirekesztik õket mint olyan embereket, akik képtelenek a kemény munkára és az autonóm cselekvésre, az amerikai mainstraim-kultúra áhított erényeire. Akárcsak az elsõ évszázadban, még mindig azt hiszik, hogy élvezet, fõként a szexuális, a városokban túl könnyen kapható. Bár az ilyen félelmek az adott országok fõvárosai által dominált kultúrákban (és a legtöbb európai országban ez a helyzet) már elcsitultak, a vidéki ártatlanság és a városi veszélyek ellentéte továbbra is megtalálható.

A hit menedéke

A városok és az ipar döntõ hatása végigkísérhetõ az egész 20. századon. A vallási fundamentalizmusok, az amerikai protestánsok egy részén kezdve, akik a 20. század elején a múltba forduló keresztény „reform"-mozgalmak hosszú hagyományához csatlakozva arra áhítoztak, hogy az õskereszténység legelemibb elõírásainak megfelelõen éljenek, retrográd reakciót képviseltek. Az iszlám fundamentalizmus többnyire nosztalgikus reakció ugyanezekre a fejlõdéstendenciákra, amelyekrõl a „Nyugat" tehet, vagy a „Nyugat"-ot teszik érte felelõssé. Mohamed korát tekintik paradigmatikusnak, és egészen az öltözködésig, szakállviseletig, gesztusokig és étkezési szokásokig menõen imitálják. Csak akiben a próféta erényeinek megtestesülését látják, azt tartják alkalmasnak a politikai vezetésre, és magát a politikát is csupán (a vezérek és követõik) személyes erényei folyományainak tekintik. Mint más nosztalgikus mozgalmakban, itt is egy differenciálatlan közösségre kerül a hangsúly, az „ummá"-ra, amelyet a „tawhid", az egység jellemez - ezt a fogalmat eredetileg istenre vonatkoztatják, nosztalgikus formában azonban a társadalomra és az egyénre is. Lehet, hogy minden vallás valamifajta misztikus egységre törekszik, de csak a történelmi vallások találják meg világosan a maguk paradigmáját a történelem egy korábbi idõpontjában.

A modern nosztalgia sarkkövét, amire minden más épül, a természet képei alkotják. Úgy tekintjük a természetet, mint ami kívül van az emberi történelmen, ugyanakkor ennek forrása is. A természet a róla kialakított modern elképzelés szerint változatlan; figyelmen kívül hagyjuk, milyen mélyrehatóan átstrukturálta az ipari kapitalizmus a mezõgazdasági termelést, vagy hogy a „primitív" emberek már hogy megszervezték az ún. „vadont", amelyben éltek. Beleolvassuk a pszichológiát és a szociológiát a fizikai dolgokba: ha a természetadta dolgok az emberiség gyermekkorát képviselik, akkor ehhez hozzá kell tartoznia az egyéni szemlélet és a társadalmi élet tisztaságának és egyszerûségének is. A természet végtelen változatban mutatja, milyen volna az emberiség, ha valahol útközben el nem vesztettük volna az irányt. Minden kultúra némileg eltérõ történetet talál ki errõl az útról, eltérõen elképzelt kiindulóponttal, másféle természettel. Az egyetlen dolog, ami bennük közös, a kontraszt azzal, ahol most vagyunk.

Érintetlen vadon?

A természetrõl alkotott uralkodó felfogásunk meglepõen irreális. Vegyük mindjárt az emberi beavatkozástól nem zavart, ökológiai egyensúlyban lévõ vadon képzetét. Ilyen nincsen. Még a gyûjtögetõ hordák is beavatkoznak a környezetükbe, mint akik kipusztították az amerikai nagy emlõsöket tíz-tizenöt ezer évvel ezelõtt, vagy akik tüzeket gyújtanak, hogy irányítsák a vadállatok életét, vagy égetéssel biztosítsák a talaj termékenységét. Az ökoszisztémák még az emberek távollétében sem mutatnak stabil egyensúlyt, olyan rendszerek, amelyek mélyrehatóan reagálnak az olyan periodikus változásokra, mint a felmelegedés vagy lehûlés, a helyi növény- vagy állatfajták megoszlása vagy éppen betegségei.

Ennél is nosztalgikusabb a természetrõl mint valami kertrõl kialakított képünk, hosszú sétányokkal, a fák a fû és a víz együttese - gyanúsan emlékeztetve egy angol vidéki birtokra. Vizsgálatok tanúsítják, hogy ilyen az a „tájkép", amit a modern társadalmakban a legtetszetõsebbnek találnak az emberek, de mi sem lehetne ennél mesterkéltebb. A füves gyep rengeteg munkát, öntözést és mûtrágyázást kíván meg. Eredeti változatukban az angol birtokokat fejszével kellett az erdõkbõl és mezõkbõl kihasítani, a jobbágyoknak persze - és még a környezõ erdõket is embereknek kellett rendszeresen alakítani, a termést leszedni - nemigen volt ez érintetlen vadon.

A mûködõ farmokat sokszor asszociálják ezekhez a bukolikus képekhez. A városlakók szép zöld mezõkre gondolnak, nem a disznóól és a trágya szagára. Az emberek, akiket beleképzelnek ebbe a tájba, ráérõ nézelõdõk vagy kemény fából faragott parasztok, nem kisbirtokosok, akiknek jelzálogot kell fizetniük, és felkelni hajnali négykor, megfejni a tehenet. Bonyolult programok kidolgozására van szükség az amerikai „családi" farmok és az európai „parasztgazdaságok" védelmére. Minden más üzleti vállalkozásnál jobban próbáljuk óvni a farmokat a piac csapdáitól, mintha a természetet védenénk a kultúrától.

A környezetvédelmi politikát ehhez hasonló nosztalgikus elképzelések befolyásolják. Az indusztrializált világban nagyobb nyilvános támogatásra talál az autópályák „szépítése" (a fû kaszálása az út mentén és a szemét eltávolítása), mint a láthatatlan légszennyezés szabályozása, nagyobb támogatásra a „vadon" megõrzése - gondoljunk az õserdõkre -, mint a megfelelõ technológia elterjesztése. A világnak azokban a régióiban, ahol még kezdeti szakaszában van az iparosítás, sokkal kevesebb a nosztalgia bármiféle érintetlen természet után.

A városok testesítik meg a távolságunkat a természet minden ilyen formájától valamint a kisvárosi közösségi élettõl. Hogyan is érezhetnék magukat az emberek tökéletesen otthon, teljes kényelemben a nagyvárosokban? Még akik egész életükben városban éltek, azok is éreznek valami ambivalenciát - és tanyasi házat vesznek menedékül. A városok a nyüzsgés, az ellenõrizhetetlen bürokrácia, a környezetszennyezõ üzemek, a természet „halálának" megtestesülései. Ez a modern Moloch, amely csak megy, rohan a maga útján, és nem ismer határokat. „Vidék" nincs „város" nélkül, „természet" nincs „civilizáció" nélkül. Ha nem zavarnának minket annyira a városok, akkor nem foglalkoztatna minket annyira, hogy megtaláljuk pásztori alternatívájukat. A múltról kialakított elképzeléseinkben, amelyek a jelen igényeit szolgálják, a természet az eltûnõ középpont, ami minden másnak a perspektíváját megadja.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia:

MACFARLANE, Alan

Az angol individualizmus eredete

Századvég, 1993

POLÁNYI Károly

A nagy átalakulás

1993

WEISS János

Mi a romantika?

Jelenkor, 2000

BERLIN, Isaiah

Az emberiség göcsörtös fája

Fejezetek az eszmék történetébõl

Európa, 1996

MACINTYRE, Alasdaire

Az erényen túl

Osiris, 1999

BURKE, Edmund

Töprengések a francia forradalomról

Atlantisz, 1990

MANNHEIM Károly

A konzervativizmus

Cserépfalvi, 1994

NISBET, Robert

Konzervativizmus:

álom és valóság

Tanulmány, 1996

BUKLAR, Adrian von

Az angolkert

A klasszicizmus és a romantika kertmûvészete

Balassi, 1999

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta