AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

Németh Gábor
TÉRGYEN ÁLLVA MEGYEK HOZZÁD
- digózás -

Húsz forintért -  borravalóval - azt hihetted, hogy átjutottál.
Át a normálisba.
Vége van a hatodik órának, akkor föl kell ülni két villamosra, úgy
kettõre már a Napoletánában vagyunk. A pizza - zz! -  tizenkét forint, a paradicsomlé négy, és annyi borsot szórsz bele, amennyit akarsz. Pizza Napoletana, 1971. Édes Istenem. A város egyetlen olasz étterme. Egyetlen helye ennek a kurva országnak, ahonnan  János bácsi picit kisebbnek látszhatott. (Mondjuk nem nekem, az igaz. Akkoriban még úgy volt megdumálva a haverjaimmal, hogy csak a körülmények esküdtek össze ellene, a Kádár tök jót akarna, csak az apparátus, bazmeg, azon aztán nem jön át semmi. Ki is mentünk a Kovács Petyával május elsején, és fölintegettünk, hogy tudja, nincsen teljesen egyedül. Nem vagyok benne egész biztos, hogy észrevette.)
Nem Annyira Jelentõs János.
Valakik, akiket nem lehetett látni, sütöttek hátul egy lángost,  megkenték paradicsompürével, rászórtak valami húsdarálékot, a tetejére reszeltek némi trappistát, és elnevezték pizzának. Elképzelni innen,  visszafelé a tanakodást, még mennyi vizet lehet önteni a pohárba a
paradicsomsûrítményhez emberhalál nélkül. Ültem, ettem a lángost, és kinéztem a korzóra, vagyis hát arra, ami addigra megmaradt belõle. Ültem a Kitty-butikban vásárolt, fekete-vörös-szürke trikotázs pulcsimban, amit még  a Tiszeker Laci is - aki pedig effektíve gigerli volt, ruhailag nagyjából a  gimi nambervanja - meg akart venni tõlem. Ültem, trapézgatyában,  és marhára  olasznak képzeltem magamat. Állítólag idejárnak a kurvák, a gimiben többen is mondták, akárhogy meresztgettem a szemem, mind annak látszott, az meg nyilván lehetetlen. Szerintem szólni kellett volna ott valami zenének, talán szólt is. Caterina Caselli, Bobby Solo. Gianni Morandi vagy Rita Pavone. Térgyen állva megyek hozzád.

A Térden állva egy innen nézve rövid, akkoriban viszont végtelenül hosszúnak számító filmsorozat volt a pleisztocén korban, a szemtelenül fiatal Gianni Morandi ment benne térden az ezredes lányához. Az egész magyar haza, vagy legalább is kromoszómák szempontjából tökéletes fele a Tavasz tévét nézte, és taknya-nyála összefolyott, olyan szerelmes volt a Morandiba. Tavaly, azaz majdnem 2000-ben  Morandi még mindig nagyon sármos volt, egy deka felesleg nincs rajta, láttam a mûholdról, hogy alig lihegett, pedig végigfutotta a New York-i maratont. Ha nem is éppen térden. Mindenféle szõke nõk vették körül, csillogóra szerelve, valamint patakokban folyt a pezsgõ.

Volt a hetvenes években a szomorú, bajszos, talpig VOR-ba öltözött magyarok között egy ilyen konszenzus. E konszenzus szerint az olasz voltaképpen digó, és a digót pedig, úgy ánblokk, gyûlölni köll. Mer’ jön a digó, jön állandóan alfarómeóval, hozza a tonna nejlonharisnyát, és  megkúrja nekünk,  vorosoknak a menyasszonyát, meg, a pörge magyar menyecskét. Mindez  pedig azért lehetséges, mert az olasz nõk között elhelyezkedik állítólag, olaszok, szavahihetõk, állítják, egy véd- és dacszövetség. Valamikor nagyon régen az összes  olasz nõ elment valami síkságra, mondjuk Po-síkság, ezt már nem olasz állítja, hanem én,  és ott széles taglejtésekkel kísérve megbeszélték, hogy nem engedik azt  esküvõ elõtt. Ezért kellett minden frusztrált torinói zöldségesnek Budapestre jönni fare l'amore. Szerelmet csinálni. Lettek is ilyen gyerekek, potyolinó, így hívták a gyereket, akit az olasz itt hagyott a magyar feleségnek. Magyar feleség, de nem igazából feleség, csak úgy csinálnak, mintha az volna. Jön az olasz, évente kétszer, berak autóba kurva olcsón cuccokat, amik éppen féllábbal már kint vannak a divatból, és azzal a  cuccal a magyar feleség az év többi háromszázharminckét napján még mindig minden szívet megsebez, halálosan. Fegyverzet a Standa Áruházból.

De akkor hova tegyem a Szécsi Pál frizuráját?
A Szécsi Pál az olaszokra akart hasonlítani.
A magyarok pedig, mégis és mindennek ellenére, Szécsi Pálra.

Asszem, kicsit szerelmes voltam a Rita Pavonéba.
Rita, a vadnyugat réme.
Van például egy jelenet, de az lehet, hogy egy másik filmben, hogy a Rita ilyen agyonégett pirítóst eszik,  baromi gazdag különben, teleülik nagynénik, szintén kurva gazdagok, az ebédlõt, õ meg most jött haza vakációra valami elit koleszból, és nagyon ropogtatja a pirítóst, hogy a nénik botránkozzanak. Szeretve van az élet.
Csak valahogy túl pici a Rita.
Késõbb hallottam erre egy kifejezést.
     Faszpörgettyû.

A régi fotókon a magyar presszók dizájnja abszolút ott volt a spiccen, tisztára digó, érted, meg se lehet különböztetni. Csak ott azt bárnak hívják. Megvan a saját bárod, bemész, érted, mielõtt munkába mennél, lenyomsz egy kávét meg egy ilyen, na , izé, kiflit. Kornettót vagy mit. Oltári. Azért az más, nem? Tök tiszta, meg  minden. Folyton törölgetik a bádogot.

A legnagyobb baj az lehetett szerintem, hogy nem bírhattuk a potyolinót megbosszulni. Mondjuk fölvehettük volna a csehszlovák mûszálas mackónkat, fölülhettünk volna egy nyitott platós Csepel teherautóra, aztán hegyibe. Érted, mit mondok. Az összes olasz finnyás nõt, elõlük. Hogy tudják meg a digók, hogy mennyire fáj. Legyen mondjuk augusztus, fönt volna néhány rekesz sör, az pont elfogyna Milánóig. Picit kasán lehúzva a cipzár a mackófölsõn, kilátszik a necchálós atléta. Az olasz nõk pedig sikoltozva, gusztusosan menekülnének. De nem adtak útlevelet, vaffankulló.  Nem adott az Öreg.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy MTK-Torino  meccs, talán ún. VVK, vásárvárosok kupája.

Ahogy egy olasz jár. Nézni, hátulról. Iszonyú laza. Így inogva, mintha mindegy volna minden. Úgy jár, hogy látszik, nála van a slusszkulcs. Gyakorlatilag mindenhez nála van. Muratti Ambassador. Elegánsan fogja a cigarettát a kávéscsészés kezével. Picit elõredûl, fölhajtja. Egy korty, de a falnak lehet menni tõle. Itt, édesapám, soha, érted, soha ebben a kurva, vérzivataros szittya életben nem fognak olyan kávét fõzni. Az elhanyagolható kivételtõl eltekintve minden olasz olyan, mintha most öregedett volna ki egy komolyabb futballcsapatból. Tízmillió tenor.

Az apám három napig velük volt, a két csapat végigjárta Budapestet, úgynevezett látványosságokat tekintettek meg, a lehetõ  legnagyobb barátságban. Halászbástya és Citadella és minden. Mátyáspince. Bankettek
elõre, a mackó bõrére. Az apám volt a Népsport. Este jött haza, és mesélte, milyen tök jó fejek az olaszok. Hiába, a sportbarátság.

Kimentem vele a meccsre. Majd írom a szögleteket, az volt megdumálva.

Aztán  a kép, másnap, a Népsport címlapján. Közvetlenül a lefújás után készült, persze fotópuskával, messzirõl. Ahogy találkozik a két kapus a tömegverekedés közepén, a kezdõkörben. Valamelyik, tényleg nem tudom melyik, addigra akkor már szerzett egy szódásüveget is, azzal akarta a másikat agyonütni. Fekete párducok. Eléggé szemcsés volt a kép, a teleobjektív miatt, meg jól föl is húzták, és  bekarikázták a szódásüveget, ahogy éppen lesújtani készül. Hogy mindenki lássa. Végigverekedték a folyosót, magyarok és olaszok, amíg az öltözõbe nem értek.

Mintha ki volnánk egymásra élezve, nem? Elõször véletlenül  azt írtam, éhezve.

Egyszer teniszeztem egy olasz fiúval, valamikor a hetvenes évek vége felé, a tihanyi pártüdülõ pályáján. Szõke, hidegkék tekintetû fiú, korrekt, unalmas teniszt játszik, körülbelül tizenháromszor jobban, áll az alapvonalon,  meg se mozdul, én meg  állandóan futok, ütök a kezére mindent, akár egy gép. Két sima játszma, talán 6-1, 6-2. Annak is örülhettem, hogy nem nullra vert meg. Vajon kommunista volt?

Évekig, gyakorlatilag egy örökkévalóságon keresztül, flakonból fújt
mûtejszínhabbal csináltuk a kapuccsinót. Most arról ne beszéljünk, hogy nevét meg effektíve le se bírjuk írni, azóta se. Meg a fahéjról se, ha nem akarom magam teljesen fölidegesíteni.

Una lacrima sul viso.

Elkezdték aztán fölszerelni Pesten az olasz automatákat, az volt rájuk írva, kárpidzsáni. Hihetetlen, csavaros fagyi, a gép keveri össze a kettõt, egy kart kell meghúzni, és kijön. Mondjuk legyen csoki meg vanília, iszonyú jól néz ki, és sokkal jobb, mint a magyar fagyi. Szerintem különben több is. Nem mértem le, de tuti, hogy több. És általában ilyen fiatal csajok csavarják, gimnazisták,  rövid fehér köpenyben, szünidõsök, tökre kinn van minden. Ezek az olaszok, azért tudnak ezek élni.

Olasznak kinézni.

Bejön a Napoletánába, vadonatúj bõrdzseki van rajta. Barkós, és így alászárítottak a homlokán a tincsnek a Váci utcában. Csaó, komesztáj, mondja a csajnak, aki fél órája várja. Aztán hozzáteszi, de még azzal a
levegõvel, Gusztit nem láttad?

Azért szeretnek minket szerintem, már így általában a digók,  mert van egy ilyen rokonság köztünk, most ne röhögjél, tényleg. Mondjuk lehetne úgy fogalmazni, hogy mi vagyunk így a keletnek a délje, nem? A digók is szeretnek jókat kajálni, meg ott van a foci, meg röhögnek, élvezik az életet. Itt otthon érzik magukat. Csajok, napszemcsi, minden.  Az olasz az majdnem olyan, mint a magyar, csak mázlija van, érted. Mondjuk nem tudom, például  mi van ma, ha megmarad legalább Fiume, vagy az az Orseolós cucc bejön. Király lenne, az biztos... Meg ott van a zászló is, hogy az fordítva ugyanolyan, el is szokták rontani, például esküvõkön. Az se lehet véletlen. Garibaldi, az meg tisztára az olasz Kossuth, itt jegyzem meg, nem tudom, tudod-e, hogy a Kossuth az évekig élt a digóknál, pedig kurvára tudott angolul, egész be voltak szarva az angolok, annyira. Mégis a digókhoz ment. Torinóba, vagy hova, ahol az a lepel is van. Majdnem hogy szerintem  ott is halt meg, de tényleg.

Mindig elhozzák az olaszokat Szentendrére, általában vagy kibaszott hideg van, vagy kibaszott meleg, csoportosan jönnek, és csodálkozásra vannak kényszerítve. Képzeljük el, hogy honnan mindenhonnan vannak Szentendrére kényszerítve. Honnan hozza õket a busz csodálkozni. Hihetetlenül udvarias, buta arcok, szerintem nem hisznek a szemüknek. Úgynevezett ékszerdoboz. Idejönnek, egymillió darab százszor ékszerebb helyrõl, és matyóbabákat vesznek, hogy el ne kezdjenek sikoltozni az unalomtól a dobozban.

Egyszer kirepült a labda, ki, a drótketrecen kívülre. Értementem, és a dróton át összenéztünk. Antonioni, mondtam az olasznak a dróton át, nagyjából ennyit tudtam olaszul. Bólintott. Picit, szárazat. Mint aki nem akar beszélgetni, vagy nem érti, hogy mi van, vagy érti, de nem nagyon érdekli. Blow-up, tettem még hozzá. Megint bólintott, most egy gyorsat, nyilván, hogy a picsába a kultúrával, inkább játsszunk. A kézfogásnál szólalt meg elõször. Azt mondta, hogy pár éve még olasz bajnok volt serdülõben, csak egy sérülés miatt, itt a térdére mutatott, abba kellett hagynia. Ja, az egész más. Ha bajnok voltál, apám, akkor a három gémemmel a legnagyobb király vagyok.

A jó helyett például azt mondják, hogy szép.

Mert épp csak annyit lehet tudni, hogy semmit se lehet, és ezt azok ott, a digók, nagyon tudják -  nem egyenként és fejjel,  hanem gyárilag és  zsigerileg. Hogy tényleg semmi más nem számít, csak meg kell találni az élet megfelelõ módját, a módot, - al dente! -, ahogy ezt az egész izét csinálni kell, úgy nagyjából a spagettitõl kezdve addig, míg utoljára be nem csukod azt a nagy, buta, csodálkozó szemed.

„Ha megismerted, hogy ez a világ káprázat, már nincs szükséged arra, hogy elutasítsd, sem hogy ezenkívül még más tudást szerezzél.”

Voltam egyszer egy pici olasz temetõben. Azazhogy ticinóiban. Egy férfi sárga virágcsokrot vitt a feleségének, a két kislánya pedig kacarászott. Kacarászva rohangáltak a temetõben, ami telis-tele volt virágokkal. Rohangásztak a  lányok a virágok között. Che bella, é?

Mindig van hír az olasz vadászról, általában magyar vadászati szakember mondja az autórádióban, kurvára unatkozom, mondjuk tizenkét kilométerre Székesfehérvártól, és úgy. Az van bemondva, hogy az olasz vadász az idejön, és mindenre lõ, ami mozog, válogatás nélkül. Hogy a német az rendes, az betartja, viszont az olasz idejön, és barcoghatunk, ívhatunk, dürröghetünk - õ lõ. Leszar mindent. Hogy ilyen volna az olasz.

Én ezt nem hiszem el.

Bizonyára vannak túlkapások, ám nem kellene a negatív szélsõségekbõl kiindulni. Például szerintem az se igaz, hogy macskát esznek, hogy volna különben Velencében annyi.

Van egy kép a polcomon, a szüleimet ábrázolja, esküvõ után, elég érdekes, annyira szerelmesek, hogy egyáltalán nem néznek rám, hanem csak egymásra, lassan majd ötven éve. És tisztára olaszok, de tényleg. Az apám mondjuk a Gassman, az anyám pedig kicsivel jobb nõ, mint a Lollobrigida. Tényleg, ha így elfordulok, félprofilba, és picit fölemelem a fejem, hogy a toka ne látsszon, nem vagyok teljesen olasz szerinted?

Bibliográfia

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvébõl
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

„Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7

„Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Egy végsõ helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
„Beszélgetés a posztmodernrõl”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Nemes iszap - labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu