Adam Michnik
Egy orosz demokrata halálára
(VARSÓ)A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi
nem értettek a politikához, annak játékaihoz,
mechanizmusához, brutális ravaszságához. Azt
azonban tudták, mi a lelkiismeret. A hatalomban való részvétel
mellett döntve ezek a politika világába bedobott értelmiségiek
drámai választás elõtt álltak: az apparatcsikká
válás vagy a fizikai megsemmisülés között.
Galina Sztarovojtova sírja mellett tartott beszédében
az egyik orosz demokrata emlékeztetett arra, hogy Oroszországban
nem újdonság a terrorizmus. A ma már csak Dosztojevszkij
regényeibõl ismert 19. századi terroristák
körében azonban még volt egy sajátos etika: a
saját életükkel fizettek az életért, amit
az ellenségüktõl elvettek. A mai orosz terrorizmus gyáva
banditák mûve, akiket semmi sem érdekel a pénzen
kívül. A hatalom pedig tehetetlen a tomboló bûnözõ
maffia embereivel szemben - senki sem hitte közülünk, hogy
a szabadsághoz vezetõ út ilyen nehéz lesz -
mondta befejezésül a szónok.
Abból a nemzedékbõl származott, amely
nem is álmodhatta, hogy megéri a szabadságot. Amikor
pedig ez sikerült, az orosz értelmiségi naiv romantikájának
teljes erejével bízott benne. Galina a peresztrojka elsõ
nemzedékének karizmatikus vezetõi közé
tartozott. Aktívan, saját kezûleg járult hozzá
a nemzetek szovjet börtönének szétszedéséhez.
És hozzátette saját tégláit az orosz
demokrácia épületének felemeléséhez.
Az orosz értelmiségiek érezték a
szabadság részegítõ illatát, amikor
meg voltak fosztva e szabadságtól. Tökéletesen
tisztában voltak azzal, mibe kerül a szabadságért
folytatott harc. Ezért is születhetett meg Oroszországban
a bátor és nemes emberek nemzedéke. A szabadság
azonban mindenkié - a gazembereké, csalóké
és huligánoké is. Amikor a szabadság még
fiatal és nem szilárdult meg, mindig vele jár a hadüzenet
nélküli háború az igazságos és
tisztességes közéletet akaró idealisták
és a gengszterek között, akiknek elég a rablás
szabadsága. Galina Sztarovojtova ennek a háborúnak
esett áldozatul.
Nézzünk Oroszországra: Végtelen pusztaság,
kemény éghajlat, kemény, szürke nemzet a maga
nehéz, keserû történelmével, tatárok,
csinovnyikok, sötétség, nyomor, a fõváros
nyirkos hidege. Az orosz ember talpra se tud állni, úgy sújtja
le az orosz élet, mint egy ezer pudos faltörõ kos. Így
írt saját országáról száz évvel
ezelõtt Csehov.
Szerettem Galina Sztarovojtovát, ezt a szolid, közvetlen
és életvidám teremtést. 1989 nyarán
ismerkedtünk meg, amikor elõször látogattam Moszkvába.
Ez volt az az év, amikor megrendült a világ és
a szovjet birodalom ege. A lehetetlen egyszerre lehetõvé,
sõt banálissá vált, a legromantikusabb prognózisok
váltak kézenfekvõ elõrejelzésekké.
Gálja valami diáktalálkozóra jött az egyetemre,
ahol Lengyelországról beszéltem, a lengyel demokratikus
ellenzékrõl, a Munkásvédelmi Bizottságról
és a Szolidaritásról. A találkozó után
odajött hozzám, szimpatikus aranyhajú nõ, bemutatkozott
és javasolta, hogy vacsorázzunk együtt. Az estét
a szobájában töltöttük, a Legfelsõbb
Szovjet küldöttjének szobájában, beszélgettünk
Lengyelországról és Oroszországról,
a diktatúráról és a szabadságról,
Gorbacsovról és Jaruzelskirõl, Jelcinrõl, Szaharovról
és Walesáról.
Azután közel 10 éven át sok ilyen beszélgetésben
volt részem, Moszkvában és Rómában,
Párizsban és Japánban, Svájcban és az
Egyesült Államokban. Amikor utoljára találkoztunk
Moszkvában, Galina emlékeztetett, hogy hozzam el tõle
azokat a képeket, amelyeket a velencei közös barangolásainkról
készített, ahol velem volt a kisfiam is. Akkor nem volt idõm
elmenni a fényképekért, amelyek a velencei vaporettón
mutatnak minket, nevetve és boldogan, hogy a sors lehetõvé
tette, hogy megérjük a szabadságot. Talán már
sosem fogom megkapni ezeket a képeket. És talán soha
többé nem fogok tudni ennyire örülni az elnyert szabadságnak.
Függetlenség vagy szeparatizmus - az orosz posztkolonializmus
dilemmái
Az 1985-ös év, amikor meghalt Konsztantyin Csernyenko,
az SZKP KB fõtitkára, a sötét reménytelenség
éve volt. Oroszországot hosszú évek óta
ostoba vénemberek kormányozták, az ellenzéki
mozgalom szét volt verve: voltak, akik az emigrációban
próbáltak szerencsét, mások lágerekben
sínylõdtek. Úgy tûnt, nincs remény. És
akkor Mihail Gorbacsov, az új fõtitkár kiejtette azokat
a szavakat, amelyek világraszóló karriert csináltak:
peresztrojka, uszkorenyije, glasznoszty.
Ezek a szavak félelmet, bizalmatlanságot és
reményt keltettek. Félelmet az apparátus tagjaiban,
akiknek megingott az íróasztala, bizalmatlanságot
az emigráció kemény magjában, akik mindenben
a kommunista hatalom cinikus és csaló manõverét
látták, s reményt keltettek az értelmiségiek
körében, akik az utóbbi években a moszkvai
és leningrádi konyhákban vodkába fojtották
bánatukat. Gálja Sztarovojtova az elsõk közé
tartozott, akik úgy döntöttek, hogy mernek bízni
a reményben. Hivatása a kulturális antropológia
volt, temperamentuma pedig a tipikus orosz értelmiségié.
Szeretném hangsúlyozni, hogy értelmiségi volt,
nem pedig politikus, bár a politikában való részvétel
hozta meg neki a hírnevet - és a halált egy bérgyilkos
kezétõl.
A tudomány, a mûvészet és a leigázott
gondolatszabadság zászlai alatt Oroszországban olyan
varangyos békák és krokodilok kapaszkodtak fel a hatalomba,
amilyeneket még Spanyolország sem ismert az inkvizíció
idején. A korlátoltság, a nagy igények és
túlzott ambíciók a lelkiismeret teljes hiányával
párosulva megteszik a magukét. Minden sarlatán és
báránybõrbe bújt farkas szabadon hazudhat és
tettethet - ez ismét Csehov, 100 évvel ezelõttrõl.
A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi
nem értettek a politikához, játékaihoz, mechanizmusához,
brutális ravaszságához. Azt azonban tudták,
mi a lelkiismeret. Magukénak tekintették Andrej Dmitrijevics
Szaharov, a nagy fizikus, a Nobel békedíjas, az emberi jogok
harcosának értékrendjét és gondolkodásmódját,
akinek sikerült a védtelenségbõl erõt
kovácsolnia. Õ, Herzen és Csehov örököse,
az orosz értelmiség legjobb tulajdonságainak legkitûnõbb
és legnemesebb megtestesítõje lett mindazok lelki
vezére, akik nem érték be Gorbacsov dicsõítésével,
akik Oroszország demokratikus állammá alakításáért
harcoltak.
Alapelvük volt az igazmondás, az egyenesség,
módszerük a változások kikényszerítése
békés eszközökkel, lelkiségük a mentesség
minden gyûlölettõl és bosszúvágytól.
Õk voltak az elsõk, akik nemcsak a párt nomenklatúrájának
diktátumát és a bolsevik ideológiát
vetették el, de a nagyorosz nacionalizmust és a birodalom
vallásos imádatát is.
Kezdetben a Moszkovszkaja Tribuna klubjában találkoztak,
késõbb az ún. Régióközi Csoport
keretében, a parlamentben. Szabad emberként, saját
hangjukon szóltak az azeri-örmény drámai konfliktusról,
az azerbajdzsáni és üzbegisztáni pogromokról,
a grúziai véres összecsapásokról. Õk
ítélték el a pekingi Mennyei Béke terén
elkövetett tömeggyilkosságot. Gálja nagy tekintélyre
tett szert az üldözött örmények melletti kiállásával.
Janajev puccsa elõtt megpróbált közvetíteni
Jelcin és Gorbacsov között. A puccs idején a demokraták
mellé állt - ami senkit sem lepett meg. A Szovjetunió
felbomlásakor Gálja volt Jelcin tanácsadója
a nemzetiségi kérdésekben. Hogy jó tanácsokat
adott-e neki, abban nem vagyok biztos. Az akkori Oroszország nemzetiségi
konfliktusai bonyolult, véres szövevényt alkottak, amire
senkinek sem volt egyszerû receptje. Gálja mélyen hitt
abban, hogy Oroszországnak ki kell bújnia imperialista köpenyébõl,
Herzennel hitte, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más
népeket elnyom. Ezért hajlott arra, hogy támogassa
mindazokat, akik függetlenséget követeltek.
Ugyanakkor ez az ügy nem volt ennyire egyszerû. Az
üzbég és türkmén bolsevikok ázsiai
kényurakká alakultak át, a Grúzia elnökévé
választott volt ellenzéki, politikai fogoly autoriter despotává
lett, aki sorra küldte börtönbe egykori barátait
a demokratikus ellenzékbõl. Gálja számára
ezek az emberek mégis a szovjet elnyomás alóli felszabadulás
harcosai voltak.
Csak néhány évvel késõbb hallottam
tõle magától, hogyan változott meg a véleménye.
Arról beszélt, hogy az egykori gyarmatosító
felelõs a dekolonializáció formájáért
és lefolyásáért. Saját illúzióival
szemben is megfogalmazott ekkor jó néhány bíráló
megjegyzést. Világosan látta, hogy nem elég
Moszkva-ellenesnek lenni ahhoz, hogy valaki rászolgáljon
a megbecsülésre és a demokrata jelzõre.
Ugyanakkor Galina sosem csatlakozott azokhoz, akiknél
a demokratikus retorikát a nagyhatalmi retorika váltotta
fel. Emlékszem éles vitájára egy török
politikussal a kurdok ügyében, és nyilvános vitájára
orosz nacionalistákkal, akik keményen tiltakoztak a balti
országokban élõ oroszok diszkriminációja
miatt. Mindkét esetben egyenesen és bátran vitatkozott,
de minden politikai ravaszság nélkül. Hát lehet
ilyen jellemmel politikai karriert csinálni?
A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi
mindinkább a politika peremére sodródtak. Gyõztek
a ravaszok, az ügyes játékosok. Ezek a politika világába
csöppent értelmiségiek drámai választás
elé kerültek. A hatalomban való részvétel
mellett döntve Szkülla és Karübdisz közt kellett
lavírozniuk: a klasszikus, elvtelen apparatcsikká válás
és a fizikai megsemmisülés között. Galina
nem egyszer mondta nekem, hogy jól választottam, amikor a
politikában való részvételrõl lemondva
a lapszerkesztés mellett döntöttem. Õ maga a politikában
való részvételét erkölcsi kötelezettségnek
érezte, bár nemegyszer csak döbbenten tudta nézni
azt a vircsaftot, amivé a posztkommunista országok, és
különösen Oroszország politikája vált.
Demokratikus vagy nagyhatalmi retorika
Oroszországban nehéz volt az élet. Munkanélküliség,
nyomor, bûnös összefonódások és korrupció,
mellébeszélés, demagógia, az elveszettség
érzése és a holnaptól való félelem.
Az orosz demokraták nem tudtak olyan erõt képezni,
amely átvezette volna az államot a sokkterápia nehéz
idõszakán. Felõrlõdtek az ellentétekben,
konfliktusokban, intrikákban. A színpadot más eszmék
képviselõi foglalták el gyõzedelmesen: a nemzeti
kommunisták, a nemzeti fasiszták. Míg a demokraták
egyre gyengébbek, õk egyre erõsebbek lettek. Ezért
a demokraták mind gyakrabban vették kölcsön nacionalista
és nagyhatalmi retorikájukat.
Az orosz történelem ismeri a közfelfogás
ilyen fordulatait. 130 évvel ezelõtt az orosz közvéleményt
elbûvölték II. Sándor cár reformjai, s
a nagy, demokratikus gondolkodó, Alekszandr Herzen befolyása.
Az 1863-as lengyel felkelés kirobbanása azonban alapvetõen
megváltoztatta az orosz értelmiség gondolkodását:
Herzen kegyvesztett lett, és azok váltak tekintéllyé,
akik nagyorosz indulattal követelték a lengyel felkelés
vérbefojtását.
130 évvel késõbb a nagyorosz soviniszták
hívó szava a szerb testvérek melletti kiállásra
szólított fel, hivatkozva a szláv és pravoszláv
kötelékekre. Majd jött a véres csecsen kaland,
utána hallgathattuk a tirádákat a NATO bõvítése
ellen. Az orosz parlamentben egyre ritkábban lehetett hallani Szergej
Kovaljov vagy Galina Sztarovojtova világos és tisztességes
hangját, és mind gyakrabban a mai feketeszázak üvöltését.
A hazugság és gyalázkodás öntötte
el az orosz parlamentet. Márpedig a hazugság - mint Csehov
írta - olyan, mint az alkoholizmus. A hazug még a halálos
ágyán is hazudik. És miközben Csecsenföldön
csecsen és orosz fiatalok haltak meg a harcokban, az orosz parlamentben
csak arról hallhattunk, hogy a demokraták elárulták
Oroszországot. Néhány nappal Galina meggyilkolása
elõtt Makasov orosz nemzeti kommunista nyílt antiszemita
fellépésre uszított. És ahogy ez általában
lenni szokott, felhívásának valódi célpontja
egyáltalán nem a zsidók voltak, hanem az orosz demokrácia
és az orosz demokraták, az olyanok, mint Galina Sztarovojtova.
Nincs értelme részletesen foglalkozni a mai feketeszázak
eszméivel. Az általuk látott kép rendkívül
egyszerû. Az egyik oldalon áll a világméretû
zsidó maffia és oroszországi képviselõi,
a demokraták, a másik oldalon pedig a hazafias mozgalmak:
az orosz nemzeti kommunisták és a pravoszláv-monarchista
hazafiak. Ezek mint a gonosz forrását és Oroszország
létét veszélyeztetõt utasítják
el a Nyugatot, s ezért törekednek az orosz demokraták
megsemmisítésére, akikben a nyugati civilizáció
ötödik hadoszlopát látják.
A demokrácia tábora Oroszországban ma gyenge
és megosztott. A végéhez közeledik Borisz Jelcin
korszaka, azé a politikusé, aki átalakította
Oroszországot, bár még mindig nem világos,
hogy ez annak hasznára válik-e, vagy kárára
lesz. Jelcin, ez a szverdlovszki apparatcsik, karizmatikus vezetõjévé
vált azoknak a tömegeknek, amelyeknek elegük lett
a bolsevik hatalomból. És ugyanez a Jelcin tömegek gyûlöletének
vált a tárgyává, amikor nem tudta kielégíteni
az oroszok csodavárását, amikor nem tudta megfékezni
a maffiák terjeszkedését, amikor tragikus háborúba
keveredett Csecsenföldön.
Jelcin nem tudta maga köré gyûjteni az orosz
demokratákat, akik egymást követõ vezetõk
egymást követõ pártjaira hullottak szét.
A legutóbbi parlamenti választásokon már annyi
ilyen párt volt, hogy csak néhánynak sikerült
átlépni az 5 százalékos küszöböt.
Az elnökválasztáson annyi demokrata jelölt indult,
hogy az már nevetségesnek hatott. Az elnöki funkcióért
indulók közt volt az átalakulás elsõ elindítója,
Mihail Gorbacsov is. Kevesebb, mint 2 százalékot kapott.
Barátnõm, Galina Sztarovojtova is a jelöltek között
volt, és nem hiszem, hogy sokkal több szavazatot kapott volna.
Vajon Oroszország megtalálja-e a helyét
a 21. században? Galinának az volt a meggyõzõdése,
hogy igen. Hitt a demokratikus Oroszországban, abban, hogy az orosz
nemzet nem hagyja magát másokkal szembeállítani.
Nem esik áldozatul litván-, ukrán-, vagy lengyelellenes
hisztériának, és képes lesz vállalni
a felelõsséget azért, amit más köztársaságokban
és országokban az õ nevében és képviselõi
kezével követtek el. Sosem keresett hazug igazolást
az oroszok bûneire, de mindig védelmébe vett minden
oroszt, ha meggyõzõdött róla, hogy igaztalanul
ártottak neki. Hitt abban, hogy Oroszország le tudja rázni
totalitárius és birodalmi örökségét.
A gyilkosok kezétõl bekövetkezett hirtelen
halál az egész életnek más aspektust ad. Olyan,
mint a rosta, ami elválasztja a fontos dolgokat a jelentéktelenektõl.
Az ilyen halál az élet szükségességére
emlékeztet, arra, hogy az utolsó ítélet folyamatosan
történik, és a döntés bármely pillanatban
megszülethet. Úgy kell tehát élnünk, hogy
szégyenkezés nélkül tudjunk a végsõ
ítélõbíró szemébe nézni.
Vannak emberek, akik azért élnek, hogy öljenek. Ilyenek
voltak Galina gyilkosai és azok, akik az utasítást
adták nekik. És vannak emberek, akik azért élnek,
hogy élni segítsenek másoknak. Elõfordul, hogy
ezeket éppen ezért ölik meg. Ilyen ember volt Galina
Sztarovojtova.
Bibliográfia
MICHNIK, Adam
Gondban a bohóc
Kalligram, 1996
„Egy kényelmetlen évforduló”
Magyar Lettre Internationale, 9.
„A varsói felkelésrõl”
Magyar Lettre Internationale, 16.
„Találkozás Brodszkijjal”
Magyar Lettre Internationale, 18.
„Amikor a többség elveti az erényt”
Magyar Lettre Internationale, 22.
„A lengyel KULTURA nagy öregje”
Magyar Lettre Internationale, 24.
„A békétlenek érzékei, avagy megjegyzések
a diktatúráról”
Magyar Lettre Internationale, 28.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu