A Magyar Lettre Internationale támogatója a Pantel: személyre szabott telekommunikációs szolgálatások

Adam Michnik
Egy orosz demokrata halálára

(VARSÓ)A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi nem értettek a politikához, annak játékaihoz, mechanizmusához, brutális ravaszságához. Azt azonban tudták, mi a lelkiismeret. A hatalomban való részvétel mellett döntve ezek a politika világába bedobott értelmiségiek drámai választás elõtt álltak: az apparatcsikká válás vagy a fizikai megsemmisülés között. Galina Sztarovojtova sírja mellett tartott  beszédében az egyik orosz demokrata emlékeztetett arra, hogy Oroszországban nem újdonság a terrorizmus. A ma már csak Dosztojevszkij regényeibõl ismert 19. századi terroristák körében azonban még volt egy sajátos etika: a saját életükkel fizettek az életért, amit az ellenségüktõl elvettek. A mai orosz terrorizmus gyáva banditák mûve, akiket semmi sem érdekel a pénzen kívül. A hatalom pedig tehetetlen a tomboló bûnözõ maffia embereivel szemben - senki sem hitte közülünk, hogy a szabadsághoz vezetõ út ilyen nehéz lesz - mondta befejezésül a szónok.
 Abból a nemzedékbõl származott, amely nem is álmodhatta, hogy megéri a szabadságot. Amikor pedig ez sikerült, az orosz értelmiségi naiv romantikájának teljes erejével bízott benne. Galina a peresztrojka elsõ nemzedékének karizmatikus vezetõi közé tartozott. Aktívan, saját kezûleg járult hozzá a nemzetek szovjet börtönének szétszedéséhez. És hozzátette saját tégláit az orosz demokrácia épületének felemeléséhez.
 Az orosz értelmiségiek érezték a szabadság részegítõ illatát, amikor meg voltak fosztva e szabadságtól. Tökéletesen tisztában voltak azzal, mibe kerül a szabadságért folytatott harc. Ezért is születhetett meg Oroszországban a bátor és nemes emberek nemzedéke. A szabadság azonban mindenkié - a gazembereké, csalóké és huligánoké is. Amikor a szabadság még fiatal és nem szilárdult meg, mindig vele jár a hadüzenet nélküli háború az igazságos és tisztességes közéletet akaró idealisták és a gengszterek között, akiknek elég a rablás szabadsága. Galina Sztarovojtova ennek a háborúnak esett áldozatul.
 Nézzünk Oroszországra: Végtelen pusztaság, kemény éghajlat, kemény, szürke nemzet a maga nehéz, keserû történelmével, tatárok, csinovnyikok, sötétség, nyomor, a fõváros nyirkos hidege. Az orosz ember talpra se tud állni, úgy sújtja le az orosz élet, mint egy ezer pudos faltörõ kos. Így írt saját országáról száz évvel ezelõtt Csehov.
 Szerettem Galina Sztarovojtovát, ezt a szolid, közvetlen és életvidám teremtést. 1989 nyarán ismerkedtünk meg, amikor elõször látogattam Moszkvába. Ez volt az az év, amikor megrendült a világ és a szovjet birodalom ege. A lehetetlen egyszerre lehetõvé, sõt banálissá vált, a legromantikusabb prognózisok váltak kézenfekvõ elõrejelzésekké. Gálja valami diáktalálkozóra jött az egyetemre, ahol Lengyelországról beszéltem, a lengyel demokratikus ellenzékrõl, a Munkásvédelmi Bizottságról és a Szolidaritásról. A találkozó után odajött hozzám, szimpatikus aranyhajú nõ, bemutatkozott és javasolta, hogy vacsorázzunk együtt. Az estét a szobájában töltöttük, a Legfelsõbb Szovjet küldöttjének szobájában, beszélgettünk Lengyelországról és Oroszországról, a diktatúráról és a szabadságról, Gorbacsovról és Jaruzelskirõl, Jelcinrõl, Szaharovról és Walesáról.
 Azután közel 10 éven át sok ilyen beszélgetésben volt részem, Moszkvában és Rómában, Párizsban és Japánban, Svájcban és az Egyesült Államokban. Amikor utoljára találkoztunk Moszkvában, Galina emlékeztetett, hogy hozzam el tõle azokat a képeket, amelyeket a velencei közös barangolásainkról készített, ahol velem volt a kisfiam is. Akkor nem volt idõm elmenni a fényképekért, amelyek a velencei vaporettón mutatnak minket, nevetve és boldogan, hogy a sors lehetõvé tette, hogy megérjük a szabadságot. Talán már sosem fogom megkapni ezeket a képeket. És talán soha többé nem fogok tudni ennyire örülni az elnyert szabadságnak.

Függetlenség vagy szeparatizmus -  az orosz posztkolonializmus dilemmái
 Az 1985-ös év, amikor meghalt Konsztantyin Csernyenko, az SZKP KB fõtitkára, a sötét reménytelenség éve volt. Oroszországot hosszú évek óta ostoba vénemberek kormányozták, az ellenzéki mozgalom szét volt verve: voltak, akik az emigrációban próbáltak szerencsét, mások lágerekben sínylõdtek. Úgy tûnt, nincs remény. És akkor Mihail Gorbacsov, az új fõtitkár kiejtette azokat a szavakat, amelyek világraszóló karriert csináltak: peresztrojka, uszkorenyije, glasznoszty.
 Ezek a szavak félelmet, bizalmatlanságot és reményt keltettek. Félelmet az apparátus tagjaiban, akiknek megingott az íróasztala, bizalmatlanságot az emigráció kemény magjában, akik mindenben a kommunista hatalom cinikus és csaló manõverét látták, s reményt keltettek az értelmiségiek körében, akik az utóbbi években  a moszkvai és leningrádi konyhákban vodkába fojtották bánatukat. Gálja Sztarovojtova az elsõk közé tartozott, akik úgy döntöttek, hogy mernek bízni a  reményben. Hivatása a kulturális antropológia volt, temperamentuma pedig a tipikus orosz értelmiségié. Szeretném hangsúlyozni, hogy értelmiségi volt, nem pedig politikus, bár a politikában való részvétel hozta meg neki a hírnevet - és a halált egy bérgyilkos kezétõl.
 A tudomány, a mûvészet és a leigázott gondolatszabadság zászlai alatt Oroszországban olyan varangyos békák és krokodilok kapaszkodtak fel a hatalomba, amilyeneket még Spanyolország sem ismert az inkvizíció idején. A korlátoltság, a nagy igények és túlzott ambíciók a lelkiismeret teljes hiányával párosulva megteszik a magukét. Minden sarlatán és báránybõrbe bújt farkas szabadon hazudhat és tettethet - ez ismét Csehov, 100 évvel ezelõttrõl.
 A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi nem értettek a politikához, játékaihoz, mechanizmusához, brutális ravaszságához. Azt azonban tudták, mi a lelkiismeret. Magukénak tekintették Andrej Dmitrijevics Szaharov, a nagy fizikus, a Nobel békedíjas, az emberi jogok harcosának értékrendjét és gondolkodásmódját, akinek sikerült a védtelenségbõl erõt kovácsolnia. Õ, Herzen és Csehov örököse, az orosz értelmiség legjobb tulajdonságainak legkitûnõbb és legnemesebb megtestesítõje lett mindazok lelki vezére, akik nem érték be Gorbacsov dicsõítésével, akik Oroszország demokratikus állammá alakításáért harcoltak.
 Alapelvük volt az igazmondás, az egyenesség, módszerük a változások kikényszerítése békés eszközökkel, lelkiségük a mentesség minden gyûlölettõl és bosszúvágytól. Õk voltak az elsõk, akik nemcsak a párt nomenklatúrájának diktátumát és a bolsevik ideológiát vetették el, de a nagyorosz nacionalizmust és a birodalom vallásos imádatát is.
 Kezdetben a Moszkovszkaja Tribuna klubjában találkoztak, késõbb az ún. Régióközi Csoport keretében, a parlamentben. Szabad emberként, saját hangjukon szóltak az azeri-örmény drámai konfliktusról, az azerbajdzsáni és üzbegisztáni pogromokról, a grúziai véres összecsapásokról. Õk ítélték el a pekingi Mennyei Béke terén elkövetett tömeggyilkosságot. Gálja nagy tekintélyre tett szert az üldözött örmények melletti kiállásával. Janajev puccsa elõtt megpróbált közvetíteni Jelcin és Gorbacsov között. A puccs idején a demokraták mellé állt - ami senkit sem lepett meg. A Szovjetunió felbomlásakor Gálja volt Jelcin tanácsadója a nemzetiségi kérdésekben. Hogy jó tanácsokat adott-e neki, abban nem vagyok biztos. Az akkori Oroszország nemzetiségi konfliktusai bonyolult, véres szövevényt alkottak, amire senkinek sem volt egyszerû receptje. Gálja mélyen hitt abban, hogy Oroszországnak ki kell bújnia imperialista köpenyébõl, Herzennel hitte, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Ezért hajlott arra, hogy támogassa mindazokat, akik függetlenséget követeltek.
 Ugyanakkor ez az ügy nem volt ennyire egyszerû. Az üzbég és türkmén bolsevikok ázsiai kényurakká alakultak át, a Grúzia elnökévé választott volt ellenzéki, politikai fogoly autoriter despotává lett, aki sorra küldte börtönbe egykori barátait a demokratikus ellenzékbõl. Gálja számára ezek az emberek mégis a szovjet elnyomás alóli felszabadulás harcosai voltak.
 Csak néhány évvel késõbb hallottam tõle magától, hogyan változott meg a véleménye. Arról beszélt, hogy az egykori gyarmatosító felelõs  a dekolonializáció formájáért és lefolyásáért. Saját illúzióival szemben is megfogalmazott ekkor jó néhány bíráló megjegyzést. Világosan látta, hogy nem elég Moszkva-ellenesnek lenni ahhoz, hogy valaki rászolgáljon a megbecsülésre és a demokrata jelzõre.
 Ugyanakkor Galina sosem csatlakozott azokhoz, akiknél a demokratikus retorikát a nagyhatalmi retorika váltotta fel. Emlékszem éles vitájára egy török politikussal a kurdok ügyében, és nyilvános vitájára orosz nacionalistákkal, akik keményen tiltakoztak a balti országokban élõ oroszok diszkriminációja miatt. Mindkét esetben egyenesen és bátran vitatkozott, de minden politikai ravaszság nélkül. Hát lehet ilyen jellemmel politikai karriert csinálni?
 A peresztrojka elsõ hullámának vezetõi mindinkább a politika peremére sodródtak. Gyõztek a ravaszok, az ügyes játékosok. Ezek a politika világába csöppent értelmiségiek drámai választás elé kerültek. A hatalomban való részvétel mellett döntve Szkülla és Karübdisz közt kellett lavírozniuk: a klasszikus, elvtelen apparatcsikká válás és a fizikai megsemmisülés között. Galina nem egyszer mondta nekem, hogy jól választottam, amikor a politikában való részvételrõl lemondva a lapszerkesztés mellett döntöttem. Õ maga a politikában való részvételét erkölcsi kötelezettségnek érezte, bár nemegyszer csak döbbenten tudta nézni azt a vircsaftot, amivé a posztkommunista országok, és különösen Oroszország politikája vált.

Demokratikus vagy nagyhatalmi retorika
 Oroszországban nehéz volt az élet. Munkanélküliség, nyomor, bûnös összefonódások és korrupció, mellébeszélés, demagógia, az elveszettség érzése és a holnaptól való félelem. Az orosz demokraták nem tudtak olyan erõt képezni, amely átvezette volna az államot a sokkterápia nehéz idõszakán. Felõrlõdtek az ellentétekben, konfliktusokban, intrikákban. A színpadot más eszmék képviselõi foglalták el gyõzedelmesen: a nemzeti kommunisták, a nemzeti fasiszták. Míg a demokraták egyre gyengébbek, õk egyre erõsebbek lettek. Ezért a demokraták mind gyakrabban vették kölcsön nacionalista és nagyhatalmi retorikájukat.
 Az orosz történelem ismeri a közfelfogás ilyen fordulatait. 130 évvel ezelõtt az orosz közvéleményt elbûvölték II. Sándor cár reformjai, s a nagy, demokratikus gondolkodó, Alekszandr Herzen befolyása. Az 1863-as lengyel felkelés kirobbanása azonban alapvetõen megváltoztatta az orosz értelmiség gondolkodását: Herzen kegyvesztett lett, és azok váltak tekintéllyé, akik nagyorosz indulattal követelték a lengyel felkelés vérbefojtását.
 130 évvel késõbb a nagyorosz soviniszták hívó szava a szerb testvérek melletti kiállásra szólított fel, hivatkozva a szláv és pravoszláv kötelékekre. Majd jött a véres csecsen kaland, utána hallgathattuk a tirádákat a NATO bõvítése ellen. Az orosz parlamentben egyre ritkábban lehetett hallani Szergej Kovaljov vagy Galina Sztarovojtova világos és tisztességes hangját, és mind gyakrabban a mai feketeszázak üvöltését. A hazugság és gyalázkodás öntötte el az orosz parlamentet. Márpedig a hazugság - mint Csehov írta - olyan, mint az alkoholizmus. A hazug még a halálos ágyán is hazudik. És miközben Csecsenföldön csecsen és orosz fiatalok haltak meg a harcokban, az orosz parlamentben csak arról hallhattunk, hogy a demokraták elárulták Oroszországot. Néhány nappal Galina meggyilkolása elõtt Makasov orosz nemzeti kommunista nyílt antiszemita fellépésre uszított. És ahogy ez általában lenni szokott, felhívásának valódi célpontja egyáltalán nem a zsidók voltak, hanem az orosz demokrácia és az orosz demokraták, az olyanok, mint Galina Sztarovojtova.
 Nincs értelme részletesen foglalkozni a mai feketeszázak eszméivel. Az általuk látott kép rendkívül egyszerû. Az egyik oldalon áll a világméretû zsidó maffia és oroszországi képviselõi, a demokraták, a másik oldalon pedig a hazafias mozgalmak: az orosz nemzeti kommunisták és a pravoszláv-monarchista hazafiak. Ezek mint a gonosz forrását és Oroszország létét veszélyeztetõt utasítják el a Nyugatot, s ezért törekednek az orosz demokraták megsemmisítésére, akikben a nyugati civilizáció ötödik hadoszlopát látják.
 A demokrácia tábora Oroszországban ma gyenge és megosztott. A végéhez közeledik Borisz Jelcin korszaka, azé a politikusé, aki átalakította Oroszországot, bár még mindig nem világos, hogy ez annak hasznára válik-e, vagy kárára lesz. Jelcin, ez a szverdlovszki apparatcsik, karizmatikus vezetõjévé vált azoknak a tömegeknek,  amelyeknek elegük lett a bolsevik hatalomból. És ugyanez a Jelcin tömegek gyûlöletének vált a tárgyává, amikor nem tudta kielégíteni az oroszok csodavárását, amikor nem tudta megfékezni a maffiák terjeszkedését, amikor tragikus háborúba keveredett Csecsenföldön.
 Jelcin nem tudta maga köré gyûjteni az orosz demokratákat, akik egymást követõ vezetõk egymást követõ pártjaira hullottak szét. A legutóbbi parlamenti választásokon már annyi ilyen párt volt, hogy csak néhánynak sikerült átlépni az 5 százalékos küszöböt. Az elnökválasztáson annyi demokrata jelölt indult, hogy az már nevetségesnek hatott. Az elnöki funkcióért indulók közt volt az átalakulás elsõ elindítója, Mihail Gorbacsov is. Kevesebb, mint 2 százalékot kapott. Barátnõm, Galina Sztarovojtova is a jelöltek között volt, és nem hiszem, hogy sokkal több szavazatot kapott volna.
 Vajon Oroszország megtalálja-e a helyét a 21. században? Galinának az volt a meggyõzõdése, hogy igen. Hitt a demokratikus Oroszországban, abban, hogy az orosz nemzet nem hagyja magát másokkal szembeállítani. Nem esik áldozatul litván-, ukrán-, vagy lengyelellenes hisztériának, és képes lesz vállalni a felelõsséget azért, amit más köztársaságokban és országokban az õ nevében és képviselõi kezével követtek el. Sosem keresett hazug igazolást az oroszok bûneire, de mindig védelmébe vett minden oroszt, ha meggyõzõdött róla, hogy igaztalanul ártottak neki. Hitt abban, hogy Oroszország le tudja rázni totalitárius és birodalmi örökségét.
 A gyilkosok kezétõl bekövetkezett hirtelen halál az egész életnek más aspektust ad. Olyan, mint a rosta, ami elválasztja a fontos dolgokat a jelentéktelenektõl. Az ilyen halál az élet szükségességére emlékeztet, arra, hogy az utolsó ítélet folyamatosan történik, és a döntés bármely pillanatban megszülethet. Úgy kell tehát élnünk, hogy szégyenkezés nélkül tudjunk a végsõ ítélõbíró szemébe nézni. Vannak emberek, akik azért élnek, hogy öljenek. Ilyenek voltak Galina gyilkosai és azok, akik az utasítást adták nekik. És vannak emberek, akik azért élnek, hogy élni segítsenek másoknak. Elõfordul, hogy ezeket éppen ezért ölik meg. Ilyen ember volt Galina Sztarovojtova.

BARABÁS T. JÁNOS FORDÍTÁSA

Bibliográfia

MICHNIK, Adam
Gondban a bohóc
Kalligram, 1996

„Egy kényelmetlen évforduló”
Magyar Lettre Internationale, 9.

„A varsói felkelésrõl”
Magyar Lettre Internationale, 16.

„Találkozás Brodszkijjal”
Magyar Lettre Internationale, 18.

„Amikor a többség elveti az erényt”
Magyar Lettre Internationale, 22.

„A lengyel KULTURA nagy öregje”
Magyar Lettre Internationale, 24.

„A békétlenek érzékei, avagy megjegyzések a diktatúráról”
Magyar Lettre Internationale, 28.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/