Timothy Garton Ash
Közép-Európa? Az meg hol van?
„Örömömre szolgál - jelentette ki Henry Kissinger
- hogy itt lehetek Kelet-Európában ... akarom mondani Közép-Európában”.
Ez Varsóban történt, 1990 nyarán, és ebben
a pillanatban tudtam, hogy Közép-Európa gyõzelmet
aratott.
Közel negyven éven át majdnem teljesen
hiányzott ez a fogalom az európai politika szótárából.
Hitler alatt megmérgezõdött, a hidegháború
és a Kelet-Nyugat közti vasfüggöny idején
feledésbe merült. A 80-as években cseh, magyar és
lengyel írók, mint Milan Kundera, Konrád György
és Czeslaw Milosz elevenítette fel a szovjetek uralma alatt
álló „Kelet-Európa” politikai-szellemi alternatívájaként.
Annak idején írtam egy egyszerre reménykedõ
és kétkedõ esszét „Létezik-e Közép-Európa?”
címen.
1989 után Közép-Európa ismét
a hivatalos politikai szótár részévé
vált. Ez abból a ténybõl is kiviláglik,
hogy mind az amerikai mind a brit külügyminisztériumnak
lett idõközben közép-európai fõosztálya.
Bár magánbeszélgetésben „Kelet-Európát”
mond, az ifjú diplomata tudja, hogy a posztkommunista országokat
együttvéve „Közép- és kelet-európai
országoknak” kell nevezni, amit körülményessége
miatt sokszor csak CEE-nek (Central and Eastern Europe) rövidítenek
az angolban. Még Erzsébet királynõ is Közép-Európáról
beszélt a brit parlamentben tartott uralkodói beszédében.
Ezáltal tehát hivatalos lett. Ha a királynõ
és Henry Kissinger beszél róla, akkor bizonyosan léteznie
is kell a dolognak.
Csak egy kérdés marad: Hol terül el? „Közép-Európa
- ezt írta Madelaine Albright, az amerikai külügyminiszter
- több, mint húsz országot és 200 millió
lakost fog át”. Ezt a fogalmat azonban gyakorta kizárólag
azokra az országokra alkalmazzák, amelyek most tavasszal
csatlakoztak a NATO-hoz (tehát Lengyelország, Magyarország
és a Cseh Köztársaság), illetve amelyek a posztkommunista
országok „elsõ hullámával” lépnek majd
be az Európai Unióba (tehát ugyanez a három
plusz Észtország és Szlovénia).
Az ilyen ingadozó szóhasználat nem újdonság.
Egy 1954-ben közölt cikkében a földrajztudós
Karl Sinnhuber 16 különbözõ Közép-Európa-definíciót
vizsgált meg. Európának egyetlen olyan része
van, amelyik e definíciók egyikében sem fordult elõ,
és ez az Ibér-félsziget. A valamennyi definícióban
elõforduló centrális mag csak Ausztriát, Cseh-
és Morvaországot foglalja magában. Mondd meg, mit
értesz Közép-Európán, megmondom, ki vagy.
A 20. század elsõ felében annak a kérdésnek
a megvitatása, hogy ki tartozik Közép-Európához
és ki nem, valódi politikai jelentõséggel bírt.
Ma megint ez a helyzet. „Közép-európainak” lenni a mai
politikai szóhasználatban annyit tesz, mint civilizáltnak,
demokratikusnak és kooperatívnak lenni - és ennélfogva
jobb esélyekkel bírni az Európába és
a NATO-ba való belépéshez. Valójában
azonban ez az érvelés kezd körben-forgóvá
válni: a NATO és az EU szívesen fogadja a „közép-európaiakat”,
következésképpen azok a „közép-európaiak”,
akiket a NATO és az EU szívesen fogad.
Közép-Európa különbözõ
definícióinak versengése földrajzi, történelmi,
kulturális, vallási, gazdasági és politikai
érveken nyugszik. Nagy különbségek vannak az egyes
országok önértelmezése és mások
általi megítélése között is. Mivel
az országok nem egyedi személyek, és sokan vannak
a „mások”, ezért mindenképpen kényes dolog
nemzeti és egyéni látásmódok egész
palettáját egyetlen fogalomba sûríteni. Mivel
Közép-Európa per definitionem középen terül
el, minden határa - a keleti vagy a nyugati, az északi vagy
a déli - egyaránt vitatott. Amennyiben tehát Közép-Európát
behatároljuk, egyúttal a mai Európa más geopolitikai
régióinak a határait is kijelöljük.
Hol húzódnak a nyugati, az északi, a keleti és
a déli határai?
Érdekes módon az a határ, amelyet a század
elején a leghevesebben vitattak, ma a legkevésbé sem
képezi vita tárgyát: a nyugati határ. Ez reménykeltõ.
Az elsõ világháborúban a Közép-Európa-eszme
robbanékony nézeteltérésre adott alapot: az
egyik oldalon álltak a német imperializmus olyan liberális
képviselõi, mint Friedrich Naumann, akik egy német-osztrák
hegemónia alatt álló Mitteleuropát képzeltek
el; velük szemben léptek fel olyan államférfiak,
mint Tomaš Garrige Masaryik, Csehszlovákia majdani köztársasági
elnöke, akik egy kisállamokból álló „Štrední
Evropa” vagy "Europa SŚrodkowa" mellett foglaltak állást,
amelynek mentesnek kellene lennie a német, osztrák és
orosz befolyástól. Ennek a két elképzelésnek
a küzdelme végighúzódott az 1914-tõl 1945-ig
tartó „második harmincéves háborún”.
Az ausztriai német Adolf Hitler azon kísérletében
kulminált, hogy a németek keleti szomszédaira saját
torz Közép-Európa-vízióját kényszerítse
rá.
Amikor ezt a fogalmat a 80-as években újra felelevenítették,
érthetõ nyugtalanság támadt Németország
szomszédai körében és magán Németországon
belül is. Sok német író szívesebben használta
„Zentraleuropa” történelmileg kevésbé megterhelt
fogalmát. De az elmúlt évekre elmúlt ez a rossz
érzés. Néhány vita után Václav
Havel, a 90-es évek Masarykja elhívta Richard von Weizsäcker
szövetségi köztársasági elnököt
a „közép-európai államfõk” rendszeres
találkozóira - és a német elnök ettõl
kezdve mindig ott van ezeken a találkozókon. Idõközben
a legtöbb német politikus elismeri azt a tényt, hogy
újraegyesített országuk egyszerre része Nyugat-Európának
és Közép-Európának. Németország
ma, ahogy Havel nekem egyszer kifejezte, „egyik lábával”
Közép-Európában áll.
Tény, hogy voltak zavarok Németország és
a Cseh Köztársaság között. Az ilyen feszültségek
az EU-kiszélesítés lassú közeledtével
csak élezõdni fognak: mert míg a németeket
a lengyel és a cseh konkurencia nyugtalanítja a munkaerõpiacon,
a lengyelek és a csehek attól tartanak, hogy a németek
felvásárolják az országukat. (Ez a félelem
különösen eklatáns Lengyelország nyugati,
valaha német részein és a mai Cseh Köztársasághoz
tartozó egykori Szudéta-vidéken.) Mindazonáltal
mégsem állíthatja komolyan senki, hogy jelenleg alapvetõ
politikai különbség állna fenn aközött,
amit egy átlagos német politikus „Mitteleuropá”-nak,
egy cseh államfõ "Štrední Evropá"-nak vagy
egy lengyel "Europa SŚrodkowá"-nak nevez. Egyre inkább csupán
ugyanazon dolog különbözõ megnevezéseirõl
van szó. Ez valamennyi érintett fél politikai érettségét
tanúsítja, és jópontok közé tartozik
a századvég európai térképén.
Eközben az osztrákok a saját Közép-Európa-víziójukat
követik, amin nem értenek se többet, se kevesebbet, mint
az egykori Osztrák-Magyar császári birodalom területét.
Jellemzõ, hogy Ausztria elsõ Európatanács-beli
elnökségét „a közép-európai kultúra
fesztiváljával” ünnepelte. Az Austrian Airlines kínálja
ma a legegyszerûbb módot az egykori Habsburg-birodalom beutazására,
és a légi-közlekedés ellenõrzésére
hivatott Közép-Európai Központnak Bécsben
lesz a székhelye. Ugyanakkor az osztrákok még a németeknél
is kevésbé örülnek azoknak a kilátásoknak,
hogy az egykori kettõs monarchia területének lakói
hozzájuk jöhetnek majd élni és dolgozni.
A teljesség kedvéért Olaszország
keleti részeit is meg kell említeni, amelyeket speciális
kapcsolatok fûznek Szlovéniához, Horvátországhoz
és Ausztriához. Mert egyfelõl az olasz állam
területe kiterjed Dél-Tirolra is („Alto Adigo”), egy kis, németajkú
területre, amely azelõtt Ausztriához tartozott; másfelõl
az egykori Olaszország egy keskeny csíkja - Kelet-Friaul
és Trieszt környéke, valamint Isztria - ma Szlovéniához
ill. Horvátországhoz tartozik. Némelyek idesorolják
még a német Svájcot és Liechtensteint is, bár
a Svájciak csak ritkán nézik magukat ebbõl
a perspektívából. Minden ilyen esetben a történelmi
örökség érvényesül ezerféle
kötõdésben és feszültségben. Itt
van elõttem egy turisták számára készült
„Guida alla Mitteleuropa”, amelyet 1992-ben adtak ki Firenzében,
amely egy olasz „Közép-Európát” vázol
fel Milánótól St. Moritzon, Vaduzon és Beureuthon
át Prágáig, majd vissza Bécs, Budapest, Zágráb
vonalán át Triesztig, Velencéig és Veronáig.
Szerintem érdemes különbséget tenni a
nyugati Közép-Európa (ami fõleg Németországból
áll, de Ausztriából és Olaszország említett
csücskébõl is) és a keleti Közép-Európa
között. De aki az angolban Közép-Európáról,
„Central Europe”-ról beszél, az rendszerint kizárólag
ez utóbbira gondol. Mivel Lengyelország, Magyarország
és a Cseh Köztársaság idõközben nemcsak
hogy nyugatias jellegû, kapitalista demokráciává
vált, hanem NATO-tagállammá is, és -
minden valószínûség szerint - az Európai
Unióba is be fognak lépni, egyre jobban elmosódik
majd a különbség Nyugat- és Közép-Európa
között. Azoknak, akik ezt a fogalmat a 80-as években felelevenítették,
ezen nincs mit sajnálkozniuk, inkább csak örülhetnek
neki.
Az a határ, amely a legkevesebb gondot okozhatja, az északi.
Azon fáradozva, hogy egy zászló alá sorakoztasson
fel minden kis nemzetet, Masaryk a saját Mitteleuropáját
északra a Lappföldig, délre egészen a görögökig
hagyta terjeszkedni. Ez a régió, hangoztatta kevéssé
meggyõzõen, „az Északi-sarktól egészen
a Matapan-fokig” terjed. De Skandináviának megvan a saját
jól körülhatárolt identitása. A balti országok
kétség kívül érdekes határesetet
képviselnek. A litvánok úgy gondolják, hogy
az õ országuk hozzátartozik az északi vagy
balti régióhoz és Közép-Európához
is.
Litvánia szerintük híd ezek között a régiók
között. Mivel azonban Skandinávia mégiscsak a nyugati
kapitalista világ része, és a balti államok
kicsik, az õ köztes helyzetük önmagában még
nem jelent politikai problémát. Ez csak attól keletkezik,
hogy az oroszok kifogást emelnek a balti államok NATO-tagsága
ellen, a kalinyingrádi orosz enklávé problémája
kapcsán.
Politikailag jelenleg legtöbbet a keleti és a déli
határokat vitatják. A Közép-Európa-eszme,
amelyet Milan Kundera és mások elevenítettek fel,
a „Kelet” ellen, tehát mindenekelõtt a Szovjetunió
ellen irányult. Közép-Európa, az „elrabolt Nyugat”,
ahogy egykor Kundera kifejezte, 1945-ig korlátlanul részt
vett a Nyugat nagy kulturális áramlataiban a nyugati kereszténységtõl
a reneszánszon és a felvilágosodáson át
egészen az expresszionizmusig és a kubizmusig. Politikailag
azonban rabul ejtette a Kelet. A kulturális múltból
Kundera olyan fegyvert kovácsolt, amelyet a Kelet ellen fordított.
Érvelése persze, ahogy erre Joszif Brodszkij rámutatott,
meglehetõsen igazságtalan volt az orosz kultúrával.
De politikailag igazolható és hatásos volt, egy monolit
„Kelet-Európa” még sokkal kérdésesebb fogalmának
ellenszeréül szolgált.
A 90-es években ez a kulturális fegyver inkább
fordult Dél, mint Kelet ellen. Lengyelország, Magyarország
és Csehszlovákia új köztársaságai
annak idején céltudatosan kezdtek meg egy közép-európai
együttmûködést, ami 1991 februárjában
a „Visegrád-csoport” megalakításával öltött
konkrét formát. Ez az összefogás részben
annak a Közép-Európa-eszmének köszönhette
a létrejöttét, amelyet Havel és az akkor új
magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád
a 80-as években hirdetett meg, és arra volt hivatott, hogy
elejét vegye a két háború közti korlátolt
nacionalizmusok feléledésének. Ennek az együttmûködésnek
az is szándékában állt, hogy a Nyugat kedvében
járjon. Ami sikerült is.
Aztán jött következett a volt Jugoszlávia
véres összeomlása. Ez vezetett egy régen feledésbe
merült másik geopolitikai fogalom, a „Balkán” újra
elõbukkanásához. Az asszociációk, amelyeket
ez a fogalom felidézett, olyan negatívak voltak, amilyen
pozitívvá váltak idõközben Közép-Európa
konnotációi. A manicheus ellentét a tiszta fényben
ragyogó „Közép-Európa” és a vérben
fürdõ „Balkán” között ellenállhatatlan
klisévé vált a kontinens minden politikusa, de mindenekelõtt
a lengyel, magyar és cseh politikusok számára.
Ezt aztán csak tetézte a politológus Samuel
Huntington nagyhatású tézise arról, hogy a
világpolitika törésvonalai a jövõben a „kultúrák
összecsapásai” mentén jönnek létre - ezeket
a kultúrákat pedig elsõsorban vallási eredetük
határozza meg. Kundera Közép-Európa-víziója,
amelyben a politikai vonatkozások a kulturálisak felõl
határozódnak meg, tökéletesen illik Huntington
érvelési mechanizmusába, ennélfogva kevéssé
volt meglepõ, hogy az amerikai politológus örömmel
át is vette ezt a fogalmat. De Huntington még tovább
megy, és úgy érvel, hogy Közép-Európa
keleti- és déli határa egyúttal Európának
és a „nyugati kultúrának” is a határát
képezi.
Mirõl is van szó ezzel a határral, amely
még a hidegháború vasfüggönyénél
is mélyebbnek látszik? Huntington szerint egyfelõl
a nyugati (katolikus és protestáns) kereszténység,
másfelõl a keleti (ortodox) kereszténység és
az iszlám közti választóvonalról van szó.
Ez a választóvonal 500 éve alig változott,
és eredete a Római Birodalomnak a Krisztus utáni 4.
században bekövetkezett szakadására megy vissza.
Mivel Törökország és Görögország
ennek a határnak a rossz oldalán található,
Huntington még ezeknek az államoknak a NATO-n belüli
teljes tagsága esetleges megszûnésével is számol
- Görögország esetében ezt a EU-tagságra
is vonatkoztatja. Érdekes módon azonban a balti országok,
Nyugat-Ukrajna nagyobbik része, fél Románia, az egész
Horvátország, sõt Bosznia és Szerbia egy kis
része is (a korábbi magyar terület, a Vajdaság)
is a „nyugati” oldalon található.
Az eredmény a legrosszabb esetben a kultúrdeterminizmus
szélsõséges formája. A vulgármarxizmus
analógiájára egy vulgár-huntingonizmusról
beszélek. Szimpla tézise így hangzik: aki a nyugati
kereszténységet, a reneszánszot, a felvilágosodást,
a Német Birodalmat vagy Ausztria-Magyarországot, a barokk
építészetet és a tejszínhabos feketét
kulturális öröksége részének tudhatja,
az hivatott a demokráciára. De mi van azokkal, akiknek a
keleti (ortodox) kereszténység vagy az iszlám, az
orosz vagy oszmán birodalom, a minaretek, a burek és a török
kávé szerepel a kulturális örökségében?
Az diktatúrára ítéltetett. Ez persze olcsó
leegyszerûsítés, majdnem karikatúra. De az a
mód, ahogy eszméket a napi politikában alkalmaznak,
gyakran szintén nagyon szimpla. És a „közép-európaiak”
nem különösebben érdekeltek abban, hogy visszatérjenek
a fáradságos disztingváláshoz.
De ez a szélsõséges kultúrdeterminizmus
érdekes módon együtt jár egy nem kevésbé
szélsõséges politikai voluntarizmussal. A nyugati
szóhasználatban bizonyos országoktól egyik
napról a másikra megvonják a „közép-európaiság”
jópontját, vagy éppen odaítélik nekik
- mindenkori politikai magaviseletük szerint. Erre Szlovákia
a legjobb példa.
Vajon Szlovákia része-e Közép-Európának?
1990-ben csak kevesen kételkedtek abban, hogy Szlovákia
Közép-Európához tartozik. Csehszlovákia
integráns alkotórészeként Szlovákia
is a „visegrádi csoport” tagja volt. A kapcsolat a Sinnhuber összegyûjtött
definíciói szerint Közép-Európa szívét
kitevõ Bohémiával ebben bizonyára a javukra
vált. De Szlovákiának saját jogon is számos
közép-európai tulajdonsága van: földrajzi
középhelyzet, túlnyomóan katolikus vallás,
Habsburg múlt és egy olyan fõváros, amely
- ugyan inkább Pressburg és Pozsony, semmint Bratislava néven
- egykor kozmopolita közép-európai város volt.
Ugyanakkor azonban a szlovák politikusok nagyobb autonómiára
törekedtek Prágától, és jobb gazdasági
pozíciókat akartak szerezni a csehszlovák föderáción
belül. Ezek a nacionalista követelések eszkalálódtak
a demagóg populista Vladimir Mecèiar alatt - míg aztán
Václav Klaus, a cseh miniszterelnök váratlanul sokkal
többet engedett, mint amennyit a szlovákok többsége
- magát Mecèiart is beleértve - szeretett volna: a
kilépést a teljes függetlenségbe szuverén
államként 1993. január elsején. Egy cseh újság
címszalagja így összegezte a cseh miniszterelnök
megfontolásait: „Egyedül Európába vagy a szlovákokkal
- a Balkánra?”
Majdnem hét éven át, rövid hat hónapos
megszakítással, mûködtetett Mecèiar egy
korrupt, nacionalista, fél-autoriter rezsimet, amelyet egy latin-amerikai
kifejezés alkalmazásával demokratúrának
is szoktak nevezni. Jobban hasonlított a Tudjman-rezsimhez
Horvátországban vagy még a Milosevics-rezsimhez is
Szerbiában, mint a Cseh Köztársaság politikai
rendszeréhez. Az egykori Csehszlovákiának, Masaryk
országának két fele meglepõ sebességgel
távolodott el egymástól. („Idõnként
a cseh tévére is átkapcsolunk - mesélte egy
szlovák barátom. - Majdnem olyan, mint amikor a kommunista
idõkben az osztrák tévét néztük.”)
Mecèiar (akárcsak Tudjman és Milosevics)
demokratúrájának három pillére az állami
tévé, a titkos rendõrség és a volt állami
szektornak a rezsim tagjai és hívei általi privatizálása.
Az állami tévé manipulálva volt, mégpedig
groteszk egyoldalúsággal. A titkosrendõrség,
amelyet úgy hívtak „Szlovák Információs
Szolgálat”, Mecèiar ellenfeleit lehallgatási procedúrákkal,
betörésekkel és megfélemlítõ intézkedésekkel
zaklatta. Nagy valószínûséggel része
volt Michal Kovacènak, az államelnök fiának elrablásában,
és egy résztvevõ meggyilkolása, aki fényt
akart deríteni az ügyre, szintén az õ mûvük
lehetett. A „privatizálás" Mecèiar Szlovákiájában
csak eufémizmus volt az eltulajdonításra. És
végül a szlovákiai magyar kisebbségnek, amely
az új állam lakosságának mintegy 11%-át
teszi ki, a bûnbak szerepét kellett játszania: Olyan
elemi kisebbségi jogokat tagadtak meg tõlük, mint utcatáblák
a saját nyelvükön, és Mecèiar a "heccmûsorában"
(ahogy egy szlovák demokratától emlegetni hallottam)
rendszeresen gyalázta õket. A Magyarországhoz fûzõdõ
kapcsolatok a mélypontra süllyedtek.
Ily módon Szlovákia maga zárta ki magát
Közép-Európából. Eltûnt a NATO-ba
és az EU-ba való belépésre jelölt országok
listájának „elsõ hullámából”.
A csehek viszont, akik kétségbeejtõnek találták
korábbi partnerüket, egyre jobb kapcsolatokat alakítottak
ki Szlovéniával, a volt Jugoszlávia legészakibb,
legjobban élõ, legbékésebb részével,
amelynek sikerült közép-európai országként
elfogadtatnia magát. (Már viccek is születtek a jövendõ
Csehszlovéniáról.) Madelaine Albright, aki maga is
cseh származású, 1998 elején arra figyelmeztetett,
hogy Szlovákia azzal fenyeget, hogy „lyuk lesz belõle Európa
térképén”. Augusztus végén azt írta
nekem Martin Šimecèka, az ország egyik vezetõ független
újságíró személyisége: „A helyzet
itt egyre rosszabbá válik. Tegnap valami nem stimmelt a Markiza
nevû privát tévé-állomással, Mecèiar
át fogja venni. Tanul Tudjmantól és Milosevicstõl”.
De aztán hirtelen minden megváltozott. 1998 szeptemberében
Mecèiar elvesztette a választásokat. Az ellenzéki
pártokból alakult nagykoalíció, polgári
kezdeményezések, szakszervezetek, független médiák
és a katolikus egyház egyes részeinek támogatásával
döntõ vereséget mért rá. Amikor
novemberben Pozsonyban jártam, ott igazi felszabadultságot
lehetett érezni. Az 1989-es „bársonyos forradalom” valahogy
elkerülte Szlovákiát, Martin Bútora szociológus
úgy fogalmaz, Mecèiar békés megbuktatása
„volt a mi megkésett bársonyos forradalmunk”. Aki az elõzõ
években részt vett Csehszlovákia megalakulásának
október 28-i megünneplésein, mindig ideges volt, és
félt, tartott Mecèiar ügynökeinek megfigyeléseitõl
vagy provokációitól.
Ebben az évben csak jókedv és ünnepi
hangulat uralkodott. A Twist nevû magánrádió
tulajdonosa arról számol be, hogy ideje háromnegyed
részét a rendszer túlkapásai, engedély-megvonások,
bírságok vagy újságok betiltása elleni
hadakozások vitték el, Most aztán annyi szabad ideje
lesz, mondja derûsen, hogy még unatkozni is fog.
A parlamentben tanúja lehettem, mint bontották
le a „demokratúra” két oszlopát: A képviselõk
új felügyelõbizottságot választottak az
állami tévének, és új vezetõt
neveztek ki a titkosrendõrség élére. Egy elnökhelyettes
elmondta, hogy új kormányuk hogyan fog egy valódi
piacgazdaságot kiépíteni. Egy másik, maga is
magyar származású, azt hangsúlyozta, hogy ezentúl
tiszteletben tartják a magyar kisebbség jogait.
A kormánykoalíció törékeny egyensúlyon
nyugszik, de eddig minden tagja a kisebbségi jogokról, jogállamiságról,
igazi piacgazdaságról és a NATO- és EU-tagságnak
való megfelelésrõl szóló demonstratív
nyilatkozatokkal bizonygatta legjobb szándékait. A Nyugat
ezt jóindulattal honorálta. Madelaine Albright januárban
kijelentette az új szlovák külügyminiszternek,
hogy „ha Szlovákia tovább halad a reformok útján,
és folyamatosan javítja kapcsolatait a szomszédaival”,
akkor komoly jelölt lehet a NATO-bõvítés következõ
körében. A francia külügyminiszter megerõsítette
Pozsony várakozásait atekintetben, hogy az EU talán
még ebben az évben meghívja Szlovákiát
felvételi tárgyalásokra. Mintegy csoda folytán
Szlovákia egy csapásra megint Közép-Európa
része lett.
Arra a kérdésre, hogy „Egyáltalán
hogyan került ki belõle?”, többféle válasz
adható. Az egyik úgy szól, hogy Mecèiar az
erõs magyar kisebbséget használta bûnbaknak
Szlovákia problémáiért - számos szlovák
ugyanis még mindig a volt elnyomókat látja a magyarokban.
(Szlovákia 1918-ig Magyarországhoz tartozott, és erõs
„magyarosításnak” volt kitéve.) A 90-es évek
fejleményeibõl úgyszólván egy történelmi
ököljogot lehet levezetni: Minél inkább vegyes
etnikumú volt egy posztkommunista ország lakossága,
annál nagyobb volt a valószínûsége annak,
hogy ez az ország inkább autoriter, semmint liberális-demokratikus
utat válasszon. A demokratizálás jótanulói
- Lengyelország, Csehország, Magyarország és
Szlovénia - etnikailag valamennyien viszonylag homogének.
(Persze ezt a szabályt is erõsíti egy kivétel:
Észtországé, ahol hatalmas orosz kisebbség
él.)
Ebben van egy paradoxon. A 80-as években Közép-Európa
szószólói nem utolsósorban a régió
népeinek keveredésére és kulturális
elegyére hivatkoztak az elsõ világháború
elõtti idõbõl: olyan vegyes lakosú városokra,
mint Prága, Czernowitz vagy Bratislava (mielõtt még
így hívták volna), ahol az emberek rendszerint három
vagy négy nyelven tudtak; komoly kisebbségek, elsõsorban
zsidók és németek; röviden egy multikulturális
életforma avant la lettre. De ahhoz, hogy be lehessen kerülni
a 90-es években a közép-európaiak politikai klubjába,
majdnem elõfeltétel volt, hogy egy ország ne legyen
„közép-európai” ebben a korábbi értelemben.
Vagy másként kifejezve: Szlovákia megbukott azon,
hogy még mindig közép-európai volt ebben a hagyományos
értelemben.
Szlovákia átmeneti kigolyózását
magyarázzák még egyéb okok is, amelyek ellenzékük
kommunizmus alatti gyengeségével függnek össze.
„Tulajdonképpen csak két ellenzéki volt Pozsonyban”
- meséli a volt chartás Miroslav Kusy. (A másik Milan
Šimecèka volt, Martin édesapja.) Nem volt tehát liberális
ellen-elit, amely a kommunizmus bukása után átvehette
volna a hatalmat - és éppen ez adott esélyt egy olyan
tehetséges demagóg populistának, mint Mecèiar.
Ehhez járul még az is, hogy Monsignore Jozef Tiso klerikál-fasiszta
rendszere, amely Hitler segédletével jött létre
a II. világháború éveiben, volt a szlovákok
egyetlen történelmi tapasztalata az önálló
nemzeti állammal. És végül a szlovák társadalom
még mindig eléggé agrár jellegû volt,
viszonylag gyenge polgársággal. Más szóval:
Szlovákiából hiányzott néhány
lényeges kritérium, hogy sikerrel kiállja a 90-es
évek közepének Közép-Európa-vizsgáját.
Ezzel felmerül a kérdés, hogy-hogy idõközben
mégis sikerült pótolniuk ezt a penzumot. Nos, ebben
bizonyára segített a pozitív példák
közvetlen szomszédsága. Szlovákia be van ékelve
Lengyelország, Magyarország és Csehország közé,
és Pozsony busszal mindössze egy órányi távolságra
van Bécstõl. Volt jelentõs nyomás is Nyugatról
- mind közvetlen bírálat, mind a szlovák belépési
törekvések közvetett felhasználása (ami
arra az érvre futott ki, hogy: Ha ezt vagy azt nem teszitek meg,
zárva marad elõttetek a kapu! De a döntõ valószínûleg
a Közép-Európa-teszt egy másik, lényeges
kritériuma volt: a civil társadalom.
Szlovákiának még a „mecèiarizmus”
legsötétebb pillanataiban is aktív civil társadalma
volt, egy „harmadik szektor” (ahogy a szlovákok hívják).
Volt egy erõs katolikus egyház. (Bár nem annyira a
klérus volt az, mint inkább prominens világi katolikusok,
akik nyíltan fel merték emelni a szavukat Mecèiar
ellen.) Voltak független rádióállomások,
folyóiratok és a Markiza nevû magán tévéállomás.
És volt számtalan az államtól független
szervezet (NGO). Az õszi választások alkalmával
60 ilyen szervezet fogott össze egy országos kampányban,
hogy az állampolgárokat állásfoglalásra
és a szavazásban való részvételre buzdítsák.
A kampány a legeldugottabb falvakban kezdõdött meg,
és végül eljutott egészen Pozsonyig. Voltak tömeggyûlések,
plakátok, röplapok, elõnyomott trikók, jelvények,
baseball-sapkák és „Rock the Vote”- koncertek. Valószínûleg
ez döntötte el a választások kimenetelét.
Mecèiar pártjának abszolút szavazat-száma
valamelyest emelkedett ugyan az 1994-eshez képest, de a választásokon
való részvétel megnõtt - legalább részben
ennek a kampánynak köszönhetõen - 75%-ról
84%-ra. Ezek az új választók voltak azok, akik végül
is elintézték a Rettenetes Vladimirt. Amikor szerb ellenzéki
barátaimnak meséltem egy héttel késõbb
errõl a civil kampányról, a kétségbeesés
és az irigység érzésével csapták
össze a kezüket. Közép-Európa megint gyõzött.
Mindent egybevéve a "Mecèiar-jelenség" azt
mutatja, hogy a közép-európai örökség
önmagában nem elegendõ egy pozitív politikai
fejlõdéshez, azaz a demokráciához. Politikai
leváltásának körülményei mégis
megengedik azt a következtetést, hogy ennek az örökségnek
része lehetett benne.
III. A Nyugat keleti vagy a Kelet nyugati határa
A geopolitikai határok nem egyszerûen vonalak, amelyeket
diplomaták húznak elegáns konferenciatermekben a térképekre.
Realitást teremtenek, amely minden határátlépõ
számára azonnal kézzelfoghatóvá válnak.
A vasfüggöny is ilyen volt: csak 10 lépéssel a
Checkpoint Charlie-tól egy másik világ kezdõdött.
Aki manapság Európában ilyen választóvonalat
keres, menjen át egyszer gyalog a szlovákiai Vyšné
Nemecké és az ukrán Uzsgorod között a határon.
Én megtettem ezt a kirándulást egy hideg
novemberi estén, és rögtön megéltem ezt
a sokkot. A szolid aszfaltutak hirtelen gödrökkel és macskakövekkel
tarkított utakban folytatódtak. Az ukrán határállomás
láthatólag kopaszra nyírt, rövid fekete csizmás,
fekete pulóveres és fényes fekete bõrdzsekis
férfiak kezén volt - ez a posztkommunista maffiózók
egyenruhája. Láttam, ahogy a vámosokat egy sötét
sarokba tuszkolták, hogy aztán ott valamit megtárgyaljanak.
Majdnem olyan volt, mintha a korrupció szó csikorgott volna
a sûrû, jeges ködön keresztül. Belekaffogtak
a mobiljaikba, beugráltak súlyos fekete Limuzinjaikba, a
legújabb és legerõsebb Volvókba, és
felbõgõ motorral elszáguldottak.
Egy kis szünet után, amikor óráinkat
átállítottuk közép-európai idõrõl
a kelet-európai idõ szerint, egy ismerõsömmel
átsétáltunk egy villanegyeden - el a nagy, extravagáns
rezidenciák elõtt, hatalmas parabola antennákkal,
biztonsági kamerákkal, magas falakkal és vaskapukkal.
„Új Ukrajna!” - kiáltott fel kísérõnk,
egy professzor az uzsgorodi egyetemrõl, akinek havi fizetése
éppen hogy eléri az 50 dollárt - és arra is
hiába vár három hónapja. A kemény valutát,
amit egy napi munkája után ajánlottam neki (kb. egy
havi fizetésének felelt meg), a hála és a sértett
önérzet valamiféle keverékével fogadta
el. Kétségbeesetten próbáltunk úgy tenni
mindketten, mintha ez volna a szokásos érintkezési
mód a nagyhírû oxfordi és az uzsgorodi egyetem
együttmûködése során.
A szállodában ragaszkodtak ahhoz, hogy elõre
kell fizetni, és persze készpénzben, és azt
tanácsolták, hogy haladéktalanul zárjuk be
belülrõl az ajtókat. Egy barátunk mesélt
az apósa balesetérõl a fekete Volvók egyikével
a közelmúltban. Négy feketébe öltözött
férfi ugrott ki a kocsiból. „Ez 4500 dollárodba fog
kerülni. Készpénzben. Holnap reggel bejövünk
az irodádba!” Hívta a rendõrséget, és
megadta a Volvo rendszámát, hogy nézzenek utána.
Egy órával késõbb visszahívták
a rendõrségrõl. Azt tanácsolták: „Ha
ezek az emberek holnap feltûnnek, fizesse ki õket.” Ez egy
másik világ. Akárcsak Szerbiában, legfõbb
tulajdonságai a mindenütt jelenlévõ korrupció,
az erõszakkal párosult önkény és egy olyan
állam, amelyik nem tud védelmet nyújtani, vagy maga
is kriminalizálva van.
A mai határvonal Közép-Európa és
Kelet-Európa között - azaz Ukrajna, Belorusszia és
az európai Oroszország - mindennél világosabb
és nagyon valóságos. Ezt megpróbáltam
anekdotikusan szemléltetni; de lehetne szisztematikusabban is bizonyítani,
kimerítõ görbékkel és statisztikákkal.
Semmi esetre sem akarok ezzel a kulturális determinizmus mellett
szót emelni. A Huntington-vonal, a Curzon-vonal mai utóda,
ennél sok-sok kilométerrel keletebbre húzódik.
Az a határ, amelyet Uzsgorodnál lép át az ember,
nem a nyugati kereszténység keleti határa, hanem a
volt Szovjetunió nyugati határa. Azt sem akarom állítani,
hogy ezek az országok örök idõkre korrupcióra,
káoszra és szegénységre ítéltettek.
Nagyon is van rá reális esély, hogy Nyugat-Ukrajna
és Belorusszia (amelyek, mint a balti államok, csak két
és nem három nemzedéken át tartoztak a Szovjetunióhoz),
gyorsabban felgyógyulnak, mint a Kelet többi része.
De mind a természet, mind az átmenet problémáinak
a keleti szláv országokban felmerülõ puszta méretei
is politikai választóvonalat képeznek, ami még
legalább egy évtizedig fennmarad. A Nyugat keleti határa
többé már nem az Elba vagy az Odera-Neisse vonal mentén
húzódik, hanem két másik folyó mentén,
amelyeknek a nevét a legtöbben talán nem is hallották:
a Bug és az Uzs mentén.
A déli határon Közép-Európa
és aközött, amit mostanában ismét Balkánnak
hívunk, a határon átkelõ kevésbé
tapasztal éles kontúrokat. Aki Magyarországról
megy át Észak-Romániába, ismerõs világban
marad. Részben azért, mert a határ mindkét
oldalán magyarok laknak. Mind Erdély északon, mind
a Bánát Nyugaton - a kettõ együtt Románia
jó egyharmadát teszi ki - még mindig a kettõs
monarchia kulturális örökségébõl
táplálkozik. De még ha Románia déli
és keleti részeit nézzük is, amelyek valamikor
az oszmán birodalomhoz tartoztak, a Románia és Magyarország
közti társadalmi, politikai és gazdasági különbségek
korántsem hasonlíthatók azokhoz, amelyek Szlovákia
és Ukrajna között állnak fenn.
Aki végül Isztria szlovén részébõl
tér át a horvát részébe, az már
egyáltalán semmilyen különbséget nem észlel.
Ahogy az én „Guida alla Mitteleuropa”-m helyesen megállapítja:
a katolikus - és azelõtt Habsburg - Horvátország
történelmileg egyértelmûen Közép-Európa
része. Politikailag azonban Horvátország egyelõre
még a Balkánon van. De - máshelyütt már
utaltam erre - jó esélyek vannak arra, hogy ismét
utat találjon a Közép-Európához való
csatlakozáshoz, amint Tudjman demokratúra-rendszere összeomlik
- még a halála elõtt, vagy csak az után. Az
új etnikai homogenitás (amelyet „etnikai tisztogatásokkal”
értek el, amíg a Nyugat nem nézett oda) kedvezõ
elõfeltételt biztosít a Közép-Európába
való visszatéréshez.
Persze az még egy további évtizedig eltarthat,
amíg mindazok az államok, amelyek helyzetük, történelmük
vagy kultúrájuk alapján meggyõzõen tarthatnak
igényt egy közép-európai identitásra,
valóban Közép-Európának azt a részét
képezik, amelyet a 90-es években definiáltak újra
- azaz: aktuális politikájuknak és a nyugati fogadtatásnak
köszönhetõen. Még tovább fog tartani, amíg
ez a Közép-Európa Nyugat-Európa normális
részévé válik - mint mára már
Észak- és Dél-Európa. Ugyanakkor olyan országok,
mint Ukrajna, felzárkózhatnak, különösen,
ha a Nyugat határozottan melléjük áll, mint az
elmúlt években.
Közép-Európának valahol mégiscsak
véget kell érnie. Ennek a térnek tisztán politikai,
voluntarista definíciója éppolyan abszurd volna, mint
egy tisztán kultúrdeterminista meghatározás.
Bár nagyon is ésszerû, hogy a Nyugat politikai felvételi
szempontokhoz ragaszkodik, ami arra a maximára fut ki, hogy „közép-európai
az, aki közép-európai módon viselkedik.” De vajon
demokrácia, tolerancia, jogállamiság, a kisebbségek
védelme és a békés nemzetközi együttmûködésben
való érdekeltség elegendõ ahhoz, hogy egy posztkommunista
országot ipso facto Közép-Európa részévé
tegyen? Még ha Szerbia egy szép napon eleget tenne mindezeknek
a politikai kritériumoknak, akkor sem válik Közép-Európa
részévé. Továbbra is a Balkánon lesz
található.
Persze az ilyen besorolások a mai helyzetünkben mindennek
mondhatók, csak érték-semlegesnek nem. Erõs
töltésük van, az elsõ esetben pozitív, a
másodikban negatív. Mindig ez a veszélyes abban, ha
földrajzi fogalmakat speciális értékelképzelésekhez
vagy célokhoz kapcsolunk. Ilyen „Európa” dicsõítése
is (mint az „európai értékekre” való hivatkozás),
vagy a „Nyugaté” (mint a „nyugati kultúra” vagy a „nyugati
értékek” emlegetése az „ázsiai értékekkel”
szemben).
A nehézség abban rejlik, hogy Közép-Európa
értékszempontú meghatározása nem teljesen
önkényes - ahogy Európa vagy a Nyugat meghatározása
sem. Van valami igaz(ság) magva. Európa fejlõdésében
volt egy centrum és egy periféria. A különbség
a nyugati kereszténység (állam és egyház
alapvetõ szétválasztásával) és
a keleti kereszténység között, cezaropapista örökségével
együtt, jelentõs, ha azt vizsgáljuk, hogy például
Franciaország politikai története miért tér
el alapvetõen Oroszországétól. És ez
nemcsak történelemre igaz. A jelen keserûbb leckéire
is vonatkozik. Amikor Heathrow repülõterérõl
készültem Szlovákiába repülni, találkoztam
egy bankár ismerõsömmel, aki sokat utazik Közép-
és Kelet-Európába. Személyes tapasztalatait
keresetlenül így összegezte: „Minél keletebbre
illetve délebbre ér az ember, annál nagyobb a korrupció
és a káosz.”
A kardinális hiba az, ha a valószínûségekbõl
bizonyosságot, a szürke zónákból fekete
és fehér közti szigorú határokat csinálunk,
és az ideiglenes leírásokkal „önbeteljesítõ
jóslatokat”. Tudjuk, hogy vannak olyan szótársítások,
amelyekbõl nem egykönnyen lesz valóság, mint:
balkáni tolerancia, ukrán jólét, orosz demokrácia,
az emberi jogok törökös tisztelete. De aki az ilyen szókapcsolatokat
eleve contradictio in adjectonak minõsíti, nemcsak a saját
értékeinket vonja kétségbe. Árulást
követ el számtalan sok ember ellen, akik sok helyen küzdenek
éppen ezekért a dolgokért - a legsúlyosabb
körülmények között, sokszor az életükkel
játszva.
Lassan két évtizede emelek szót Közép-Európa
mellett. Úgy gondolom, hogy megérte, és hozzájárult
ahhoz, hogy Európa közepe jó felé vette az irányt.
De felháborítónak tartom, ahogy újabban a Közép-Európa-eszmét
a kirekesztõ és a relativizáló politika használja,
ahogy visszaél vele. Bármi legyen is és bárhol
terüljön el Közép-Európa, ehhez a torzképhez
nem lehet köze.
Kiemelés
aki a nyugati kereszténységet, a reneszánszot,
a felvilágosodást, a Német Birodalmat vagy Ausztria-Magyarországot,
a barokk építészetet és a tejszínhabos
feketét kulturális öröksége részének
tudhatja, az hivatott a demokráciára. De mi van azokkal,
akiknek a keleti (ortodox) kereszténység vagy az iszlám,
az orosz vagy oszmán birodalom, a minaretek, a burek és a
török kávé szerepel a kulturális örökségében?
- balkáni tolerancia, ukrán jólét, orosz
demokrácia, az emberi jogok törökös tisztelete.
Bibliográfia
GARTON ASH, Timothy
LI 27
Kell-e nekünk Közép-Európa?
Századvég - különszám, 1989
MILOSZ, Czeslaw
KONRÁD György
Európa köldökén
KUNDERA, Milan
Szamizdat
AB-Független Kiadó, 1990
BRODSZKIJ, Joszif
LI 19
SIMECKA, Milan
LI 4-6
VAJDA Mihály
Orosz szocializmus Közép-Európában
Századvég-Osiris, 199
HOBSBAWM, Eric
HANÁK Péter
LI 3-5
TISMANEANU, Vladimir
LI 20
HELLER Ágnes
LI 26
TAMÁS GÁSPÁR Miklós
A törzs idoluma
Atlantisz, 1999
HUNTINGTON, Samuel
LI 28
RUPNIK, Jacques
LI 33
Andy Warhol Mezõlaborcon
LI 13
SZÜCS Jenõ
Vázlat Európa három régiójáról
BIBÓ István
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu