Felix Philipp Ingold
In Extremis
Orosz apokalipszis-víziók

Az orosz önértékelés mostanában mintha csak ex negativo volna képes artikulálódni - olyan címszavakban mint „Oroszország a szakadék szélén”, „Oroszország romokban”, „Oroszország vége”, olyan fogalmakban mint „dekadencia”, „kóma”, „válság” és „katasztrófa”. A posztszovjet kulturális fordulat itt következõ ábrázolása ennek az orosz önértelmezésnek a rekonstruálására épül; lényegében aktuális orosz kordokumentumokra támaszkodik, és egészében a mai orosz föderáció belülrõl való szemléletét kívánja lehetõvé tenni.
 Bevezetõül szólaljon meg a kor két olyan orosz tanúja, aki már évekkel ezelõtt önkritikusan és példásan  rámutatott az új orosz föderáció kényes helyzetére, és helyzetleírásuk messzemenõen beigazolódott. Az elsõ értékelés Mihail Szokolszkij történésztõl származik; 1992-bõl és megállapításainak magva a következõ: „Egy ötszáz éves birodalom szétesésével egyfelõl együtt jár a társadalmi rend és a politikai rendszer fájdalmas átalakulása, mind a régrõl hagyományozott, mind a forradalom óta újra megszerzett nemzeti identitásérzés elvesztése, minden addig éltetõ messianisztikus eszmény csõdje, és a legalább felszínesen összetartó állami ideológia tökéletes kudarca. Ehhez járul másfelõl egy mélyreható gazdasági válság katasztrofális termelés-visszaeséssel, a fizetõeszközök romlásával és közelgõ elnyomorodással a gazdasági és társadalmi morál teljes degenerálódása mellett.” Összefoglalóan Szokolszkij leszögezi: „Ami a sokféle erõszakos kataklizma egybeesését illeti, e tekintetben ez a kor példa nélkül álló az emberiség történetében.”
 A másik értékelés - Anatolij Rakitov orosz publicistáé - ehhez képest még pesszimistább hatást tesz; ez már valóban csak a totális csõdöt jelenti be, amelyet semmiféle üdvözítõ ígéret vagy bûnbakkeresés nem relativizálhat: „A nagy orosz kultúra hanyatlóban van.(...)  Már csak a kétségbeesett kísérleteket látjuk, hogy mentsük, ami menthetõ. Nincs többé nagy irodalom, nincs zene, nincs színház, nincs mozi, nincs festészet, nincs költészet, nincs építészet. Az országot elárasztották a harmadosztályú nyugati termékek. A tudományos iskolák alig tengõdnek. A tudósok hagyták magukat kommersz célokra igénybe venni, vagy külföldre emigráltak.” Még ha itt a „nyugati termékekrõl” és a „külföld”-rõl esik is szó, azért világos, hogy az orosz nyavalyát nem akarja a „Nyugat” nyakába varrni, inkább azt a kérdést teszi fel, hogy az orosz kulturális szcéna miért fogadja kritikátlan lelkesedéssel a „harmadosztályú” importárut, miközben a tudományos intelligencia mint elsõ osztályú exportáru az USA-ba, Délkelet-Ázsiába és Nyugat-Európába vándorol ki, ahol nyilvánvalóan jobban megbecsülik, jobban megfizetik.
 Ez volt az oroszok önábrázolása szerint a dolgok állása röviddel a volt Szovjetunió felszámolása és az orosz föderáció megalakítása után; az aktuális helyzetet nemrégiben az akkori fordulatra visszatekintve Valerij Krassznov, az Orosz Pszichiátriai Társaság elnöke így jellemezte: „Tíz éve még úgy látszott, mintha honfitársaink mások akarnának lenni, meg akarnák változtatni, emberibbé akarnák tenni az életüket. Erre sajnos nem került sor. Régrõl való bûneink - a törvények tiszteletének és annak a készségnek a hiánya, hogy ezeknek megfelelõen éljünk, a törekvés nem a szabadságra, hanem az önkényre, a jogi és erkölcsi normák hiánya, hogy nincs felelõsségérzet a polgárokban - mindehhez sok emberben még a meggazdagodás vágya is társult.” Ennek az a következménye Krassznov szerint, hogy az emberek elveszítik emberségüket, elõbb a szándékot, majd a képességet is arra, hogy „normálisan érintkezzenek egymással”, hogy végül teljesen „elfelejtik, milyen embernek lenni”.
 A szociálpszichológus általános moralizáló panaszai számos visszhangra találnak az orosz médiában, és olykor kimondottan mazochista buzgalommal fokozzák az oroszság jóvátehetetlen identitás- és szubsztanciavesztésérõl szóló egész litániává. Oroszország összeomlása - ilyen címen állította össze nemrégiben egy könyvbe Alekszandr Szolzsenyicin az elmúlt évekbõl való publicisztikai írásait, köztük beszédeket és interjúkat is. A represszív kisebbségi politikájával monolittá szilárdult volt Szovjetunió a nemzeti összeomlás következtében valóban nemcsak világhatalmi státusát vesztette el, elvesztette 100 millió lakosát is, köztük 25 millió oroszt, akik hirtelen külföldivé, méghozzá nemkívánatos külföldivé váltak - mondjuk Ukrajnában, Belorussziában, a Baltikum vagy Közép-Ázsia önállóvá vált államaiban, ahol azelõtt privilegizált kisebbségekként éltek.
 A jelenlegi válsághangulatot csak fokozzák a helyi médiák beszámolói: az ország északi részében folyó környezetrombolás katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményeirõl, az atomerõmûvek és nukleáris fegyverrendszerek körüli nemtörõdömségrõl, de a kutatóintézetek, fogházak és kórházak elhanyagoltságáról is, az Aids- és tuberkolózis megbetegedések számának ugrásszerû megnövekedésérõl, és arról is, hogy az orosz föderációban 10 terhességbõl 7-et megszakítanak, és hogy 10 újszülöttbõl 6 többé-kevésbé súlyos károsodással születik. A kábítószer-élvezet kihatásait Oroszországban a Csernobiléhoz hasonlítják, a hadseregben, a büntetés-végrehajtásban és az öregek otthonaiban uralkodó viszonyokat a koncentrációs táborokbelihez. A Kriminalnaja Kronika, a kizárólag bûnügyekrõl beszámoló és azokat kommentáló újság tele van riportokkal, amelyek tömeg- és sorozatgyilkosságokról, politikusok és újságírók majdnem mindennapos, de úgyszólván soha fel nem derített, nemhogy megtorolt  láb alól való eltevéseirõl, múzeumok, könyvtárak és archívumok saját szerveik általi kifosztásáról, amelyek mellett a közönséges bûnözés már szóra sem érdemes, bár ahogy a moszkvai Obscsaja Gazeta lakonikusan megállapítja „a lakosság többi része lop és vedel”.
 Fel lehet persze hozni ez ellen, hogy a világon másutt is vannak markáns visszásságok, kisiklások, hogy a korrupció, maffiózó machinációk és a szervezett bûnözés a nyugati demokráciákat sem kíméli, hogy a mélyreható környezetszennyezés és a gyermekprostitúció Nyugaton sokkal elõbb kezdõdött, mint Oroszországban. És mégis van egy sor minõségi különbség, amely Oroszországot az euro-amerikai civiltársadalmakkal szemben speciális esetté, hogy ne mondjuk extrém esetté teszi - nevezetesen egyrészt a fõbenjáró bûnözés tömegessége, másrészt rendkívüli, pszichológiailag és szociológiailag is felfoghatatlan kegyetlensége, ami pátoszban és cinizmusban, de végsõ soron trivialitásban és nevetségességben is túltesz mindenen, amit Nyugaton a brutálfilmekbõl, hard pornókból vagy horrorvideókból ismernek.
 Idõközben mindezekre az extremitásokra kialakult egy orosz gyûjtõnév, amely manapság a legtöbbet használt köznyelvi kifejezések közé tartozik, és amely a sajtóban is sûrûn elõfordul. Ez pedig a „bez” fosztóképzõbõl és a „pregyel” (határ, korlát) fõnévbõl összeállított neologizmus a „bezpregyel”, egy olyan fõnév, amellyel különféle szélsõséges állapotokat és extrém viselkedési módokat jelölnek, ahol mindvégig világos, hogy valami „határtalanul” vagy „korlátlanul” negatív, szörnyûséges dologról van szó. - Az Orosz Tudományos Akadémia (Nyelvtudományi Kutatóintézete) a következõképpen értelmezi ezt a kifejezést, amely 1990 végétõl bukkan fel nyomtatott szövegekben: „Mindenfajta norma, szabály és törvény hiánya a társadalmi, politikai, gazdasági életben valamint az emberek közti kapcsolatokban”. Egy példamondat erre így hangzik: „A mai ‘bezpregyel’ /korlátlanság/ ismeretében az emberek egy része inkább felfegyverkezve megy ki az utcára”. Idõközben az orosz elnöki adminisztrációban Moszkvában „a mai extrémizmusra való tekintettel” egy külön szakértõi tanácsot állítottak fel, amelynek folyamatosan kell foglalkoznia a „bezpregyel” minden megjelenési formájával, és errõl rendszeresen be kell számolnia.
 A szovjetrendszer végével - így lehet összefoglalóan rögzíteni - hirtelen, értelmiségi körökben is, egyik napról a másikra a viselkedés- és gondolkodásbeli konformizmust felváltotta egy túltengõ individualizmus; mindenfajta tekintély gyanússá és ezzel hatástalanná vált; kanonizált állami mûvészek és szovjet írók - Gorkij, Majakovszkij, Solohov és sokan mások - elvesztették közönségüket olyan egykori „elhajlókkal”, „népellenségekkel” vagy „emigránsokkal” szemben, mint mondjuk Harmsz, Nabokov, Brodszkij, akiket évtizedeken át nem lehetett olvasni, nem lehetett idézni; az addig messzemenõen dicsõített orosz élet és munka világát radikális karnevalizálással az ellentétébe fordították, ezzel azonban egyáltalán nem fordult komédiába, inkább az abszurd tragédia felé tendál; a mindent átfogó uniformizálás elejét vette az összeegyeztethetetlen nézetek, érdekek és óhajok reális antagonizmusának; az egység és a rend központilag irányított ideológiája széthullott eretnekségek és partikuláris hitvallások sokaságára; a szovjetkommunista egypártrendszer helyén hamarosan ott voltak töredékpártok tucatjai - ma, a parlamenti választások küszöbén, jóval túlvannak a kétszázon, amelyek közül egy se volt képes mértékadó politikai erõvé szilárdulni (az állami dumában többségben levõ Oroszország Kommunista Pártja sem).
 A politika és vallás, gazdaság és társadalom közti minden területen, miután a szovjet idõkben köztudottan mindig csak egy valamit lehetett választani (tehát nem volt választás), most egy majdhogynem anarchisztikus lehetõségpluralizmus (multiopcionalitás) gyõzedelmeskedik a konszenzus minden formája felett, és ami valamikor - minden belsõ ellentmondásossága mellett - egyetlen nagy egész volt, ma egy militáns szinkretizmusnak van kitéve, amelyben megdöbbentõ módon a sokat emlegetett posztmodern áttekinthetetlenség és tetszõlegesség konkretizálódik - nem csupán gondolatkísérletként vagy mûvészi fikcióként, hanem nyers valóságként. A fordulat, amelynek a demokráciához, tehát a nép uralmához kellett volna vezetnie - mondja egy Oroszországban gyakorta emlegetett szójáték - „gyermokraciá”-hoz vezetett, tehát szar uralomhoz. De ez az önkritikus fordulat éppúgy messze elmarad a posztszovjet valóságtól, mint a (hiányt, nyomorúságot, fogyatékosságot jelentõ) angol default kifejezés, amelyet Oroszországban, ahol ebben az alakban különösen sokat használják, „az 1998-as év szavává” nyilvánították.
 „Kolosszustól kollapszusig” - ezen a címen jelentetett meg a Literaturnaja Gazeta egy nagyszabású cikket, amelyben önkritikusan reflektálnak Oroszország posztszovjet átalakulási folyamatára tíz évvel a fordulat után. Az eredmény, mint képzelhetõ, siralmas, és ezt számos orosz értelmiségi - közgazdászok, mûvészek és irodalmárok - egyaránt megerõsítik, akiknek egykori reformtörekvései és a jövõbe vetett hite egyre inkább puszta rezignációba, idõnként kihívó világmegvetésbe csap át.
 Anélkül, hogy nagystílû megoldási javaslatokat vagy válaszokat adnának a felmerülõ problémákra, a józanabb értelmiségiek arra korlátozódnak, hogy kérdéseket tegyenek fel - a megfelelõ kérdéseket; egyszerû, elõtérben álló, önkritikus kérdések ezek; olyan kérdések, amilyeneket például Borisz Vasziljev író tesz fel (magának): „Miért van az, hogy éppen nálunk, egy olyan országban, amely olyan elképzelhetetlenül nagy, és még mindig felmérhetetlen árat fizetett a fasizmus feletti gyõzelemért, a kései utódok az utcákon masíroznak közben náci köszöntésre lendítve a kezüket? Miért dolgozunk, hogy szünetet tarthassunk, ahelyett, hogy azért tartanánk szünetet, hogy utána jobban dolgozhassunk? Miért van az, hogy sokkal nagyobb lelkesedéssel kérünk és követelünk, mint ahogy a saját vétkeink és hibáink után kutatunk, hogy ezeket kijavítsuk, anélkül, hogy bármilyen kaliberû hivatalos személyek segítségére várnánk? Miért van az, hogy nem szenvedhetjük a saját értelmiségünket, és a legjobb esetben gúny tárgyává tesszük õket? Miért van az, hogy minden személyes kudarcnál azonnal ellenségeket keresünk, akik álmukban is azzal foglalkoznak, hogyan tehetnének tönkre minket? Miért raboljuk és fosztjuk ki a saját házunkat, és tagadjuk gyerekesen és gátlástalanul, hogy nálunk az országban emberek halnak éhen? (...) Miért kell nálunk mindmáig (enyhén szólva) kiverni a vallomást a gyanúsítottakból, akik még egyáltalán nem bûnözõk? Miért alázzuk meg állandóan és mások elõtt asszonyainkat ocsmány káromkodásokkal? (...) Miért fröcsköljük be tévékészülékeink képernyõjét naponta valódi vérrel? (...) Miért ünnepeljük általános lelkesedés közepette a gyõzelmeinket, és hallgatunk némán a vereségeinkrõl milliós áldozataival, bár a gyõzelmekbõl sosem, de a vereségekbõl mindig lehet tanulni? Miért van nálunk ez a tagadásmánia, amely mindig felülkerekedik a teremtési mánián?”
 Ebbõl magyarázhatók nyilván az apokaliptikus al- és felhangok is, amelyek egyre jobban kiérezhetõk mind a publicisztikai, mind az irodalmi szövegekbõl (mégpedig teljesen függetlenül ideológiai irányuktól). Oroszország szellemi életében egy igazi „Eszkato-logika” alakult ki, ami radikálisan ellentétes az egykori kommunista haladásoptimizmussal, egy világvége-diskurzus, amelyben õskommunisták és neofasiszták, régi patrióták és neoliberálisok egyaránt részt vesznek. Ha ma kísértet járja be az Oroszországi Föderációt, akkor az minden bizonnyal az apokalipszis sokarcú kísértete, az idõnként patetikusba, idõnként groteszkbe fokozott jóslat minden hagyományosnak és fennállónak a szétesésérõl, minden orosz élet végérõl. „Ami eleinte spontán, komor hangulatként lépett fel, egyre inkább tömeges neurózissá alakult, és végül egy kimunkált, lélekemésztõ ideológiává vált”, állapítja meg errõl Mihail Szokolszkij történész; és mintegy ördögûzésként teszi hozzá: „Csak ha Oroszországban tudatosul az alternatíva - Európa vagy az apokalipszis - , akkor találhat vissza önmagához, a szelleméhez, az euro-orosz szellemhez”.
 Hogy Oroszország kiútja a válságból azonos volna Oroszország Európába vezetõ útjával, ez volt - tíz évvel ezelõtt - Mihail Gorbacsov reformprogramjának alapmozgatója; de Gorbacsovból már régen nyugdíjas lett, a peresztrojka rég elvesztette a dinamikáját, és „a közös európai ház” egykor sokat vitatott koncepcióját orosz részrõl már jóval a NATO keleti kibõvítése elõtt ad acta tették. Ami megmaradt, az a válság, és olyannyira kiélezõdött, hogy láthatólag tényleg csak apokaliptikus spekulációk kategóriáival - és rémképeivel - ragadható meg.

***
Viktor Jerofejev szerint (akit meggyõzõdéses „nyugatos”-ként ismernek), ez a világvégi gravitáció Oroszország történelmi végzetének felel meg, amely kezdettõl fogva „gyászra és bajra” volt teremtve, és ezt a rendeltetést mazochista önmarcangolással be is teljesítette: „Itt minden történelmi feltétel adva volt ahhoz, hogy ez az ország szakadatlan szerencsétlenségben éljen. (...)Oroszország erõs utópikus konstrukciók kidolgozásában, amelyek nyilvánvalóan megvalósíthatatlanok, és amelyek keresztülvitele nagy áldozatokat követel”. Ennyiben, véli Jerofejev, mindazon forradalmi valamint konzervatív erõknek kudarcot kellett vallaniuk, amelyek Oroszország boldogságára törekedtek. Éppen a megváltó ígéretek és egy jobb jövõ keresése Oroszország számára hozott permanens szerencsétlenséget. Az ország teljességgel „képtelen bármiféle úgy nevezett normális életvitelre”, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, és a Nyugaton kedvelt „arany középszerrel” szemben „az emberi természet extrémitásait” választja. A legkevésbé azért lehet Oroszországot dicsérni, hogy „hû marad önmagához”: „Ha így megy tovább, Oroszország valószínûleg eltûnik a föld színérõl”.
 És Alekszandr Szolzsenyicin, aki a szovjethatalom megdöntésétõl Oroszországnak a forradalom elõtti keresztény hagyományához való visszatérést remélte, és morális erejének megújulását és egy valóban „fényes jövõt” ígért neki, mintha még õ is elvesztette volna messianisztikus buzgalmát. Míg a 90-es évek elején egy több millió példányban kiadott manifesztummal lépett fel nagystílû troulbleshooterként (gondûzõként) „Oroszország útja a válságból” címen, a múlt év decemberében, 80. születésnapja alkalmából „Oroszország összeomlása” címen tett le az asztalra egy politikai és morális leszámolást, amely pesszimistább már nem is lehetett volna, és egyúttal kijelentette, hogy Oroszország állapotára többé nem kíván szót vesztegetni. Ennek megfelelõen siralmas az õ összegzése is: „Az orosz nép a lehetõ legrosszabb állapotban leledzik, mert veszteségeink során elvesztettük a kötelezõ, megmentõ összetartást, és ezzel - a hely tudatát az országban. Nemzeti tudatunk letargiába esett. Már alig vagyunk életképesek: visszafelé tekintve tompa emlékezetkiesés, elõttünk fenyegetõen felsejlõ eltûnés. A nemzeti elborultság állapotában vagyunk”.
 Szolzsenyicin számára a „Nagy Orosz Katasztrófa” lényegében társadalmi és erkölcsi téren megy végbe. Legfõbb problémáknak - ebben a sorrendben - Oroszország demográfiai összezsugorodását (sõt: az oroszság fenyegetõ „kihalását” a tarthatatlan életkörülmények és a járványszerûen pusztító alkoholizmus miatt); az orosz iskolarendszer „teljes összeomlását”, amely többé nem képes „ma erkölcsi tudattal és /korszerû / tudással felnevelni egy nemzedéket”; a lakásínséget, amely Oroszországban súlyosabb, mint bárhol másutt a civilizált világban, és amely akadálya a társadalmi fejlõdésnek, és rombolja az emberi méltóságot; a növekvõ szakadék város és falu, vidék és nagyváros között, amely máris „két teljesen különbözõ nemzet” kialakulásához vezetett Oroszországon belül; valamint: korrupció, pazarlás, hatalommal való visszaélés, ahogy ezt az „államapparátus” a lakosság rovására gyakorolja, mintha ez volna a normális; és végül - ami a szellemi életet illeti - „az orosz nemzeti tudat amorf jellege”, a népi jellem és az intelligencia elkorcsosulása, valamint az orosz nyelv elidegenítése egy sor nyugati, különösen amerikai szó átvételével. „Az ‘orosz kérdést’ a 20. század végén egyértelmûen így kell feltenni: lenni vagy nem lenni az orosz népnek. (...) Ha így megy tovább, egy évszázad múlva az ‘orosz’ szót törölni lehet majd a lexikonokból.”
 Szolzsenyicinnel és Jerofejevvel két olyan „apokaliptikus” áll szemben egymással, akik - ami az élettapasztalatukat, irodalmi munkásságukat, politikai állásfoglalásukat illeti, - nem is lehetnének különbözõbbek. De az orosz apokaliptika nem olyan új, mint ahogy mai csúcskonjunktúrájából hinni lehetne. Talán nem is csak az aktuális orosz válsághelyzet és - ráadásul - nem is a küszöbön álló ezredvég a kiváltója, hanem az orosz önértelmezés ill. az orosz mentalitás egy speciális sajátosságán alapul. Legalábbis ezt látszik Viktor Guszcsin történész feltételezni, amikor határozottan kijelenti: „Az orosz hatalom nem más, mint a méltatlanság uralmát szankcionáló apokaliptikus nép apokaliptikus hatalma.”
 Az orosz jellem maximalizmusáról és extrémizmusáról sokat vitáztak már oroszok és nem oroszok egyaránt: az „orosz eszme” címszó alatt és témája kapcsán egy rég áttekinthetetlen halomnyi történelem- és vallásfilozófiai írástömeg gyûlt össze. A korai, majdnem egyidejû oroszországi Nietzsche- és németországi Dosztojevszkij-recepció kapcsán alakult ki, mint ismeretes, az „orosz lélekrõl” szóló obskúrus mítosz. Ennek legfõbb vonásai közt szerepelt: ellentmondásosság, állandó változékonyság, elcsábíthatóság, kiszámíthatatlanság, szolgai alázat, de a spontán-rebellis lázadás és a nihilista abszolutizmus is - mindez egy állandó apokaliptikus alapattitûddel elegyítve.
 Röviddel a bolsevik forradalom után Nyikolaj Bergyajev, a filozófus és publicista a következõképpen írta körül ezt a fogalmilag alig megragadható alapattitûdöt: „Az orosz embernél az apokaliptikus elem úgy össze van keveredve és bonyolódva a nihilista elemmel, hogy nehéz megkülönböztetni egymástól ezeket a poláris ellentétet képezõ princípiumokat. (...) Az élet igazságának orosz keresése mindig apokaliptikus vagy nihilista jelleget ölt. - Ez alapvetõ nemzeti vonás. Elõkészíti a talajt a zûrzavar, a csalás, a látszatvallások számára. Még az orosz ateizmusban is rejlik valami az apokaliptikus szellembõl, ami semmiben nem hasonlít a nyugati ateizmushoz. (...) Nem könnyû megválaszolni a kérdést, hogy az orosz ember miért utasítja el az államot, a hazát, egy normatív morált, a tudományt és a kultúrát, miért követeli az abszolút szegénységet: az apokaliptikára vagy a nihilizmusra való hajlama miatt. Az orosz ember egyaránt képes nihilista és apokalpitikus vérfürdõt rendezni.  Képes lecsupaszítani magát, széttépni minden burkot és teljesen  meztelenül elõlépni - mégpedig azért, mivel nihilista, és mindent tagad, vagy azért is, mert teljes apokaliptikus elõérzetei vannak, és a világ végét várja. Az orosz szektahívõknél összefonódik és összekeveredik az apokalipszis a nihilizmussal. Ugyanez a helyzet az orosz intelligenciánál.” És filozófiai önéletrajzának egy nagyhatású részében ebbõl a történelmi látleletbõl széles körû, általános érvényû összegzéshez jut, amikor leszögezi: „A történelemben nem sikerül semmi. És mégis megvan a történelemnek a maga értelme. De a történelem értelme túlmutat a határain, és elõfeltételezi a történelem végét. A történelemnek azért van értelme, mert véget ér.”
 Látjuk tehát: a történelem vége - vagy az, amit „posthistoire”-nak nevezünk - Oroszországban sosem volt puszta jelszó, mindig is centrális aspektusa volt a nemzeti öntudatnak; és talán meg lehetne kockáztatni azt az állítást, hogy az oroszság szellemi világa mindig is az idõ elõtt realizált „posztmodernitás” volt. A szemiotika, amit a posztmodern a tudományok tudományának rangjára emelt, Igor Szmirnov szerint „a helyettesítõrõl való tudás; olyan megismerés, amelyet a transzcendenciában megtelepült szubjektum végez; egy mindentudás az apokalipszis belsejébõl; a lét megértése, miután az a szövegekben beteljesült; a nekrologizált (leírt) világ nekrológja; a filológia virágja, amely Dmitrij Szegal tömör megfogalmazása szerint ‘a világ vége utáni kultúra’.”

***
Mai orosz szerzõk, mint Petrusevszkaja és Narbikova, Pelevin és Jerofejev, Sarov és Szorokin, Mamlejev vagy Popov a hazájukban széles körben elterjedt világvégi hangulatra egy „fekete irodalom” kidolgozásával reagálnak, az üresség irodalmával, amely sem esztétikai sem morális kritériumokat nem enged érvényesülni, egy durva ugyanakkor a fantasztikumba fokozott naturalizmust mûvel, amelyben szuverén magától értetõdõséggel vezetik elõ a szadizmus, kannibalizmus, nekrofília legextrémebb megjelenési formáit - úgy, mintha színtiszta mindennapi normalitásról volna szó. Ez a „fekete irodalom” nyomja rá különösen erõsen a bélyegét a mai moszkvai szépirodalomra, és nem lehet csodálni, hogy legtöbbször emlegetett antihõsük a Pusztata (üresség) nevet viseli.
 „Értelmiségünk” - állítja Mihail Riklin orosz filozófus - „nemcsak elidegenedve érzi magát, hanem úgy, mintha a térben egy üres zónába zuhant volna, ahol mozog ugyan, de anélkül, hogy valamilyen irányt követne, mert számára egy kép vágya vagy egy vágy képe már nem létezik többé. (...) A felelõs személy ma fikció. Következésképpen nyugodtan bekövetkezhet bármi, amiért senki nem felelõs. A világ elsüllyedhet anélkül, hogy ezért bárki felelõsséget vállalna.” Tudjuk, hogy nem csak Oroszországban vannak ilyen fajta világvégi respektív poszthisztorikus diskurzusok; az orosz kultúrában azonban messzire nyúlik vissza a közös végrõl való ilyesforma beszédmód hagyománya, ezt számtalan példával lehetne bizonyítani - az apokaliptikus szemlélet itt mintha egyformán része volna a szellemi és a mindennapi kultúrának. Egy nemrégiben közzétett beszámolóban egy egytõl egyig a rendõrség szeme elõtt - ha nem épp a védelme alatt - elkövetett, és soha fel nem derített pétervári politikai gyilkosságsorozatról közvetlen utalás található arra, hogy ezeknek a folyamatos „véres túlkapásoknak” lényegében ugyanaz a színhelye, mint ahol egykor Fjodor Dosztojevszkij léptette föl démoni nagyvárosi hõseit. A Dosztojevszkijre való visszautalásnak nagyon is sok értelme van, és jogosnak látszik, tekintetbe véve, hogy ez a szerzõ számít a mai Oroszországban minden bizonnyal a legtöbbet olvasott klasszikusnak, egy olyan klasszikusnak ráadásul, akit továbbra is „kortárs írónak” tekintenek, és akitõl az orosz napi sajtóban egyre-másra nagyobb szövegkivonatokat hoznak le szerkesztõségi vezércikk helyett - Dosztojevszkij „aktualitása” olyannyira megdöbbentõ, hogy szövegei nem igényelnek se átdolgozást, se magyarázatot.
 „Klasszikus nihilizmus és modern extrémista tudat” címû esszéjében a publicista Alekszej Sevcsenko különösen azt „a tényt” hangsúlyozza, hogy a „Dosztojevszkij 1872-es Ördögök címû regényében leírt társadalmi valóság ontológiai modellje strukturális hasonlóságot mutat a posztkommunista orosz jelennel. (...) A regényben szereplõ valamennyi célkitûzés és irányultság ma újra eleven: a hivatalos hatalom eszelõssége, a liberalizmus tehetetlensége, a szlavofilség minden válfaja és árnyalata és a tõsgyökeres hazafiasság, az orosz nép messianisztikus világtörténelmi kiválasztottságáról szóló egész paláver. Felelevenedik az összes társadalmi megváltás-szcenárió (...) az ideokrácia, a monokrácia és az autoritarizmus értelmében. És felélednek egy extrém apokaliptikus és eszkatológikus nihilizmus áramlatai, a mai orosz értelmiségiek és ezoterikusok legújabb találmányaiként elõadva. Az „Ördögök” már testet öltöttek, és itt masíroznak különbözõ maszkokban (...) át az orosz városokon”.
 E maszkok egyike, ma bizonyára a legfeltûnõbb, az extrémista maszkja. Dosztojevszkij egy „nemzeti típust” ismert fel benne, amely „nagy mértékben jellemzõ az egész népre”, tehát az egészen normális „démon” (vagy „Ördög”), akit a regényben a filozofáló Sztavrogin herceg, egyúttal gyermekek és nõk megrontója, éppoly adekvátan testesít meg, mint a fanatikus, hisztériára hajló Pjotr Verhovenszkij, akinek forradalmi krédója a gyilkosságot is magában foglalja. „Bármi legyen az - szerelem, bor, becsvágy, irigység vagy egy vad hangulatú tivornya - némelyik orosz teljesen átadja magát a pillanatnak, képes mindent széttépni, elpusztítani, mindentõl elszakadni, családtól, erkölcstõl, istentõl”.
 Hogy Dosztojevszkij „szégyentelenje”, az orosz extrémizmus prototípusa milyen alakban és összetételben jelentkezik manapság, azt Eduard Limonov példája mutatja a leginkább, aki egykori kritikus ellenzékibõl az Orosz Nemzeti Bolsevik Párt vezérévé lett, és aki nem csak Moszkva-szerte hallat magáról pornószerzõként és Hitler „Mein Kampf”-jának híveként. Oroszország jelenlegi állapotáról, Limonov nemrégiben elszántan kijelentette: „Ez nem válság, ez agónia, és nekem éppen így tetszik. Nekünk, embergyûlölõknek ez kedvünkre van”. Egyszerre szélsõjobb és szélsõbal pártjának programját ez az egyszer náci egyenruhában, máskor Levi Strauss farmerben fellépõ politikus a következõképpen fogalmazza meg: „A fiataloknak felvonulásokat, meneteléseket, háborúkat, gyõzelmeket akarunk. A háború felfrissíti a nemzet vérét.” Az úgy nevezett „direkt akció”, amelynek igazolására Limonov felváltva hivatkozik Sztálinra és Mussolinire, Mao Ce-tungra és Che Guevarára, elõbbre való nála minden politikai elméletnél, és el kell szakadnia minden hagyományos erkölcsi elképzeléstõl. Orosz maximalizmus és orosz nihilizmus, vak aktivizmus és apokaliptikus cinizmus itt - in extremis - sajátos módon egybe esik, és a politikai vágyálmok és kényszerképzetek avítt elegyét alkotják, amelyeket ugyanakkor reálisan kiélnek - mint reálszínházat vagy teátrális valóságot; itt már nem a színház az egész világ, hanem a világ válik színházzá, amelynek színpadán már alig lehet megkülönböztetni játékot és komolyat, komikumot és tragikumot, pozitív és negatív hõsöket. Még a nagy orosz politikát is mintha tragikomikus reálszatíraként mûvelnék mostanában, gondoljunk csak arra, hogy Jelcin koptatja a miniszterelnököket és kabineteket.
 Merab Mamardasvili grúz filozófus valamikor „az orosz életjelenségek rossz visszatérésérõl” beszélt, az oroszság képtelenségérõl arra, hogy tanuljon a történelembõl - különösen annak tévútjaiból -, ami ugyanannak örök visszatéréséhez vezet; még a mélyreható, látszólag visszafordíthatatlan forradalmi kataklizmák után is Oroszország mégis visszatér „saját köreibe”, hogy - a történelmi spirál mindig más szintjén ugyan, de - mindig
ugyanolyan fejlõdésbe fogjon: „Oroszország minden befutott történelmi ciklus után a modernizálás és az egész társadalmi evolúció újabb szakaszára tér át, miközben egyszer sincs felvértezve az ellen, hogy újból a legtöbb kínnal, nehézséggel és veszteséggel járó útra kanyarodjon rá”.

***
Innen nézve érthetõ, hogy néhány orosz kommentátor manapság komolyan tart attól, hogy egy újabb nagy forradalom pusztíthat végig az országon. Oroszország egy rendkívül kockázatos „Játék határok nélkül”-be bocsátkozott, az ember él, túlélni próbál „a totális politikai, társadalmi és gazdasági válságban” egy olyan országban, ahol a „káosz, szegénység és kiúttalanság” normává vált, az ember mindenütt a végsõ szakítópróbát keresi, ragaszkodik a nemzeti külön úthoz, ahelyett, hogy a kompromisszumokban, azaz a demokráciában szerezne gyakorlatot - ezzel a már nem meglepõ helyzetelemzéssel lépett  nemrégiben egy új politikai csoportosulás Oroszországban az internet útján a nyilvánosság elé, hogy az általános „apátia és kétségbeesés” láttán egy új politikai gondolkodásnak adjanak ösztönzést. A kezdeményezés, bár a szokásos panaszokból és vádakból kolportálódott, különbözõ okokból mégis figyelemre méltó.
 Elõször is az „Oroszország tiltakozó polgárainak szövetsége” - így nevezi magát a névtelen csoportkezdeményezés - nem pártként jött létre; másodszor láthatólag sem gazdaságilag sem ideológiailag nincs eleve adott pozíciókhoz kötve; harmadszor kimondottan tartózkodni akar a hatalomban való részvételtõl, de a regionális és az országos választási folyamatoktól is; negyedszer a „Szövetség” tudatosan a bázis szintjén mûködik, saját felelõsség vállalásra és saját kezdeményezésre buzdít, a kis lépések széles körben támogatott, elsõsorban praxisorientált reformmozgalmában bízik, kategorikusan elutasít minden felülrõl jövõ dirigizmust, de a politikai vezetéstõl (és név szerint az elnöktõl) elvár egy „világos és inspiráló doktrínát a társadalom fejlesztésérõl”.
 Az itt vizsgált probléma összefüggésében mindenekelõtt az a tény érdekes, hogy „Oroszország tiltakozó polgárainak szövetsége” a jelenlegi válságot és egy új diktatúra ebbõl kinövõ veszélyét a különféle extrémizmusok destruktív hatására vezeti vissza - az elsõ posztszovjet reformkísérletek „liberális extrémizmusára” éppúgy, mint a bal- és jobboldali radikális politikai pártok extrémista elrugaszkodásaira, az újorosz oligarchiák extrémizmusára „pimasz rongyrázásával” éppúgy, mint a társadalom egész extrém„kriminalizálására és korrumpálására”. Csak ez elõtt a háttér elõtt válhat világossá, milyen radikálisak is valójában ennek a tiltakozó mozgalomnak a nagyon is mérsékeltnek tûnõ követelései - az olyan követelések, mint „a társadalom politikai stabilizálása a váratlan döntések moratóriumával”, „normális életkörülmények teremtése minden állampolgár számára”, „a mérsékelt izolacionizmus politikájának megvalósítása” a külföld irányában a saját nemzeti erõk regenerálódása érdekében, „a gazdaság reneszánsza egy hatékony beruházási- és adópolitika alapján”, mindenekelõtt azonban „egy demokratikus társadalom megteremtése demilitarizált gazdasági rendszer de elegendõ védelmi potenciál mellett”. - Hogy az ilyesfajta minimális követelményeknek van-e esélyük a gyakorlati megvalósulásra egy olyan országban, amely mindig is a maximalizmusra hajlott pozitív és negatív irányban egyaránt, az kérdés; csak remélni lehet, hogy Oroszországban egyre több olyan egyén van, aki saját kezdeményezésre és saját kockázatra meri megtenni saját lépéseit, és ezért maga vállalja is a felelõsséget - amire most kereslet volna, az már nem a konformizmus „mi”-tudata, mint a szovjet idõkben, sokkal inkább az önjáró emberek szolidáris közössége, akik a differenciák leküzdésével jutnak demokratikus konszenzusra.

INGOLD, Felix Philipp
„Versek”
Magyar Lettre Internationale,17.

BERGYAJEV, Nyikolaj
„A filozófia igazsága és az értelmiség igaza
Az orosz forradalom démonai”
in: Az orosz forradalom démonai
Századvég, 1990

SZOLZSENYICIN, Alekszandr
Az „orosz kérdés” a XX. század végén
Európa, 1998

JEROFEJEV, Viktor
Az orosz széplány
Európa, 1996

Élet egy idiótával
Európa, 1997

Férfiak
Európa, 1998

„A romlás orosz virágai”
Nappali ház, 1993. 4.

„Az újhumanizmus összeomlása”
Nagyvilág, 1993 6-7.

„Az orosz irodalom filozófiája”
Magyar Lettre Internationale,26.

A megváltó Oroszország
Századvég, 1992

Apokalipszis - 1917
Írások az orosz forradalomról
Európa, 1997

FISTEJN, Jefim
„Értelmiség és hatalom - az orosz változat”
Magyar Lettre Internationale,20.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu