MÁRTON LÁSZLÓ – ANTONIO FIAN – GARACZI László – Kathrin Röggla – Terézia MORA – Andreas JUNGWIRTH – PARTI NAGY Lajos
Találkozás a Bolondok tornyában (láncszöveg)
kezdeményezte és szerkesztette: Wernitzer Júlianna

MÁRTON LÁSZLÓ
1. fejezet
Találkozás a Bolondok tornyában
Megérkezik Bécsbe egy hôs. Pontosabban: egy regényhôs. Egy magyar regényhôs. De Bécsbe, ez egészen biztos. Az idôt illetôleg nem vagyunk ennyire biztosak. Mondhatnánk, hogy a múlt század végén – figyelembe véve, hogy már a huszadik is egy elmúlt század. Nevét egyelôre nem áruljuk el; jellemvonásai is késôbb kerülnek bemutatásra, ha egyáltalán. Most csak annyit: tetterôs fiatalember élénk tekintettel… De nem! Így nem jutunk elôbbre. Jobb lesz, ha kerek-perec bevalljuk az igazat: hôsünk elképesztô hasonlóságot mutat a jelenlegi magyar miniszterelnökkel. (Ez azonban csak Budapesten volna feltûnô. Bécsben úgyszólván a kutyát sem érdekli. Lehet, hogy éppen ezért érkezett Bécsbe. Avagy?)
Szép kora tavaszi nap. A Práterben úgy zöldell a pázsit, mint a félisteni Waldmüller legszebb festményein. Még csak fél tíz. Az Általános Kórháznál hôsünk leszáll a villamosról. Csak nem az orbánc ütött ki rajta? Dehogy! Az úgynevezett Bolondok tornyát akarja fölkeresni, amely a kórház része, s amelyben az Anatómiai-patológiai Múzeum székel. E múzeum kanálgyûjteményében található egy kecses teáskanál, melyet egy bizonyos Johann Hawelka 1910-ben lenyelt, majd – no nem ô, hanem egy szakavatott sebész kivett. A férfiak nagyrésze nôkre utazik, Hawelka viszont kanalakra utazott.
Mihez fog kezdeni hôsünk e kanállal, a harmadikkal Hawelka életében?
u
ANTONIO FIAN
2. fejezet
Majd meglátjuk. Elôször el kell emelnie. Egy ráverôkalapáccsal – Márton László nyomhatta a kezébe – betöri a vitrin üveglapját, magához szólítja a kanalat, és tûnés. Egy-kettôre nyomában a fél Általános Kórház, fônôvérek és segédápolók, altatódoktornô és virágárusné, ô azonban, hisz hôs, óhatatlanul egérutat nyer, és el vele, egy izgalmas üldözési hajsza után, az Ungargasséba, arra a lélek se jár, ott kifújhatja magát. Csend, aztán az Ungargasse 6-ban kinyílik egy ablak, elôtûnik egy nôi arc, „Iván!”, kiáltja rémülten, ô azonban a füle botját se mozgatja. Ivánnak tehát nem hívják. Az ablak becsukódik, végre jut idônk, hogy szemügyre vegyük. Hazugság, hogy úgy néz ki, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. Hogyan is nézhetne? Aki – a jelenlegi magyar miniszterelnökön kívül – úgy nézne ki, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök, nem hajtatna-e végre magán azonnal arcászati mûtétet? Ez azonban nem lehet oka ittlétének, különben specialistához, plasztikai sebészhez ment volna, nem pedig a Bolondok tornyából emelte volna el Hawelka harmadik kanalát. Egyáltalán, mit akar ezzel a kanállal, ez az – az ám, ki is? Élénk szeme Paul Henreidra emlékeztet, hívjuk tehát Lászlónak, mint a Mártont, csak fordítva, László Viktornak, igen, ez jó, ez emeli a nézettségi kvótát. Talán még azt is sikerül elintéznem, hogy Ingrid Bergmann a Rennweg felôl beforduljon az Ungargasséba és a karjaiba omoljon, tessék csak várni… Nem, mégse: úgy látszik, nem hajlandó. Ilyenek a nôk, örökké kéretik magukat, hosszas tárgyalásokra pedig most nincs idô. Peregnek az események, nézzék csak, ahogy Viktor szomorúan a ház falának dôl, és a kanalát nézegeti. Nem, itt nem nôrôl van szó, ez egy sokkal mélyebb mélabú, ennek a hon hiányzik. Mit mûvelek én itt, gondolja Viktor, e minden városok legidegenebbikében, még ha az Ungargasséban is, egy üres kanállal? Ó, ha legalább valami honiba márthatná, ha falatnyi hazát tömhetne magába vele? Segíts rajta te, Garaczi, én nem segíthetek, vége az oldalnak, de Bécsben ebédidô táján nem lehet gond felhajtani egy Esterházy-tortát vagy egy somlói galuskát, vagy legalább egy gulyáslevest.
u
GARACZI László
3. fejezet
A kanál
Evés helyett megpróbálja összeszedni zabpehelyként szétszóródó gondolatait. Meg lehet-e enni egy kanalat, amit egyszer már valaki megevett? Ha meg lehet, meg is kell-e? Ez lenne a feladat? Normális vagyok én? Nem sok idô maradt a töprengésre, megint kihajolt a nô az ablakon, és azt kiáltotta, Viktor, idejössz.
Legyünk realisták, mondta magában, mikor lihegve lassított a Práternél: a kanál nem ennivaló, ahogy nem lehet éhes se a kanál, és fôzni se tud, és nem énekel. A nemrég elkövetett bûncselekmény helyszínéhez közeledett. A fákon madarak csicseregtek, hétágra sütött a nap, kajla felhôk merengtek a nyugati látóhatáron. Minden stimmel, minden az, ami, állapította meg, a dolgok mögül nem lóg ki nemlétük csücske. A fû fû, a kék kék, a nyár nyár. A természetben, akármennyire bosszantó, nincsen filozófia, nincsen irónia, nincsen kétely. Egy nyugdíjas bácsi a botjára görbülve szuszogott a murván a park méla, elhagyott részeként, mintegy demonstrálva a tételt, hogy a természet felszínes, pipogya, közönséges, bogaras, elhagyott, ötlettelen és giccses. A természet egy üres hóbort, egy fájdalmas csuklás. Balkéz felôl egy lila sárkányrepülô zuhant üvöltve a Duna-csatornába.
Belépett a kórház kapuján, és így szólt a portáshoz: én vagyok a Viktor, nem bírom tovább, visszahoztam a kanalatokat.
u
Kathrin RÖGGLA
4. fejezet
de most aztán ácsi, drága garaczikám, ácsi, mer hogy mi itt egy tévésorozatba volnánk, az meg, mint köztudott, mindenkibôl a legállatibbat hozza ki. szóval, semmi vissza a kanalat, semmi szánom-bánom meg újrakibékülés egy kórház személyzetével, amely mint mindig, most is szálpontosan a médiahallgatók képére hajaz, de nem ám, akkor már inkább: nyomás át a sztorival a következô szintre. hogy a távirati stílusnál maradjunk: eszközszegény képek fáradságos kiguberálása, a régi á-ká-há-udvar elégikus megvilágítása. valaki interjúkat készít egy piackutató intézetnek.
regine!
– ni csak, regine, öreglány, te meg mit csinálsz itt?
– interjúkat készítek egy piackutató intézetnek.
– interjúkat egy piackutató intézetnek? nahát! és még?
– na igen, címgyûjtés, reprezentatív csoportok beszervezése
– és még?
– hát igen, az egyetem elég lassan megy a munka miatt.
– és még?
– hm?
– na, talán nem épp most találkoztál a viktorral?
– az meg ki?
– ott áll ni, amott a pultnál.
– ja, az, de hisz azt nem is viktornak hívják!
– viktor, vagy nem viktor: milyen volt?
– micsoda?
– hát a találkozás!
– na igen, meg akartam interjúvolni.
– és?
– nem felelt.
– mi, és ezt te csak úgy annyiban hagyod?
– na igen, észrevettem én azt mindjárt: az ilyeneket jobb nem zavarni, az ilyennek sötét a múltja, jobb, ha az ember nem faggatózik, tudod már, az a dolog az izével…
– árulj már el nekünk valamit, regine.
– igen?
– ugye, te észak-németországból való vagy?
– igen.
– az baj.
– hogyhogy?
– na, hát tudod te is, ez itt egy osztrák-magyar rendezvény...
– de én már voltam magyarországon! a balatonnál! a nyolcvanas években, – most meg arról végzek felmérést, hogyan fogadják a...
– sajnálom, a sablonokon már túl vagyunk. aztán egy kicsit jobban is megerôltethetnéd magadat, legalábbis, ami az akcentusodat illeti. nem csoda, hogy nincs sikered az interjúkkal. itt senki nem fog válaszolni neked, egész bécs lehúzza a rolót, ha észak-német szót hall. mi azért adunk neked még egy esélyt: vissza kell hoznod a történésbe viktort.
– igen? és mégis hogyan?
– találj ki valamit! csak szerelmi történetet, azt ne. mer’ hogy már azokon is túl vagyunk.
– tényleg azt hiszed, hogy semmi más nem jutna az eszembe, csak az?
– na, akkor rajta!
u
Terézia MORA
5. fejezet
Se szerelem, se szeretet? Sem, sem. Viktor (ha László, ha Orbán) nem mondható gyôztesnek, ami ezt illeti. Pedig tudja ô (L. Viktor) mi lenne az ô (O. Viktor által) kiszabott feladata. Magyar férfiak! Uccu, kapjatok el egy nôt és termeljétek meg vele az ideált! Családonként három gyereket! Úgy mint én! (O. Viktor!) Szerelem-szeretet? Az nincs. (O. Viktor iránt.)
De: sajnos L. Viktor iránt sem. Mert: ehhez L.Viktor rossz városban jár. (Létezik jó város a magyar hôsfinek?) A szerelem-szeretet sztereotip formája nem más: magyar lány, osztrák [fakultatíve (észak)német] férfi. És sohasem megfordítva!
Csoda az, ha L. Viktor ilyen körülmények között üldözve érzi magát? A legtöbb férfinak szeretett nôi vannak, de Viktor után a nôk csak ablakokból kiáltoznak lefelé, orosznak szólítják vagy boldognak, vagy kérdezgetik valami akceptánc-ot illetôen, mi iránt is...? L. Viktor (észak)némettudása csak addig terjed, hogy „steptánc”-ot ért „akceptánc” helyett. Micsoda pech! Már megint olyat kérnek tôle, amihez nem ért: steptánc (L. Viktor) és akceptánc (O.Viktor).
Viktor, a mi hôsünk, a mi (kommunikációs) gyôzônk. Vég nélküli körcselekvések cserkésze. Ezüstkanalak szájba vágyója. Szerelem-szeretet vágyója. Semmi, semmi. Mindent vissza/leadott. Lassabban kell ennek nekiindulni, ismeri fel Viktor a pultnál állva, magát kifújva, magát szégyellve, magának (hamis) cappuccinót (hamis) tejszínnel áhítva. A nagyszájú hôstettígéretek ideje lejárt. Kilépni, meglépni. (De elôbb meggondolni.) Egyiket a másik után csinálni. És vigyázni, ki ne fogyjunk a zaftból.
Viktor (egy jobboldali turn után) kilép és elhagyja az épületet és a benne levô két németajkú hölgyet, mert csúnyának tartja az épületet és a hölgyeket, és/mivel nem tud nekik mást nyújtani csak egzotizmusát, azt meg sajnálná. De elbújni sem akar, mint hû európai(aspiráns). Hát megkísérli a következô (meg)lépést.
Exotic cruising lane. Vissza a Narrenturmba. Küklopszok, szirénbébik, hatujjú szeráfgyermekek, kannibál ikrek. Egy egész ezüst (mûtôs)készlet befér az ember szájába. Minden hôs pontosan egy ilyen helyen kell, hogy kezdje útját. Ezt jól látta Viktor, csak aztán rossz vitrinbe nyúlván rossz kanalat ragadott meg. Most elragadtatva áll ott, egyrészt saját hiányzó különlegessége, másrészt különleges tökéletessége elôtt (akár O.Viktor vonásait hordja, akár nem), és (most már szégyen nélkül de azért borzongva) arra a plakátra gondol, amit az évszázad valós végén (tehát tíz évvel korábban) szülôvárosában, Budapesten, látott, miszerint: ISTENNEK TERVE VAN VELED!
Ekkor Viktornak végre eszébe ötlik, ha nem is az Istenhez vezetô út, de legalább egy másik lehetséges menedékhely: osztrák barátja címe.
Ez ajtónyitására a következô tördelt szavakkal válaszol: „Alle Figuren in der Geschichte sind katholisch und haben Humor.”
Na doschauher, mondja erre Jungwirth, az osztrák barát. [(Észak) németül úgy mondaná: Du schon wieder. Hát már megint te vagy az.]
u
Andreas JUNGWIRTH
6. fejezet
Mér’ vagy ennyire meglepôdve, kérdi tôlem László Viktor, hát nem örülsz? Viktor, mondom, te jó Isten, Viktor, de hisz’ ez ôrület, hogy éppen most jársz erre, szóval, hogy éppen most csöngetsz be, amikor nekiültem, Viktor, hogy rólad (Jungwirth kis ideig tétovázik) – most nem is tudom, hogy beengedjelek-e, vagy inkább ne, vagy hogy jobb-e, ha mellettem ülsz, miközben rólad írok, vagy pedig az a jobb, ha egyáltalán nem írok rólad, mert legyünk ôszinték, ahogy eddig viselkedtél, úgy értem, elôször elloptad a kanalat az izébôl, a Narrenturmból, aztán meg loholsz az Ungargasséba, ott meg… tudom, nem a te hibád, hogy az Ingrid Bergmannt kérdezték meg, befordulna-e a Rennwegrôl az Ungargasséba, persze, hogy jobb lett volna, ha az Ingeborg Bachmannt kérdezik, aki, ugye, az Ungargasséban lakott, a Bachmann azzal a csirkebelezésre termett kezével, te errôl természetesen nem tehetsz, apropó, éppen most hoztam egy grillcsirkét a Wienerwaldból, még alufóliába göngyölve lapul a konyhában, és nem azt olvastam, hogy éhes vagy, várj csak, ne, ne ácsorogj már itt, ülj csak le nyugodtan, fáradt lehetsz, én viszont gyorsan utánanézek, tudom, hogy olvastam valami evésrôl – ez az, megvan, a második oldalon, itt áll feketén-fehéren, egy Esterházy-tortát, vagy somlói galuskát, vagy legalább egy tányér gulyást, de ha jó neked a grillcsirke is, akkor most megesszük szépen a grillcsirkét, az irdogálást meg abbahagyom, amíg befejeztük az evést, de tudod mit, amíg én még egyszer berakom a csirkét a sütôbe és csinálok hozzá fejessalátát, te lemész és hozol két szelet Esterházyt desszertnek, adok neked ötven schillinget is, de mielôtt lemész, mutasd meg már a kanalat, a kinek a, kinek a, pillanat, meg ne mondd, megint utána kell néznem, á, megvan, a Johann Hawelka kanalát, szóval, add csak ide, add már, ilyet nem minden nap lát, na meg kézbe se vehet mindennap az ember – jaj, de gyönyörû, igazán gyönyörû – ugorj le gyorsan, rögtön szemben van egy Aida, ott kapni a legjobb Esterházy-tortát egész Bécsben.
A Viktor egész idô alatt nem szólt egy szót se, a kanalat azonban itt hagyta és végre lelépett, én pedig leülök az íróasztalhoz, és eszem ágában sincs, hogy megosszam vele a csirkét, fejessalátám pedig eleve nincs itthon, és ha majd mindjárt megint csöngetni fog, akkor belemondom neki a visszabeszélôbe, hogy kopjon le, az Esterházy-tortát kenje a hajára, és eszébe ne jusson arra gondolni, hogy bármikor is viszont kívánom látni, és áldom az idôket, amikor még a Balatonhoz jártam a szüleimmel, és ahogy engedtük a keletnémeteknek meg a magyaroknak, hogy menjenek egy kört a Mercedesünkkel, és cserébe meghívtak ebédre, és majd megkérdem tôle, emlékszik-e még rá, amikor a nyolcvanas években a magyarok Bécsbe jöttek, és teleszarták a Mariahilfer Straße kapualjait, és azt fogom mondani neki, ugye, valami egész mást képzelt el katolicizmus meg humor címén, de hogy a katolicizmusban meg a humorban éppen az a szép, hogy a katolicizmusnak semmi köze a jósághoz, és a humornak semmi köze a nevetéshez. Ezt jegyezze meg egy életre, most viszont tûnjön el. Aztán kimegyek a konyhába és megeszem a csirkét, desszertnek pedig egy Jogurellát, benne egész szem eprekkel, a kis ezüstkanalával a, hogy is hívják, most még egyszer utána kell néznem, micsoda baromság, megvan: a Johann Hawelkának – aztán…, tessék, csöngetnek -, apuskám, Jungwirth, most aztán legyél olyan kemény és aljas, ahogy elhatároztad, de amilyen soha nem szoktál lenni, mondom magamnak, aztán: igen, üvöltöm a kaputelefonba, ki az? Orbán Viktor, engedj be, Jungwirt! gondoltam, benézek hozzád, hoztam Esterházy-tortát. Orbán?, kérdezem, nem László? Hát már nem ismersz meg?, kérdezi a Viktor. De, de, dehogynem, aztán elakad a szavam, és megnyomom a kapunyitó gombot.
u
PARTI NAGY Lajos
7. fejezet
(az álkanál)
Hawelka harmadik kanala tehát nyakig Jogurellában egy konyhaasztalon, amivel a magyar miniszterelnök alteregóját nem akarnám kikerülni, mindenkiben van kisebb-nagyobb darab orbánviktor, én a bennem lévôt eléggé utálom, szavazó honfitársaim többsége ezzel nem így volt anno urnája magányában, lelke rajta. Lelkünk.
Egyébként, ahogy az lenni szokott, a portás marad a slamasztikában, és nem érti, hogy megint mit nyomtak a kezébe. Ácsorog a fülkéje elôtt, kicsit sápadtka mellékszereplô, épp elül a helikopterzúgás, egyik kezében a sapkája, a másikban pedig – hát igen, a vak is látja, hogy ez egy álkanál. A légvonat még megzörgeti a rendôrségi felhívást a fülke ablakán, miszerint a nyomravezetô komoly jutalomban részesül, azután csend lesz.
Az történt, hogy az ebédidô kezdetén belépett a hivatalos helyiségbe egy fiatalember, s így szólott mosolyogva: „Polgárok, visszahoztam néktek a kanalatokat! Ekkora kanalat hoztam vissza néktek!” S mutatván, hogy mekkora kanalat hozott, szélesre tárta a két kezét, melyekkel rögvest fel is repült a lelkesen körözô helikopterig.
Egy Általános Kórház portása sok mindent látott életében, még akkor is, ha a Narrenturmban csupán egyszer járt, akkor is szabályosan rosszul lett, sikoltozott éjjel az ágyban, s háromszor fel kellett kelnie, hogy a tükör elôtt megnézze, nem nôtt-e még egy feje.
De ekkora kanalat Adler úr még nem látott. Egy öblös, üres félméteres merôkanál alumíniumból, átkötve háromszínû szalaggal. Négy kiló, legalább. Kopjafamintás, matyóbetétes.
Hé, kiáltotta a portás magasba, hé, ez nem az a kanál tetszik lenni!
De a fiatalember csak emelkedett, s azt mondta, mától ez az a kanál, s még azt, hogy nincs más kanál. „Nincs más kanál, nincs más kanál”, skandálta az angyalok kórusa, mely ott lógott nagy necchálókban a helikopter két oldalán, csak úgy fújta a szél a kis, szorgalmas tollukat.
De hát nincs olyan ôrült, aki ezt egyszerre lenyeli, kiáltotta a portás. Hát micsoda fékevesztett keresztmetszet kell ehhez?!
Gyakoroljon, kiáltották az angyalok, semmit sem adnak ingyen!
Hogy gyakoroljon, ha rég halott, kiáltotta a portás, és elhúzta a homloka elôtt a kezét, egyszerre mutatván, hogy Hawelka bolond volt, s hogy ilyen hülye angyalokat ô még nem látott.
Na látja, Hawelka a múlté, zúgták az angyalok, s ez igaz is volt.
Azóta ott áll a portás az ajtóban, tanácstalan és csalódott. Nézi a plakátot a rendôrségi felhívással, s jön föl benne a düh. Lassan elkezd a Hawelkára haragudni. Hogy a hülyének mért nem volt szélesebb a torka. A gyomra. Tényleg, miért nem gyakorolt többet? Mibôl állt volna? Semmibôl. Úgy is van, igaza van ezeknek, akik itten elszálltak neki. Mert ha nem így lett volna, ahogy volt, akkor ô most fölvehetné ezt az összeget, lenne újságcikk, kis ünnepség, pezsgô. Így meg mi van? Semmi. Nincs olyan fazeka az asszonynak, amelyikbe ez beleférne.
A kisember mindig így jár. S ki ennek az oka? Na ki?!
A Hawelka.
A hawelkák, kiáltja Adler úr, s akkor nagyot csap a súlyos álkanállal a porta nyeszlett asztalára.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/