Mindenképpen tisztáznom kell a tényeket. Ez a könyv nem Weiserrôl szól, nem is néhány évtized elôtti önmagunkról, nem arról, hogy milyen volt akkortájt a város vagy az iskola, és fôképpen nem magáról a korszakról, ez engem egyáltalán nem érdekel, és ha elhatároztam, hogy mindent lejegyzek, és fölidézem annak a nyárnak a szagát, amikor az öböl strandjait haltetemektôl besûrûsödött lé töltötte meg, akkor ezt csak Weiser miatt teszem.
Ez indított arra, hogy Németországba utazzam, és ez sarkall, hogy mindent leírjak a legelejétôl, anélkül, hogy a legapróbb részletet is kihagynám. Mert ilyen esetekben egy apróságról kiderülhet, hogy az az a kulcs, amelyik a kaput nyitja, és mindenki, aki legalább egyszer találkozott már valami megmagyarázhatatlannal, jól tudja ezt.
Elmúltak július elsô napjai, és a füllesztô hôségben az öböltôl megfosztott város alig lélegzett már, a haltemetô pedig egyre sûrûbb lett az öbölben, újabb és újabb gondokat okozva a városi hatóságoknak. Eleinte abban bíztak, hogy ez a titokzatos járvány majd elmúlik magától, és nem csináltak semmit, aztán hoztak valamiféle intézkedéseket, mert a parton reggeltôl férfiak mozogtak haltetemek tömegét kotorva össze szénabetakarításkor használatos fagereblyékkel, a halakat aztán teherautókkal szállították a városi szeméttelepre, lelocsolták benzinnel és elégették. Ezek az intézkedések azonban a remélttel éppen ellenkezô hatást váltottak ki – a naptól izzó hôségben oszladozó halból egyre több lett, az újságok pedig arról cikkeztek, hogy az öböl-menti kerületekben tömegesen pusztulnak a macskák és kutyák. Azt is emlegették, hogy két hónapja, tehát május eleje óta egy csöpp esô sem esett, amit az öregek Isten büntetésének tartottak.
Mi meg ezalatt a brêtowói temetôben vadultunk a Weisertôl kapott rohamsisakkal és géppisztollyal, hogy felváltva, hol németként, hol pedig partizánként rogyjunk össze a golyóktól, egészen úgy, ahogy a „Villamosvezetô” moziban láttuk a háborús filmekben. Csak néha merült fel bennünk a kérdés, miért is nem játszik velünk Elka, és mit láthat a vézna és gyenge Weiserben, hogy egész nap vele tekereg a város különbözô részein. Valaki látta ôket az óvárosban a Neptun kútnál, más a fejét tette volna rá, hogy Weiser és Elka legtöbbször a repülôtér melletti mezôn üldögélnek, egy egyszer meg éppen Piotr vette ôket észre amint Brètowón túlra igyekezetek, a leszakadt hídhoz, ahol a Strzyða a vasúti töltés alatt folyik át, és amerre a háború óta egyetlen vonat sem haladt el. Ám ezekkel a hírekkel nem nagyon törôdtünk, minden nap villamosra szállt valamelyikünk, és elment Jelitkowói strandhoz megnézni, hogy néz ki a haltemetô, és hogy nem húzódott-e vissza, aztán pedig megkeresett minket a bükköstetôn túl fekvô régi temetôben, és elújságolta, hogy a bûz még nagyobb lett a parton, és óriási legyek rajai lepték el a sûrû levet. A temetô fáinak árnyékában kellemesebb volt játszani, mint az udvaron és az utcán.
Egy napon a gót betûs feliratokkal díszített kripta mellett megpillantottunk egy férfit, aki pizsamában és kórházi köpenyben ült az egyik sírkövön, és dörmögött az orra alatt, mintha imát mormolna. Nem látszott riadtnak, amikor körbeálltuk, a kezével intett, honnan jött – a kivezetô út túloldalán tornyosodó vöröses szürke diliházból szökött. Egyedül Piotr javasolta, hogy menjünk el az elmegyógyintézetbe, és mondjuk meg, hol található a biztosan keresett szökevény, de egyikünk sem látott még igazi bolondot, és meg akartunk gyôzôdni arról, hogy igazat mondott-e Dudak atya lángoló prédikációiban az Istent megtagadó tébolyultakról. Mert Dudek atya a mi plébániatemplomunkban, amely akár a brêtowói temetô, szintén az erdôszélre épült, ugyanazt mondta, amit az öregek, hogy a haltemetô az öbölben és az aszály egyaránt isteni jelek.
– Javuljatok meg, amíg nem késô! – mennydörögte a szószékrôl a múlt vasárnap. – Ne tagadjátok meg Istent, kicsinyhitûek, ne tiszteljetek hamis prófétákat, és ne imádjatok bálványokat, mert Ô elfordul tôletek. Ne legyetek olyanok, mint ama tébolyultak, akik csak saját erejükben bízva, újjá akarják építeni a világot. Én azt kérdem hát tôletek, miféle világ az, honnan eltûnik a hit, miféle világ az, ahol nem adják meg a Teremtônek és Megváltónak a legnagyobb tiszteletet, kérdem, és óva intelek benneteket, ne higgyetek a tébolyultaknak, szálljatok magatokba, amíg nem késô. Magatok is láthatjátok, Isten elküldte haragjának jeleit... – és ilyen mennydörgô hangon fenyegette és kérlelte felváltva híveit, és mi megértettük, hogy vannak ôrültek, akik miatt nem fürödhetünk ezen a nyáron Jelitkowóban, és meg akartuk vizsgálni, hogy is fest egy ilyen ôrült.
Mivel erre végre alkalom adódott, és a sors a temetôbe vezérelte a kórházi köpenyt viselô férfit, letorkolltuk Piotrot, és nem rohantunk Srebrzyskóba feljelenteni a szökevényt, hanem álltunk körülötte, és érdeklôdve nézegettük ráncos arcát és kitaposott papucsát, amiben a kórházból az elhagyott temetôbe szökött. De ha ô ôrült volt is, semmiképpen nem abból a fajtából, akikrôl Dudak tisztelendô az oltárról mennydörgött. Egyáltalán nem szólt hozzánk, és Piotr, mint a legbátrabb, a fejébe nyomta a rozsdás sisakot. Ekkor a férfi intett, hogy szeretné megnézni a mi kimustrált géppisztolyunkat, és amikor megfogta a schmeissert, a kriptára állt, és a fegyver csövét égnek emelve gyönyörû, zengô hangon kezdett el beszélni:
– Testvéreim! Az Úr hangja a fülembe költözött, hallgassátok hát szavam, amit tanúságképpen mondok néktek! Íme az Úr lecsupaszítja a földet, átformálja arculatát és szétszórja lakóit. A föld igen kopár lesz és kifosztatik, az Úr mondá e szavakat. Sírva fog elsorvadni a föld, a világmindenség elpusztul, s a földi nemzetek porba hullanak. Mert e földet meggyalázták lakói, akik szembefordultak a törvénnyel, megváltoztatták a rendet és felbontották az örök szövetséget.
Nem fogtuk fel e szavak teljes értelmét, de fennköltek voltak és magukkal ragadtak, lélegzetvisszafojtva hallgattuk hát a pizsamás férfit, teljesen megfeledkezve arról, hogy ôrült, aki a srebrzyskói diliházból szabadult. Ô pedig a mi géppisztolyunkat rázva égnek emelte kezét, felágaskodott, mintha még magasabbra akarna állni, és koszos köpenyének két szára hatalmas sárga szárnyakhoz vált hasonlatossá, amelyek a Bükköstetô fölé tudnák emelni, ha akarná, vagy még sokkal messzebb.
– Így meg fog görbedni az ember – mondták tovább a sárga szárnyak – az erényesek megaláztatnak, és a fennhéjázók földre szögezik tekintetüket. Ezért átok sújtja majd a földet, pusztítja népét, tûz emészti el a földlakókat, és csak kevesek maradnak életben. Amíg nem árad ránk a szentlélek a magasságból, és a sivatag nem válik termékeny mezôvé, a mezô helyén pedig erdô nem magasodik!
Amikor ma fölidézem e tisztán zengô mély hangot, teljes bizonyossággal tudom, hogy Weiser lett volna az egyetlen ember, aki megérthette volna a sárgaszárnyú férfiú szavait. Csakhogy akkor nem volt velünk, biztos Elkával ücsörgött a bezárt téglagyár pincéjében, vagy a repülôtér környéki mezôkön tekeregtek. Akármerre volt is, mi megbabonázva hallgattuk a bolondot, akinek szárnyai lehanyatlottak, ô pedig leugorva a kriptáról tovább szónokolt, a mohos úton a korhadt haranglábhoz vezetve minket, amelyik az elhagyatott temetôhöz tartozott, de vasár- és ünnepnapokon a brêtowói plébános használta.
– Reszkessetek – folytatta kétszeres hangerôvel, mert közeleg az Úr Eljövetele, amikor a Mindenható elpusztít minket. Mondom néktek, pusztító haraggal látogat el a Mindenség Ura a földre. Mit cselekesztek majd az Úr pusztító eljövetelekor? Akkor a földre eresztjük tekintetünket, mert sötétség és elnyomás lesz körülöttünk, mert a fény is elsötétül a pusztulás napján
Már a haranglábnál álltunk, amikor letette az egyik deszkára a fegyvert, eloldozta a harangkötelet és meghúzta. Az érc elsô kongásával egyidôben még szebb szavakat hallatott, mint amiket Dudak tisztelendô prédikációiból ismertünk. – Ezért tárta ki torkát a pokol, ezért tátong oly hatalmasan a pokol mélye. – És a brètowói harangok csodálatos zúgása közben, mert a mi plébániánkkal ellentétben itt nem egy, de három harang volt, e harangok fenséges kongása közepette a köpenyes férfi mint valami refrént hajtogatta – jaj azoknak, akik igazságtalan törvényeket hoznak, jaj azoknak, akik igazságtalan törvényeket hoznak – Mi pedig ott álltunk, volt aki az ének ütemére himbálta testét, mert biztos ének volt ez, csak nem egyházi, mert a templomban sosem hallottuk, és nem is mozgalmi, mert az énekórákon csakis mozgalmi dalokat énekeltünk, és ez nem volt köztük. Lehet, hogy mi is egyhamar megjegyeztük volna a szöveget és magávalragadó dallamát, és így mozgalmi énekké vált volna, még ha korlátozott formában is, de ezt megakadályozta a felénk bicegô sánta templomszolga. Veszedelmes gyorsasággal közeledett, s az öklét rázta felénk. – Istentelenek – kiabálta – hát már a szent helyet sem vagytok képesek tiszteletben tartani, takarodjatok innen, mert ha azonnal nem … – és megszaporázta lépteit, és csuhája egyre határozottabban fehérlett a mogyoróbokrok közt. A sárgaszárnyúval együtt a Bükköstetô felé menekültünk, de a templomszolga elhatározta, hogy tovább kerget minket, egészen a temetô végéig, amit a régóta nem létezô kerítésoszlopok betontalapzata jelölt ki. – Huligánok – kiabálta még hangosabban, – vandálok, – fenyegetett öklével. Nincs itt semmi keresnivalótok, bicegett egyre sebesebben, – hogy meritek felverni a holtak nyugalmát.
És amikor a temetô területén kívül voltunk, egyszer csak, mintha a földbôl nôtt volna ki, megjelent biológiatanárunk, M-szki, egyik kezében aktatáskáját, a másikban pedig valami növényt szorongatva. Elszakítva foglalatosságától halszemével méregetett minket.
– Mirôl van szó fiúk? Látjátok ezt a növényt? Ugye milyen szép? Mondd meg nekem – fordult hozzám – melyik családba tartozik ez? Nem tudod, ugye? – úgy megörült, mint az óráin szokott. – Ez a fészkesvirágúak elsô alcsaládjába, a nyelvesvirágúak vagyis a liguliflorae közé tartozik, igen ez egy igazi hegyi árnika – hegyi réteken nô, én pedig itt bukkantam rá északon, a morotvák köt. Júniusban vagy júliusban virágzik, ez stimmel.
M-szki rendkívüli felfedezésével kapcsolatos további fejtegetéseit a templomszolga szakította meg, aki ismervén a biológiatanárt, nem habozott néhány csípôs megjegyzést tenni:
– A darwinista úrnak nem kéne az ifjúsággal a szent helyek nyugalmát háborgatnia – mondta zihálva , ez nem járja, levelet fogok írni az iskola igazgatóságának, hogy a tanulás érdekében kell-e ricsajozni a temetôben.
– Én itt, szóval én – hebegett – én privátim vagyok itt, és ezek a fiúk nem hozzám tartoznak.
– Nem magához – háborodott föl a templomszolga, hogyhogy nem magához, a saját szememmel láttam, hogy együtt rángatták a harangkötelet, hát mire jó az ilyen otromba tréfa. Tán a plébános úr be szokott menni tanítás alatt csöngetni az iskolába? Nem! Hát akkor tartsák távol magukat a templomtól!
Ez már sok volt a tanárnak, aki pulykavörös lett, és fenyegetetô szózuhatagot zúdított a templomszolga nyakába, amelyben igen sûrûn fordultak elô olyan szavak, mint provokáció, klerikalizmus, jezsuitizmus, obskurantizmus és maradiság. Aztán bevágta a hegyi árnikát a táskájába és elment, megfenyegetve minket, ha még egyszer meglát a temetô környékén, a következô tanévben meggyûlik vele a bajunk. A templomszolga szintén elment, és mi csak most vettük észre a sárgaszárnyú eltûnését, aki kihasználva a zûrzavart meglógott. Sajnos ráadásul magával vitte a wehrmacht sisakot és a rozsdás schmeissert is.
Igen, aznap Elka és Weiser nem voltak velünk, és nem kellene egyáltalán írnom róla, nem kellene felidézni a pizsamás, sárgaköpenyes bolondot, meg se kéne említeni a brêtowói temetô három harangját, és nem kellene elôhívni emlékezetembôl az árnika pihés szárát és sárga virágát. Csakhogy ebben a történetben (talán sokkal inkább mint más történetekben) bizonyos részletek és események csak az idô távlatából nyerik el létjogosultságukat, és kapcsolódnak össze, és az egészre gondolva, lehetetlen szétválasztani ôket. Persze, ha nincs a sárgaszárnyú, ha nincsenek a brêtowói harangok és a biológiatanár fenyegetései, ha nincs az arnica montana, akkor figyelmünk nem összpontosult volna Weiserre úgy, hogy ô azt észre akarta volna venni. Mert úgy gondolom, hogy Weiser egész idô alatt, mint egy tapasztalt vadász, csak a pillanatra várt, hogy a vad összezavarodjék, hátszelet kapjon, és elveszítse tájékozódó-képességét. Ô ugyanis a mi hajlandóságunkat vizsgálta a maga módszereivel.
Másnap tehát nem mentünk a bükköstetôn át a temetôbe. Cyrson boltja elôtt már reggeltôl sorba álltak a jaffára szomjazók. A csatosüvegek kézrôl kézre jártak, a tulaj felesége almát és uborkát mért, a bolti lámpáról csüngô légypapír pedig szôrös póklábra hasonlított Az udvaron Korotkóné ruhát teregetett, tudtuk, hogy férje, aki a hajógyárban dolgozik, aznap délután tajtrészegen fog hazamenni, mert fizetésnap volt. A mi apáinkhoz hasonlóan, akik többségükben szintén a hajógyárban dolgoztak, és legtöbben fizetésnapon ugyancsak részegen mentek haza a feleségükhöz, a mi anyáinkhoz, akik a kezüket tördelték akár Korotkóné, patáliát csaptak, és szintén ország világ elôtt panaszolták gondjaikat és boldogtalanságukat. Egyelôre azonban a tûzô napsütésben az élettôl is elment az ember kedve, és Korotkóné üres kosárral járkált az udvaron, azt mondva, hogy az ilyen idô semmi jót nem ígér. Egy vedlô macska nyalogatta sebeit a gesztenyefa árnyékában, és az egész városrész fölött ott lebegett a Cyrson bolt mögötti mészárszék émelyítô szaga. Óránként legföljebb egy-egy autó zörgött végig az utcánk macskakövein, lassan alászálló porfelhôt hagyva maga után. És egyszerre megláttuk, ahogy Weiser és Elka mennek kifele a ház hátsó kijáratán, átmentek a kókadozó, napégette kerten, a megsárgult babok között, amelyek ezen a nyáron a karók feléig sem kúsztak fel. Mentek, és Weiser magyarázott neki valamit, Elka pedig nevetett. Oldalba böktem Szymeket, hogy menjünk utánuk, de Szymek visszatartott. – Várj meg – mondta, és hazaszaladt a francia távcsôért, amit a nagyapja zsákmányolt Verdunnél az elsô háborúban. Nem tudom megvan-e még Szymeknek a távcsô, de emlékszem, tüzérségi távcsô volt, mindkét lencséjén fokbeosztással, és arra is emlékszem, hogy mindannyian irigyeltük, és sóvárogtunk a távcsô után, és biztosan ezért hozta el otthonról nagyon ritkán, csak kivételes alkalmakkor, mint akkor, egy évvel korábban, amikor a padlásról néztük egy kínai hajó leégését, amelyik egy rakomány gyapottal érkezett az új kikötôbe.
Elka és Weiser elérték a villamossíneket a tizenkettes végállomásánál, és a Pilóta utcán igyekeztek a Felsô Wrzeszczet Zaspával összekötô vasúti felüljáró felé, amin át le lehetett menni a megállóhoz. Weiser és Elka megálltak a felüljárón, és egy ideig a repülôtér fele néztek. Egyelôre nem volt szükségünk a bôrtokban lapuló távcsôre, mert azok csak két kanyarral jártak elôttünk az itt meredeken emelkedô úton. A papírgyár kerítése mögött bújtunk meg, és láttuk, hogy Weiser elôhúz valamit a zsebébôl, a lány pedig kézbe veszi és figyelmesen nézegeti. Az öreg fák árnyéka jó védelmet nyújtott, és ha bármi másképpen lett is volna aznap, mint ahogy emlékezetembôl most elôhívom, a hatalmas juharok árnyéka valódiságához semmi kétség nem férhet. A juharok már nagyon rég itt lehettek, és amikor a gyár Pilóta utca felôli faraktárait építették, nem vágták ki a fákat, hanem egyszerûen körülépítették azokat.
Ott álltunk hát az egyenesen a tetôbôl kinövô fák árnyékában, és Szymek türelmetlenkedni kezdett. – Mit csinálnak azok ott – kérdezte és már elô akarta húzni a távcsövet, amikor Weiserék elindultak a repülôtér fele. A kék-sárga kisvasút elrobogott alattunk, és mi már a viaduktról figyeltük Weisert és Elkát, akik egy kerítéslyukon éppen a repülôtér területére másztak be.
– Egyáltalán nem félnek az ôrségtôl – mondta elismeréssel Szymek, és kivette a távcsövet a tokjából. – És most megnézzük, mit is keresnek ott – és a szeméhez szorította a barnászöld csövet. Elka és Weiser eltûntek a kifutópályánál elterülô rekettyebokrok sûrûjében. Amikor azt írom, hogy a kifutópályánál, azt gondolhatja valaki, hogy ez a borzasztó fontos rekettyés valahol a pálya közepénél volt, vagy valamelyik elágazásánál. Semmi sem lehet ennél félrevezetôbb, a rekettyés, ahol Weiser és Elka eltûntek a kifutópálya kezdôpontjánál terült el, a reptér déli végében, és merôlegesen vezetett észak fele, a tengerhez.
– Hova tûntek ezek – izgult Szymek – a francba. Én mondom neked, hogy ezek orvososdit játszanak.
– Mit?
– Orvososdit. Leveszi Elka bugyiját és mindent megnéz, amit kell. De hol vannak most? – A viadukt vaskorlátjára támaszkodva állt, és a reketytyést pásztázva tekergette a távcsô csavaróját.
Jobbra tôlünk jól látszott Wrzeszcz régi negyede, sötétvörös téglaépületeivel és templomtornyaival, balra nagyon messze Oliwa körvonalai rajzolódtak ki, elôttünk pedig a repülôtér terült el a kis utasépülettel, a hangárokkal és a mozdulatlanul lógó színes csíkos szélzsákkal. Távolabb, ahol vége volt a leszállópáyáknak, látni lehetett a part fehér csíkját, az öblöt és a révben horgonyzó hajókat.
Hova tûnhettek, hiszen nem mentek el a bozótból – és bizonytalan mozdulattal nyújtotta felém a távcsövet, amelytôl nem szívesen vált meg. Amikor az irányzék fekete vonala feltûnt a szemem elôtt a rekettyebozótnál, úgy éreztem magam mint egy francia tüzértiszt, akit Verdunnél megöltek. Amikor az élességet állítottam, a hátunk mögött, a dombok felôl nehézkesen felbúgott egy repülôgép. A kifutópályához legközelebb esô rekettyebokrok megmozdultak, és csak most vettem észre ôket, ahogy ott feküdtek ketten egymás mellett és izgatottan emelgették a fejüket a közeledô IL-t kémlelve. Csakhogy ez nem orvososdi volt, ôk hanyatt feküdtek, kinyújtott lábbal, fogták egymás kezét, a másik kezükkel meg a rekettye vastag és kuszán szétterülô ágaiba kapaszkodtak. A repülô lefele ereszkedve elhagyta a bükköstetôt, elérte a viaduktot és a vasúti pályát, én meg Elka piros ruháját és meztelen térdét figyeltem, sikerült végre beállítanom az ideális élességet. Mert néhány pillanat múlva pontosan láttam, amint a repülôgép hatalmas csillogó teste szinte súrolja a rekettyéket, és a kifutópálya végétôl már csak egy kôhajításnyira van, Elka fölhúzza a térdét, és arca grimaszba torzul, mintha a félelemtôl ordítana, a szája tátva. Weisernek is nyitva a szája, de arca nem torzul el, és nem emeli föl a térdét sem. A rekettyebokrok a földre lapultak a légáramtól, Elka anélkül, hogy elszakadna a földtôl, még magasabbra emeli a térdét, vele a csípejét, és jól kivehetô, amint a piros ruha a légnyomás hatására föllebbenve látni engedi a fekete foltot a lába között. De ez nem bugyi vagy valamiféle alsónemû, mert az az enyhén magasba emelt feketeség, amirôl fellibbentette a ruhát a zúgó repülôgép, ez a különösen puha, hullámzó és finom valami verduni francia tüzérségi látcsô nullás pontjánál, ez a háromszög alakú jelenség rögtön eltûnik az Elka csípejére és térdére visszahulló piros ruha redôiben, amint a hatalmas IL tíz vagy tizenöt méterrel mögöttük eléri a kifutópálya betonját. És lényegében vége is a dolognak, mert mindketten fölkelnek, és gyorsan rohannak a kerítéshez, hogy elkerüljék a fegyveres ôr üldözését. Szymek kitépi a kezembôl a távcsövet, és a szeméhez tapasztva kiabálja – látod, mégis orvososdit játszottak, csak megzavarta ôket a repülô –, de én már akkor tudtam, hogy ez nem az volt, amit Szymek szeretett volna. Egész idô alatt amikor a repülô közeledett Weiser keze egy helyben feküdt, és nem Weiser emelte föl Elka ruháját. Igen, már akkor tudtam, hogy Elka Weiser segítségével, furcsa és izgalmas játékokat ûz a repülôkkel. És nem tudom, min csodálkoztam jobban, azon-e hogy az ezüstös IL 14-es megemelte Elka ruháját, vagy azon, hogy a lába közt ugyanolyan háromszögletû valamije volt, mint anyámnak vagy Piotr nôvérének, amirôl nehéz volt nem tudni, amikor a mi házunkban egy fürdôszoba jutott csak minden emeletre.
Délután a hôség enyhülni kezdett, a lakások nyitott ablakain családi veszekedések hangjai szûrôdtek ki. Most jöttek haza az utolsó szomjazók, akik hazafelé jövet betértek a Liliput bárba, az evangélikus kápolnával szemben, amelyikbôl az új mozit akarták csinálni. A mi városrészünkben az evangelikus közössségnek voltak még ugyan gyakorló hívei, de számuk évrôl évre apadt, oly mértékben, hogy nem tudták fenntartani templomukat. Ezek általában régi danzigiak voltak, akiket a bevándorló lakosság németeknek nevezett, ami nem mindig vágott egybe a valósággal. Korotkóné azt ordította a férjének, te senkiházi, te disznó, a rádióból ugrálós oberek zenéje szólt, és minden fiú tudta már Szymektôl, hogy Weiser a repülôtérre jár Elkát taperolni, noha nem mindegyikük tudta volna megmondani, mit jelent ez a szó. És amikor Elka átment az udvaron, egyikük odakiáltotta, hogy hagyja, hogy mi is taperoljuk, ne csak az a vézna zsidó az elsô emeletrôl. Elka odalépett a padhoz, ahol ültünk, és a szeme villámokat szórt.
– Ostobák vagytok – sziszegte a foga közt – Hülye taknyosok,…. ti csak a labdát tudjátok rúgni meg egymás fogát kiverni, semmi többet!
– Na és ?
– Semmi – vágta oda. – Ô mindent tud, értitek hülye kölykök, mindent, amit csak akar, meg tud csinálni. Neki még az állatok is engedelmeskednek!
– Ha-ha – nevette ki Szymek – akkor talán egy száguldó autót is meg tud állítani, vagy egy repülôgépet a levegôben?
Ez az utolsó megjegyzés fájhatott legjobban Elkának, mert tíz körömmel esett neki Szymeknek, és új verekedésre került volna sor, ha nem szól közbe egy hang az emeletrôl. Weiser az egész jelenetet figyelte a nyitott ablakból, és amikor Elka körmei Szymek arcába és hajába mélyedtek volna, egyszerre ezt hallottuk: – Jól van, mondd meg nekik, hogy holnap tízkor legyenek az állatkert fôbejáratánál. – Weiser Elkához fordult, erre jól emlékszem, mondd meg nekik, pedig ott voltunk elôtte, úgyhogy ugyanilyen erôvel mondhatta volna, hogy legyetek az állatkert bejáratánál tízkor. De ô szívesebben fordult Elkához, késôbb is, amikor a lôtér mögé hívott, a bemutatóira.
– Hallottátok – ismételte el Elka – tízkor legyetek az állatkert bejáratánál, akkor majd meglátjátok –, de nem mondta, mi fogunk látni, hanem továbbment, és mi hallgattuk, ahogy Korotek nadrágszíjjal veri a feleségét, aki az összes szenteket segítségül hívja, nyilván nem eléggé és nem igaz hittel, mert a nyitott ablakon át hatalmas csattanások és kétségbeesett jajveszékelés hallatszott ki. Este az öregek a padokra telepedtek, és az eget kémlelték a beharangozott üstököst keresve, mi pedig a kiszáradt füvön fociztunk a régi porosz kaszárnya mellett. Piotr, aki aznap Jelitkowóban járt, azt újságolta, hogy a haltemetô lila színû lett, és még jobban bûzölög mint eddig, a strandra való belépést nagy táblák tiltják, amit mindhárom öböl menti város hatóságai aláírtak.

Másnapra Weiser az oliwai állatkert fôbejáratánál beszélt meg velünk találkozót. Mennyiben volt ez megtervezve, és mennyiben adódott a helyzetbôl, hogy belekötöttünk Elkába, aki erre, egy hajszál híján felszántotta körmével Szymek arcát? Semmi biztosat nem tudok. Különben is mit jelent az, hogy megbeszélte? Ô egyszerûen odarendelt minket, mint egy uralkodó a hûbéreseit, hírnök útján. Akkor persze ezt nem éreztem, de már az iskolatitkárságon ülve az összecsukható széken, miközben a kávévíz duruzsolt, és a falióra ketyegett, volt valami homályos érzésem, hogy Weiser attól a pillanattól kezdve a mi uralkodónk volt, és ezen nem változtathatott semmi.
Most már látom, hogy a Weiserrôl szóló meg nem írott könyv elsô fejezetének e szavakkal kellene kezdôdnie: „Jól van, mondd meg nekik, hogy holnap tízkor legyenek az állatkert a fôbejáratánál”, amiket Weiser az elsôemeleti ablakból mondott, ahonnan a varrógép ismerôs zakatolása szûrôdött ki. Errôl azonban beszéltem már, és hogy bizonyos dolgokat ismételek, és nem húzom ki ôket, mint egy iskolai dolgozatból, azért van, mert amit csinálok, nem könyvírás. Lehet, hogy Elkával, Szymekkel és Piotrral megírhatnánk egy ilyen könyvet, csakhogy – mint ez már elhangzott – Szymek inkább nem emlékszik semmire, Elka németországi látogatásom óta sem válaszol a leveleimre, Piotrot pedig megölték hetven decemberében az utcán, és az Srebrzyskoi temetô ötös parcellájáben fekszik.
A biológia órákon M-szki sokszor hangsúlyozta, hogy egy olyan állatkert, mint az oliwai, egyetlen európai városnak sem válna szégyenére. Nem tudom, mit érthetett ezen. Azt-e, hogy mi nem lakunk Európában, vagy azt, hogy az állatkerten kívül sok szégyellnivalónk van. Ám az állatkertnek csakugyan nagyon szép fekvése volt, a várostól távol, az oliwai patak mély völgyében, amely itt bukkant elô hét vegyes fenyves és bükkerdôvel benôtt domb közül. Az ôzeknek napsütötte erdei tisztásaik voltak, a jávorszarvasoknak sötét, komor mocsaraik, a farkasoknak sziklába vájt vermeik, a kenguruk meg vörösherével és madársóskával benôtt lapályon ugrándoztak. Csak a ragadozóknak, elsôsorban a trópusi országokból származóknak, voltak sokkal rosszabb, néhánytíz négyzetméteres vasrácsokkal fedett kifutóik
 Ma, amikor nem járok állatkertbe, M-szki kijelentése Európa legszebb állatkertjérôl nagyon komikusan és bután hat. Mintha egy idegen városban kalauzolnának, és egyszer csak azt hallanánk: – Íme hölgyeim és uraim ez a legszebb börtön, amelyet a mi városunkban, de lehet hogy egész Európában valaha is építettek.
A turisták és a város lakói ma az olivai villamos-végállomástól szoktak az állatkertbe kibuszozni. De akkor, azt hiszem, kevesebb busz járt, és a végállomástól az utat a ciszterci apátság mentén gyalog kellett megtennünk, magunk mögött hagytuk Pacholek árnyas lejtôjét, ahol közvetlenül a háború után még állt egy obeliszk német felirattal, elhaladtunk a régi majorság tavai mellett, amelyek most elmocsarasodtak és elhínárosodtak, belélegeztük a poros forró levegôt, amelybe az utat szegélyezô virágzó hársak illata vegyült, hogy végre már kicsit fáradtan, meglássuk a Boldogságvölgy bejáratánál emelkedô dombokat, melyek jobbszárnyára fut föl az állatkert. Míg aztán végre észrevettük Weisert, aki a kaput támasztotta, zöld nadrágban és világoskék ingben, amelynek szabása az orosz ingekét idézte, és olyan természetellenesen és nevetségesen nézett ki benne, mintha egy idôsebb testvértôl örökölte volna. Elôször mi hárman mentünk oda Weiserhez, aztán Lipski Janek, a lidai vasutas fia, aki egy vasúti kocsiban született, aztán Barski Krzysio, egy varsói felkelô és egy gdanski boltosnô gyereke, aztán a kapuhoz sétált Zwirello Leszek, aki mindig tiszta inget hordott, és velünk ellentétben nem hiányzott a szókincsébôl a köszönöm és a bocsánat, állítólag apja nemesi származásának köszönhetôen, a sort pedig Basia Szewczyk zárta, aki hallgatag volt, mint egy kisegér. A háború után az apja otthagyta a bányát, és idejött szerencsét próbálni meg mostohát keresni kislányának. Körülálltuk Weisert.
– Na mi lesz – kérdezte Szymek– mit fogsz nekünk mutatni?
Ô pedig egy oldalkapuhoz vezetett bennünket, ahol jegy nélkül belógtunk, és sorra vitt minket egyik kifutótól a másikig, és itt-ott tovább is elidôzött. Olyankor a kerítésnek támaszkodott, és mi nem tudtuk, miért nézi olyan hosszasan a lomha lámát, vagy mit lát a lubickoló fókákban, akik ebben a melegben nem másztak ki a vízbôl? A madárröpdénél várt Elka, emlékszem, hogy a hatalmas argentin keselyûket csodálta. Fekete szárnyuk kékes csillogással verte vissza a napfényt, a madarak pedig lassan bólogattak a fejükkel, mintha aludnának, Késôbb elmentünk a terrárium mellett, de Weiser nem ment be, úgyhogy követtük ôt a páviánok és csimpánzok ketrecei felé. Itt több ember gyûlt össze kiabálva és jókedvûen. Egy elbutult csimpánz néhány percenként egy-egy marék homokot szórt a bámészkodóra, közönsége pedig viszonzásul fütyült, dobolt, és almacsutkákat hajigált a ketrecre. Az állat idônként fölemelte a fejét, és fölborzolta a szôrt a feje búbján, pont úgy mint M-szki, amikor elfelejtett valami fontosat. De ez csak csel volt a majom részérôl, alattomos megtévesztés, mert a csimpánz aztán rögtön lehajolt, a saját szájába vizelt, és összehúzott pofájából vékony sugárban, mint egy tûzoltófecskendôbôl locsolta szembe a legközelebb állókat. Minden ilyen manôver során a gyorsabbnak bizonyult ellenfeleinél, és az elöl állóknak bûzlô sárga folyadékot kellett törölgetniük az arcukról. A játék nagyon tetszett nekünk, úgyhogy hosszabb idôre megfeledkeztünk Weiserrôl, aki egyébként nem nevetett ezen az ugrálósdin. Végül a csimpánz a ketrec mélyébe bújt, és mi várakozva néztünk Weiserre, mert ha ezt akarta nekünk megmutatni – ahogy egyesek gondolták, akkor ez egy nagy semmi volt, és csak a bolondját járatta velünk. De Weiser így tette próbára türelmünket, álldogált még egy kicsit, majd elindult a ragadozók ketrecei felé. Ezeknek a ketreceknek, még ma is, amikor ezt írom, más szaga kell, legyen mint a többi állatéinak, különbözô a majmok, az elefántok, minden más szarvas és szarvatlan állat szagától, mert mind a mai napig emlékszem arra a júliusi levegôben vékony sávokban terjengô édeskés, émelyítô szagra, amelyet az afrikai elefántok, a bengáli tigris és a száraz csupasz faágon fekvô feketepárduc dohos alma felôl hozott a szél.
Weiser megállt a párduc ketrece elôtt. Elka a szájára tette ujját, és valamivel hátrább állított minket, hogy ne zavarjuk. Weiser néhány pillanatig mozdulatlanul állt nekünk háttal, megvárta, hogy az idegenek elmenjenek a ketrec közelébôl, és akkor vettük észre, hogy a párduc, amely eddig délutáni sziesztájába merült, lassan fölemelte a fejét. Hoszszú bajusztüskékkel borított pofája megrándult, mintha csuklana, de ez csupán a kezdet volt. Egyre jobban fölhúzta ajkát, és a fekete bársony alól kivillant fehér fogazata. Meghallottuk az elsô neszt, ami rögtön mély, mélybôl feltörô morgássá változott. A párduc lassan, puhán lejött a gyökérrôl, és fölborzolt szôrrel közeledett a rácshoz, farka egy kicsit megrándult, aztán ütemesen, mint az inga, csapódott fénylô oldalához. És most az állat pofájával a rácshoz érve megállt Weiserrel szemben, és a korábbi morgás hirtelen gurgulázó torokhanggá alakult, amelybe a dobpergés és az áradó folyó zúgása keveredett, az ôszi vihar vegyült húsvéti harangszóval. A párduc tombolt a rács mentén, mancsával verte a cementpadlót, hol leszegte pofáját, hol ismét magasba emelte, aztán mellsô lábaival a rácsnak támaszkodva felegyenesedett mint a cövek, és láttuk ahogy kimereszti vastag görbe karmait. De ez még nem minden. Weiser átvetette magát a ketrectôl elválasztó korláton, és olyan közel állt a vasrácshoz, hogy egyetlen lépéssel közelebb lépve homlokával megérinthette volna az állat karmait. A párduc megdermedt. És a gurgulázás hirtelen mély morgássá változott, majd a morgásból olyan halk neszezés lett, mint az elején, és az állat továbbra is felborzolt szôrrel és csapkodó farokkal hátrált a ketrec mélye felé, nagyon lassan hasával súrolva a cementpadlót, és összehúzott csillogó szemei mozdulatlan tükrökként tapadtak Weiserre. Amikor farkával elérte a kifutó hátsó falát, a sarokba kuporodott, és végre egész testében remegve lesütötte a szemét. Feszes bôre alatt minden egyes izma reszketett, mintha a hideg rázná, és a hatalmas macska Korotekné ratlerjára emlékeztetett, amelyik az udvar sarkába futott, ha valaki a lábával dobbantott egyet. Szótlanul álltunk, amikor Weiser hozzánk lépett, és amikor Elka zsebkendôt nyújtott át neki, amivel úgy törölgette a verítéket a homlokáról, mintha valami nagyon nehéz munkát végzett volna. Ezzel még nem ért véget a Weiserrel töltött nap, mint ahogy nem ért véget a nyár története, amikor bûzlô hallé fortyogott az öböl strandjain, és az emberek a templomban imádkoztak, hogy szûnjék meg a szárazság és eredjen el az esô.
Mert Weiser más utat mutatott nekünk hazafelé, mint amin az oliwai állatkertbe mentünk. Nem volt villamos-végállomás és a szénpiac és Oliwa között zötyögô kettes villamos, amelyik a remíz érintésével elment az iskolánk és a házunk mellett. A Boldogság-völgyön mentünk fölfele, a ciszterek elhagyott kovácsmûhelye mellett az Oliwa patak torkolatánál, a hegytetôn pedig, ahonnan akárcsak a Bükköstetôrôl jól látszott a tenger, térdig érô fû nôtt a bükkfák árnyékában, mély szakadékok és hasadékok tátongtak és homokos út vezetett át a nyírfa csoportokkal és sûrûn növô mogyoró bokrokkal tarkított ôsfenyvesen át. Ez ma lírai ömlengésnek hangzik az elveszett paradicsomról, de amikor Weiser megmutatta a helyet a forrásnál, ahol Nagy Frigyes vadászat közben megpihent, vagy amikor egy napsütötte tisztáson a megriadt ôzek dobogtak végig, és két marokra szedtük az édes málnát, akkor nekünk ez a megtalált paradicsom volt, távol a várostól, csábítóan vonzó, mint a székesegyház hûvös félhomálya egy forró napon. Weiser ment elöl, és látszólag Elkával beszélt, de igazából nekünk szánta elôadását: – „Ó, télen ide járnak a vaddisznók” vagy „Nézd, erre kell menni Matemblewbe” vagy „Nini, ott van a legnagyobb vöröshangyaboly egy nyúlkoponyával”. Különösen szívesen mutogatta az utolsó háborúból maradt lövészárkok vonalát, amelyek átszelték az erdôt, és közben hasonló stílusban magyarázott: „Igen, ez egy tarack tölcsére, ez meg itt autócsapda”: Aztán a lôtér mögötti völgyön át a moréna széléhez vezetett, ahonnan megláttuk a brêtowói templom téglatornyát és a temetô jól ismert körvonalát. És noha ezt az utat késôbb mindkét irányban többször megtettem egyedül és társaságban, nyáron gyalog vagy biciklin, télen síelve, és noha ezt a hat és fél kilométeres utat Weiser útjának neveztem, még most sem, amikor az útikönyvben csak a tájpark egy kékkel jelzett útvonala, soha nem tudtam eszembe idézni, hogy miközben hazavezetett minket, Wieser mindezeket kézzel mutogatta-e vagy egy göcsörtös botot tartott a kezében, amire úgy támaszkodhatott mint egy sétapálcára. Mert hiszen hazafele tartottunk és ô úgy vezetett minket, mintha ezen a napon az ô népe lettünk volna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta