Franz-Christoph Scheyh nemcsak bécsi író volt, hanem serény tudós is, aki folyton tudása gyarapításán fáradozott, valamint a haladás híve, aki hozzá kívánt járulni az emberiség megnemesítéséhez. Életét döntôen meghatározta az a pillanat, amikor is úgy érezte, hogy Johann Christoph Gottsched, a nyelv rendôrének és a mûvészetek legfôbb bírájának alakjában magára az értelemre bukkant. A kutató, népmûvelô és bécsi Scheybet háromszorosan is fellelkesítette, hogy a világot és zavarbaejtô sokféleségét, a mûvészetet és érzéki formáit ilyen felemelô rendbe szedve találja viszont. Ekkor a „Theresiade” címû allegorikus, alexandrinusokba foglalt költemény szerzôje nekiült levelet írni Bécsbôl a legszigorúbb reformernek Lipcsébe.
Ebben 1746-ban azt követelte, hogy a jövôben mindenütt, ahol még ma is a legcsúnyább németet beszélik, a tiszta „gottschedi” nyelv uralkodjék. A lelkes levél olvasása, melyben Scheyb a nyelv hírnökeként, afféle „osztrák Heroldként” felkínálta szolgálatait Gottschednek, még mindig különös élmény: a gottschedi szigort a nyelv eleven burjánzása fölé helyezô levélíró jómaga szabad folyást engedett bécsies stílusának. A szabályok dicsôítése közben a legmulatságosabb módon vét ellenük, és még alig magasztalta fel a gottschedi német száraz logikáját, máris elragadja a rögtönzött színpadok humora, úgyhogy a nyelv bûvölete gyorsan szerte is foszlik a zûrzavarban.
Azóta sokan jártak hasonlóan, hiszen sajátos ellentmondás szeli ketté az osztrákok táborát: a nyelvi játék, a viccelôdés, a tréfás, gyakran durva, de teremtô erejû nyelvhasználat öröme egyfelôl már az osztrákok jellemvonásává vált, már ha a nemzeteknek egyáltalán lehetne jellemvonásuk; másrészt viszont a legtöbb osztrák ösztönösen úgy véli, még azok is, akiknek az írás hivatásukká, vagy legalábbis foglalkozásukká vált, hogy a nyelvük hibás, az általuk használt német eltér a másutt elôírt és rögzített szabályoktól. Egyszer egy osztrák futballedzô szavahihetôen azt állította, hogy a legénysége nem attól fél, hogy kudarcot vall a német csapat ellen, hanem attól, hogy majd az utána következô német televízió-interjúban járatja le magát. Pontosan ez szokott bekövetkezni, ha az osztrákok azon igyekeznek, hogy nyelvileg megfeleljenek a standard németnek – a németek standardjának –, és letagadják nyelvi származásukat.
Ami érvényes az osztrák focistákra, nem kevésbé érvényes a nyelvvel játszókra is. Könyveik, amennyiben német kiadóknál jelentek meg, gyakran tartalmaznak olyan passzusokat, ahol tulajdon nyelvüket megtagadják, megtisztítják és elgondolásuk szerint választékosabbá teszik. Ezek a részek a német olvasónak talán fel sem tûnnek, az osztráknak viszont azt az érzést sugallják, hogy itt valami nem stimmel, itt valami svindli van, mi több, hazugság. Ez nemcsak a szókincsre vonatkozik, hiszen ha ezekben a könyvekben olyan kifejezésekkel találkozunk, mint Bürgersteig, Abitur, Flur, Gardine, vagy pedig egy ominózus kultuszminiszterrôl van szó, akkor ezek ugyan olyan dolgok, amiket a civilizáció már Ausztriáig is eljuttatott, de ezeket itt mégis másképp nevezik.  A probléma sokkal inkább érinthet nyelvtani és mondattani sajátosságokat is, vagy jobban mondva ezeknek kiirtását, hisz a német lektorátusokban az osztrák stílusjegyek szeretnek a regionalizmus gyanújába keveredni, már ha nem esnek rögtön a dialektusról szóló határozat alá.
Ez ugyan nyelvtörténetileg badarság, hiszen a német, mint ahogy az angol is, azokhoz a nyelvekhez tartozik, melyekre a nyelvészek a „pluricentrizmus” gyönyörû szép fogalmát kitalálták, (amellyel azt a tényt írják le, hogy ezt a nyelvet nemcsak egy, hanem több egymástól történelmileg elhatárolódott közösségben is beszélik, ennélfogva az irodalmi nyelv több, ugyanakkora létjogosultsággal bíró változatot fejlesztett ki), de hát a badarság is lehet éppen hatékony. Az is egetverô ostobaság, ha az osztrák nyelvi öntudatot azzal vádolják, hogy az csak egy korlátolt próbálkozás arra, hogy az irodalmi némethez egy vélt irodalmi osztrákot társítsanak, mert az a nyelv, amelyen beszélnek és írnak Ausztriában, kétségkívül a német (ha eltekintünk attól, hogy Ausztriában vannak horvátok, magyarok, szlovének és romák is, akik osztrákok köztük néhány jeles íróval, akik horvátul, magyarul, szlovénül valamint romául beszélnek és írnak); csakhogy a történelemben nem Luther találta fel a német nyelvet, és nem is egy német isten adta át mindörökre a szász tanügyi hatóságnak az ügykezelés és gondozás megbízatásával.
Csábító lenne azon a lehetôségen spekulálni, hogy a kettô összetartozik: a nyelvi bizonytalanság és a nyelvi kísérletezô kedv, a deficit érzete és a játék öröme; az mindenesetre szembeötlô tény, hogy a nyelv az osztrák irodalomban többet jelent, mint amit 1968 körül a költészettôl oly idegenül és elszántan eszmék, nézetek, ideológiák „transzportáló eszközének” neveztek. Azon íróktól kezdve, akik az irodalmi rovatot, a karcolatot, az impressziót és az emlékképet a mûvészi forma nemesi rangjára emelték, vagyis legkésôbb Peter Altenberg, Anton Kuh, Alfred Polgar, Albert Ehrenstein, Franz Blei és az irodalmi rovatot gyûlölô Karl Kraus óta (valójában már sokkal korábban, mégpedig a 18. századtól kezdve) a nyelv erotikája az osztrák irodalom szembetûnô mozzanata. Azóta nemzedékrôl nemzedékre mindig az osztrák költôk azok, akik a nyelv erotikájának és a nyelvvel való játékos-megszállott bánásmódnak a szellemébôl újból és újból megifjítják a német nyelvû irodalmat.
Minden bizonnyal igaz, hogy a sok szláv behatástól, melybôl a Habsburg Monarchia a történelemben oly hoszszú idôn át táplálkozott, az osztrák irodalom nyelve, a német is gazdagodott. 650 éven át fennállt ez a monarchia, és bár a németnek uralkodó és egyesítô szerepe volt benne, mégis csak egy nyelv volt a sok közül, így hát semmi csodálkozni való sincs azon, hogy ez alatt az idô alatt kialakultak bizonyos tulajdonságok, melyek megerôsítik azt a gyanút, hogy létezik a világon valami, ami specifikusan osztrák.
Németországban szeretik manapság az ilyesmit afféle alpesi-vidékies hóbortként elintézni. De az osztrákok – statisztikailag nézve hamarosan kilencven százalékuk – (már) nem németnek akarják érezni magukat, hanem osztráknak. Hogy mi ennek az oka, és hogy tényleg csak 1945-ben jöttek-e rá osztrákságukra, azért, hogy ravaszul meglépjenek a Harmadik Birodalom bûntetteinek felelôssége elôl, az már nem is olyan fontos. Ha ugyanis még a 20. század végén és az Egyesült Európában is tanácsos elismerni a nemzetek létezését, akkor az semmi esetre sem azért van, mert feltételezni lehet egy dubiózus népi sajátosságot, valamiféle mitikus szubsztanciát. Nem, minden nemzet kitaláció, mindegyik, de a kitalációk, ha már egyszer kitalálták ôket, tudvalevôen valósággá válnak. És így van ez Ausztriával is. E tényt tekintve már csak csekély szerepet játszik, hogy az osztrák nemzetet valamiféle mítoszoktól távoli, történelem elôtti idôkben keressük-e, vagy pedig olyan pragmatikusan közel találjuk, mint Bruno Kreisky. Neki megvolt az a kétes tehetsége, hogy a társadalom ellentmondásait önnön ellentmondásos és tekintélyes személyiségében megôrizze. Az önálló osztrák nemzet létére irányuló kérdést a következô kifordított következtetéssel akarta egyszer s mindenkorra megválaszolni: Ha már egyszer van Ausztriának nemzeti himnusza, nemzeti bankja és nemzeti válogatottja, akkor az ég szerelmére, kell lennie nemzetnek is!
Már mondtam, hogy ami érvényes a focira, az alkalomadtán érvényes az irodalomra is. Az, hogy létezik osztrák irodalom, több tehát, mint puszta föltételezés, amely mellett sok minden szól. És errôl nem is nagyon lehet többet mondani, hiszen mindenki, aki irodalommal foglalkozik, ismer bizonyára izgalmasabb dolgokat is, mint hogy annak nemzeti hovatartozásán töprengjen. Ezenfelül az a tény, hogy létezik ausztrál – és nemcsak angol – irodalom, még semmiképp sem jelenti azt, hogy minden ausztrál regényben nyomon követhetônek kell lennie egy bárhogyan is értelmezendô „ausztrálságnak”, vagy fordítva, hogy ott, ahol nem lehet kimutatni ezt az ausztrálságot, ami feltehetôleg inkább kényes jelenséget érintene, a továbbiakban nem lehet ausztrál irodalomról beszélni.
Létezik tehát osztrák irodalom, de a lényegét épp az képezi, hogy nem csak származása definiálja, és egyáltalán nem törekszik arra, hogy bármilyen úton-módon, de állandóan osztráknak mutatkozzék. Ausztria szempontjából sokkal inkább ajánlatos nagyvonalúan kezelni a tényt, hogy az irodalmat sok egyéb meghatározása mellett közelebbi megjelölésekkel is lehet illetni, mint például angol, ír, ausztrál, spanyol, mexikói, német vagy osztrák; és ez a görcsöktôl mentes megközelítési mód akkor válik majd magától értetôdôvé, ha – fordított szemszögbôl nézve – Németországban Ausztria önállóságával szemben bizonyos tisztelet jut érvényre.
Úgy tûnik, a német újraegyesítéssel ez a már hagyományból is csak gyengén kifejezésre jutó tisztelet ismét alaposan megrendült szubsztanciájában. És ameddig antológiák jelennek meg olyan ártatlan címekkel, mint „Német elbeszélôk Arthur Schnitzlertôl Peter Handkeig”, vagy amíg Marcel Reich-Ranicki nyilvánosan bizonygatja, hogy Ingeborg Bachmann és Thomas Bernhard német költôk, és „osztrák irodalmon” egyfajta pusztán regionális jelentôséggel bíró tájirodalmat ért – röviden, amíg Ausztriának Németországban hasonló csengése van, mint Essennek vagy Bajorországnak, Thüringiának vagy a Saar-vidéknek, addig okvetlenül szükség van arra, hogy alkalomadtán emlékeztessünk a magától értetôdôre: hogy ugyanis létezik osztrák irodalom, és ezen nem stájer tájnyelvi költészetet vagy délnémet egyesülési himnuszokat értünk.
Ha eltekintünk a nyelv elterjedt erotikájától és az osztrák szociális viszonyokra, hagyományokra és fejlôdésre vonatkozó tematikától, akkor mi marad még, ami az irodalomban  specifikusan osztrák? Már többször megjegyezték, hogy az osztrák szellemtörténet néhány jelenséget, melyek Németország számára kimagasló jelentôséggel bírtak, egyáltalán nem, vagy csak lényegesen elváltoztatott formában ismer. Így például hiányzik Ausztriában az a nagy idealista filozófia, mely világszerte kihatott a politikára is. De téves lenne ebbôl arra következtetni, hogy Ausztriában csak a zene létezett, és egyáltalán nem volt felvilágosodás, hiszen az osztrák felvilágosodásnak megvoltak már a teológusai, filozófusai, költôi és pamfletírói. Ôk azonban nem voltak idealista beállítottságúak, és ennek okát is könnyû megérteni. Pontosan azért született Németországban idealista filozófia, mert több tucatnyi fejedelemségre volt szétszabdalva, és ez a filozófia a valóságban hiányzó egységet próbálta megteremteni a gondolkodási rendszerben. Ezzel szemben Ausztria nem volt feldarabolva, hanem a világ egyik legnagyobb és leghatalmasabb állama volt, ahol ez az egység bürokratikusan már réges-régen megvalósult.
Az ilyen állami realitás nem az idealizmusnak, hanem egy materializmusnak biztosít kedvezô táptalajt. A felvilágosodás osztrák képviselôje, mint például Bernhard von Bolzano, nem is jut el sosem egy Immanuel Kant absztraháló, fogalomalkotó radikalizmusáig, ehelyett gyakorlati életre vonatkozó tanácsokat, nagy élettapasztalatra valló bölcsességeket szô bele filozófiai-rendszerezô próbálkozásaiba. Az, hogy az irodalom nem járult hozzá egy központi nemzeti állam megalapításához, hiszen ilyen állam – persze nemzetek feletti szerkezettel – mindig is létezett, a 19. század osztrák íróinak egészen más feltételeket szabott, mint a németeknek. A haladás pátosza az osztrák költôk számára többnyire idegen volt, mert már hátborzongva nyomon követték a haladás dialektikáját, és megsejtették, hogy az általuk szociális, gazdasági és szellemi téren feltétlenül hôn óhajtott haladás minden bizonnyal szét fogja rombolni azt a világot, amelyhez tartoztak. Ezért aztán az osztrák szerzôk – mint például Grillparzer, Stifter és Ferdinand von Saar – mûveibe épp a polgári fellendülés idôszakában mindig keveredik némi szomorúság és keserû lemondás; hiszen sokszor nem is tehettek mást, mint hogy dicsôítsék egy olyan állam rendszerének eszméjét, amelynek valóságától, mint ahogy azt biográfiájuk, naplóik és leveleik mutatják, maguk is nyomorultul szenvedtek.
A Habsburgok birodalma már régen széthullott, ennek ellenére még a mai ausztriai szerzôk is többnyire bensôségesebben ragaszkodnak az államhoz, mint a más országbeliek az övékhez. Ez persze idôközben bensôséges gyûlöletté vált, úgyhogy az állam megvetése, az államnak és az államhatalomnak ez a lenézô, retorikailag olykor lenyûgözô, gyakran azonban csak rutinos elutasítása sok osztrák szerzôt feltûnôen jellemez. Az osztrák irodalom továbbra is az osztrák államra vonatkoztatja magát. Ennek lankadatlan energiája beszél Thomas Bernhard végrendeletébôl is, mely a következô emfázissal végzôdik: „Nyomatékosan hangsúlyozom, nem akarom, hogy bármiféle kapcsolatba hozzanak az osztrák állammal.”
Mivel tehát hallani sem akart róla, hogy halála után bármilyen összefüggésbe hozzák az állammal, – mellyel életében egyébként jócskán akadt dolga, – megtiltotta színdarabjainak további bemutatását és könyveinek ausztriai terjesztését. De mikor járt az állam valaha is színházban, mikor olvasott könyveket, hogy az ilyen tilalom valóban az államot érintse? Vagy fordítva: nem éppen azoknak voltak fontosak a könyvek és a darabok, akik megpróbálták alávetni államukat a radikális kritikának? Valami nem stimmel ebben a végrendeletben, mely azonosítja az államot az emberekkel, vagyis pontosan aszerint a bürokratikus állami gondolkodás szerint rendelkezik, amit állítólag lenézôen elvet.
Honnan ered ez a kitartó gyûlölet, mely egyre hevesebben nyilvánul meg, ahelyett, hogy kimerülne, folyton újjászületik? Az állam dühödt elutasítása csak macskajaj, mely ma oly sok osztrák regénybôl árad az osztrákok felé, mindig hozzá kell gondolni az államhoz fûzött parázsló reményeket is. A gyûlölet és a remény kevés helyen olyan nagy, mint Ausztriában. A gyûlölet és a remény helyes olvasatához a kontextus bizonyos mértékû ismerete szükségeltetik. Ahol ez hiányzik, ott az irodalmi haragot szeretik otrombán reálisnak felfogni, és ami egy érzés, feszültség, csalódás kifejezôdése, azt szociál-statisztikai tények irodalmi illusztrációjaként értelmezik.
A Franciaországban élô osztrák történész, Ausztria menekültje, ellenállója, kritikusa és szerelmese, Felix Kreissler rámutatott arra, hogy Thomas Bernhard könyvei jelentôs mértékben befolyásolják a francia értelmiségiek Ausztria-képét. Francia összefüggésben nem osztrák szerzôként olvassák Bernhardot, aki tagja egy specifikusan osztrák hagyománynak, – amelynek ragyogásából egyébként igazán juttathatna egy kis fényt magának Ausztriának is, – hanem német íróként, aki könyörtelenül felfedte az igazságot szûkebb antihazájáról, Ausztriáról. Ennélfogva a francia Bernhard-olvasók mindig elcsodálkoznak, ha megérkeznek a bécsi Westbahnhofra, és útban a hotel felé még nem verték össze ôket ordítozó nácihordák. Ausztriát tehát csak azzal azonosítják, amit szerzôi gyûlölettel és kétségbeesett szeretettel kipellengéreznek, de magukkal a szerzôkkel nem, akik önkritikáért, megvesztegethetetlenségért, humorért és fantáziáért is kezeskednek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta