A karfiol könnyen emészthetô. De nem errôl van szó. Hanem mirôl? Egyszer azt írtam, hogy jót tesz egy városnak, ha az olyan, hogy benne idônként az ember Kurtág Györgybe botolhat. De az is jót tesz egy városnak, ha ilyen embereket fogadhat, mint... és rámutattam a mellettem ülôre, mintha nem is volna szegénynek neve.
A könyvfesztivál programjából látom, hogy kímélet nélkül ki is használjuk ezt az alkalmat, s vendégünket egyik föllépésrôl lökdössük a másikra – de hát az élet kemény.

A meghívón azt olvasom, hogy én vagyok itt ma este a moderátor, mondottam aznap este, mert én voltam a moderátor aznap este. (Derültség a karzaton.)
1989 elôtt a kerekasztalok kedvelt kérdése volt a keletrôl jöttekhez – kérdés, melyet vendégünknek nem mertek volna föltenni  –,  hogy „szabad ön?” És a kérdésre egy diktatúra-simpfáriát vártak tôlünk, amit többnyire rendben és szívesen szállítottunk is. A fordulat utáni egyenkérdés immár egy másik: „Mi az ön jövôképe?” És várakozva várakoztak egy demokráciát dicsôítô dalra, amelyet vagy megkaptak, vagy nem... Egyszer bánatomban visszakérdeztem: „És mi az ön jövôképe?” A kérdezett kissé zavartan, kissé indignálódva azt mondta: „De hát... de hát én a moderátor vagyok.”  Mire én: „Hát akkor kisszivem, vegye olybá, hogy én is moderátor vagyok.”
És íme, ma estére utolért a történetem, és vártam, hogy a publikum nevetni kezd, de számomra érthetetlen módon nem kezdett nevetni.

Ekkor rátértem, mondtam is, hogy rátérek, a házi feladatra, az est tárgyáról szóló kicsi traktátusra. Mottóul A Titanic pusztulása egy versét vettem, kis módosítással.
Azonosítási eljárás
Ez nem Enzensberger. Miközben nemdebár ott ül mellettem. Csak hogy világos legyen a helyzetkomikum.
Ez csak egy fénykép Enzensbergerrôl.
Ez csak egy film, melyben föllép egy színész és azt játssza ô Enzensberger.
Olyan film ez, amelyben Enzensberger Enzensbergert járssza.
Ez az ember Enzensbergerrôl álmodik.
Ezt az embert Enzensbergernek hívják, de ô nem Enzensberger.
Ez az ember, aki Dantét majmolja. Puff neki, belebakiztam. Éreztem, hogy ez lesz, lusta voltam átírva lemásolni a verset, és közvetlenül a kötetbôl olvastam föl, ám ôszintén szembenéztem a hibáimmal, tudják, mondtam, éreztem, hogy ez lesz, de lusta voltam átírva lemásolni a verset, aztán ez most ide vezetett. Mégegyszer!
Ez az ember, aki Enzensbergert majmolja.
Ez az ember Enzensbergernek adja ki magát.
Ez az ember azt álmodja magáról, ô Enzensberger.
Ez az ember a megszólalásig hasonlít Enzensbergerre.
Ez Enzensberger viaszbábu mása.
Ez egy elcserélt fattyú, egy ikerpárból egy, afféle hasonmás.
Ez az ember Enzensbergernek tartja magát.
Ezt az embert Enzensberger kivételével mindenki Enzensbergernek tartja.
Ez az az ember, akit mindenki Enzens- bergernek tart, csak ô nem hisz benne.
Ezt az embert senki sem tartja Enzensberg- ernek, kivéve ôt magát.
Ez Enzensberger.

A mottó nem csupán egy bemutatás lehetetlenségét jelzi, hanem valamelyest találó is. Eltalálja azt, akit nem tudunk eltalálni, mert nem találjuk; akirôl nem tudjuk, ki. Wer ist Enzensberger?, német az eredetiben, ez kedvelt kérdése volt a hetvenes évek német kritikájának. A szerzô a Titanicban megválaszolja a kérdést, melyet azonnal legitimál is:
Mert hát egy másik az
mindig egy másik,
aki beszél itt,
és mert az,
akirôl szó van,
hallgat.
Én beszélek, nem rólam van szó.

Hogy elhelyezzem a magyar kordináták között: haja színe, állaga talán a Kosztolányiét idézi, kora Kertész Imréét, hetven éves mostanában mindenki, szikársága, esze – Lázár Ervin szavával: rettenthetetlen agyveleje – és rezignált, cinizmusra hajló iróniája a Petri Györgyére – hogy végezzünk a szóval, mivel kezdtük, s ezzel azonnal lopjuk is be magunkat a szinkrontolmács szívébe – hajaz.
Nálunk eddig hat kötete jelent meg, az elsô már nagyon korán 68-ban, a Vallatás éjfélkor  (a korai Enzensberger balos híre volt itt a hivatalos pecsét, a konkrét Enzensbergert pedig utószók egyrészt-másrésztjeivel próbálták szelídíteni – „bizonyára vitatható a túl személyes poétika, de az bizonyos, szerzônk a fedélköz, a szegények pártján áll”: ezt olvasván ki tudna elfojtani egy futó mosolyt?). Érthetô okokból kiemeltem az Irene Dischevel közösen írt nyulas könyvet, melynek címe érdektelen, magyar fordítása pedig, önéletrajzi megjegyzés, kongeniális. Ezt mondtam. Idén pedig  A számördög jelent meg, Barna Imre magyar mondataival. Itt nem tudtam elnyomni a könnyû irigység hangjait, van egy halom gyerekem, mégse tudok gyerekkönyvet írni, és matematikusi diplomám is hiába van, nem rajtam segít a számördög.
Hét könyv, ha nem is folyamatos jelenlét, de nem kevés. Mégis – ez az ember jobban ismer minket, mint mi ôt. Kis túlzással, olykor jobban ismer minket, mint mi magunkat. Híres könyve, az Ach Europa tükrébe most megint érdekes és hasznos volna belepillantanunk. Nem volna kellemes hallani például az eszezéseket, az észjáratásokat, amit gondolkodásnak hittünk, látni a rémült erôfeszítést, hogy ne faljon föl minket a hazugság, ahogy nem tudjuk már megkülönböztetni – mert nem lehet – az iróniát a cinizmustól, amelyen mindig átüt egy furcsa gôg, amely az elnyomottság kiválasztottságérzetébôl fakad.  Szép pillanata a könyvnek – annak idején, rémlik, irritált – , amikor a kérdezô lenézi a válaszoló lenézését.  Mindkettô valódi, lehet-e egy szám nagyobb a másiknál, a másik nagyobb egy harmadiknál, és a harmadik mégis nagyobb az elsônél?, kérdi a számördög. Kô, papír, olló, mondja azonnal a megoldást minden kisgyerek.

Enzensberger nem részvéttel néz a világra, hanem tiszta tekintettel, józanul. Ô egy nagy józan. Ez az érdeklôdô, racionális pillantás az, amivel megadja a világnak a tiszteletet. Talán a figyelem a legnagyobb képessége, e figyelem intenzitása és fôleg széles merítése.
Bármirôl lehet vele beszélgetni, vagyis bármirôl lehet az írásaival beszélgetni, az atomfizikáról és a keresztrímekrôl, Christoph Ransmayrról és Clemens Brentanóról, részletekrôl (Einzelheiten), politikáról és bûnözésrôl (Politik und Verbrechen – de szerettük volna ezt a szópárt annakidején leírni!), közhelyekrôl.
Mûvelt férfiú, irodalomelméleti faktor, eszszéi országos viharokat képesek kavarni, fordít. librettót ír, jelentôs szerkesztô, apja s anyja a legendás Andere Bibliotheknak – mindazonáltal azt hiszem, elsôsorban lírikus. Lírikusnak lenni, az nem foglalkozás, hanem állapot. Várni kell rá. Nem ismerek más ilyen magas nívójú várakozást, mint az övé.
Magyarul nem ismerjük az utolsó húsz év líráját. (Nem véletlen ez, az irodalmat egyre kevésbé érdekli az irodalom.) Ezért is jó, hogy ma este verseket fogunk itt hallani, attól az embertôl tehát, akirôl nagyon sokat tudunk, vagyis semmit.

A semmi után jött a minden, a versek. E. az eredetiket olvasta, egy másik E. a magyar fordításokat (Tatár Sándortól). Azután a fôszereplôk, mellékszereplôk és nem-szereplôk, E-k és nem-E-k eltûntek a budapesti estében, az est azon setét felében, amelyrôl egy efféle beszámoló semmit nem tud mondani. Semmit.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta