Ernst Jandl valamikor a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején a magyar PEN-klub meghívására néhány napot Budapesten töltött. Válogatott verseinek magyar gyûjteménye, A fanatikus zenekar 1979 januárjában jelent meg az én fordításomban, és ezért illetékes személyek engem kértek meg arra, hogy kalauzoljam osztrák kartársamat, és álljak rendelkezésére sofôri és társalkodói minôségben. Nagyon örültem ennek, egyrészt mert lenyûgözônek találtam költészetét, másrészt személyét is megkedveltem, már korábban. Különösen lebilincselt költôi és hétköznapi lényének szembeszökô ellentéte. Jandl akkortájt a mindennapi érintkezésben félénk és a társasági formákra gondosan ügyelô kispolgárnak látszott, közepes beosztású tisztviselônek. Amikor azonban verseit olvasta, bármilyen publikum elôtt, felröppent székérôl, és hátával a plafont súrolva röpdösött néhány díszkör erejéig a csillár körül, aztán lehuppant az asztal tetejére, majd ide-oda cikázott, miközben hangja, arca, teljes teste egy artista mûvészetével tette a dolgát. A versek pedig recsegtek, sivítottak, zengtek és zenéltek, üdítôen felelôtlen játékosságot vegyítve tragikus humorral. Álmélkodva néztem ilyenkor, hogyan változik vissza fellépése után gondterhelt könyvelôvé.
Egyszóval volt már néhány Jandl-élményem korábban, és ezért örültem, hogy közelebbrôl is megismerhetem. A Royal szállodába kellett fuvaroznom valahonnan. Néhány percnyi autózás után az Akácfa utcában az én Trabantom Jandl felôli jobb oldala végighorzsolt egy sofôr nélkül ácsorgó taxit. A költô kiugrott a kocsiból, és némelyest felindult hangon azt indítványozta, hogy ne erôltessem az autóvezetést, hanem menjünk tovább egy másik taxival. Én is kiszálltam, és elmagyaráztam neki, hogy ezt a gyöngéd érintkezést kizárólag azért szorgalmaztam, mert szerintem ô mint osztrák állampolgár, sohasem olvasott Neues Deutschlandot, márpedig a Trabantot hengerelt papírból állítják elô, és most esélye nyílik arra, ha szerencsénk van, hogy pártújságot olvasson, a hatvanas évek közepérôl. Aztán megnéztük a horzsolást, sajnos nem volt szerencsénk. Viszont további bajok nélkül érkeztünk meg a hotelbe.
Ez történt a találkozás napján. És most rátérek a búcsú napjára, és tulajdonképpeni mondandómra. A közbülsô napokon többször találkoztunk, fel is léptünk együtt, és volt alkalmam arra, hogy felismerjem: a nyárspolgári külsô mögött egy indulatos, kalandos szellem bujkál, ítéleteiben gyakran végletes, gasztronómiai szempontból élveteg, s minden szempontból szertelen, kíváncsi lény, aki talán csak védekezésbôl ölti magára a félénk comme il faut ember maszkját.
A búcsú napján a táskámban lapult A kihallgatás címû darabom kézirata. Ezt a darabot 1965-ben írtam, és másfél évtized alatt volt alkalmam meggyôzôdni arról, hogy hazai bemutatására nincs esélyem. 1976-ban Jugoszlávián keresztül kijuttattam már az országból, de annak a példánynak nyoma veszett. Eltökéltem tehát, hogy még egyszer próbára teszem a szerencsémet. Vonatra szálltam tilalmas kézirataimmal, de Hegyeshalomnál egy ôrmesternô határtalan biztonsággal kiemelte ôket a kofferembôl. „Író vagyok” – mondtam magyarázatképp, és hogy rokonszenvre hangoljam. „Tudjuk, Eörsi úr” – felelte az ôrmesternô, és én éreztem, hogy itt a helyem, ez az én hazám. Hol képzelhetô el még egy ország, ahol az ôrmesternôk tudják, hogy én író vagyok. Ezt az anekdotát elmeséltem Jandlnak a Royal éttermében, és aztán megkérdeztem tôle, hogy nem vinné-e magával a darabomat. Jandl elsápadt, majd azt mondta, hogy ha nálam van, akkor adjam oda. Azt feleltem, hogy nem adhatom itt oda, mert feltehetôen figyelnek bennünket. Akkor már túl voltam mindenféle ellenzéki aláírásokon, és folyamatosan tapasztaltam, hogy az illetékes szervek érdeklôdnek irántam. Tudattam tehát Jandllal, hogy csak szobájában nyújthatom át a kéziratot, mire még fehérebb színt öltött. A liftben arra kértem, hogy némán hajtsuk végre a tranzakciót, mert szobájában feltehetôen lehallgató készülék mûködik. Rémülten nézett rám, és megkérdezte, hogy komolyan beszélek-e.
Lefelé jövet, ismét a liftben, azt mondtam neki, hogy ha idegesíti ez a feladat, vagy ha kellemetlenségektôl tart, akkor hagyjuk a fenébe az egészet. Azt felelte, hogy ne aggódjak, az ô csomagját valószínûleg nem kutatják át, mert ôt a PEN-klub hívta meg. Mármost szerintem nincs bámulatra ok, ha egy félelem nélküli lovag valamely ásító oroszlán szájába dugja a fejét; de Jandlon látszott, hogy iszonyúan fél, és én éppen ezért roppant megbecsülést éreztem iránta.
Amikor következô alkalommal Németországba utaztam, Ernst Jandl jóvoltából már várt rám A kihallgatás magyar kézirata. Mind a mai napig hálás vagyok neki ezért.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta