Marcipánvilág

Elôször 1980 tavaszán töltöttem hosszabb idôt Bécsben. Ausztria akkortájt ünnepelte az államszerzôdésnek, azaz nemzetközileg garantált semlegességének 25. évfordulóját. Séta közben, Bécs belvárosában sajátos mûalkotást vettem észre a Café Demel kirakatában: a négy volt megszálló hatalom külügyminisztereit valamint az osztrák kormány képviselôit ábrázolta a Belvedere erkélyén. Elôttük négy, katonákkal telezsúfolt teherautó állt, akik éppen különbözô szélirányokban hagyták el az új, semleges állam területét.
Ezt a jelenetet a kirakatrendezô intézmény jellegének megfelelôen marcipánból formálták meg. Vagyis cukrászati emlékmûvet állítottak az osztrák történelem kedvezô fordulatának. Sokáig álltam a kirakat elôtt, és összefutott a nyál a számban. Legszívesebben elnassoltam volna ezt az édesipari tökéletességre jutott semlegességet, és még attól se riadtam volna vissza, hogy leharapjam Bruno Kreisky fejét.
Államilag garantált öröm
Több alkalommal utaztam hajóval Budapestrôl Bécsbe. Nyugati utazásaim növekvô gyakorisága szoros korrelációt mutatott a rendszer lassú felbomlásával. Különösen vonaton utazva érzékeltem a szakadékot a két világ között. Csak amikor a vonat Hegyeshalmot elhagyva Zurndorfhoz közeledett, lélegeztem föl, és akkor kezdtem érezni a minden keleti tömbbeli állampolgár által jól ismert kábulatot, amikor a Westbahnhof elôtt megpillantottam az elsô táblát ezzel a felirattal: „Europaplatz”.
A hajón más volt. Még magyar partok között haladtunk, de már az arany Nyugat levegôjét szívtam be. Úgy tûnt, mintha minden határ csak a képzelet játéka volna, mintha nem is a Duna, hanem a szabadság hullámai vnnének a hátukon.
Azóta átkeltem már busszal, gépkocsival, sôt repülôvel is a magyar-osztrák határon, de egyetlen olyan esetre sem emlékszem az elmúlt tíz évbôl, amikor eközben bármit is éreztem volna.
Csak diktatúra tud igazi örömet szerezni a polgárainak.
Új polgártársaim
1995 februárjában a magyar mellé megkaptam az osztrák állampolgárságot is. Különös érzés volt: Utólagosan egy sor új honfitársra tettem szert, akiknek a többsége már nem volt az élôk sorában. Az Elsô Köztársaságból különösen Ödön von Horváth, Elias Canetti és Karl Kraus állt közel hozzám, a háború utáni idôszakból Ingeborg Bachmann és Helmut Qualtinger.
A történelmi képek is otthonosabbá váltak. El tudtam képzelni, hogy Otto Bauer mellett ülök abban a bécsi moziban, ahol 1934. február 12. után megbújt néhány órára. Utólag mélyen átéltem az 1955-ben újra megnyitott Állami Operaház Fidelio-bemutatójának hangulatát és a magyar menekültek együttérzô fogadtatását az Andau Hídon 1956 novemberében. Ugyanakkor mint osztrák ember, aggódni kezdtem más, mai menekültek miatt, és gyászoltam meggyilkolt osztrák honfitársaimat, az Oberwartban meggyilkolt romákat.
Egy kisváros védelmében
Ezt a kisvárost Bécsbôl jövet csak kétszeri vasúti átszállással tudtam elérni. Kulturális konferenciára hívtak meg, s a városban ott töltöttem az éjszakát is. Az ülések szünetében kimentem sétálni.
Nem találtam semmi különöset. Mibôl áll egy osztrák kisváros? Fôutca, gyalogos övezet, Delka, Meinl, templom, Bank für Arbeit und Wirtschaft, fôgimnázium, kávéház, városháza valamint emléktáblák a hírességeknek, akik itt éltek, éjszakáztak, halálos szerelembe estek, szonátákat komponáltak vagy könyveket írtak.
Csakhogy ennek a kisvárosnak a kellôs közepén áll az a bizonyos szülôház. Az ember, aki abban a házban született, késôbb egy másik nép nevében egész Európa feletti uralomra tört. Mondhatni, ôt illeti meg a második világháború szerzôi joga. Több millió áldozata között volt legtöbb közeli hozzátartozóm.
A születési helyet egyetlen útikönyv sem említi, s az épület falai sem árulnak el semmit híres-hírhedt szülöttükrôl. Az a régi ház a fôutcán mégis megkerülhetetlen, szinte delejesen vonzza az ember pillantását anélkül, hogy elôtte bárki megmutatta volna. Ez volna hát. E miatt a ház miatt nem lehet ebben a városban elfogulatlanul kulturális konferenciákat tartani.
Pedig a konferencia érdekes, a szervezôk, fiatal emberek, kedvesek és segítôkészek, a kocsmák kedélyesek, és a késô ôszi nap éppolyan hízelegve melegít, mint a környék bármely más településén. Nem, a várossal nincs baj, nem tehet róla, nem érdemelte, hogy jobban kelljen szégyenkeznie a világ bármely más földrajzi pontjánál.
Egy helyi újságíró, aki olvasta az életrajzomat a konferencia anyagában, meg is kérdezte tôlem a fatális helyszín kapcsán: „Hogy érzi magát városunkban?”
Udvariasan és mégis ôszintén azt válaszoltam: „Mint Bécsben’.
Arcelemzés
Ismerôsöm, aki tíz éve él magyarként Ausztriában, mindig is kissé nyugtalan volt. Amikor egy bécsi hetilapban azt a fôcímet olvasta, hogy „Lengyelek mind nagyobb seregei özönlik el hazánkat”, azt mondta nekem: Na most aztán vége a bécsi kedélyességnek.
Ez a 90-es évek elején történt, amikor Ausztriában egyre inkább tért nyert a nemzeti radikalizmus. Hirtelen kiderült, hogy minden ötödik választópolgár az idegengyûlölôk pártjára adta voksát. Ugyanakkor valahogy senki se vallotta be nyíltan, hogy ehhez az emberfajtához tartozik.
Nos, mondta akkor az ismerôsöm, ô mostantól az utcán jártában gyanakodva méreget minden ötödik szavazóképes korú járókelôt, és arra gondol, hogy lám ez is a húsz százalékhoz tartozik.
Én emberbarátibb voltam. Séta közben inkább a nyolcvan százalékot kerestem, a tisztességes, kedves, européer osztrákokat, és reméltem, hogy humánus beállítottságuk rá van írva az arcukra.
Az 1998 májusi választások után, amikor a „Magyar Igazság és Élet Pártja” a szavazatok 5,5 százalékával bevonult a magyar parlamentbe, egy ideig minden huszonegyedik embert rosszalló pillantással méregettem.
Mölkersteg
Szeretem a Mölkersteget. Felmegy az ember, és hirtelen egy öreg lakóházakkal övezett kis térre bukkan. Ezen a néhány száz négyzetméteren elkerülhetetlenül az az érzésünk, mintha megrekedtünk volna a 19. században. Csak a házak mögül beszûrôdô nagyvárosi zajból lehet érzékelni, hogy itt és ma élünk.
Mi olyan lenyûgözô ezen az idôszigeten, amelyet több tucatszor mutattam meg azoknak, akik Bécsben meglátogattak? Mindenek elôtt a valódisága. Sem Schönbrunn sem a Burg nem sugároz igazi múltat – ahhoz túlságosan fennhéjázóak és díszletszerûek. Az idegenforgalom elidegenít.
A Mölkersteg ezzel szemben olyan, mint egy virtuális otthon, falak és ablakok közé zárt vágyódás az elveszett belsô idôk után.
Családi legenda
Nagyapám, Berliner Ármin zsidó kishivatalnok, majdnem rögtön a szarajevói merénylet után be kellett hogy vonuljon a K. u. K. hadsereg 71. gyalogezredének póttartalékosaként. Tudta, hogy egységét Bécsbôl vezénylik ki a frontra, és egy hónapig tervezgette az örömteli találkozást ifjú feleségével, azaz nagyanyámmal. Drámai levelezésük a háború elsô heteibôl minden lehetséges találkozóhelyet tartalmaz a Prátertôl a Ringig. A találka azonban elmaradt – méghozzá örökre, mert nagyapám már 1914. szeptember 11-én Galíciában orosz hadifogságba esett, ahonnan nem jött többé vissza.
Kivezénylése elôtt nagyapám minden nap vágyakozással telve ment el nagynénje lakásába a Dampfschiffstrasse-re, hogy átvehesse a nagyanyámtól érkezô esetleges híreket. Mostanában, valahányszor leszállok a Friedensbrückénél az 5-ös villamosról, babonásan átmegyek a túloldalra, nehogy megismételjem nagyapám balszerencsés útját.
A Schwedenplatz koldusa
Ott áll az ember a Schwedenplatzon két bankfiók között és hegedül. Híres, békebeli magyar slágert játszik, azt, amelyik e szavakkal kezdôdik: „Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország...”
Hogy bosnyák, azt a hegedûtok elé támasztott darab kartonról olvasom le, amelyen azt a nyilvánvaló tényt közli a nagyközönséggel, hogy „menekült”. A tokban egy húsz schillinges árválkodik.
Ki lehetett ez az ötven év körüli férfi a hazájában, kérdem magamtól, munkás, paraszt, vagy – ne adj’ isten – értelmiségi? Van-e családja, és ha igen, vele jött-e az egykori császárvárosba? Mit csinál a felesége, mit csinálnak a gyerekei? Van-e tartózkodási engedélyük? Politikai emigránsok-e vagy „csak” gazdasági menekültek?
És mindenekelôtt: honnan vette ezt a dalt? Az édeskés sláger szerzôje szentimentálisan hazafias zsidó komponista volt, akit néhány évvel késôbb a „szép, gyönyörû Magyarországról” marhavagonban szállítottak Németországba, és onnan soha nem tért vissza.
Hát persze, kiáltok fel kis híján, Emir Kusturica vette be ezt a háború elôtti slágert „A papa szolgálati útra ment” címû kitûnô filmjének zárójelenetébe. Nagyon is kedvemre való ötlet, hogy a Schwedenplatz koldusa az átkos, boldog kommunista békeidôkben látta ezt a filmet egy szarajevói moziban. Amikor még volt mozi Szarajevóban.
„Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország...” Mi lesz ebbôl a bosnyákból, aki szakadt ruhájában nap mint nap hangversenyt ad az Európa-ház udvarán? Attól tartok, hogy errôl egyetlen európai politikus sem tudna biztosat mondani. Hogy a Schwedenplatzon muzsikálva kénytelen alamizsnához jutni, az kétségkívül a földrész szégyene. Ennél nagyobb szégyen már csak az volna, ha nem koldulhatna itt háborítatlanul.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta