TANDORI DEZSÔ: Egyszerûen elkezdem. Ültem egy parkban – nálam volt a könyvem – és olvastam, ahogy Franciaországban a zsokék is az utolsó méteren erôsítenek rá; hogy mit is kéne olvasnom – nem tudtam. Cetlimû – (mutatja a cédulákat a könyvben) – itt vannak ezek a cetlik. Ez az én cetlimûvem! De ez túl kevés volt nekem. Akkor hát mi legyen? Körülnéztem, és ott volt egy jelzés – nem nekem, hanem az autóknak.: „Parkolni tilos”. Felugrottam a nyitott könyvvel, és futni kezdtem. Akkor megláttam egy másik másik táblát, ezen az állt: „Kezdet” – itt volt a parkolás vagy nem parkolás kezdete. (szünet) Ez a mûvészet nagy kérdése: elkezdeni vagy nem elkezdeni. (nevet) Gondoltam, valahol el kell kezdenem. És mivel a könyvem nyitva volt (kivesz egy könyvjelzô cédulát): itt az elsô cédulácska! – itt fogom elkezdeni – egy mondat közepén voltam. (Olvasni kezd. Abbahagyja.) Ezek evidenciatörténetek. Ez azt jelenti, hogy történik valami, amirôl nem is álmodtam, és amikor megtörtént, ez a legtermészetesebb dolog a világon. (Folytatja az olvasást. Megáll.) Tegnapelôtt egyedül voltam otthon – a feleségem a kutyánkat vitte sétálni – és arra gondoltam, mindjárt 60 éves leszek, jön a születésnap, meg minden! – nincsen semmim – és akkor arra gondoltam, milyen szép is volna, mint Utrillo, az utolsó 20 évben modellvasúttal játszadozni odahaza – csak valamivel jobb elmeállapotban és nem olyan istenfélôen. És bekapcsoltam a televíziót, és az elsô szó ez volt: „A kisvasúttal...” Így megy ez, – nem tudom, ki kit befolyásol. (Folytatja az olvasást. Megáll.) Ezek utalások az elsô verseskötetemre, „Töredék Hamletnek”. Hogyan juthat el valaki a lovakhoz, akinek az elsô versei a „Töredék Hamletnek” címen jelentek meg? Sose tudom eldönteni, soha! (Folytatja az olvasást. Abbahagyja és feláll): Most jön a konkrét költészet! (Megkerüli az asztalt, és megmutatja a közönségnek a nadrágját): Ezt az Önök kedvéért vettem föl, a szép szürke nadrágomat... (Mutatja a foltokat): Egyszer Vincennes-ban láttam szétesni a Végtelent. Két lócitrom formájában. És mondá az Úr: „Megmutatom neked a világot egy maroknyi porban”. Miután vesztettem a versenyen, láttam két szép lócitromot. Tiszta erôbôl sütött a nap, és a szemem elôtt egyszerre csak ez a szép alakzat – a végtelen jele, a fekvô nyolcas – szétesett. Akkor éppen ez a nadrág volt rajtam. (Visszamegy az asztal mögé és leül) Ez a kordnadrág, ez volt rajtam, amikor még ittam. Amikor rettenetesen ittam: ittam, ittam, ittam, ittam! (Folytatja az olvasást. Félbehagyja, és az asztalon elôtte lévô vekkerre mutatva mondja el az utolsó evidenciatörténetét.)
FERDINAND SCHMATZ Tandorihoz: Kölcsönadod a vekkeredet? (felolvas)
LUCAS CEJPEK: Ferdinand Schmatz és Tandori Dezsô együtt írtak, pontosabban egymás után, az „Odüsszeia” újraírására Walter Grond által 1995-ben kezdeményezett projektben. („Absolut Homer. Die Akte Odysseus”) (Ferdinand Schmatzhoz): A lobofágok fejezethez te Líbiába utaztál, anélkül, hogy megérkeztél volna oda.
SCHMATZ: Nem azért utazunk, hogy megérkezzünk!
CEJPEK Tandorihoz: De te a Küklopsz-fejezetet Tuniszban írtad?
TANDORI: Igen, én voltam Tuniszban.
CEJPEK: Azért kérdezem, mert 11 évre bezárkóztál Budapesten.
TANDORI: Igen, errôl nem tudtam felolvasni.
CEJPEK: A madaraiddal éltél, és ezek a szövegeidben is elôjönnek, a madárnevek, amelyek visszatérnek a versenylovak neveiben.
TANDORI: Szpéró, a verébkirály, a lóverebek királya – Eliotnál rengeteg verebet fordítottam – Amerikában, a keleti és a nyugati parton mintegy tizenhét verébfajta él. És Angliában vannak lovak, amiket verebek után neveznek el: Oarsparrow, Foxsparrow, Reedsparrow – ezek mind lovak. Az univerzum, az egész élet egy hatalmas összefüggés. Oarsparrow, Foxsparrow – mit csináljak? Melyikre fogadjak? Fogadjak-e egyáltalán? Inkább csak szeretni a verebeket és gondolni rájuk! És akkor Lucas azt kérdezi, hogy ez mind valóban így volt-e! 1977-ben jött az elsô nôstényveréb hozzánk, de azt nem tudtuk megmenteni. Amikor meghalt, tudtam – ez valóban valami középkori volt – mint egy lovag, úgy indultam el és mondtam: „Hazahozok egy fiókát”. És valóban találtam egy fiókát, ez volt Szpéró – a veréb angol neve után. És tizenegy évet élt, és tizenegy évig nem utaztam. Most megint van egy tojó verebem, másfél éves, és Rudi – Rudi már 13 éves – , és mivel én már 60 vagyok, továbbra is így fogom élni az életemet, hogy idônként elutazom két-három napra Bécsbe vagy öt napra Londonba vagy Párizsba. Ez az egész történet. De ez már megtalálható a 14. századi francia költészetben, a „Trisztán és Izoldá”-ban is megvan a verébmotívum, úgyhogy jó társaságban vagyok! (nevetés)
CEJPEK: A felolvasás során említetted elsô verseskötetedet, „Töredék Hamletnek”, amelyet 30 évesen jelentettél meg, és azóta idézel minden könyvedben.
TANDORI: Igen, ez így megy tovább.
CEJPEK: Akárcsak Beckett, mert abban az évben születtél, amikor a „Murphy” megjelent.
TANDORI: Én fordítottam a „Murphy”-t.
CEJPEK Schmatzhoz: Te is idézted Beckettet a könyvedben: „rosszul látni, rosszul mondani” (?), (Tandorihoz is) hogy rátérjünk arra, ami összeköt benneteket!
SCHMATZ: Na jó, az idézet Beckettôl való, de ez egy Wittgenstein-mondás kifordítása.
TANDORI: Ó!
SCHMATZ: És ez is összeköt minket.
TANDORI: Ez nagyon szép.
SCHMATZ: Dezsô úgy nevezi Wittgensteint, hogy Witti, és Oswald Wiener – ez egy másik kapcsolat – legutóbbi könyvében Wittgensteins szintén Wittiként szerepelteti.
TANDORI: Ezt hallottam. Amikor az elsô verseket írtam, ez 1960-ban volt – ezek rövid, filozofikus dolgok voltak és koanok, akkor még nem voltam biztos abban, hogy ezek a szövegek versek-e. Még ma sem tudom – hálistennek ezt megôriztem magamban, a kételyt! – , hogy az, amit írok, regény-e. És Witti azt mondta, hogy filozófiát voltaképpen csak költeni lehetne.
CEJPEK: Innen lehet a „Hosszú koporsó” mottóját megérteni: „Ebben a könyvben nincs írva semmi” – legalábbis semmi személyes.
TANDORI: A végén található két rajz: jobbra egy kismadár kereszttel: a t, ez egy kereszt, és a d mint egy sírkô. Ez a nevem, nem tehetek róla. (nevetés) A baloldalra azt írtam, mint egy gyászjelentésre: „Elég volt a koncentrálásból, Uram.” Mintegy két és félezer ív prózát fordítottam le – így él egy író Magyarországon, ezért is kószálok olyan szívesen, ha Párizsban vagyok Lilas-tól St. Clou-ig, és mindezt gyalog! Tehát ezt írtam: „Elég a koncentrálásból, Uram! Szeretnék végre egy kicsit szétszórt lenni, mint a madaraim a hegyoldalban”.
SCHMATZ: Pedig a szétszórtság nem jelenti a véget – lehet kezdetnek is tekinteni. Mert mindig újra nekifutsz, hogy a végére jussál, és mindig mellémész. (?) Sose jutsz a végére.
TANDORI: Nem.
SCHMATZ: „Ebben a könyvben nincs írva semmi” – ez egy kissé kokettál.
TANDORI: Ezt nem akartam.
SCHMATZ: Mint az, hogy „Hülye, aki elolvassa”. Kaptam egyszer egy ilyen lapot, és mindig újra elolvasom. (nevetés)
CEJPEK: Számomra ez az olvasás felfogásával függ össze. Tandorihoz: Meg voltam lepve, hogy egyáltalán felolvastál valamit. A te estjeidet mindig performance-ként éltem meg. Innen értem meg a cédulamûvedet is, amit valahol úgy jellemzel, hogy cédulákat írsz le, amelyeket tudsz kívülrôl. Schmatzhoz: Miközben te meg egy olvasókönyvet írtál, ami a Mallarmé-féle „Cselekvés, megismerô munka, építôkô” a te radikális interpretációdban, hogy „a megírt, kimondott és elgondolt dolgok materiális tere” legyen.
SCHMATZ: Ez minden könyvre érvényes. A kihívás írás közben – ezek a gondolkodás, érzékelés és észlelés terei, amelyeknek az ember megpróbál formát adni.
CEJPEK: Hogy az olvasónak matériaként bocsássa a rendelkezésére.
SCHMATZ: Igen.
TANDORI: Ha a verebeimmel beszélek, veled megyek, „a szavak mezôinek egy pontosan strukturált bozótjába”, ilyenkor a te nyelvedet beszélem –
SCHMATZ: A fülszöveget olvastad fel!
TANDORI: a szeretteimmel, a dzsungelnyelvet.
SCHMATZ: Igaz, hogy ezt is én írtam...
TANDORI: Felolvastam egy versedet a kisverebeknek!
SCHMATZ: Spatz és Schmatz, ez rímel, (nevetés) és Ferdinand – Pferdinand, ezzel meg is volnánk! (nevet)
CEJPEK: Talán maradhatnánk a materiális térnél: a köröm motívuma például, amelyet a felolvasásodban „letéptél” , mégpedig szó szerint.
SCHMATZ Tandorihoz: Ami engem veled öszszeköt, az talán... (a közönséghez): Ha nem olvasták a könyvét – a felolvasásból ezt nem vehették ki – a rejtett struktúrát a könyvben, ami végigvonul Tandori Dezsô minden könyvén. (Tandorihoz): Ez a hiányzó befejezéssel is öszszefügg, hogy nálad soha nincs az az érzésem, hogy itt kezdôdik egy szöveg és itt ér véget – visszatérnek ugyanazok a motívumok, a szavaknak ugyanaz a sora – és persze ez is egyfajta tér- és idôtechnika. Amikor Londonról és Párizsról beszélsz, ez persze vonatkozik a városokra, de ugyanakkor van egy olyan összefüggése is, ami csak a szövegben található, és ott nyit meg egy teret. A „dschungel allfach” is szemlélhetô így, virtuálisan, ezt is mondhatnánk, ha a stabil valóságkép szétesik, és a részek egy új valóságot képeznek, idézôjelben, amely hihetetlenül sûrûnek hat, de állandóan megrendül.
CEJPEK: Szeretnék kitartani a „matéria terének” fogalmánál – a „hely olvasása, fölébe hajolva” részben elôvezetsz minden szót, amelybôl a nyelvi teredet felépíted.
SCHMATZ: Igen. De eközben nemcsak egy szigorúan strukturált anyagkezelésrôl van szó, hanem ennek az anyagnak a saját és az emlékezetbeli észlelési mintára való visszahatása is egészen lényeges szerepet játszik.
CEJPEK: Ami a vezérmotívumokat illeti: A narancs, amely ott van a „dzsungel”-ben középen,...
SCHMATZ: Bocsánat, csak azt akartam mondani: A hold is egy ilyen vezérmotívum,...
CEJPEK: ...az ég kékje és a levelek zöldje között...
SCHMATZ: ...és a köröm, a köröm holdja.
CEJPEK: A „BALIBI”-ban (felemeli a „BALIBI (oder: kau der welsch)” és a „dschungel allfach” címû köteteket) már kontrasztban áll a zöld és a narancs, és az indonéz elem is megtalálható, a „dzsungel”-nyelv megkettôzései: „fafa”, „házház”, „idôidô”.
SCHMATZ: Ez az indonéz többesszám-képzés: két egyforma szó egymás után adja a többes számot. Ez persze valami gyönyörû dolog!
CEJPEK: Az „Odüsszeia”-fejezetedet is újraolvastam, és itt is rábukkantam a narancsra: A fiatal nô az utazási irodában „egy kerek, érzéki narancsra” emlékeztet.
SCHMATZ: Na ja. (nevetés) Most rajtakaptál! Ezt mindig is ki akartam húzni! (nevetés) Ez az idézés átka!
CEJPEK (nevetve): Ez a kép „gondolatokat indított meg bennem arról, hogy ô annak idején hogy megindított”. (elkomolyodva) Az idézet esetében a kép általi tapasztalat utólagos intenzívebbé tételérôl van szó – „Ott / most és azután”, ez a „dzsungel”-könyved elsô része.
SCHMATZ: Igen. És a közvetlen tapasztalásnak ez a mozzanata az elején nekem nagyon fontos volt. Ez volt nálam az elsô ösztönzés arra, hogy extrémebben kezeljem a nyelvet, mert az volt az érzésem, hogy a saját leírásaimmal vagy az eddig adott leírásokkal nem férek hozzá a most-helyzethez. Gerhard Rühm azt mondja: „Most van mindig”. Én azt mondom: „Most soha nincs”. És éppen e két pólus között játszódik le minden. Megpróbáltam, ahogy ez az irodalomtörténetbôl is kiderül, a nyelvvel kísérletezni, és más szavakat találni, más szintaktikai mintákat, hogy elérjem ezt az állapotot. Ezt most újra elôvettem, és a „Most” formulával láttam el. Megpróbáltam a pillanatnyinak a szilánkszerû és momentán (?) helyzetét rövid szavakkal, szóképekkel és szózuhatagokkal befogni. És azután volt egy másik, második verzióm, – ebbe véletlenül botlottam – amelyik inkább leíró, és azt gondoltam magamban: Ez egy másik vers! Ez nem a rövid most-változat interpretációja, de vonatkozik rá, és kiírja magát belôle – egészen a prózai szövegig, és egészen a következô fejezetig, ahol az egésznek a különbözô részelemeit vagy újraköltöm, vagy szavanként veszem be.
CEJPEK Tandorihoz: Az idôk keverése nincs meg nálad, mert neked az élet egy versenyfutás: a start és a cél között minden körbefut, de adott irányban. A magyarban van egy kifejezés, amely összekapcsolja a lóversenyt az idôvel.
TANDORI: „Nem lóverseny ez!”, azt jelenti „Hagyj rá idôt magadnak!” Elsô lovas könyvemnek az a címe: „Nem lóverseny!”. A másodiké: „Vissza a sírból”. De amit még mondani akartam: talán irodalomelméletileg is érdekes, amit itt csinálunk. Elôször olvastunk, és ez valami kerek volt. Megoldottunk egy feladatot, és most beszélünk a dolgokról. Ez az irodalomnak két lehetôsége, és ezeket talán integrálni kellene, az ilyet az ember mindig a következô mûben próbálja meg. Felolvasás, aztán beszélgetés, ez egyesítve, majd kettôvel osztva – ezt Musillal mondom, nem olyan mechanikus-racionalisztikus módon, bár én, mint mindenki tudja, megrögzött racionalista vagyok.
SCHMATZ: Igen.
TANDORI: Errôl van szó. Ezért olyan nehéz velem! De talán érdemes volna elgondolkozni azon, ami itt történt – ezen is érdemes elgondolkozni.
SCHMATZ: Most és utána.
CEJPEK Schmatzhoz: Mivel az elôbb utaltál a „dzsungel”-variációkra: megpróbáltam a dupla oldalt komolyan venni.
SCHMATZ: Ez így is van kitalálva.
CEJPEK: Baloldalt „villám, most” és jobboldalt „látni a villám utánját” – aztán a szöveget balról jobbra olvasni, sorról sorra, ez azt jelenti, hogy két hangon olvasni. Ennek persze az a hatása, hogy a szóismétlések és a változatok eltolódnak, ami által az összefonódás, vagyis a dzsungel formája keletkezik.
SCHMATZ: Ha ezt összekapcsoljuk az evidencia-fogalommal, akkor a „dschungel allfach” költôi kísérlet evidenciák elôállítására, amelyek nem az ún. valóságból vannak véve (Tandorihoz) bár a te valóságod sokkal homályosabb, mint itt ez a költôi.
TANDORI: Igen.
SCHMATZ: És itt se világos: Volt-e ott? Ô, a férfi? Vagy a nô? Voltam-e ott? Voltam ott, de ott nem írtam semmit.
CEJPEK: És utána? Hogyan írtad meg a könyvedet?
SCHMATZ: Vannak vázlatok, de ez most nem érdekes.
CEJPEK: Mert azt mondtad, hogy variációkra bukkantál, mégpedig véletlenül.
SCHMATZ: Az volt a probléma, hogy egyfajta lebegô fogalmiságot találjak, amelyek új öszszeállításban például a városra is vonatkoznak, vagy a férfira és a nôre, vagy a pálmára vagy a tigrisre – tehát a jelentés szempontjából nyílt mezôket találjak, ahol a fogalmak, ha összeírjuk ôket, egy egészet adnak ki, amely természetesen soha nem lehet egy egész.
CEJPEK Tandorihoz: Ami nálad sokszor anekdotikusan hat, a köznapi, triviális dolgok – én például nem tudtam, hogy szereted a Heavy Metalt és Quentin Tarantinót – Tarantinót úgy hívod, ô a te Pulp-Becketted...
TANDORI: Pulp-Beckett, igen (nevetés) a „Reservoir Dogs”, nem a nagypolgári „Pulp Fiction”, az nem érdekel engem, de a „Reservoir Dogs!”
CEJPEK: A kutyákra gondolsz a címben?
TANDORI: Azokra is.
CEJPEK: Te mindent jelentéssel telítesz.
TANDORI: Ez is egy csapda! Valamit abszolutizálsz, aztán eltelik két nap, vagy felébredsz reggel, és azt mondod: Ez nem is volt olyan fontos! Evidenciatörténeteket csinálunk, amelyek fontosnak tûnnek nekünk, és a végén minden anekdotikus. Valamikor, nem tudom, talán száz év múlva eldôl, hogy valami tényleg fontos-e. Nagyon jól hangzik, amikor Oscar Wilde azt mondja: „Vagy a tapéta, vagy én. Kettônk közül az egyiknek el kell tûnnie”. (nevetés) A td olyan, mint egy sírkô, és én csináltam egy tapétát csupa td-bôl, úgy festenek, mint egy folyó, és azt írtam alája: „Hérakleitosz meglátogatja Oscar Wilde-ot”.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta