1
A mosztari híd megvolt a középkortól kezdve. Az iszlám építészet szimbóluma. Túlélt mindent. Ráadásul két világháborút. A helybeliek háborúját nem élte túl. Mivel a muzulmánok és a horvátok városrészét kötötte össze a Neretva fölött, 1993 novemberében a horvátok lerombolták. Ilyen háborúkban mindennél fontosabb a szimbólumok lerombolása. Most már csak a század eleji magyar festô, Csontváry festményein van meg ez a híd. Így kell a népeknek átlábalni a folyókon, amelyeknek a hídjait maguk robbantották fel.
2
Albániában jártam. Egy bérelt VW-busszal utaztuk be az országot. A kormánynál egy kaotikusan tökéletes albán ült, aki egyébként egy lapot ad ki, és beszél németül, mert másfél éve  Saarbrückenben dolgozott (orvosi asszisztensként). Megmutatta nekünk az újságja legfrissebb kiadását. A címlapon volt valami a görög kisebbségrôl, és arról, hogy az albán ortodox egyház görög pátriárkájának el kellett hagynia az országot. Mindezt a lap szerkesztôje közölte, aki a sofôrünk volt, és nagy hozzáértéssel kalauzolt el minket a legkalandosabb utakon egy híres ortodox kolostorhoz Albánia legközepén. A síkság közepébôl meglepô módon kiemelkedett egy kis hegység, hirtelen feltört, erdô borította – a hegyi út mindkét oldalán. Felmentünk a busszal a hegytetôre, ahol a kolostornak kellett lennie. Nem sokkal ezután ott ültünk ebben a kolostorban valami fülsüketítô diszkózene és olasz fecsegés mellett, és a lapszerkesztô megint mondott valamit a görög pátriárkáról, akinek itt semmi keresnivalója, és hogy ez a kolostor itt albán földön van, amit közülünk nem is vont senki kétségbe. A nacionalista arról ismerszik meg, hogy úgy hajtogat állandóan bizonyos tényállásokat, mintha ezeket mindenki más szakadatlanul tagadná. Tehát tovább gyôzködött minket, és idônként azt mondta, hogy ô egy kissé nacionalista, de a kis népeknél erre szükség van.  Aztán bent ültünk ebben a kolostorban, amelynek volt egy igazgatója, akit a lapszerkesztô arcon csókolt, úgy üdvözölt, és amelynek bejáratán a „Hotel” felirat volt olvasható. Bent ültünk tehát ebben a kolostorban, és valamiféle sültet ettünk, azt ette a kolostor igazgatója is, és az albán lapszerkesztô kezdte nekünk elôadni, hogyan teszi tönkre a Nyugat az albán gazdaságot. Az albán gazdaságnak ezt az eltiprását az albán ásványvíz sorsán mutatta be nekünk. Görög és olasz vállalkozók jöttek be az országba, és megpróbáltak albán ásványvízüzemeket felvásárolni, csak azért, hogy leállítsák mindet, vagy egyszerûen elmentek a minisztériumi tisztviselôkhöz, és lefizették ôket, hogy bezárják az állami ásványvízüzemeket, és ezzel helyet csináljanak a görög és az olasz ásványvíznek. Ezen fejtegetések közben az albán lapszerkesztô sûrûn pillantgatott rám, és végül vádlón mutatott a dobozos Sprite-ra, amit rendeltem, és azt mondta, ez még súlyosabb példa. Ezt a Sprite-ot kimondottan Albánia számára állították elô, nincs meg az a minôsége, amivel Nyugaton piacra lehetne vinni. Sokkal rosszabb, annyira rossz, hogy az ember azt kockáztatja, hogy belebetegszik. Bólintottam, kiittam a Sprite-omat, és egy újabbat rendeltem a kolostor bárjának pincérétôl. Ettôl a perctôl kezdve az albán lapszerkesztô egy pillantásra sem méltatott. Európa és a harmadik világ elegyedik, és minden felolvad valami kriptoretorikában. A különbözés lesz a valahova tartozás legfôbb kritériuma.
3
Ha ma nézzük a Balkánt, könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy itt minden rossz irányba megy már száz éve. Kezdetben volt a vágy a nagy ugrásra, a modernitásba, bármit értettek is ezen. A balkáni népek elképzelései a modernitásról a múlt század második felében sem voltak pontosabbak, mint 1989 után, miután vége lett a kommunizmusnak. A szabadságeszmében kezdettôl fogva benne volt egy összetevôként a frusztráció. Nem az egyén modern igényein alapult, hanem azon, hogy saját helyzetüket összevetették a nyugati nagyvárosokéval. A nyugatra utazó balkáni nemcsak lenyûgözve, hanem mindenekelôtt frusztráltan szemléli Nyugat-Európa városait, és azt kérdezi, nálunk ez miért nincs? És a magyarázata erre az volt, és ma is az, hogy ôket, balkáni népeket megakadályozták abban, hogy ilyen városokat építsenek. A Balkánról utazó értelmiségi még mindig a mentegetôzésen alapuló önértelmezéssel bíbelôdik. A balkáni értelmiségi a saját jelentôségét keresi. Mindenekelôtt történelmi eseményeket és személyiségeket interpretál. Az évszázadok sötétjét próbálja földeríteni történeteivel. Elmondja a történelmet és jelentést ad neki. Fikciót csinál belôle.
Az albániai Krujában a 70-es években a Hodzsa-féle kommunizmus kellôs közepén, egy történelmi helyen, egy erôdítmény romjain teljesen újraépítették Szkander-bég várát, aki egyedül védekezett a török elôrenyomulással szemben, még sokkal a szerbek rigómezei katasztrófája elôtt. A vár viszonylag történelmi hatást kelt, kielégíti a mai igényeket, megfelel a célnak. Szkander bég múzeumát rendezték be benne. A kommunizmus véget értével 1991-ben nem sokat kellett változtatni rajta. Tirana fôterérôl eltávolították a Hodzsa-szobrot, Szkander bégé maradhatott. Szkander bég az a hôs, aki Európát védte a törökökkel, az iszlámmal szemben. Már régóta az ô nevét viseli a legjobb albán konyak.
E népek mindegyikének mitológiájában ott van a török ellenes küzdelem mint Európa védelme, és ezzel mint a városok hiányára adható magyarázat. Amíg és amiért ôk, a balkáni népek, karddal oltalmazták Európát, tudta az a maga szép városait fölépíteni. A Balkánon minden kultikussá válik. Mindmáig töretlen a fegyverek kultusza, ami az önvédelem kultuszának része. Egy Tiranában 1991-ben megjelent „Albánia költészete” címû antológiában található Xhevahir Spahin alábbi költeménye: „Történelem // csöpögött a vér / és gyökeret vert a kövekben / letöröltük a vért / a kardokról / saját gyolcsingünkkel / És ha nem volt fegyverünk / saját testünkbôl téptünk ki / egy bordát / hogy az legyen a kardunk”. Figyeljük csak meg, az oldalbordát, amelybôl a Nyugat legfeljebb a szép asszonyait eredezteti, itt elszántan kardként forgatják.
4
„Hatszáz éve élnek a szerbek a hajdani dicsôség és a múlt nagyság emlékeibôl, és ápolják a sebeket, amelyeket a szerb birodalom hanyatlása ütött rajtuk. (...) Bár valamikor vezetô nemzet voltunk, az elnyomatás miatt elmaradtunk más európai nemzetek mögött. Elkéstünk az állam- és nemzetalkotással, de az élen maradtunk mindabban, ami a szenvedésbôl és tûrésbôl a szellemet és a nemes érzéseket táplálja, amire Krisztus tanítása nyomán jutottunk (...) Kitéve a lelketlen Nyugat kultúraellenes nyomásának, kínoztuk magunkat elveszett identitásunkkal, miközben minden erônkkel azon voltunk, hogy beteljesítsük az önfeladás Nyugat által ránk kényszerített folyamatát. Ily módon kioltva, ki voltunk szolgáltatva az iszlám Kelet agresszív elôretörésének, de ez hozta meg a fordulatot is. Az iszlámról szerzett 500 éves tapasztalatunk segít abban, hogy átlássuk ellenségeink közvetlen céljain. Bár nemzeti létünk nem találja az ál-keresztény Nyugattal szembeni ellenállás útját, de arra képes, hogy felismerje az iszlám polip felôl fenyegetô veszélyt, amely ügyesen rejtôzködik ugyan, de minden forgolódása, felemelkedése és alábukása ellenére változatlan a szerb ortodoxia lényegével szembeni kérlelhetetlenségében (...) Szerbia isten alkotása.” Ezeket Radovan Karadziç mondta, a boszniai szerb vezér. Az 1993-as év ortodox karácsonyán mondta, parlamentjének egyik ünnepi ülésén, nemzetközileg el nem ismert köztársasága kikiáltásának második évfordulóján. Miféle Európáról lehet itt beszélni?
5
Bulgária belsejében állnak a kolostorok. Rila a legnagyobb Bulgáriában, egy nyári kirándulás, ebéd, napsütés. Egy kis ország csalóka gondtalansága. Délebbre, még lejjebb és mélyebben a tájban, majdnem eldugva található a másik kolostor, Rozsen. Oda már csak az etnológusok találnak el. Ôk azok az értelmiségi szakemberek, akik mindenütt a nép hangját hallják. A történészek általánosítanak, az etnológusok a részleteket fürkészik. Ôk szállítják a nyersanyagot a nagy mítoszokhoz. Megfigyelik az örökkévalóságot, de nem érnek hozzá. Olyanok, mint a nép szerzetesei. Rámutatnak valamire, és hallgatnak. Ha bizalmába fogad, egy pillanatra részed lehet az örökkévalóságban. A kolostorok ôrizték a kultúrát, így mondják. A hosszú sötét századokon át. Rezzenéstelenül néz téged az ikon. A kultúra mozdulatlan. Nem mond rólad semmit, hallgat kifelé az örökkévalóságból, amelyre föl kell magad készítened. A szakrális túlteszi magát a korproblémákon. Az ortodoxia csak a modernitás hívságát tudja konstatálni.
A kolostor udvarán szédültre zümmögik magukat a méhek. A kapuban mutatják az etnológusok a belövéseket, ki tudja, melyik háborúból. Innen nem messze van egy macedón hôs sírja a századfordulóról, akit valaki lelôtt a lováról, ki tudja már, miért. Mindenesetre egy hôs. És a képe kint van az ablakban, még lejjebb délen, a kis városkákban, ahol a nagy csempészés folyik a Bulgária, Macedónia és Görögország közti háromszögben. Itt mennek át az áruk, az áruk és a fegyverek, barátnak és ellenségnek, és mindenféle népek ülnek a kávéházakban, isszák a Fantát vagy a sört. A lányoknak csak a lába látszik, és az öregek valami török játékot játszanak, tablát. Mindig is ezt játszották. Kinn ülnek mind a napon, három határ van itt, és mindenki igyekszik ebbôl a legtöbbet kihozni.
A házak a hegyi út mentén, a szelíd erdôk és a zegzugos homokkôbôl álló hegyek között, egy másik évszázadból valók, fából és kôbôl épültek. Kávéházak vannak bennük, ahol mintha Elton John és Madonna énekelne, és az emberek, akik a régi balkonok alatt üldögélnek, mai emberek, azt lehetne gondolni. Az utca mentén egy kôház, benne egy idôsebb ember, aki a borát árulja, a borát és a pálinkáját. A hely olyan, mint száz évvel, kétszáz évvel ezelôtt. A kommunizmus nem hagyott nyomot rajta. A jelenrôl csak az újság halom árulkodik, amelybôl az az ember zörgô lapokat húz ki, hogy az üveg bort, amit elad, belecsomagolja. Ez Európa?
6
A Balkánon sosem tudott egy belsô egyensúly érvényesülni. Nincsenek regionális vezetô- és rendezô hatalmak. Ehhez nincs meg egyik számba jövô nemzetnek sem a gazdasági ereje sem a valamiképpen igazolt tekintélye. A század eleje és a birodalmak gyengülése óta, amelyek ezt a területet az érdekszférájukba esônek tekintették, a Habsburg, az oszmán és a cári birodalom – szövetségek rajzolódnak ki a balkáni népek között, amelyek látensen mindmáig megvannak, de soha nem tudtak érvényre jutni. Már az elsô világháborúba torkolló balkáni háborúkban is kudarcba fulladtak. Mindmáig elsôsorban egy balkáni tengely maradt jól kivehetô, a Görögország, Szerbia, Montenegro és Románia közötti. Ma a jugoszláv kérdés alakulásába is belejátszik. A gravitációs centrum Belgrád. A másik oldalon úgyszólván csupa outsider áll. Érdekeik alapján csak alkalmi szövetségesek, Horvátország, Albánia, Bulgária. A korábbi gravitációs centrum, Szófia, mára sokat vesztett a jelentôségébôl. A Balkán történelmi metaforáiból a szerbek és bolgárok közti vetélkedés olvasható ki az elsôbbségért. Ennek közös eszmei alapja az ortodoxia. Míg Bulgáriában mára a kultúrtörténeti elsôbbséggel való megelégedés figyelhetô meg, a kereszténység felvételére és a cirill ábécé bevezetésére való hivatkozás, a szerb nemzeti önértelmezésben mindmáig ott munkál a militáns messianizmus, a szerb nemzet arra való szakadatlan törekvése, hogy egyre nagyobb legyen. A nemzet és a területnövelés a balkáni népeknél mindent egybevéve szükségképpen egymással összekapcsolódó momentumok. A nemzetnek még mindig egy barbár felfogása érvényesül. A gazdagság, hatalom és becsület, a férfiasság kultusza és a harcos küldetés láncolatában nincs helye a modern individualizmusnak és  polgári erényekké szövôdésének . Európa?
7
A balkáni népek frusztrált programjának fontos része az autarkia eszméje. A szabadság eszméje alá van rendelve a függetlenség eszméjének, és ezt mintegy programszerûen a szuverenitás eszméjére szûkítik le. A centrális maxima az önrendelkezés. A törekvés arra irányult a balkáni népek nyelvén kifejezve, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ily módon egyenes út vezet Milos Obrenoviçtól Radovan Karadziçig, A posztkommunizmus mai politikai vezetô figurái az ôsi tradícióba próbálnak belehelyezkedni. Rigómezô még mindig mindennapi kenyerük. Ezzel a balkáni nemzeti kommunisták önábrázolási metódusát folytatják. Tito, Hodzsa és Ceauscescu mesterei voltak a történelmi identifikációknak. Ha a vezéralakok szabadságról és igazságosságról beszélnek, mindig egész népekrôl van szó, és az ô érdekeikrôl más népekkel szemben, sosem egyéni szabadságról és jogokról, soha nem az emberi és az állampolgári jogokról. Az ezekért való kiállás a Nyugat hitszegô aknamunkájának számít, hogy elbizonytalanítsák az adott népeket. Ebbôl annyi igaz, hogy az emberi és állampolgári jogok destabilizálnák a rosszul megalapozott balkáni erôviszonyokat. És így ágálnak el vadul gesztikulálva az európai értékek skálája mellett.
8
A Balkánon nemcsak találkoznak a kultúrák, hanem egymásnak is ütköznek. Mindegyik tüske a másik szemében. Kölcsönösen igyekeznek rombolni egymás szimbólumait, és ráerôltetni a másikra a magukét. Templomok, mecsetek. A Balkán a kultúrák érvényesítésére irányuló meghiúsult törekvések jelképe. Az európai kultúrtörténet tükörképe. Többnyire egyes népek vették magukra a protagonista szerepét ezekben a végig nem vitt kultúrküzdelmekben. Nemcsak hogy magukra veszik ezt a szerepet, de ráadásul a mindenkori ügy lovagjaivá tornásszák föl magukat, úgy hogy ez aztán a nemzeti ügy, a közösségi szándék igazolására szolgálhat. Szlovénia és Horvátország állandóan a Nyugat részének mondja magát, a közép-európai kultúra alkotórészének. Úgy kultiválják katolicizmusukat, mint közösségük pajzsát. Ezzel szemben a szerbek a fatalizmust építették be az önértelmezésükbe. Mindazt, amit tesznek, az ún. Közép-Európa sötét ármánykodásának kitéve teszik, ami mögött nem más húzódik meg, mint maga a Habsburg-ház és a Vatikán. Minden háború, amit a szerbek vívnak, minden egyes hadi cselekményük védekezô hadmûvelet. Ezer év múltán még mindig a skizmának (az egyház szakadásnak) próbálnak érvényt szerezni. Nemzeti államuk legalábbis metaforikusan szembe kell hogy álljon Rómával, az ortodoxia politikai otthonaként kell mûködni. Különben a saját szemében nincs folytonossága. Ez a túlzott önigazolási vágy akadályozza a szerb állameszmét az alapvetôen szükséges modernizálódásban. Amíg a balkáni országok nem képesek állameszméjüket a ma ott élô egyének igényeihez kapcsolni, nem várható a politika normalizálódása ebben a térségben. Nem a nemzetállam megszûntetését jelentené ez, csak a domesztikálását egy civil módon szabályozott és individuálisan kreatív társadalomban. A közösség mércéje az egyén kell, hogy legyen, nem a teológia.
9
Bukarestben, a Kiseleff sugárúton állt a kommunizmus végéig az ún. Párttörténeti Múzeum. Ebben a múzeumban rendszeresen változott a kiállított anyag a román kommunista apparátuson belüli mindenkori hatalmi konstellációnak megfelelôen. Néha nem is tudták követni a hatalmi konstelláció változását. A kommunista múzeumnak nem az volt a feladata, hogy szemléltesse és értelmezze a történelmet, hanem hogy elôállítsa azt. Az egyes politikai változások nemcsak a jelent érintették, hanem a múltat is. Az évszázadot visszamenôleg mindig újra átállították. Úgyhogy ennek az állandó kiállításnak a látogatói egy permanensen változó fikció közepén találták magukat. Ennek az alkotási folyamatnak vetett véget a diktátorpár bukása 1989 végén. Azóta van ott egy másik múzeum. Úgy hívják, „A román parasztság múzeuma”, és megpróbál az örökkévalónak tekintett falusi világból mitológiát csinálni. Az autoktonizmus az egyik fontos balkáni mítosz. A saját ellenáll az idegennek. Az idegen az állandóan erodálódó megújítás. Ami saját, az a stabil. Az értékes, amit védelmezni kell. A kommunizmussal és a kapitalizmussal szemben. Az autoktonizmus sarkpontja a paraszti világ. A mûvészet és a filozófia jóvoltából a múlt század óta nagyarányú stilizálásban volt része. Reális létezése alól azonban az iparosítás és fôként a kommunizmus teljesen kihúzta a talajt. Ha a balkáni ideológusok a parasztról beszélnek, egy fikcióra gondolnak. A fejükben létezô paraszt motiválja szerintük a modernitásnak való ellenállást, holott csupán a szerencsétlen politika ürügyéül szolgál.
1994 nyarán „A román parasztság múzeumában” a „kereszt” témájáról volt látható egy kiállítás. Mindenfelé a termekben, amelyekben azelôtt a vörös csillag virított, most kereszteket lehetett látni. Kôkereszteket, fakereszteket. Egy kereszt formájú ajtó, amelyen át kellett haladni és egy ablakkeret. Az ablakkeret alatt azt lehetett olvasni, mit mondott állítólag az aszszony az eladás során a múzeumnak: „Hogyan adhatnám el az ablakom, amin keresztül egy életen át néztem a világot?” Parasztság és kereszt, falu és ortodoxia, ez volna az új ideális tér a kommunizmus után? Miféle államot lehet ebbôl 1994-ban alkotni? Mennyire tud ez európai lenni?
10
A Balkánon az egész modernitás a Nyugat-Európával és közép-európai csatlósaival való összehasonlítás nyomása alatt állt. Közép-Európát és fôként ennek Habsburg konstrukcióját a balkáni népek imperiálisnak és agresszívnak érzékelik. Támadásnak a saját identitásuk ellen, bármit értsenek is ezen. A balkáni népek mindegyike az önértelmezésében ápolja a maga egyedülállóságát. A balkáni identitás a kritériumait nem a mai életbôl meríti, nagyvonalúan ölti magára a nagy múltból szôtt romantikus elképzeléseket. A saját szándékok minden leírása séta az évszázadokban. Mindmáig ebbôl merítik a magyarázatot a legközelebbi lépésükre: a szerbek, akik lerombolták Szlavóniában Vukovár barokk városát, úgy vélhették, hogy a Habsburg birodalom ellen védekeznek, akik a szarajevói könyvtárat lerombolták, bizonyos értelemben még mindig azt hiszik, hogy a törökök ellen harcolnak. A balkáni népek modern nemzeteiket a történelem futóhomokjára építették. A nemzetfogalmat átvették Európa nyugati felérôl anélkül, hogy kapcsolatba hozták volna az egyénnel. Szabadság, egyenlôség, testvériség a Balkánon sosem vonatkozik az egyénre, hanem csupán a közösségre. Az oszmán megszállás és az ortodox egyház mindig útját állta a modern individualizálódásnak, amelynek kezdeményei a gazdasági fejletlenség miatt rendkívül gyengék voltak. Ehhez járul a városiasság kialakulatlansága. A modern város a Balkánon töredék maradt. Ezt a töredéket aztán a kommunisták tovább degradálták, saját centralizmusuk és ellenôrzési mániájuk eszközévé züllesztették. Amit építettek, az az építés megcsúfolása. Bukarestben, Szófiában, Tiranában és Szkopjéban egyaránt.
11
A balkáni népek vonatkoztatási fogalmai ködösek. Az egyik oldalon van Európa, a másikon saját nemzetük. Az Európáról alkotott elképzeléseik eközben éppolyan homályosak, mint a saját nemzetükre vonatkozók. Inkább vágyakat fejeznek ki, semmint koncepciót. És ez 1989 után, a kommunizmus végével újra láthatóvá lett. A másik Európa, amelyet olyan szívesen megtestesítenének, Bizánc, nincs többé.  A Hagia Sophia régóta mecset már, Isztanbul pedig egy bazár, ahova 1989 óta buszutazásokra csalogatják a turistákat Bukarestbôl és Szófiából.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta