Európa balkáni tükörben

A 20. század úgy kezdôdött, hogy Szarajevóban kitört az elsô világháború. A 20. század végét nemcsak a berlini fal leomlása jelezte, hanem az is, hogy megint háború volt Szarajevóban. Bosznia és általában véve Kelet-Európa hidegháborút követô szétforgácsolódásából fakadó kockázatok közvetlenül cáfolták az „új világrendre" vonatkozó sokat idézett perspektívát. De ez arra is emlékeztetett, hogy Szarajevó 1994-ben nem ugyanaz volt, mint Szarajevó 1914-ben. Bosznia miatt senki nem robbantaná ki a harmadik világháborút. Ez a két aspektus tükrözôdött a Jugoszlávia felbomlására való nemzetközi reagálásban – oszcillált a beavatkozás és lokalizálás, elvhûség és realizmus között (utóbbit sokszor inkább cinizmusnak kellene nevezni), és implicite mindkettô a Balkánnal kapcsolatos század eleji metaforákra vagy sztereotípiákra támaszkodott, némelyek, mint Bismarck kancellár és számos tanítványa számára a Balkán „Európa lôporos hordója", amelyért „nem érdemes egy pomerániai szabadcsapat katonájának vásárra vinni a bôrét."

A nemzetközi reagálás sikerét vagy kudarcát is eltérôen ítélik meg a célok és a várakozások eltérô voltának megfelelôen. Ha az volt a legfontosabb, hogy lokalizáljanak egy irányíthatatlan helyi konfliktust, megakadályozzák átterjedését az egész Balkánra és azon is túl, hogy humanitárius segélyt nyújtsanak, és végül rákényszerítsenek egy megoldást a kimerült hadakozó felekre – akkor lehet egy viszonylag sikeres kármentô akcióról beszélni. Ha azonban nem kevesebbrôl volt szó, mint a hidegháború utáni európai rend formájáról, akkor inkább a kudarc volna a helyénvaló kifejezés (esetleg a viszonylagos kudarc, ha figyelembe vesszük a háború ideiglenes befejezôdését a daytoni megállapodás után): helyénvaló a nyugati demokráciák az irányú tevékenységére nézve, hogy realizálják meghirdetett külpolitikai elveiket, az olyan nemzetközi szervezetek szavahihetôségét tekintve, mint az EBESZ az Egyesült Nemzetek és az EU a biztonság fenntartásában, és végül az atlanti szövetség összetartását és kredibilitását tekintve. „Úgy kell-e megélnünk ezeknek a balkáni háborúknak a végét, hogy meg sem próbálunk belôlük legalább néhány tanulságot levonni, anélkül, hogy tudnánk, használtak-e vagy ártottak, hogy ha holnap újra kitörnének, és ez egyre csak így menne tovább?" – kérdezte 1914-ben a nemzetközi közös balkáni misszió elnöke, D’Estournelles de Constant, francia szenátor. Hozzátette, hogy a bizottsági jelentés ezt a címet is viselhette volna: „A megosztott Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon". Szavai annak idején nem túl sok olvasóhoz jutottak el; 1914-ben más Balkánnal szembeni kötelezettségek foglalták el az embereket. De a kérdés továbbra is fennáll, és ma is figyelmeztetôen idézhetô mindazoknak, akik a volt Jugoszláviában folyó háború kapcsán át akarják gondolni a konfliktus tanulságait és jelentôségét az új Európára nézve.

A Jugoszlávi felbomlása körüli háborúra való nemzetközi reagálások története kellôképpen dokumentálva van. Ebbôl nyugtalanító kép rajzolódik ki, amelynek jelentôsége túlmegy a balkáni tragédia határain Elôször is: ha fontos biztonsági kérdésekrôl van szó, nemigen lehet komolyan „nemzetközi közösségrôl" beszélni. Döntôek a nagyhatalmak, ezek érdekei és lehetôségei, vetélkedéseik és együttmûködési készségük. Kétségtelenül vannak nemzetközi fórumok vagy intézmények, és többek között Bosznia példája is azt mutatja, hogy humanitárius kérdésekben kialakul olyasmi, hogy nemzetközi közvélemény. Ez természetesen messzemenôen a nyugati médiák globális hatásának köszönhetô, de azt az illúziót vagy tévedést is kelti, mintha volna egy a nemzetek feletti szervezetekbe beágyazott „nemzetközi közösség", amely képes volna megoldásokat nyújtani vagy kikényszeríteni. Ennélfogva az e szervezeteket érô kritikát, amiért nem voltak képesek megakadályozni vagy lezárni egy katonai konfliktust, valójában az ôket alkotó államoknak kellene címezni (ezek mindenek elôtt az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy Britannia, Franciaország és Németország).

Másodszor a „nemzetközi közösségnek" illetve az intézményeinek a tehetetlensége annál világosabbá vált, minél inkább egy sor egymással öszszefüggô nemzetközi testület próbálta kezelni a háborút a volt Jugoszláviában. Elsôként az EBESZ nyilatkozott az 1990 novemberi Párizsi Charta kibocsátása és a „Konfliktusmegelôzô Bizottság" megalakítása után, amely végsô soron semmit nem tudott megelôzni. Aztán a háború kitörésekor, 1991 júniusában az EU vonult fel közvetítôként, egy közös kül- és biztonságpolitika igényével, csakhogy rájöjjön, hogy ilyen nincs neki. 1992 elején az ENSZ-diplomácia vette át Cyrus Vance képviseletében a fegyverszüneti tárgyalások vezetését Szerbia és Horvátország között, csak hogy néhány hónapon belül, a Bosznia-Hercegovina-i békefenntartás során kiderüljön, hogy meddig terjednek az ENSZ határai. Végül 1994-95-ben a konfliktus befejezô szakaszában a NATO vette át USA vezetés alatt az irányítást, miután a boszniai válság nagyobb transzatlanti feszültséget váltott ki, beleértve az atlanti szövetség szavahihetôségének veszélyeztetését is.

Harmadszor Richard Holbroke Boszniáról azt mondta, hogy „ez a Nyugat legszörnyûbb kollektív katasztrófája az elmúlt 30 évben". Legalábbis komoly feszültségekhez vezetett az Egyesült Államok és európai szövetségesei között, amelyek lecsengtek ugyan, de egyáltalán nem tekinthetôk befejezettnek. Valóban meghökkentô az ellentét a konfliktus kirobbanásakor, 1991-ben kialakult helyzet és az 1995 novemberi daytoni eredmények között. 1991-ben az Egyesült Államok egyetértett az európaiakkal abban, hogy Jugoszláviát fenn kell tartani, és a legnagyobb örömmel engedték át nekik az elsôdleges felelôsséget ezért az európai konfliktusért. („Nekünk nincs kutyánk ebben a küzdelemben" – így fejezte ki magát Baker külügyminiszter.) 1995-ben a daytoni megegyezést széles körben, mindenekelôtt a Balkánon, úgy fogták fel, mint az amerikai fölény gyôzelmét, és az európaiak csillagának leáldozását. Ebben az összefüggésben kellene vizsgálnunk a balkáni válságra adott európai reagálásokat.

Európai nézôpontok avagy „Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon"

Az 1914-es Carnegie-misszió balkáni jelentésének újabb kiadásához 1994-ben írott elôszavában George Kennan úgy írta le a Balkánt, mint „a nem-európai civilizáció elôretolt bástyáját, amely mindmáig sokat megôrzött nem-európai jegyeibôl, köztük olyanokat is, amelyek ma még kevésbé egyeztethetôk össze a mai világgal, mint a 80 évvel ezelôttiek voltak az akkorival". A sokszor az évszázad harmadik balkáni háborújának nevezett események során elkövetett rémségek könnyen csábítanak történelmi analógiákra, de volt egy feltûnô kontraszt a jómódú demokráciák integrálódó Európája, ahonnan számûztek minden háborút, és a volt Jugoszlávia nacionalista konfliktusai között. Mégis ellen kellene állni intellektuális és politikai okokból a kísértésnek, hogy a Balkán-dilemmát Európától elkülönítve kezeljük. Mivel nem is olyan hoszszú idôvel ezelôtt Európa többi része is átélt hasonló szörnyûségeket, és végül is túljutott rajtuk, a legfontosabb különbséget Közép-Európa és a Balkán között ma nem lehet azzal magyarázni, hogy végsô soron a keleti és a nyugati kereszténység vagy a Habsburg és az oszmán birodalom örökségére utalunk. Ez azzal a ténnyel is öszszefügg, hogy amit ma a Balkánon „etnikai tisztogatásnak" hívnak, azt Közép-Európában a második világháború alatt és közvetlenül azt követôen már „végbevitték": a zsidó közösségek elpusztítását és a németek kitelepítését. Lehet, hogy a Balkán Európa perifériáján helyezkedik el, de régebbi és újabb sorsa nagyon is része Európa huszadik századi dilemmáinak.

Csak a korlátozott Európa-fogalom, amely azt az EU-val azonosítja, lehet az alapja annak, ha „Európát és a Balkánt" úgy kezeljük, mint eltérô egységeket, és felelevenítjük a d’Estournelles által a jelentésének javasolt címet: „Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon". De ez az elgondolás még így is kétes értékû. Amikor a második világháború után kialakították az európai integráció tervét, ez két egymást kiegészítô elvre épült, amelyek közelmúltbeli traumákat voltak hivatva leküzdeni: ez pedig a hódító háborúnak és az „etnikai tisztogatás" ideológiájának elutasítása volt. Amikor aztán Jacques Poos Luxemburgból az Európai Közösség képviseletében az akkor éppen a háború küszöbén álló Jugoszláviába érkezett, és azóta elhíresült nyilatkozatát tette, „Elérkezett Európa órája", e mögött hallgatólagosan az a feltételezés húzódott meg, hogy az Európai Közösség most, a hidegháború után azért fog fellépni, hogy ezeknek az elveknek érvényt szerezzen a kontinensen. A következô hónapokban és években tehetetlennek bizonyult a második világháború óta legborzalmasabb mészárlással és a népesség elûzésével szemben. Arra sem volt képes, hogy megálljt parancsoljon a nemzetközileg elismert államokkal szembeni agressziónak. Úgy lehetne érvelni, hogy az EU toleranciája azzal szemben, ha erôszakot alkalmaznak vitás kérdések megoldására, valamint hogy hallgatólagosan elfogadta, hogy az etnikum legyen új európai államok alakulásának szervezô elve, messzemenôen hozzájárult politikai hitele eróziójához mind az unión belül, mind a közép-európai és balkáni posztkommunista országokban, amelyek kezdték egyre inkább a NATO-ban látni az egyetlen döntô erôt.

Európa reagálása az egész konfliktus alatt túlságosan gyenge és túlságosan megkésett volt. Elôször próbálta fenntartani Jugoszláviát, de az utolsó pillanatig csupán politikai figyelmeztetésekre és a gazdasági elônyök csáberejére hagyatkozott. 1991 májusában Jacques Delors, az EU közös bizottság akkori elnöke Jugoszláviába utazott, hogy Ante Markovic akkori miniszterelnök egy „jugoszláv Maastrichtról" szóló, pénz- és vámunión alapuló tervét politikai és financiális támogatásáról biztosítsa, egy olyan pillanatban, amikor a legfôbb szereplôk – az ellentétes nacionalista elképzelésektôl vezettetve – már háborúra készültek: az érdekek racionális nyelve nemigen hatott azokra a politikai elitekre, amelyek az etno-nacionalista konfliktus logikája szerint cselekedtek. A koszovói háború idején az EU igyekezett egyforma távolságot tartani az úgynevezett „háborús felektôl", ami az egyetlen komoly hadsereggel rendelkezô félnek, nevezetesen Szerbiának kedvezett. A háború Boszniára való átterjedésekor az EU 1992-ben végre Milosevics Szerbiáját minôsítette agresszornak, de nem volt hajlandó döntô intézkedésekre, amelyek megállj-t parancsolhattak volna neki: a humanitárius segélynyújtás (mindenekelôtt az EU részérôl) a politika pótlására szolgált, a kéksisakosokkal mint a boszniai szerb nacionalisták kezére adott potenciális majd tényleges túszokkal. Az eredmény egy sor soha meg nem valósuló béketerv volt, amelyek Bosznia etnikai megosztásának mindenkori különbözô állomásait tükrözték. Ebben az értelemben lehet Daytont olyan „európai" tervezetként leírni, amelyet amerikai eszközökkel valósítottak meg.

Biztosan voltak enyhítô körülmények. Elôször is Jugoszlávia felbomlása idején egészen más dolgok álltak a napirend élén Európa számára: Németország újraegyesítése és a Szovjetunió szétesése érthetô módon döntô jelentôségû volt a kontinens további stabilitására nézve. A Németország és Lengyelország közötti Odera-Neisse határ elismerése fontosabb volt, mint a jugoszláv tagköztársaságok közötti határok státusza. És úgy érezték, az utóbbiakkal kapcsolatban jobb, ha nem tesznek semmi olyat, ami precedenst jelenthetne, és nehezítené Gorbacsov és a Szovjetunió helyzetét. Ugyanilyen fontos volt, hogy az Európai Közösség, ahogy 1991-ben még hívták, nem rendelkezett sem legális mandátummal, sem bevethetô katonai erôvel, hogy valóban cselekedhessen. Az ún. „közös kül- és biztonságpolitika" csak egy volt az akkoriban kialkudott és 1991 decemberében megkötött maastrichti egyezmény céljai közül. Valójában a jugoszláv háború döntô elsô hat hónapját (ami Szlovénia és Horvátország elismeréséhez vezetett) a maastrichti egyezményrôl folytatott tárgyalások foglalták el. Ebbôl adódott a két témakör hallgatólagos összekapcsolódása. Nagy Britannia túltette magát a Horvátország elismerésével szembeni fenntartásain (ha a beavatkozással szembeni fenntartásain nem is), mivel partnerei tudomásul vették, hogy nem hajlandó a szociális charta elfogadására. Franciaország is azért engedett a német nyomásnak, hogy ne kockáztassa Maastricht intézményes kereteit és az európai valutaunióval kapcsolatos terveit. Végül az intézményes akadályok nehézségein túl a cselekvésképtelenség az EU egyes tagországainak eltérô politikájából is adódott. Ebbôl a szempontból azt lehetne mondani, hogy az EU legnagyobb sikere éppen az volt, hogy ezeket a különbségeket képes volt ellenôrzés alatt tartani.

A közös politika hiánya végül is nem annyira intézményes probléma volt; inkább a közös politikai szándék hiányát tükrözte (az európai reagálást úgy jellemezték, hogy jóakarat akaraterô nélkül). De ennek az oka legalább annyira kereshetô a konfliktus lényegére vagy jelentôségére vonatkozó bizonyos közös elôfeltevésekben, és az ennek megfelelô reagálásban, mint a legfontosabb európai szereplôk eltérô felfogásában, affinitásaiban és érdekeiben az eljárás mikéntjét illetôen.

Nyugat-Európában a balkáni konfliktusnak kétféle magyarázata dominált, mindkettônek fontos politikai implikációi voltak. Az elsô archaikusnak vagy anakronisztikusnak látta a konfliktust: „ az ôsi ellenségeskedés feléledése", a második ezzel szemben úgy tekintette, mint a nemzetté válás egy megkésett folyamatának részét, mint elkerülhetetlen, bár sokszor kellemetlen szakaszt a „modernitásba" vezetô európai úton.

Az elsô tézis, amely nagy mértékben elterjedt a politikai elit és a média köreiben, a fridzsider-metaforát használta: A kommunizmus csupán befagyasztotta a nacionalista frusztrációkat és konfliktusokat, amelyek ennek bukása után most tökéletesen konzervált állapotban állnak elôttünk. Ennek a témának egy másik variációja a kuktafazék metaforája, amint leemelték róla a szovjet fedôt, felszínre törhettek a hosszú ideig nyomás alatt tartott remények és ôsi ellenségeskedések. Ez vált a domináns értelmezéssé a médiában és a politikai diskurzusban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Clinton elnök 1993-as januári beiktatási beszédében egy „olyan nemzedékrôl" beszélt, „amely a hidegháború árnyékában nôtt fel, és egy olyan világban vesz magára új felelôsséget, amelyet a szabadság napvilága melegít, de amelyet továbbra is fenyegetnek a régi ellenségeskedések". Az angol miniszterelnök azt mondta az alsóházban 1993 júniusában, két évvel a háború kitörése után: „A legfontosabb egyedi mozzanat a boszniai történések mögött a Szovjetunió és ezzel a fegyelmezô erô összeomlása volt, amellyel ez kordában tartotta az ôsi ellenségeskedést a volt Jugoszláviában. Amint ez a fegyelmezô erô eltûnt, a régi ellenségeskedés újra felszínre került, és a fellángoló harcokban kezdjük tapasztalni a következményeit". A francia miniszterelnök, Mitterand is hivatkozott a volt Jugoszláviabeli háborúval kapcsolatos különbözô magyarázatokban „az ôsi etnikai szenvedélyekre" (passions ethniques ancestrials). A Balkán ilyen szemlélete mutatkozott meg azon a konferencián is, amelyet François Mitterand 1992 februárjában Párizsban rendezett, és ezt a címet választotta neki: „Európa és a törzsek". A médiák gyakran sietve beálltak ebbe az irányba, különösen Nobe, J. G. Reißmüller és V. Meier újságíróknak a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung ban megjelent nagyhatású vezércikkeibôl ítélve.

A konfliktus ilyesféle olvasata több csapdának is ki van téve: Elôször is „Az ignorálás – beleegyezés" esete. Az újabb fejlemények láttán úgy tettek, mintha egy ôsi történelmi minta ismétlôdésérôl lett volna szó. Másodszor: Ha sikerül meggyôzni magunkat és másokat arról, hogy annak a feléledésével állunk szemben, amit eddig elfojtottak, tehát a viszálykodó balkáni népek vagy „törzsek" irracionális törekvéseivel, akkor már nem is kell foglalkoznunk a konfliktus politikai hátterével. A 20. században a nyugati vezetôk számára valóban felfoghatatlan volt, hogy a posztkommunista balkáni országokban akadnak olyan politikai erôk, amelyek nagyon is ésszerûnek tartják, hogy erôszakhoz folyamodjanak, országaikat háborúba sodorják, és nyíltan maguk ellen hangolják a „nemzetközi közösséget", hogy elérjenek bizonyos célokat, amilyen egy autoriter hatalmi rendszer, az elfoglalt területek és erôforrások feletti kontroll megtartása. Ebben a folyamatban a nacionalista elitek az ostromlottság mentalitását hívták életre, tudatos félreinformálással manipuláltak a félelmekkel, és a kormány által irányított média útján szították a gyûlöletet. Tehát nem az ôsi ellenségeskedés feléledésérôl volt szó, ami a háborúhoz vezetett, hanem maga a háború élesztette fel újra a régi gyûlöletet.
 
 

„Európa és a törzsek" – ez a képlet foglalja talán a legjobban össze az „ôsi ellenségeskedés" tézisének implikációit – a legjobb szándékkal szolgáltatta a konfliktus egyik önelégült félreértelmezését azzal, hogy szembeállította egymással a kontinens nyugati felén végbemenô integrációt és a keleti felén végbemenô „balkanizálódást". Míg Európa élen jár és egyre elôbbre jut egy nemezetek feletti, liberális, határok nélküli 21. századi jövôhöz vezetô úton, addig a balkáni országok visszahullanak az etnikai és territoriális határokért folyó múlt századias viszálykodásba. Ha a balkáni háborút mind történetileg (mint archaizmust, anakronizmust) mind földrajzilag (mint „törzseket" – értsd harmadik világ) ki lehet rekeszteni Európából, akkor nem is kell európai problémaként kezelnünk. A humanitárius segélyek és az izolálás tökéletesen elegendô.

A második tézis, amelyik dominált a Balkánnal kapcsolatos európai gondolkodásban, inkább a társadalomtudományokból, semmint a politikai elôítéletekbôl táplálkozik. A Jugoszlávia felbomlasztásáért folytatott háborút nem archaizmusnak tekinti, hanem a nemzetté válás szakaszaként a modernizálódás útján. Az „egy terület egy nép" eszméjét úgy fogják fel, mint a nemzetépítés nyugati modelljének melléktermékét, amit elkésve exportálnak Kelet-Európába. (ld. Gellner) Ebbôl a szempontból nézve Jugoszlávia, Csehszlovákia (vagy a Szovjetunió) nem volt egyéb, mint föderális átmeneti állapot birodalom és nemzetállam között. Elôfordulhat bizonyára – így szól az érvelés – hogy ez az átmenet zûrzavaros és erôszakos, úgyhogy a Balkán egyes részein az élet inkább az európai társadalom Hobbes-féle víziójához hasonlított, semmint a Jean Monnet-féléhez. De ezt úgy kell tekinteni, mint az állandóság és identitás, modernitás és regionális stabilitás szükséges árát. (És néhány protagonista sokszor így is tekinti.) Röviden, a kelet-európai nemzetállamok kialakulásának utolsó szakaszát éljük – mindazokét, amelyek lemaradtak a 19. századi vonatról, amely meghozta a német és az olasz egységet. A kommunizmus vége (a maga szovjet vagy jugoszláv „birodalmi" változatában) végsô soron egy olyan folyamatot zár le, amely a Habsburg- és az oszmán birodalom összeomlásával kezdôdött. Mindez persze sajátosan elegyíti Ernest Gellner nacionalizmus-elméleteinek egy elnagyolt olvasatát egy adag régi jó reálpolitikával. Az a gondolat, hogy az etnikailag homogén politikai egységek különösen jót tesznek a politikai stabilitásnak, nem új a Balkánon. Népszerû volt már az elsô világháború után is, amikor egy görög-török lakosságcserét sikerült a tárgyalásokon kifundálni. A menekültbizottság egy görög tagja annak idején azt írta: „A faji homogenitás, ami kialakul a balkáni lakosság újraelosztása nyomán, a béketényezôvé válik majd, és véget vet mindannak, ami a múltban egyre-másra súrlódásokhoz vezetett." A görög-török kapcsolatok mai szintje nem nyújt különösebben meggyôzô érvet ehhez a recepthez.

E mellett a tézis mellett sokan síkra szállnak ma is mind a régióbeli mind a nyugat-európai külpolitikai körökben. Ez a probléma – ha a „homogenitás" gondolatával szembeni elvi fenntartásokat egyszer figyelmen kívül hagyjuk – abban áll, hogy nemcsak a soknemzetiségû birodalmak utódállamainak többsége igyekezett megôrizni multinacionális struktúráit, de még Jugoszlávia utódállamainak többsége is. Az etnikai homogenitást a stabilitás forrásaként sôt kvázi a demokrácia elôfeltételeként védelmezni hallgatólagosan arra szólít fel, amit a Balkánról szóló 1914-es Carnegie-jelentés úgy ír le, mint „megsemmisítés, emigráció, asszimiláció" – annak precíz leírásaként, amit manapság „etnikai tisztogatásnak" hívnak. Ez különösen Boszniát és Macedóniát érinti, az egykori Jugoszláviából hátramaradt két multinacionális képzôdményt, amely aligha tûnhetne el békés módon egy Nagyszerbia, Nagyhorvátország vagy – miért is ne? – Nagyalbánia oltárán. Ez garantáltan azt jelenti, hogy ismét a határok és kisebbségek körüli konfliktusok karjaiba vetjük magunkat, amit Vladimir Gligorov, a macedón elnök fia ironikusan így formulázott meg: „Miért legyek én kisebbség a te államodban, ha te is lehetsz kisebbség az enyémben?

A Duna címû könyvében Claudio Magris a következôképpen érzékeltette a nemzetalkotás problémáját a Balkánon: „A macedón kérdést öszszefoglalóan így lehet leírni: Omeriç úr, ahogy a jugoszláv királyság idején nevezte magát, a második világháborús bolgár megszállás alatt Omerov lett, majd – amint Macedónia jugoszláv köztársasággá vált – Omerski. Eredeti neve, Omer, török volt." A régió stabilitása, Macedóniának a szomszédaihoz (Bulgáriához, Görögországhoz és különösen Szerbiához fûzôdô viszonya szempontjából rendkívül fontos, hogy olyan állam legyen, amelyben Omerski ott élhet Omerov, Omeric, Omer és – mindenekelôtt – Omerisha mellett, azaz az albánok mellett, akik több, mint egy negyedét teszik ki a macedón lakosságnak. Más szóval egy állam életképessége nem annyira a méretén múlik (Jacques Poos luxemburgi külügyminisztert hitetlenkedve fogadták, amikor 1991 júniusában Ljubljanában azt próbálta magyarázni, hogy Szlovénia túl kicsi ahhoz, hogy „életképes" államot alkosson), inkább a jellegén, hogy összefér-e a „nyílt társadalommal" és a regionális és európai integráció perspektívájával vagy sem.

A legfontosabb probléma nemzetállamok kiépítésénél a Balkánon, hogy a nyugati modellek átvételében az új államok a nemzet etnikai definiálására hajlanak (történelmi, nyelvi, vallási kritériumok alapján), ugyanakkor egy centralisztikus, „jakobinus" államfelfogásra. A logika egy bizonyos konzisztenciát kívánna meg: a nemzet etnikai definícióját legalábbis egy decentralizált vagy föderalisztikus államfelfogásnak kellene ellensúlyoznia. Másfelôl egy centralizált államfelfogásnak, megint csak a konzisztencia érdekében, átfogó állampolgári alapú nemzetfogalmat kellene felmutatnia. De az a tendencia, hogy egy etnikai („német") nemzetfogalmat kapcsolnak össze egy centralizált („francia") államfogalommal, biztos recept a katasztrófára.

Ôsi ellenségeskedés vagy etnikai homogenizálás anemzetálamképzôdés útja

A Nyugat-Európában a Jugoszlávia-konfliktus idején domináns két értelmezés – „az ôsi ellenségeskedés" és az etnikai homogenizálás mint a nemzetállam-képzôdés folyamatának része – közelebbrôl megnézve a nyugat-európai tapasztalatok ellentétes projekcióit alkották. Ezenkívül közös konzekvenciájuk volt a be nem avatkozás. Akár történelmi „regresszióként", akár a modern államisághoz vezetô út egyik szakaszaként fogták fel a konfliktust – a „legmegfelelôbb" reagálás a lokalizálás volt. És tudjuk, hogy ez mit jelentett Vukovárban, Szarajevóban és Szrebrenyicában.

Németországnak a Jugoszlávia szétbomlasztására való reagálását három fô tényezô alakította. A közvélemény és a média Horvátországot és Szlovéniát támogatta, azt a két köztársaságot, amelyik Németországhoz földrajzilag és kulturálisan is a legközelebb áll. (Horvátország a németek legkedveltebb nyaralóhelyei közé tartozott, és Németország volt a horvát vendégmunkások kedvenc célországa.) Az NSZK volt az egyetlen „nyugati" ország, amely közvetlenül részt vett a kelet-európai kommunizmusok kimúlásában. A berlini fal leomlása után a nemzetek önrendelkezésének elvére hivatkozva ripsz-ropsz végbevitte Németország újraegyesítését, és ezzel megváltoztatott egy nemzetközileg elismert határt. Milyen alapon vitathatta volna el ugyanezt a jogot Közép-Európa más posztkommunista nemzeteitôl?

Végül 1991 júliusától kezdve Németország a kiváló köztársaságok elismerését szorgalmazó erôk nyomásának engedett, azt feltételezve, hogy a háború delegitimizálása (azaz „polgárháborúból" – egy nemzetközileg elismert állam elleni támadó háborúvá való átminôsítése) a háború befejezését is siettetni fogja. A háború átterjedése Boszniára 1992 tavaszán ennek az ellenkezôjét bizonyította be, és Németországot visszatessékelte a tehetetlenség közös európai állásaiba. Mivel alkotmánya tiltja a katonai beavatkozásban való részvételt, Németország azóta nézôje csak egy olyan folyamatnak, amelynek Franciaország és Nagy-Britannia volt elsôsorban a hordozója.

Franciaország Szerbia melletti állítólagos elfogultsága tehetett ezek szerint mindenrôl? Nem sok kétely fér hozzá, hogy abban, ahogy Mitterand elnök és külügyminisztere, Roland Dumas akkoriban a hetvenes éveikben járó nemzedéke a konfliktust kezelte, volt egy adag történelmi pesszimizmus, „kételkedés a vádlott javára", Belgrád mint Jugoszlávia és Szerbia fôvárosa, egy második világháborús szövetséges javára. Ezzel szemben a horvát nacionalizmus és egy horvát állam megalakítása a harmincas-negyvenes évek negatív reminiszcenciáit idézte. Ebbôl eredt Mitterand tartózkodása attól, hogy erôszakot alkalmazzanak Szerbia ellen ( ne pas ajouter la guerre á la guerre). De talán még a történelem egy meghatározott irányú olvasatánál is erôsebben belesétáltak az akkori francia döntéshozók saját jakobinus politikai kultúrájuknak, a centralizált államiságban mint egy demokratikus közösség megmegfelelôbb keretében való hitnek a csapdájába. Ez nem igen segített egy széthulló soknemzetiségû kommunista föderáció bonyolultságainak megértésében. Jugoszláviát ezen felül, akárcsak Csehszlovákiát, úgy tekintették, mint az elsô világháború utáni idôszak kreációját, amelyet Franciaország inspirált, és ami aztán a kisantant keretei között az ô szövetségese lett. E két állam egyidejû eltûnésével ébredtek rá a francia vezetôk, hogy Jalta vége Versailles végét is magával hozta. És attól tartottak, hogy ennek a folyamatnak a legfôbb haszonélvezôje megnövekedett közép-európai befolyásával nyilván Németország lesz. Ez az aggodalom táplálja a francia támogatást Romániának és Bulgáriának az EU és a NATO kibôvítése körüli vitákban. Közép-Európát a Balkánnal kiegyensúlyozni. Bár ezek a francia megfontolások segíthetnek megérteni a francia politika ambivalenciáit a jugoszláv háború kapcsán ( a francia politika volt a legaktívabb az európai hatalmak közül, de egyszer sem volt hajlandó Miloseviccsel szemben katonai erôt bevetni), teljesen csak az 1993-as kormányváltás és Mitterand 1995 tavaszi visszavonulása után mutatkoztak meg. Humanitárius segítség politikai segítség helyett, ez a francia „kéksisakosok" megalázásába torkollott, akiket a boszniai szerbek túszul ejtettek, ami az újonnan megválasztott francia miniszterelnököt, Chirac-ot arra késztette, hogy egy egyszerû javaslat kedvéért irányt váltson: „ On tire ou on se tire " (Lôni vagy lelépni!)

Nagy Britannia az egész háború idején a leghatározottabban ellenzett minden katonai fellépést. Pierre Hassner ezt „a konzisztens cinizmus abszolút mesterfokának" nevezte, míg Jane Sharp Szerbia megnyugtatását a 90-es évek elején a Németországgal kötött 1938-as müncheni egyezményhez hasonlította. Lady Thatcher tanácsai ellenére Jahn Major kormánya tartózkodott a határozott beavatkozástól a Balkánon dúló „ôsi etnikai viszályokkal" és egy „expedíciós hadtest" ezzel való megbirkózási esélyeivel kapcsolatos egy mélyen meggyökeresedett történelmi pesszimizmus alapján. A második világháború alatt a Balkánon szerzett brit tapasztalatok tehetnek nyilván részben errôl az óvatosságról. Az Észak-Írországgal vagy akár a Ciprussal való analógiák járhattak a brit külpolitikusok eszében arra emlékeztetve, hogy hol vannak a katonai intervenció korlátai, ha nincs politikai megoldás, valamint az irányíthatatlan etnikai konfliktusokba való hosszadalmas belebonyolódás veszélyei. A britek Bosznia-politikájának kulcsát nem annyira a München-példában, mint inkább a „Belfast-szindrómában" lehet keresni.

Ha a legfontosabb EU szereplôk kontrasztba állítható aggályaihoz hozzávesszük még az Andreas Papandreu miniszterelnök alatti görög politika „balkanizálódását", (ami megakadályozta az európai konszenzust Macedónia kérdésében) valamint a Berlusconi-Fini-kormány 1994-es olasz politikáját, (ami Szlovénia EU-hoz való közeledésének állta útját azzal, hogy elôbb adják vissza a Mussolini-rezsim 1945-ös veresége után elvesztett olasz tulajdont), akkor viszonylag világos választ kapunk arra a kérdésre, hogy az EU-nak miért nem sikerült a Balkán tekintetében „közös kül- és biztonságpolitikát" kialakítani.

A Balkán Európa-képe

A nyugat-európai félreértéseket a Balkán-konfliktussal kapcsolatban csak a balkáni szereplôk Európával kapcsolatos félreértései múlták felül. Különösen elterjedt feltehetôleg az a tendencia, amely Európát nem közös értékek, elvek vagy törekvések alapján nyugvó politikai projektumként szemléli, inkább egy negatívan definiált egységként, választóvonalként. A horvátok számára (ahogy erre Tudjman elnök a látogatóit fáradhatatlanul emlékezteti), Európa egyet jelent a nyugati kereszténységgel: Horvátország mint a katolikus Nyugat védôbástyája az ortodox szerbektôl és a muzulmán bosnyákoktól külön – ha nem éppen velük ellenségesen szembeállva. A szerbek is úgy tekintik magukat mint a keresztény Európa utolsó határát az iszlám és Törökország ellenében. És végül a boszniai muzulmánoknak is megvan a maguk verziója az Európához tartozásról, amennyiben azt állítják, hogy ôk a pluralizmus és a multietnicizmus utolsó védelmezôi két szimmetrikus etno-nacionalista fenyegetés között. A Balkánon láthatólag különbözô utak vannak az Európával való azonosulásra. Valaki mindig „barbár" a másik számára.

Az Európa-eszme egy másik, hasonló alkalmazása ismerhetô fel a Balkánból való „kikívánkozás" elterjedt tendenciájában; a regionális együttmûködésre vonatkozó tanácsokat vagy ajánlásokat a Balkánon gyakran elutasítják az ennek fölébe helyezett cél, az „Európához való csatlakozás" nevében. A kettô (a regionális és az európai integráció) közti összefüggés tudata inkább kivétel, mint szabály.

Harmadszor Európa balkáni felfogása egy olyan periférikus régióé, amelynek a Nyugat egyre-másra csalódást okozott, és mely ezt a csalódást azzal kompenzálja, hogy bebeszéli magának, hogy törekvései és konfliktusai, akárcsak a századfordulón, most is centrális szerepet játszanak a nagyhatalmak vetélkedésében. Van valami öntúlértékelés az Európával szembeni balkáni vádaskodásban, a túlhajtott ellenérzések és a felfokozott várakozások valamiféle keveréke. A jugoszláv háború eredetével kapcsolatos egyik igen elterjedt elmélet a Balkánon a nagyhatalmak század eleji rivalizálásának feléledésérôl szól, arról, hogy a nagyhatalmak most újra felszítják a helyi nacionalista feszültségeket, hogy a hidegháború befejeztével befolyási övezeteket szerezzenek maguknak. Obskurus hadvezérek így próbálták magukat gyalognak feltûntetni egy nagy nemzetközi játszmában, ami háborúságukat egy magasabb cél aurájával övezi, és arra való, hogy mentesítse ôket a bûntetteikért való felelôsségtôl. Ez a magatartás történelmi örökség, ami legalábbis a 1878-as berlini kongresszusig vezethetô vissza, amikor a nagyhatalmak elsô ízben osztották fel a volt oszmán birtokokat, aminek során Oroszország, Ausztria és Törökország ígérte, hogy védelmébe veszi a rivalizáló nemzeti törekvéseket. A két világháború között Franciaország, Németország és Olaszország lépett fel különbözô oldalon a versailles-i béke védelmezôjeként vagy éppen kikezdôjeként. 1945 után a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak voltak vazallusai ebben a régióban, miközben az „el nem kötelezett" Jugoszlávia ügyesen kijátszotta az egyik felet a másikkal szemben.

Az igazság azonban az, hogy a Balkán a 90-es években 1914-tôl eltérôen nem a túlzott beavatkozástól, hanem a nagyhatalmak viszonylagos érdektelenségétôl kellett, hogy szenvedjen. A hidegháború idején a legtöbb elôrejelzés Berlinbe vagy Jugoszláviába tette egy esetleges Kelet-Nyugat-konfliktus lehetséges kitörési helyét. Az ország ezért stratégiailag fontosnak számított, és Tito ezt a feltételezést nagyon jól ki is tudta használni. A hidegháború befejeztével úgyszólván Jugoszlávia stratégiai leértékelése következett be. Jugoszlávia felbomlásának inkább belsô, mint külsô okai voltak. Nagyobb szerepe volt a nemzetközi helyzet megváltozásának, mint a nagyobb hatalmak (Németország, Oroszország, Törökország) törekvéseinek. Ebben a mai realitások különösen élesen eltérnek a balkáni fantazmagóriáktól.

A hidegháború utáni dél-európai átrendezôdés egy eléggé elterjedt olvasata valahogy így hangzik:

Három fô tengely vagy válaszvonal van a régióban, amely nagyjából egybeesik mind a legfontosabb kulturális-történelmi válaszvonalakkal, mind a konkuráló külpolitikai orientációval. Elôször is egy észak-nyugati tengely, amely a katolikus, és egykor Habsburg fennhatóság alá tartozó horvátokat és szlovéneket köti össze egy Németország és Ausztria körül újonnan felelevenített Közép-Európával. Másodszor egy keleti, ortodox tengely, amely Belgrádtól Athénen és Bukaresten át Moszkváig terjed. Egy harmadik, déli, muzulmán tengely Boszniától húzódik Törökország felé – a Szandzsákon, Koszovón és Albánián keresztül. Az ebben állítólag benne levô három legfontosabb nagyobb hatalom reagálásának gyors áttekintése is képes eloszlatni, de legalábbis relativizálni ezt a koncepciót.

„Németország ebben az évtizedben harmadszor ront ránk" – jelentette ki Kadijevic tábornok, a jugoszláv hadügyminiszter, 1991 októberében. Egy germano-papista összeesküvés tézise eléggé elterjedt Szerbiában (akárcsak Görögországban), bár alig találni hozzá támpontokat. Vannak nyilvánvaló történelmi affinitások és beállítottságok („ Serbien muss sterbien" – Alfred Kerr híres szólása az elsô világháborúból), de ezek nem alakítják szükségszerûen az aktuális politikát. Kétségtelen, hogy a német médiák eléggé egyoldalúan támogatták Horvátországot és Szlovéniát, de a Balkánnal foglalkozó nemzetközi közös bizottság nem sok anyagot talált, ami azt bizonyíthatta volna, hogy Németország már a háború kitörése, 1991 vége, elôtt is aktívan elômozdította volna Szlovénia és Horvátország függetlenedését. Ennélfogva Németország késôbbi kiállása a szeparatista köztársaságok elismerése mellett aligha tekinthetô a háború kiváltó okának. A német prioritások annak idején elsôsorban az újraegyesítés feladataira irányultak, az EU nagy ugrásának maastrichti elôkészítésére, keleten pedig a közép-európai szomszédokra (és a közeljövôben kibôvítendô EU jelöltjeire): Lengyelországra, Csehszlovákiára, Magyarországra. A Balkán hátországnak számított, ahol korrupt és inkompetens exkommunisták uralkodnak Romániában, Bulgáriában és természetesen Szerbiában. Ami azt az érvet illeti, hogy a legfontosabb motívum az lett volna, hogy létrehozzák az új Közép-Európát mint a német márka övezetét, talán elég arra utalni, hogy a német márka a térségben sehol nem olyan erôs, mint éppen Belgrádban.

Ugyanilyen erôsen eltúlzott Oroszországnak mint a szláv és ortodox nemzetek védelmezôjének a szerepe. A hidegháború idején Bulgária volt a Szovjetunió legfontosabb szövetségese a régióban (miután az egymás után „elveszítette" Jugoszláviát, Albániát és Romániát). Amikor Jugoszlávia 1991-ben szétesett, volt valami hasonlóság Belgrád és Moszkva között: volt egy nyilvánvaló párhuzam a két kommunista föderáció összeomlásában, és a szerbek egy az oroszokéhoz valamelyest hasonló helyzetbe kerültek: egy államtörzs erôs, harcias kisebbségekkel barátságtalan új utódállamokban. (A szerb-horvát viszony Jugoszlávia továbbélése szempontjából épp olyan döntô volt, mint az orosz-ukrán viszony a Szovjetunió számára, a muzulmán albánok és az ortodox szerbek közti koszovói konfliktus kaukázusi párhuzamokat idéz.) Oroszország verbális és diplomáciai támogatása láthatólag mégis alábbhagyott a háború folyamán, és Belgrád reményei egy mellette való orosz beavatkozásban az 1991 augusztusi kudarcba fulladt puccskísérlettel szertefoszlottak. Paradox módon a jugoszláv háború Oroszországot abba a helyzetbe hozta, hogy az elsô világháború óta elôször visszatérjen a Balkánra, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában játszott szerepe révén és a válságkezeléssel megbízott kontaktcsoportja révén megôrizze nagyhatalmi tekintélyének látszatát. Oroszországnak azonban nem volt meg sem a stratégiai elképzelése a Balkánnal kapcsolatban, sem pedig a katonai és gazdasági kapacitása, hogy jelentôs tényezôként lépjen fel ebben a térségben, nemhogy potenciális kliensek nagyhatalmi védelmezôje lehetett volna. Legfeljebb azt próbálta meg, hogy megállítsa a nyugati politikát vagy a Belgrád ellen esetleg tervezett kényszerintézkedéseket. Az orosz manôverezés játéktere kimerült az IFOR-ban és a SFOR-ban részvételben – gyakorlatilag NATO-irányítás alatt. Ez azt is megmutatta, hogy az orosz vezetésnek a 90-es években a „pánszláv ortodox testvériség" ügyének minden szavakban való támogatása ellenére – különösen Zsirinovszkij radikális nacionalizmusában – a belpolitikában, egyáltalán nem állt szándékában a Nyugattal, különösen az Egyesült Államokkal kialakult új viszonyát kockára tenni kétes balkáni elônyök kedvéért.

Törökországot kötik történelmi és földrajzi okoknál fogva a legerôsebb szálak a térséghez. A törökök úgy látják a Balkánt, mint a kereszténység és az iszlám, a Kelet és a Nyugat közti érintkezés és kontraszt területét: mint oszmán örökségének és talán európai jövôjének is részét. Az összefüggés nemzeti identitás és vallás között az oszmán örökség (a millet) folyománya, „a civilizációk összecsapásának" tézise Törökországban éppúgy hozzátartozik a regionális feszültségek értelmezéséhez, mint a Balkán többi részén. A hidegháború idején Törökország hanyagolta a Balkánt, mivel külpolitikai prioritásai máshol (nyugaton és a Közel-Keleten) voltak. A hidegháború végével, a Szovjetunió és Jugoszlávia összeomlása után új helyzet jött létre új lehetôségekkel, amelyek kétféle reagálást váltottak ki. Az elsô, amelyet idônként „neooszmán" politikának is neveznek., ezt Demirel elnök foglalta össze a török befolyás új lehetôségeirôl szóló nyilatkozatában, „az Adria partjaitól egészen Kínáig". Egy másik, óvatosabb, (a török hadseregben uralkodó) szemlélet felismerte a túlterjeszkedés veszélyeit, és belátta egy a török adottságoknak és esetleges kockázatoknak jobban megfelelô, realisztikus külpolitika szükségességét. Törökország a legfôbb indítékot és legitimitást a balkáni szerepvállalásra abban látta, hogy védelmezôje legyen a török és muzulmán kisebbségeknek. Ez Görögországra vonatkozott (ahol e tekintetben semmi javulás nem várható) és Bulgáriára (ahol a török kisebbség helyzete a 90-es években jelentôsen javult és a Törökországhoz fûzôdô viszony is). Ennek megfelelôen elsôsorban Boszniát, Macedóniát és Albániát támogatták, a régi három legsebezhetôbb, legveszélyeztetettebb államát. Más szóval a Törökország számára nyíló új lehetôségek a Balkánon új kockázatokat is hordoztak. Voltak jelentôs belsô tényezôi is annak, hogy Törökország miért nem ignorálhatta a boszniai konfliktust: a hatalmas Balkán-diaszpóra Isztanbulban (a becslések szerint kétmillióra tehetô a boszniai származású törökök száma) és befolyásos „lobbijuk" a médiában és a török politikában. Az iszlám Refah-párt is felhasználta a boszniai muzulmánok ügyét arra, hogy bírálja a kormányt, amiért nem tesz értük eleget.

A török politika mégis óvatos és mérsékelt maradt az egész konfliktus folyamán – legalább három oknál fogva: Elôször is a kurd kisebbség problémája magyarázza, miért viszonyult Törökország bizalmatlanul az etnikai határok szerint megvonandó új határok minden elgondolásához, és lépett fel a poszt-jugoszláv újrarendezésben a status quo megôrzése mellett. Másodszor Törökország ugyanakkor több különbözô nemzetközi válságban is érintve volt (a Közel-Keleten, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában), amelyek mindegyike elôbbre való volt a Balkánnál Ankara számára. Végül a háború alatt Törökország mindent elkövetett, hogy ne tegyen semmi olyat a Balkánon, ami keresztezné a nyugat-európai vagy amerikai erôfeszítéseket, és ezzel ronthatná az Európához és a NATO-hoz fûzôdô viszonyát.

Ennyit ahhoz a tézishez, amelyik a regionális konfliktusok fôszereplôit nagyobb hatalmakkal (mint Németország, Oroszország, Törökország) hozza összefüggésbe, amelyek állítólag elvesztett befolyási övezetüket szerették volna visszaszerezni. Az a tény, hogy gyenge balkáni államok „oltalmazókat" keresnek, (beleértve korábbi imperiális hatalmakat, volt birodalmi uraikat) nem jelenti azt, hogy utóbbiak hajlandók vagy képesek is lettek volna arra, hogy vállalják ezt a szerepet. Az a megállapítás, hogy történelmi és kulturális válaszvonalakat követô új geopolitikai rend alakult volna ki Oroszországnak, Németországnak és Törökországnak a térségbe való visszatérésével, a valóságban bizonyult igazolhatónak. A Jugoszlávia felbomlása körüli háborúkat nem annyira az elsô világháborút elvesztô három hatalom visszatérése, inkább viszonylagos tartózkodásuk jellemezte. Jóval jelentôsebb volt az Egyesült Államok primátusa, amikor megoldást kellett találni. Az amerikai részvétel tette lehetôvé a NATO útján a daytoni megállapodásokat, és Amerikára figyelnek a balkáni fôszereplôk, szerbek és horvátok, albánok és macedónok, görögök és törökök, amint biztonságpolitikai kérdésekrôl van szó – bár ellentétes várakozásokkal.

Ami az Európai Uniót illeti, daytoni veresége egy „közös kül- és biztonságpolitika" hiányát mutatta meg a volt Jugoszláviában folyó háború idején. Az unió tudta tompítani a nézetkülönbségeket, de nem tudott kialakítani egy közös politikai szándékot. Ebben az értelemben civil vagy „soft" hatalom marad, hogy Joseph Nye kifejezését használjuk. Az egész konfliktus alatt az EU politikája (és ez 1995-ig az USÁ-ra is vonatkozott) a modern és jómódú demokráciák mélységes ambivalenciáját tükrözte hatalmuk bevetése és katonáik életének kockáztatása szempontjából. A Nyugat (technikai fölényét nézve) óriási „ölôerôt", de csekély „halnikészséget" tudott felmutatni, a Balkánon olyan szereplôkkel találta magát szemben, akik éppen ellenkezôleg, kisebb „ölôkapacitással", de sokkal nagyobb „halnikészséggel" bírtak. Egyrészt a médiák (az ún. CNN-hatás) és a francia értelmiségiek áldatlan szolidaritása és amerikai külpolitikai „sólymok" olyan elit- és közvéleményt tudtak kialakítani a boszniai kérdésben, ami ilymódon a nyugati kormányoknak még egy „enyhe" fellépését is megakadályozta. Másrészt az utóbbiak abból indultak ki, hogy a közvélemény támogatása megszûnne, amint veszteségekkel kellene számolni a nyugati katonák oldalán. A szárazföldi haderôvel rendelkezô európaiak hadseregeiket humanitárius szerepre korlátozták, míg az amerikaiak abból indultak ki (ez vietnami tanulság), hogy katonai erôt csak ott szabad bevetni, ahol elsöprô erôvel tudnak föllépni, mint az Öböl-háborúban. Boszniára alkalmazva a Powell-doktrína így hangzott: „A sivatagban harcolunk, a hegyekben nem". A „háború halottak nélkül" elmélete az Öböl-háború és a boszniai háború valószínûleg legfontosabb hozadéka a hidegháború utáni stratégiai gondolkodás számára.

A Balkán ennélfogva valószínûleg továbbra is meghatározó kérdés marad a kibôvített Észak-atlanti Szövetség jövendô identitása és hitelessége számára. MIközben új közép-európai országok lépnek be a szövetségbe, a NATO-nak a Balkánon de facto két protektorátusa van (Bosznia és Koszovo), arról nem is szólva, hogy ellenôrzése alatt kell tartani a ciprusi kérdést és a görög-török viszonyt. A NATO-szövetség jövendô hitelessége most megköveteli, hogy legyen egy globális stratégiája a Balkánnal kapcsolatban.
 (1998)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta