Lucien Noullez

Madarak

Nap mint nap, újra meg újra kiraktam
asztalunkon a morzsákból egy arcot,
aztán az éhség valahogy letörölte,
néha a nyári szél
vitte el, vitte a madaraknak, mert
szereti ôket, déli szél, akár
a szív, oly súlytalan.
És ott van most az arc
a verebek hasában.
Hív a gyerekkor, fehér kis csipetkéket küldök
válaszul. Szerényen élek.
Elég e távoli szerelem,
morzsák az égen, elég
egy kis csivitelés.
 
 

Üdvözlet

Egyre többször köszön be hajnal ötkor
a tetôgerinc rigója
felém röpítve füttye villanását
mert árnyas tolla alatt szikraerdôt
visel minden rigó.
Fogalmam sincs, hogy mit feleljek:
a mi zenénk olyan üres,
színeink oly kopottak,
a kezünk meg, századok óta, hogy
vérszagú már,
repülô masináink pedig
halált hoznak a madarakra.
Ezért inkább faarcot vágok,
ahogy a zongorázó Beethoven,
barátom persze érti,
elhallgat és
üdvözli még a környékbeli macskát,
aztán a dolgára siet.
 
 

Ezt a napot...

Ezt a napot a valóságra szánom.
A dohányban tovább él a földrajz.
A zsebem pedig egy dob.
Ma a sarkokkal törôdöm, meg a motorral,
kirázom a napot, mint egy lepedôt,
ôrölni viszem a kiabálást.
Lehet, hogy munkában ér a halál.
Szoktam gondolni erre, nem tudom,
gondol-e ô is, szokott-e gondolni bármit.
Ma az alábbiakkal szeretnék foglalkozni:
A halállal, a sínekkel, az ággyal,
a vízzel, a füsttel, a széllel,
a szerelemmel.
Nehéz nap lesz, az biztos.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/