emlékszem halványan
az idôre, amikor John Updike számítógéppel
kezdett el írni. Az évet nem tudnám megnevezni, elszállt
valahová, ahonnan nem tudom elôhívni. De tudom, hogy
a döbbenetes információra, amely szerint Updike kompjuterizálódott,
egy volt jugó magazinban bukkantam rá anno, mégpedig
a Start nevezetûben, s talán mindez errôl a gombról
jut eszembe itt, az én (idô)gépem bal alsó sarkában.
Start. Rossz kezdetnek ennyi elég is.
Sokan szerettük a Startot.
Ma már nincs. Mi sem vagyunk egészen. Úgy vélem,
fôleg csak az emlékek világában létezünk,
ott botorkálunk, bûzölünk és ízelünk,
ezért nem vagyunk a szó szoros értelmében.
De idônként éppen az emlékeink révén
öltünk testet; eszünkbe jut, hogyan is nézne ki egy
hús-vér, eleven ember, és akkor megpróbáljuk
követni mint botor csip-csirkék a messzi, borzas, repedt
kot-kotlóst ezt a régi, egyre távolabbról
hívogató, mégis sosem múló emlékképet.
Bevallom, néha egészen jól sikerül. Talán
azért, mert ennek a viselkedésnek a mintája, stílusa
még fellelhetô valahol a lemezeinken. Az errôl szóló
jelzôk még kibányászhatók a lomtárból.
Néha egészen emberi mondatok is megtalálhatók
ehhez. Energia is. Fônév is, ige is. Pont is, vesszô
is. És akkor a dolog megint kezd hasonlítani, vagy mondjam
így: emlékeztetni valamire.
Veszem észre közben,
hogy mint minden nem tökéletesen pocsék szöveg,
ez szintén kezd a véltnél egyetemesebb érvényûvé
válni, kidomborul a kecsegtetô parabolának, hiperbolának
és egyébnek világokat áthidaló lehetôsége,
ezért mindjárt kiírom ide, félreértés
ne essék, én itt és most legalábbis ennél
a pár elsô megrendült hangütésnél,
késôbb úgyis kezelhetetlenné válik a
dolog , földhöz ragadtan és kizárólagosan
azokra az árnylényekre gondolok, akik egykor, abban a ma
már nem létezô országban olvasták a Startot
a maguk belsô parabola-antennájával fogták,
más anyanyelvûségükkel (is) értették
annak az üzenetét. Különösebb eszmei mondanivalótlanságát.
Véget még nem sejtve: néztek kifelé a most
már enyhén kôkorszakinak mondható Yugo Windows-rendszer
résein.
Hejmen, azok voltak az
emberek! Akik azt olvasták. Meg akik abba a zágrábi
Startba írtak. Például, nem is emlékszem, kicsoda,
de Andy Warholról meg Duchamp-ról értekezett, más
valaki Warhollal készített is interjút, a harmadik
Sophia Lorennel futott össze valahol, meg Antonionival, majd Fassbinderrel.
Illetve Joseph Beuysszal. Valaki látta csomagolni Christót,
az ötödik pedig hallotta kipakolni Heinrich Böllt. A hatodiknak
Armstrong és Pele nyilatkozott, vagy Janis Joplin és Indira
Gandhi. Bruno Profazza kapitány meg talán azért,
mert a hajózás olyan, mint a sós-algás kollektív
emlékezet, izgalmas Titanic-esély a széles és
mély óceánokon, óceánokban eltûnt
hajókról futtatta elméjét, illetve a szingapúri
kikötôk pedofil kínálatáról. A hetedik
viszont rejtett jelzéseket adott le Makavejevrôl és
Milovan Djilasról... Jézus Krisztusról és a
Sátánról. Hát, azok voltak az idôk!
Volt, aki Raszputyinra hegyezte
a tollát, volt, aki a magyar 56 eseményeire, s volt olyan
is, aki az egyetemisták megmozdulásaira, illetve a csehszlovák
68-ra. Meg létezett szakács-melléklet is. Strukli
borral, nyúlháj serpenyôben. Kacsatepertô. Több
góllal. Körötte zöldség. A középsô
kiteríthetôn pedig akár a tapsifüles Playboyban
egy meztelen nô. (Finoman, magányosan, tolakodó hímrépa
nélkül.) Sosem egészen széttárt, sosem
visszabújható. De kínálkozó. És
maradt a számról számra változó nô
akkor is, amikor a Startban megjelentek az elsô feminista jegyzetek.
Tulajdonképpen maradt végig. A sejtelmes öl. Starttól
a végezetig.
Emlékszem, Nyúlszív
kapitány ah, csak ôrmester, az emlékezésnek
viszont elôléptetett ellentengernagya, gyógyíthatatlan
tengeribetege stb. sokáig a nyírfák alatti kerti
budijának szegletében ôrizgette ezeket a Startokat.
Kövér dongók döngésében, szúnyogon-muslincán
túl a hájas dongókra vadászó, acélfonalas
pókok halk mesterkedései közepette lapozgatott. Felesége,
akihez Nyúlszív ôrmester odaköltözött
a hetvenes évek derekán, mondogatta, hogy egyáltalában
nem bánja, ha azokat a sajtótermékeket Nyúlszív
ôrmester nézegeti, még ha az árnyékszéken
is, sôt jó, ha megôrzi ôket hiánytalanul,
mert egyszer még szüksége lehet rájuk. Amennyiben
netalán összezavarodnának az idôk, jönne
holmi kataklizma, maga az a gyûjtemény remek kordokumentum,
mindahány kifelé-befelé ablakával együtt.
Majdnem kész, szabálytalan regény, ha Nyúlszív
túléli. Nyúlszív ôrmester csak bólogatott.
Aztán jött a kataklizma. Az ugyan megkímélte
Nyúlszív ôrmester latrináját, testileg
magát Nyúlszívet és a családját
is, azonban a Startoknak nyomuk veszett. Elúsztak valahová
Bruno Profazza hajóskapitány után. El, azzal a még
majdnem szûz tekintettel együtt, amelyet akkoriban, mondjuk,
startban a Startra lehetett vetni. Marcell Duchamp biciklijére.
Meg ugyancsak a Start hadgyakorlati jelentéseire. A ki-mit-kínál
apróhirdetésekre, bennük a melegek, utóbb meg
a csoportszexelôk és a golfpartnert keresôk szerény
szárnybontogatására stb.
A Startok. Valaki érzéketlen
véglény nagyjából elhasználta ôket,
amíg Nyúlszív másfelé járt. Széttépkedte
a felhalmozott lapokat a hét szûkös, kilencvenes esztendôben,
a maradékot pedig levizelte. Ezt aztán a tél jégtömbbé
fagyasztotta, a tavasz péppé olvasztotta. A korhatag árnyékvilág
meztelen csigái ütöttek rajta tanyát, és
fülbemászók költöztek alája. Pont Sartre
szemüvege alá, látszólag céltalanul nyüzsögni,
miközben a budi virtuális, zizegô szárnyú
angyalai elröpültek máshová. Használhatatlanná
vált Nyúlszív ôrmester dokumentációja.
Így maradt mankóul az egyre sajtszerûbb memória.
Az elhasználódó winchester a koponyában. Az
agy omladozó, angyaltalan katedrálisa.
Nos, John Updike akivel
Amerikában Nyúlszív ôrmesternek nem sikerült
egykor találkoznia, mert oly széles az a hullámzó
mezô a szóban forgó Start középsô
dupla oldala után jelent meg. Mégpedig egy éppen terítékre
került, áttetszô szôkeséget követôen,
a levegôbe felugró és ott vadul suhogó Bruce
Lee elôtt. Utóbbiról nem maradt konkrét emlék,
legalábbis a cikkel kapcsolatban nem. A szôkeségnek
viszont kidudorodó köldöke volt, keskeny combja, Updike-nak
meg mintha nyúlszája és hatalmas orra. Emlékszem,
a riporternô kezdetleges, még csak zsengén hegyezôdô
feminista szurkáit követôen ott és úgy
próbálta satuba szorítani a mestert, hogy hát,
mint hallotta, Updike most már kompjuterbe ír, és
ez vajon nem jelent-e tisztességtelen elônyt, mondjuk így:
a földönfutó tollforgatókhoz képest.
Tudja, mit válaszolta
Sovány Nyúlháj, talán késôbb módosuló
boszorkány-bosszút forralva , végeredményben
az engem, hogy is mondjam szépen, nem érdekel. Nekem egyelôre
több bajom van azzal a géppel, mint most például
önnel.
Replikából
ennyire futotta. Nyúlszív ôrmester csak évekkel
utána értette meg John Updike keserû gondjait a kompjuterrel,
amikor jómaga is nekifogott haladni a korral. Elôny-hátrány
együtt jár, fôleg van az elôny. Ám egyet
ma sem ért csappanó kedvében Nyúlszív,
mégpedig azt, tulajdonképpen hogyan lehet nôkrôl
számítógép segítségével
írni, igazából. A téma nem is klasszikus írógéppel,
mint inkább finom grafitceruzával és hófehér
papírral közelíthetô. Na jó, ôrmesterünk
(is) többször megsütötte már magát, besatírozódott,
mégis... Jobbik perceiben mint láthatjuk Nyúlszív
ôrmester javíthatatlan idealista. Különben meg,
ha jól tudom, ô egy valódi kukoricacsövet tart
a számítógépe mellett. Ebben nincs semmi pornográf.
Csupán a gép mesterségességét igyekszik
véle ellensúlyozni. Aztán vehetô úgy
is, hogy minden szem a csutkán egy-egy emlék-file. Csak rá
kell nézni. Jól és hosszan, akár mûfogsorral.
Ám mit is mondtunk valahol feljebb? Azt, hogy Bruce Lee? Oké,
csipetnyi lendület kedvéért odakötünk.
Valójában mindez,
ami idáig leíródott, a minap történendett
át sebesen és cakkosan Nyúlszív ôrmester
lemezesre lapított, nemezesre kártolt agyán. Amolyan
mentális cselekményként, mégpedig a Krúdy
utcai Blues-sörözô pultjánál, és be
kell vallani, eléggé sokáig tartott, minden turbózás
ellenére, miközben Nyúlszív ôrmester körül
ügyet sem vetve rá zsibongott az újabb ifjúság.
Tereferélt, enyelgett, méghozzá angolul.
Windows mondta egy szemrevaló
lány, egy bekfis abból a külföldi, ám
otthonosan viselkedô társaságból.
Nem, azt nem gondolta Nyúlszív
ôrmester mialatt valami behemót, agyontetovált figura,
holmi óriási, bûzös görény benyomult
a söntésbe, és ott idétlenkedett , hogy itt
arról lenne szó, az ô öregedô nyúlszívének
szagát kellene kiszellôztetni, inkább a füstöt,
csakhogy ablakot nyitni a Bluesban lehetetlen. Mondta volna, de a lány
elsodródott mellôle, így visszafordult a falon lógó,
visszafelé járó óra felé, alatta annak
a bakfisnak a fotója felé, akit már sokszor megszemlélt.
A kép mindig Janis Joplin mondjuk úgy, hogy egy régebbi
énekesnô portréjára emlékeztette. Janis
a Startban, kerek szemüveges kislányként. A szemüveg,
mint Duchamp két kis biciklikereke két mini-hokedli nélkül.
Mellette, alatta a valamivel érettebb Janis szövege. Jopliné,
aki arról beszél, hogy változik a világ, még
szülôvárosában is, a texasi Port Arthurban. Az
ifjúság sokkal felszabadultabb, már merészel
táncolni az új zenére, dope-ot szív, és
némi elképzelés is dereng egy másmilyen jövôrôl,
bár az még eléggé homályos. Tehát
valami olyasmit fogalmazott meg Janis, ami Updike kajla mondataiban úgyszintén
érezhetô volt: a szökés-maradás-változtatás
elegy kényszere. Füstgomolyagban.
Pokoli nagy koncertet kellene
csinálni mondta Janis végül. Egyet itt, a másikat
a Szovjetunióban, harasó, a harmadikat pedig Kínában.
Netán egyet Dzsugozláviában is? Hi, hi, hi... Aztán
meg lehetne pihenni holmi kolostorban.
Rövidesen vagy csak
úgy tûnik, hogy hamarosan, de meghalt. Távol a kolostortól:
Janis Joplin, a rekedt, repedtfazék-hangú, repedt sarkú
örök frontfis. Túllôtt a célon? Sose múltak
el igazából a pattanások az arcáról.
Nem is jelent meg soha a Start középsô oldalán.
Nem is hagytak neki emlékül egy üres középsô
oldalt se. Aztán végképp elázott ô is
Sartre pápaszemének társaságában, az
újságok alatt kimúló fülbemászók
vad pedálozása közben. Ott. Ahol hagyj fel minden reménnyel.
Nem? Ott, ahol szétment, romba bobbant minden.
Itt Nyúlszív
ôrmester feladta az emlékeivel folytatott viaskodást.
Az órájára pillantott, amitôl visszaállt
benne a valós, megszaladt idô. Elnyomta a sokadik cigarettáját,
majd miután lekaparta a bô fogyasztásért járó
sorsjegyet, és nem nyert rajta újabb Drehert, Nyúlszív
kapitány, azaz ôrmester: a kabátjáért
nyúlt. Megvolt még.
A Krúdy utcából
kifelé, a körúti saroknál vette észre
ôrmesterünk, hogy a csodálatosan meglelt kabátja
csücskébe egy kínai kinézetû, ördögi
vigyorú figura kapaszkodott mandulaszemû dibuk? , és
nem akarja elengedni. Ráadásul nagy darab ember ez, szinte
akkora, mint Nyúlszív ôrmester. Kínaiban ritkán
látunk, hát még milyen ritkán fogunk ekkorát.
Erre Nyúlszív ôrmester megzavarodott. Agyába
villant, hogy a Blues-kocsmából kijövet ezt az illetôt
látta férfias baráti hátcsapkodásban
azzal a baljós, tetovált lénnyel, aki a bárpult
mögé tolakodott volt be, és senki sem merészelte
onnan kipenderíteni. Zsák és a levált foltja.
A folt új zsákot keres? Belôtt vakmerôségében
igyekszik egyedül grasszálni? Kicsit azért Nyúlszívnek
az ô félig-meddig balkáni fejébe szállt
a vér.
Eressz el! igyekezett
keménynek tûnni.
Mi van morogta magyarul
a súlyos ázsiai nehezék , valami baj?
Semmi, csak fáradt
vagyok. Sokat emlékeztem.
Mit?!
Melóztam.
Ugyan már szórakozott
a derék utonálló. Sokat? Ho, ho, ho...
Honnan tudja ez, hogy mi
van? rémült meg Nyúlszív, lábával
önkéntelenül dobbantva, idegesen pillantva körbe,
de hogy éppen befutna a Vörös Postakocsi, hát nem.
Sovány Nyúlhájnak mégiscsak kisebb gondja lehetett
azzal a törékeny riporternôvel.
Valami gond?
Nyúlszív ôrmesternek
ezen a ponton eszébe jut nagyapja tanyája, s rövidke
idôre kikapcsol. A kis nyúlszív számára
egykor gyönyörû volt az a ma már ugyancsak nem létezô,
here- és kukoricafölddel körülvett, napfény
bearanyozta omlatag épület. Az elveszített otthon, balra
az istállóval, amilyenben rég-rég Jézus
is született, jobbra pedig a vén diófával, amelynek
tetejérôl el lehetett látni a rozzant, napraforgószár
budi felett egészen a békésen csordogáló
hoanghó Tiszáig. S ha kukacot akasztottál a horogra,
majd belelógattad a lusta, sárga vízbe, valami hihetetlen
nyugalom vett erôt rajtad. A Sárga Agyagemberé. A kifogott
ezüst kárászoknak mindegyik pikkelye külön
kis villogó emlék. És ha a nyári pecázásba
beledöndült az égi vízöntô, akkor meg
futhattál, akár Texasba, hogy átbújj a szivárvány
alatt, és netán örökéletû légy.
Na már most, amikor bementél a tanya ajtaján, egyenest
volt a rozsdás sparhet, jobbra a kemence ajtaja, balra pedig egy
iromba kocsilôcs.
Sosem lehet tudni, ki jön
hívatlan bölcselkedett nagyapa.
Lehet, puszta véletlen,
de itt a Krúdy utcai (erdei) bandita hirtelen felhorkan, markolása
lazul, Nyúlszív ôrmester pedig kiszabadítja
magát, és hosszú, szapora léptekkel folytatja
útját. Rézsút át a sárgán
villogó szemafornál, miközben hallja a felocsúdó
fújtatást, meg a döngô lépteket a háta
mögött. Zrí az éjszakai megállóban.
A bandita üvöltözik, toporzékol most jön ki
belôle így, tébolyult szólóban az összes
jogos keserv? , a buszra váró férfiak gyér
sereglete pedig mintha mindegyiküknek éppen amarrébb
akadna dolga behúzott fejjel szétszéled. Nem túl
messzire, mert azért hátha jön a... Nyúlszív
ôrmester is ezt teszi. Elindul, mintha vízfolyás ellenében,
ott lecövekel, várja a hajót, amikor kétségbeesetten
beléje kapaszkodik Bánáti Anna.
Ne haragudj, nem tudnád
leszedni rólam ezt...
A lány kerek szemüvegének
lencséjén szivárványosan, kocsikerék-szerûen
megpörög az utcai lámpa fénye, mögüle
vegytiszta iszonyat árad. Szorítja Nyúlszív
ôrmester karját, még a rágógumi is kihûlhetett
a szájában, úgy kapaszkodik az utolsó szalmaszálba,
miközben a bandita dühödten ráncigálná
elfele.
Mi a neved? kérdi
rendôri reflexszel és szigorral Nyúlszív ôrmester.
Anna rebegi a lány.
Akkor rendben.
Titokban reszketô lábú
Nyúlszív ôrmestert akinek a lánya ugyancsak
Édes Anna elképesztô energia járja át,
kihúzza magát, lead pár figyelmeztetôen csattanó,
férfias magyar szót, majd mivel nincs hatás, akkor
úgy, ahogy azt még a háború elôtti
nagy partomlás elôtt gyakorolta másutt villámgyors
mozdulattal gyomorszájon vágja az alkalmatlankodót,
kicsavart karjánál a földre kényszeríti,
arccal az aszfaltnak, bele a téli latyakba. Csuklóit szorosan
összehurkolja a lány elkért kendôjével,
utána kiegyenesedik, és a maga szép szabad jobbját
Annának nyújtja. (Édes, de most éljünk
vissza...?) Merthogy a Kék Busz még mindig nem jön,
így hát ellépkednek az éjszakában. A
Rákóczi tér irányába.
Nem is vettem el a fegyverét
mondja lezserül Nyúlszív , pedig kés vagy
pisztoly biztos volt nála.
Persze, ki hogy emlékszik
rá. Valójában Vad Nyúlszív ôrmester,
hiába feszültek pattanásig az izmai, nem merte megütni
ellenfelét. Mert elkövette azt a hibát, hogy belenézett
annak a mélybarna szemébe, és abban a pillanatban
mi az, hogy errôl nincsenek szikrázó emlékek?
tekintete túl minden kölcsönös zavarosságon
találkozott a Startból vele farkasszemet nézô
Bruce Lee tekintetével. Abban a pillanatban Nyúlszív
ôrmester már nem volt biztos a maga villámgyorsaságában.
Ám beugrott Updike a Ravasz Nyúl képében, belekarolt
Annába, majd barátságosan megveregette a meglepetésében
valamit vakogó, imént még randalírozó
felebarát vállát, mondván:
Jó, holnap találkozunk
vidáman a Blues-ban, pajtás! Most pedig mi elmegyünk
szépen a Józsihoz a kishúgommal, mert Józsi
már nagyon vár.
Melyik Józsihoz
megyünk? kérdezte szipogva, kissé távolabb
Anna.
A Józsihoz mondta
Nyúlszív ôrmester.
Utána pár
megállóval arrébb Nyúlszív ôrmester
és Anna felszállt egy másik buszra. Vélhetôen
így ért fel aztán haza, a Szabadság-hegyre
Bánáti, volt Baumann Anna, aki pár egykori
középiskolás társával startolt bele a
sötét éjbe, a régi közös élményekkel
együtt, és maradt végül magára Nyúlszív
ôrmesterrel, az idült emlékezôvel, aki csupán
véletlenül bukkant fel a múltból kezünket
a szívünkre, épp a kellô helyen. Elôbújt,
mint holmi fantomszerû, ganajgörgetô bogár. Hát,
mit mondjak, mázlija volt Annának. Nyúlszív
ôrmester pedig, aki ha Superman, akkor sem tudott volna országot
menteni egykor, ezzel a tettével eleddig még nem került
fel az újságok elsárguló, szétmorzsolódó
oldalára. És nem is utazott többé bármiféle
jutalomul Amerikába Nyúlszív, mint egykoron, amikor
még hol volt, hol nem volt. Ellenben öntörvényû
emlékezetébe egyebek mellé mindörökre
bevéste azt az éjszakát, amikor a memóriában
való csüggedt turkálás után hirtelen
felpattant romjaiból, majd megmentette, de kit is? Nos, az egykori
Start ifjú, sztárolt újságírónôjére
emlékeztetô Janis Joplint.
És akkor most már
hadd maradjon végig az ócska keret: a gép kikapcsolható!
Testvéreivel József haláláig várhat
vendégeire, Hamvas Annára, hovatovább a jó
öreg Ôrmesterre.
Nincs több emlékbizgató
meg lassító komló valahol?
Nincs, de egy kis ázsiai
lírapróza maradt búcsúztatónak, márpedig
így hangzik:
Dél felé
szélben társalogva fosógémek húznak
át.
A Hold illata szederjes.
És szájon vág a bambusznád.
(B. Annának költötte
Nyúlszív Ôr, az emlékezés Fekete Öves
Mestere, Rózsa Keresztes Lovagja 98.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta