Balázs Attila
Start. Nyúlszív ôrmester és Anna

emlékszem halványan az idôre, amikor John Updike számítógéppel kezdett el írni. Az évet nem tudnám megnevezni, elszállt valahová, ahonnan nem tudom elôhívni. De tudom, hogy a döbbenetes információra, amely szerint Updike kompjuterizálódott, egy volt jugó magazinban bukkantam rá anno, mégpedig a Start nevezetûben, s talán mindez errôl a gombról jut eszembe itt, az én (idô)gépem bal alsó sarkában. Start. Rossz kezdetnek ennyi elég is.
Sokan szerettük a Startot. Ma már nincs. Mi sem vagyunk egészen. Úgy vélem, fôleg csak az emlékek világában létezünk, ott botorkálunk, bûzölünk és ízelünk, ezért nem vagyunk a szó szoros értelmében. De idônként éppen az emlékeink révén öltünk testet; eszünkbe jut, hogyan is nézne ki egy hús-vér, eleven ember, és akkor megpróbáljuk követni – mint botor csip-csirkék a messzi, borzas, repedt kot-kotlóst – ezt a régi, egyre távolabbról hívogató, mégis sosem múló emlékképet. Bevallom, néha egészen jól sikerül. Talán azért, mert ennek a viselkedésnek a mintája, stílusa még fellelhetô valahol a lemezeinken. Az errôl szóló jelzôk még kibányászhatók a lomtárból. Néha egészen emberi mondatok is megtalálhatók ehhez. Energia is. Fônév is, ige is. Pont is, vesszô is. És akkor a dolog megint kezd hasonlítani, vagy mondjam így: emlékeztetni valamire.
Veszem észre közben, hogy mint minden nem tökéletesen pocsék szöveg, ez szintén kezd a véltnél egyetemesebb érvényûvé válni, kidomborul a kecsegtetô parabolának, hiperbolának és egyébnek világokat áthidaló lehetôsége, ezért mindjárt kiírom ide, félreértés ne essék, én itt és most – legalábbis ennél a pár elsô megrendült hangütésnél, késôbb úgyis kezelhetetlenné válik a dolog –, földhöz ragadtan és kizárólagosan azokra az „árnylényekre” gondolok, akik egykor, abban a ma már nem létezô országban olvasták a Startot – a maguk belsô parabola-antennájával fogták, más anyanyelvûségükkel (is) értették annak az „üzenetét”. Különösebb eszmei mondanivalótlanságát. Véget még nem sejtve: néztek kifelé a most már enyhén kôkorszakinak mondható Yugo Windows-rendszer résein.
„Hejmen”, azok voltak az emberek! Akik azt olvasták. Meg akik abba a zágrábi Startba írtak. Például, nem is emlékszem, kicsoda, de Andy Warholról meg Duchamp-ról értekezett, más valaki Warhollal készített is interjút, a harmadik Sophia Lorennel futott össze valahol, meg Antonionival, majd Fassbinderrel. Illetve Joseph Beuysszal. Valaki látta csomagolni Christót, az ötödik pedig hallotta kipakolni Heinrich Böllt. A hatodiknak Armstrong és Pele nyilatkozott, vagy Janis Joplin és Indira Gandhi. Bruno Profazza kapitány meg – talán azért, mert a hajózás olyan, mint a sós-algás kollektív emlékezet, izgalmas Titanic-esély – a széles és mély óceánokon, óceánokban eltûnt hajókról futtatta elméjét, illetve a szingapúri kikötôk pedofil kínálatáról. A hetedik viszont rejtett jelzéseket adott le Makavejevrôl és Milovan Djilasról... Jézus Krisztusról és a Sátánról. Hát, azok voltak az idôk!
Volt, aki Raszputyinra hegyezte a tollát, volt, aki a magyar ‘56 eseményeire, s volt olyan is, aki az egyetemisták megmozdulásaira, illetve a csehszlovák ‘68-ra. Meg létezett szakács-melléklet is. Strukli borral, nyúlháj serpenyôben. Kacsatepertô. Több góllal. Körötte zöldség. A középsô kiteríthetôn pedig – akár a tapsifüles Playboyban – egy meztelen nô. (Finoman, magányosan, tolakodó hímrépa nélkül.) Sosem egészen széttárt, sosem visszabújható. De kínálkozó. És maradt a számról számra változó nô akkor is, amikor a Startban megjelentek az elsô feminista jegyzetek. Tulajdonképpen maradt végig. A sejtelmes öl. Starttól a végezetig.
Emlékszem, Nyúlszív kapitány – ah, csak ôrmester, az emlékezésnek viszont elôléptetett ellentengernagya, gyógyíthatatlan tengeribetege stb. – sokáig a nyírfák alatti kerti budijának szegletében ôrizgette ezeket a Startokat. Kövér dongók döngésében, szúnyogon-muslincán túl a hájas dongókra vadászó, acélfonalas pókok halk mesterkedései közepette lapozgatott. Felesége, akihez Nyúlszív ôrmester odaköltözött a hetvenes évek derekán, mondogatta, hogy egyáltalában nem bánja, ha azokat a sajtótermékeket Nyúlszív ôrmester nézegeti, még ha az árnyékszéken is, sôt jó, ha megôrzi ôket hiánytalanul, mert egyszer még szüksége lehet rájuk. Amennyiben netalán összezavarodnának az idôk, jönne holmi kataklizma, maga az a gyûjtemény remek kordokumentum, mindahány kifelé-befelé ablakával együtt. Majdnem kész, szabálytalan regény, ha Nyúlszív túléli. Nyúlszív ôrmester csak bólogatott. Aztán jött a kataklizma. Az ugyan megkímélte Nyúlszív ôrmester latrináját, testileg magát Nyúlszívet és a családját is, azonban a Startoknak nyomuk veszett. Elúsztak valahová – Bruno Profazza hajóskapitány után. El, azzal a még majdnem szûz tekintettel együtt, amelyet akkoriban, mondjuk, startban a Startra lehetett vetni. Marcell Duchamp „biciklijére”. Meg ugyancsak a Start hadgyakorlati jelentéseire. A ki-mit-kínál apróhirdetésekre, bennük a melegek, utóbb meg a csoportszexelôk és a golfpartnert keresôk szerény szárnybontogatására stb.
A Startok. Valaki – érzéketlen véglény – nagyjából elhasználta ôket, amíg Nyúlszív másfelé járt. Széttépkedte a felhalmozott lapokat a hét szûkös, kilencvenes esztendôben, a maradékot pedig levizelte. Ezt aztán a tél jégtömbbé fagyasztotta, a tavasz péppé olvasztotta. A korhatag árnyékvilág meztelen csigái ütöttek rajta tanyát, és fülbemászók költöztek alája. Pont Sartre szemüvege alá, látszólag céltalanul nyüzsögni, miközben a budi virtuális, zizegô szárnyú angyalai elröpültek máshová. Használhatatlanná vált Nyúlszív ôrmester dokumentációja. Így maradt mankóul az egyre sajtszerûbb memória. Az elhasználódó winchester a koponyában. Az agy omladozó, angyaltalan katedrálisa.
Nos, John Updike – akivel Amerikában Nyúlszív ôrmesternek nem sikerült egykor találkoznia, mert oly széles az a hullámzó mezô – a szóban forgó Start középsô dupla oldala után jelent meg. Mégpedig egy éppen terítékre került, áttetszô szôkeséget követôen, a levegôbe felugró és ott vadul suhogó Bruce Lee elôtt. Utóbbiról nem maradt konkrét emlék, legalábbis a cikkel kapcsolatban nem. A szôkeségnek viszont kidudorodó köldöke volt, keskeny combja, Updike-nak meg mintha nyúlszája és hatalmas orra. Emlékszem, a riporternô – kezdetleges, még csak zsengén hegyezôdô feminista szurkáit követôen – ott és úgy próbálta satuba szorítani a mestert, hogy hát, mint hallotta, Updike most már kompjuterbe ír, és ez vajon nem jelent-e tisztességtelen elônyt, mondjuk így: a földönfutó tollforgatókhoz képest.
  – Tudja, mit – válaszolta Sovány Nyúlháj, talán késôbb módosuló boszorkány-bosszút forralva –, végeredményben az engem, hogy is mondjam szépen, nem érdekel. Nekem egyelôre több bajom van azzal a géppel, mint most például önnel.
Replikából ennyire futotta. Nyúlszív ôrmester csak évekkel utána értette meg John Updike keserû gondjait a kompjuterrel, amikor jómaga is nekifogott haladni a korral. Elôny-hátrány együtt jár, fôleg van az elôny. Ám egyet ma sem ért csappanó kedvében Nyúlszív, mégpedig azt, tulajdonképpen hogyan lehet nôkrôl számítógép segítségével írni, igazából. A téma nem is klasszikus írógéppel, mint inkább finom grafitceruzával és hófehér papírral közelíthetô. Na jó, ôrmesterünk (is) többször megsütötte már magát, „besatírozódott”, mégis... Jobbik perceiben – mint láthatjuk – Nyúlszív ôrmester javíthatatlan idealista. Különben meg, ha jól tudom, ô egy valódi kukoricacsövet tart a számítógépe mellett. Ebben nincs semmi pornográf. Csupán a gép mesterségességét igyekszik véle ellensúlyozni. Aztán vehetô úgy is, hogy minden szem a csutkán egy-egy emlék-file. Csak rá kell nézni. Jól és hosszan, akár mûfogsorral. Ám mit is mondtunk valahol feljebb? Azt, hogy Bruce Lee? Oké, csipetnyi lendület kedvéért odakötünk.
Valójában mindez, ami idáig leíródott, a minap történendett át sebesen és cakkosan Nyúlszív ôrmester lemezesre lapított, nemezesre kártolt agyán. Amolyan mentális cselekményként, mégpedig a Krúdy utcai Blues-sörözô pultjánál, és be kell vallani, eléggé sokáig tartott, minden turbózás ellenére, miközben Nyúlszív ôrmester körül – ügyet sem vetve rá – zsibongott az újabb ifjúság. Tereferélt, enyelgett, méghozzá angolul.
– Windows – mondta egy szemrevaló lány, egy „bekfis” abból a külföldi, ám otthonosan viselkedô társaságból.
Nem, azt nem gondolta Nyúlszív ôrmester – mialatt valami behemót, agyontetovált figura, holmi óriási, bûzös görény benyomult a söntésbe, és ott idétlenkedett –, hogy itt arról lenne szó, az ô öregedô nyúlszívének szagát kellene kiszellôztetni, inkább a füstöt, csakhogy ablakot nyitni a Bluesban lehetetlen. Mondta volna, de a lány elsodródott mellôle, így visszafordult a falon lógó, visszafelé járó óra felé, alatta annak a bakfisnak a fotója felé, akit már sokszor megszemlélt. A kép mindig Janis Joplin – mondjuk úgy, hogy egy régebbi énekesnô – portréjára emlékeztette. Janis a Startban, kerek szemüveges kislányként. A szemüveg, mint Duchamp két kis biciklikereke – két mini-hokedli nélkül. Mellette, alatta a valamivel érettebb Janis szövege. Jopliné, aki arról beszél, hogy változik a világ, még szülôvárosában is, a texasi Port Arthurban. Az ifjúság sokkal felszabadultabb, már merészel táncolni az új zenére, dope-ot szív, és némi elképzelés is dereng egy másmilyen jövôrôl, bár az még eléggé homályos. Tehát valami olyasmit fogalmazott meg Janis, ami Updike kajla mondataiban úgyszintén érezhetô volt: a szökés-maradás-változtatás elegy kényszere. Füstgomolyagban.
– Pokoli nagy koncertet kellene csinálni – mondta Janis végül. – Egyet itt, a másikat a Szovjetunióban, harasó, a harmadikat pedig Kínában. Netán egyet Dzsugozláviában is? Hi, hi, hi... Aztán meg lehetne pihenni holmi kolostorban.
Rövidesen – vagy csak úgy tûnik, hogy hamarosan, de – meghalt. Távol a kolostortól: Janis Joplin, a rekedt, repedtfazék-hangú, „repedt sarkú” örök „frontfis”. Túllôtt a célon? Sose múltak el igazából a pattanások az arcáról. Nem is jelent meg soha a Start középsô oldalán. Nem is hagytak neki emlékül egy üres középsô oldalt se. Aztán végképp elázott ô is Sartre pápaszemének társaságában, az újságok alatt kimúló fülbemászók vad pedálozása közben. Ott. Ahol hagyj fel minden reménnyel. Nem? Ott, ahol szétment, „romba bobbant” minden.
Itt Nyúlszív ôrmester feladta az emlékeivel folytatott viaskodást. Az órájára pillantott, amitôl visszaállt benne a valós, megszaladt idô. Elnyomta a sokadik cigarettáját, majd miután lekaparta a bô fogyasztásért járó sorsjegyet, és nem nyert rajta újabb Drehert, Nyúlszív kapitány, azaz ôrmester: a kabátjáért nyúlt. Megvolt még.
A Krúdy utcából kifelé, a körúti saroknál vette észre ôrmesterünk, hogy a csodálatosan meglelt kabátja csücskébe egy kínai kinézetû, ördögi vigyorú figura kapaszkodott – mandulaszemû dibuk? –, és nem akarja elengedni. Ráadásul nagy darab ember ez, szinte akkora, mint Nyúlszív ôrmester. Kínaiban ritkán látunk, hát még milyen ritkán fogunk ekkorát. Erre Nyúlszív ôrmester megzavarodott. Agyába villant, hogy a Blues-kocsmából kijövet ezt az illetôt látta férfias baráti hátcsapkodásban azzal a baljós, tetovált lénnyel, aki a bárpult mögé tolakodott volt be, és senki sem merészelte onnan kipenderíteni. Zsák és a levált foltja. A folt új zsákot keres? Belôtt vakmerôségében igyekszik egyedül grasszálni? Kicsit azért Nyúlszívnek az ô félig-meddig balkáni fejébe szállt a vér.
– Eressz el! – igyekezett keménynek tûnni.
– Mi van – morogta magyarul a súlyos ázsiai nehezék –, valami baj?
– Semmi, csak fáradt vagyok. Sokat emlékeztem.
– Mit?!
– Melóztam.
– Ugyan már – szórakozott a derék utonálló. – Sokat? Ho, ho, ho...
Honnan tudja ez, hogy mi van? – rémült meg Nyúlszív, lábával önkéntelenül dobbantva, idegesen pillantva körbe, de hogy éppen befutna a Vörös Postakocsi, hát nem. Sovány Nyúlhájnak mégiscsak kisebb gondja lehetett azzal a törékeny riporternôvel.
– Valami gond?
Nyúlszív ôrmesternek ezen a ponton eszébe jut nagyapja tanyája, s rövidke idôre kikapcsol. A kis nyúlszív számára egykor gyönyörû volt az a ma már ugyancsak nem létezô, here- és kukoricafölddel körülvett, napfény bearanyozta omlatag épület. Az elveszített otthon, balra az istállóval, amilyenben rég-rég Jézus is született, jobbra pedig a vén diófával, amelynek tetejérôl el lehetett látni – a rozzant, napraforgószár budi felett – egészen a békésen csordogáló „hoanghó” Tiszáig. S ha kukacot akasztottál a horogra, majd belelógattad a lusta, sárga vízbe, valami hihetetlen nyugalom vett erôt rajtad. A Sárga Agyagemberé. A kifogott ezüst kárászoknak mindegyik pikkelye külön kis villogó emlék. És ha a nyári pecázásba beledöndült az égi vízöntô, akkor meg futhattál, akár Texasba, hogy átbújj a szivárvány alatt, és netán örökéletû légy. Na már most, amikor bementél a tanya ajtaján, egyenest volt a rozsdás sparhet, jobbra a kemence ajtaja, balra pedig egy iromba kocsilôcs.
– Sosem lehet tudni, ki jön hívatlan – bölcselkedett nagyapa.
Lehet, puszta véletlen, de itt a Krúdy utcai (erdei) bandita hirtelen felhorkan, markolása lazul, Nyúlszív ôrmester pedig kiszabadítja magát, és hosszú, szapora léptekkel folytatja útját. Rézsút át a sárgán villogó szemafornál, miközben hallja a felocsúdó fújtatást, meg a döngô lépteket a háta mögött. Zrí az éjszakai megállóban. A bandita üvöltözik, toporzékol – most jön ki belôle így, tébolyult szólóban az összes jogos keserv? –, a buszra váró férfiak gyér sereglete pedig – mintha mindegyiküknek éppen amarrébb akadna dolga – behúzott fejjel szétszéled. Nem túl messzire, mert azért hátha jön a... Nyúlszív ôrmester is ezt teszi. Elindul, mintha vízfolyás ellenében, ott lecövekel, várja a hajót, amikor kétségbeesetten beléje kapaszkodik Bánáti Anna.
– Ne haragudj, nem tudnád leszedni rólam ezt...
A lány kerek szemüvegének lencséjén szivárványosan, kocsikerék-szerûen megpörög az utcai lámpa fénye, mögüle vegytiszta iszonyat árad. Szorítja Nyúlszív ôrmester karját, még a rágógumi is kihûlhetett a szájában, úgy kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, miközben a bandita dühödten ráncigálná elfele.
– Mi a neved? – kérdi rendôri reflexszel és szigorral Nyúlszív ôrmester.
– Anna – rebegi a lány.
– Akkor rendben.
Titokban reszketô lábú Nyúlszív ôrmestert – akinek a lánya ugyancsak Édes Anna – elképesztô energia járja át, kihúzza magát, lead pár figyelmeztetôen csattanó, férfias magyar szót, majd mivel nincs hatás, akkor – úgy, ahogy azt még a háború elôtti nagy partomlás elôtt gyakorolta másutt – villámgyors mozdulattal gyomorszájon vágja az alkalmatlankodót, kicsavart karjánál a földre kényszeríti, arccal az aszfaltnak, bele a téli latyakba. Csuklóit szorosan összehurkolja a lány elkért kendôjével, utána kiegyenesedik, és a maga szép szabad jobbját Annának nyújtja. (Édes, de most éljünk vissza...?) Merthogy a Kék Busz még mindig nem jön, így hát ellépkednek az éjszakában. A Rákóczi tér irányába.
– Nem is vettem el a fegyverét – mondja lezserül Nyúlszív –, pedig kés vagy pisztoly biztos volt nála.
Persze, ki hogy emlékszik rá. Valójában Vad Nyúlszív ôrmester, hiába feszültek pattanásig az izmai, nem merte megütni ellenfelét. Mert elkövette azt a hibát, hogy belenézett annak a mélybarna szemébe, és abban a pillanatban – mi az, hogy errôl nincsenek szikrázó emlékek? – tekintete – túl minden kölcsönös zavarosságon – találkozott a Startból vele farkasszemet nézô Bruce Lee tekintetével. Abban a pillanatban Nyúlszív ôrmester már nem volt biztos a maga villámgyorsaságában. Ám beugrott Updike a Ravasz Nyúl képében, belekarolt Annába, majd barátságosan megveregette a meglepetésében valamit vakogó, imént még randalírozó felebarát vállát, mondván:
– Jó, holnap találkozunk vidáman a Blues-ban, pajtás! Most pedig mi elmegyünk szépen a Józsihoz a kishúgommal, mert Józsi már nagyon vár.
– Melyik Józsihoz megyünk? – kérdezte szipogva, kissé távolabb Anna.
– A Józsihoz – mondta Nyúlszív ôrmester.
Utána – pár megállóval arrébb – Nyúlszív ôrmester és Anna felszállt egy másik buszra. Vélhetôen így ért fel aztán haza, a Szabadság-hegyre Bánáti, volt   Baumann Anna, aki pár egykori középiskolás társával startolt bele a sötét éjbe, a régi közös élményekkel együtt, és maradt végül magára Nyúlszív ôrmesterrel, az idült emlékezôvel, aki csupán véletlenül bukkant fel a múltból – kezünket a szívünkre, épp a kellô helyen. Elôbújt, mint holmi fantomszerû, ganajgörgetô bogár. Hát, mit mondjak, mázlija volt Annának. Nyúlszív ôrmester pedig, aki ha Superman, akkor sem tudott volna országot menteni egykor, ezzel a tettével eleddig még nem került fel az újságok elsárguló, szétmorzsolódó oldalára. És nem is utazott többé bármiféle jutalomul Amerikába Nyúlszív, mint egykoron, amikor még hol volt, hol nem volt. Ellenben öntörvényû emlékezetébe – egyebek mellé – mindörökre bevéste azt az éjszakát, amikor – a memóriában való csüggedt turkálás után – hirtelen felpattant romjaiból, majd megmentette, de kit is? Nos, az egykori Start ifjú, sztárolt újságírónôjére emlékeztetô Janis Joplint.
És akkor most már hadd maradjon végig az ócska keret: a gép kikapcsolható! Testvéreivel József haláláig várhat vendégeire, Hamvas Annára, hovatovább a jó öreg Ôrmesterre.
– Nincs több emlékbizgató meg lassító komló valahol?
Nincs, de egy kis ázsiai lírapróza maradt búcsúztatónak, márpedig így hangzik:
Dél felé – szélben társalogva – fosógémek húznak át.
A Hold illata szederjes. És szájon vág a bambusznád.
(B. Annának költötte Nyúlszív Ôr, az emlékezés Fekete Öves Mestere, Rózsa Keresztes Lovagja ‘98.)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/