Gyerekkoromban, a hatvanas években az elsô világháborúig tartott a jelenkor. Az a háború volt az öregek emlékezetének monopóliuma. A karikatúrák és kabarék vénei Doberdo és Isonzo vénei voltak, a viccek veteránja Lenin elvtársat látta még. A második világháború túlélô fiatalsága, szüleink nemzedéke volt a derékhad. Ôk vitték az országot a vállukon elôre és hátra, a teendôk java az ô teendôjük volt. Fiatalnak kellett lennie annak, aki a nagy háborúra már nem emlékezett. A fejünk felett nyüzsgô fölnôtt fejek, bár nem nagyon láthattunk beléjük, tele voltak még a háborúval.
Ma fiatalnak kell lennie annak, aki nem volt nagykorú, munkavállaló, katona vagy legalább felsôiskolás a diktatúrában, és öregnek kell lennie annak, akinek felnôtt emlékei vannak a háborúról. Aki a háború kitörésekor húsz éves volt, ma nyolcvan, és jóval túl van már a hetvenen az is, aki érettségizett, amikor elérte Magyarországot a front.
Még másfél évtized, és nem lesz háborús évekre emlékezô korosztály Magyarországon. További másfél évtized, és nem lesz háborús hetekre, a forradalomra emlékezô korosztály sem. Vajon milyen lesz az a társadalom, amelyben már kizárólag béketapasztalat létezik? Ha nem történik meg velünk a legrosszabb, ami történhet, akkor mi, negyvenesek, egy ilyen társadalom vénei leszünk, egy ilyen társadalmat muködtetnek majd a gyerekeink, ilyenben látjuk felnôni az unokáinkat.
Vajon milyen lesz akkor a béke árfolyama? Mit ér majd a most rögzôdô történelem a háborútól való hatékony félelem fenntartásában?
Tavaly óta egy zenekar a Háború nevet viseli. „El nem tudom képzelni, mi más lehetne a nevünk. A Háború tökéletesen kifejezi a mai létezést. Nincs nap, hogy az embernek ne kelljen négy-öt harcot megvívnia” – mondja az egyik zenész. Ezt a szöveget ma még legalább a Mancs beszüreteli a hét baromságai közé. De mekkorára puffadhat még ez a békeidiotizmus egy emberöltô alatt?
Mire unokáink is felnônek, és dédunokáink pótolgatnak bennünket (már amennyire) a népmozgalmi statisztikákban, nem lesz már aktív tanár az iskolákban, aktív szerkesztô a médiában, aktív muzeológus, levéltáros és kutató, aki felnôtt fejjel élte volna át a rendszerváltást, aki felnôtt szemmel látta volna Kádár Magyarországát, a diktatúra Magyarországát, a forradalom utáni három évtized Magyarországát.
Vajon milyen lesz akkor a demokrácia árfolyama? Milyen immunitást ad a diktatúra ellen a most rögzôdô történelem?
Hogyan szólnak majd a mi Beszélô Éveink az elhallgatásunk után?
A múltlátás két vészes ferdülete fenyegeti a jelent.
Az egyik: a múlt a történelem negatív pólusa. Ez a tény mindent igazol, ami múltellenes, igazolja a múltellenesség minden fokát, formáját és mértékét, ami múltellenes, az legitim. A másik: a múlt tökéletlenségén túlnô a jelené, a jelen tökéletlensége legitimálja a múltat, delegitimálja a múltellenességet általában, és cáfolja a jelen magasabb történelmi minôségét.
1996 elején, amikor az induló havi Beszélôhöz (én is) összeírtam ötleteimet, s azok között a Beszélô Évekét, kiváltképp erôsen éreztem a fent említett ferdületek erejét, mert ama férfiú portréját kalapáltam éppen, akinek emlékképét legerôsebben ferdítik eme ferdületek.
A Beszélô Évek sorozatát az a meggyôzôdés indította el, hogy a legtöbb, amit a múltunkkal a jövônkért tehetünk, az, hogy a részletek, az árnyalatok és a paradoxonok iránti érzékenységet ébresztô és ébren tartó anyagot szolgáltatunk róla.
A Kádár-korszak enciklopédiája
A Beszélô Évek nem nagy ötlet, de nem kis vállalkozás. Sorra vesszük a Kádár-korszak éveit, és mindegyikrôl szépen sorban szerkesztünk egy összeállítást. Harminchárom év, harminchárom szám – mivel évente tizenegyszer jelenünk meg (nyaralásra dupla számmal) ez éppen három évfolyam.
1996 októberében , a forradalom negyvenedik évfordulóján megemlékeztünk a csonka évrôl, 56-ról, azután a novemberi számban 1957-tel elkezdôdött a sorozat. Mikor ezeket a sorokat írom, éppen a huszonötödik összeállítást, az 1981-eset várjuk a nyomdából, mire pedig a kedves olvasó elolvassa ôket, már az 1983-ról szóló huszonhetedik részt tartalmazó lapszámunkat is kézbe veheti, s akkor már csak fél év lesz hátra a háromból, amit a Beszélô Évekre költöttünk.
Ebben a három évben a Beszélô hasznos felületének mintegy harmadát adtuk a Beszélô Éveknek. A lap tartalomjegyzékestül, reklámostul, miegyebestül 124 oldal, az összeállítás átlagos terjedelme 40. Most ezer oldalnál tartunk, ehhez jön még harmadennyi, mire az egész anyagot mutatókkal, képekkel, kiegészítésekkel, a valamikor, valamelyik évhez, valamiért el nem készült anyagok betoldásával, a menet közben kezdett sorozatok (az év verse, az év színháza, stb.) viszszapótlásával megjelentetjük (ha megjelentethetjük), három csinos, usque hatszáz oldalas kötetben megkapjuk a Kádár-korszak tetemes mennyiségu objektív információt szolgáltató szubjektív – mégpedig sokféle szubjektumtól sokféleképpen szubjektív, sokféle alanytól sokféleképpen alanyi – enciklopédiáját.
Az összeállítások élén (az év versét nem számítva) az év esszéje áll. Az „enciklopédia” alanyisága javarészt az évesszéisták alanyisága. Nevük az évek sorrendjében: Litván György, Hegedus B. András, Ungváry Rudolf, Kecskeméti Kálmán, Eörsi István, Tyekvicska Árpád, Kozák Gyula, Murányi Gábor, Jancsó Miklós, Nyerges András, Petô Iván, Heller Ágnes, Haraszti Miklós, Radó Dezsô, Farkas Zoltán, Szabó Miklós, Ludassy Mária, Konrád György, Iványi Gábor, Dalos György, Heiszler Vilmos, Farkasházy Tivadar, Szilágyi Ákos, Klaniczay Gábor, Kovács Ákos, György Péter, Barna Imre. Azok közül, akik a jó szemu olvasó számára leginkább hozzákívánkoznának még ehhez a névsorhoz, hatan a hátralévô években következnek még. (Ezek az évek is rég elkeltek már, de természetesen nem árulhatjuk el elôre, hogy kiknek.)
Az év-esszék tartalmát és jellegét a szerkesztôk csak a fölkéréssel befolyásolták. Van az esszék között szigorúan szisztematikus és elengedetten impresszionisztikus, van közöttük nadrágkoptató kutatómunkával készült tanulmány és emlékezet utáni szabadkézi korrajz, van, aki az objektív mögött maradt, és nem fényképezte bele magát a korba, van aki akkori önmaga önarcképét adja, van szubkulturális esszé és van nagypolitikás, de a legtöbb írás vegyület, összeállt vegyület – nem keverék.
Az esszéírók jelentôs része más években is megjelenik kisebb írásokkal egyszer-egyszer, mint pl. Hegedus B., Heller, Litván, Petô, Heiszler, Murányi, stb. vagy rendszeresen, mint Szabó Miklós vagy Iványi Gábor.
Az enciklopédia „alanyiságát” az esszék mellett sok-sok rövidebb-hosszabb személyes emlékekre (is) épülô írás és interjú adja. Ilyet adott nekünk Kôszeg Ferenc, Vezér Erzsébet, Mécs Imre, Szabolcsi Miklós, Göncz Árpád, Gömöri György, Ember Mária, Szekfu András, Tábor Ádám, Vince Mátyás, Kardos László, Sebestyén János, Kovács András (szociológus), Szigethy Gábor, Hahner Péter, Jankó Attila, Marosi Ernô, Bojár Iván András, Néray Katalin, Fodor Tamás, Malgot István, Szabó István és filmjeinek gyerekszereplôi, Erdély Dániel és Szamosfalvi András, a legkésôbb szabadult ‘56-os harcosok közül Szigetvári István, Kabelács Pál, és eredetileg a Beszélô Évek összeállításába készült, azt „nôtte ki” Kornis Mihály nagy írása, a „Civilségem a pályán”.
Az esszészöveg mellett fut az „enciklopédia” információszolgáltatásának alapja, (a Magyar Történeti Kronológia IV. és kiegészítô köteténél részletesebb és beszédesebb) kronológia, az ‘56-os Intézet kutatóinak, Beck Tibornak és Germuska Pálnak a munkája.
Közöljük Bán Zoltán András válogatásában az év versét, Vásárhelyi Mária összeállításában az év közvélemény-kutatását, a bemutatott filmek listáját. Megíródik Bori Erzsébet, Bikácsy Gergely és Varga Balázs által évenként a korszak filmtörténete, Nánay István által a színháztörténete, az év könyvét elemzi Bán Zoltán András és Kálmán C. György. Ôk és mások írnak Mándy, Ottlik, Berkesi, Kardos, Sarkadi, Déry, Fejes, Sántha, Pilinszky, Vas, Illyés, Sütô, Csalog, Szilágyi (István) muveirôl, Nádas, Petri, Tandori, Hajnóczy, Spiró, Esterházy, Kornis indulásáról valamint jelentôs vagy annak szánt antológiákról, azok fogadtatásáról, a körülöttük kialakult vitákról.
Közlünk kiadatlan dokumentumokat, sajtó-összeállításokat, újraközlünk részben vagy egészben cikkeket, kritikákat, vitairatokat. Írásba adunk híres vagy lappangó „hangzó” anyagokat, Szilágyi György „Hanyas vagy?” – monológját 1976-ból, Dalos magánlakáson felvett magánkabaréját 1981-bôl, Balczó András szavait Kósa Ferenc Küldetésébôl.
A Beszélô Évek – lévén a Kádár-korszak évei – nagyobbrészt Magyarországról szól, kisebb részében azonban mégis jelen van a nagyvilág. Leggyakrabban a nagyvilágnak legfontosabb és a mi életünkben legfontosabb pontjai. Mindenekelôtt Erdély/Románia történelme és kultúrája (Bodor Pál, Gagyi József, Ara-Kovács Attila, Csiki László, Lázok János, Makfalvy Gábor írásaiban), Lengyelország (Domány András, Tischler János tanulmányaiban).
A Szovjetunióról Kun Miklós, Kiss Ilona, Gereben Ágnes, Jevgenyij Popov írt, Szergej Kovaljov és Alekszandr Danyiil visszaemlékezéseibôl fordítottunk részleteket. Az Egyesült Államok közelmúltjának fordulópontjairól és elnökeirôl szólnak Neményi László cikkei. Más országok, Csehszlovákia, Németország, Anglia, Írország, Spanyolország, Egyiptom, Izrael, Etiópia, Szomália, Közép-Afrikai Köztársaság, Afganisztán, Vietnám, Fülöp Szigetek, Argentína története egy-egy cikkben jelenik meg, az adott évhez kötôdô esemény kapcsán vissza- és elôretekintve. E cikkek nagy részét Kovácsy Tibor írja.
A föntebb említetteken kívül szerzôink voltak még Réz Pál, Molnár Gál Péter, Parti Nagy Lajos, Diósi Ágnes, Hajdú Tibor, Czeizel Endre, Bene Sándor, Maloschik Róbert, Vajda Mihály, Tatár György, Révész Béla, S. Nagy Katalin, Baráth Magdolna, Pelle János, Tóbiás Áron, Koltai Tamás, Lalík Sándor, Horváth Ágnes, Kresalek Gábor, Schauschitz Attila, Szalai Pál, Turai Tamás, Dessewffy Tibor, Németh Gábor, Hajdú István, Botka Ferenc, Szakolczay Attila, Várkonyi Tibor, Fencsik Flóra, Beluszky Pál. No meg néha szerkesztôtársammal, Mink Andrással mi is a szerzôink vagyunk.
Idézetek
1957 – Litván György: Bôven teremtek és gyorsan terjedtek a politikai viccek. Közülük a legrövidebb így hangzott: Arisztid kimegy az utcára – és nem találkozik Taszilóval.
1958 – Tuztánc: Munkám mellett olvastam, és felgyülemlett érzelmeimet, gondolataimat papírra, falra – mikor hova – leírtam.
Majd a debreceni egyetemen folytattam tanulmányaimat 1953-ig. Akkor a Nagy Imre által elôidézett politikai fellazulás következtében vérszemet kapó, s a rendszerrel sohasem szimpatizáló egyének lehetetlenné tették vizsgáimat.
Ezután raktáros lettem, ahonnan 1956-ban az ellenforradalmárok adták ki az utamat, és beálltam a karhatalomba. (Danyi Gyula)
1959 – A Belügyminisztérium II. fôosztályának jelentése: A Pestmegyei operatív bizottság határozata alapján a rendôrkapitányságok személyi igazolvány ellenôrzést tartanak, fôleg azoknál a kulák és egyéb osztályidegen személyeknél, akik kilépési szándékkal foglalkoznak. Jászkarajenôn ... 7 személyt 50-100 Ft-ig terjedô pénzbírsággal büntettek, mert személyigazolványukban nem vezették keresztül, hogy tsz-tagok.
1960 – Glauziusz Tamás (Bikácsi Gergely) a római olimpiáról: A magyar szurkolók azonban nem Pietrzykowski bukásával foglalkoztak, nem is Cassius Clay fényes jövôjét találgatták, hanem Török „Béka” légsúlyú aranyérmét ünnepelték. A kispesti vagány a szovjet Szivkóval került össze a döntôben. A harmadik menetig egyenlôen álltak. Szovjet versenyzôt megverni a legnagyobb sportdiadalnak számított.
1961 – Eörsi István: Egy szuk utcán szembejött velem másodmagával Hollós Ervin alezredes, fôbelügyér... Ezúttal szótlanul mentünk el egymás mellett. Közben arra gondoltam, hogy ha belerúgnék, akkor legalább visszavinnének a börtönbe, ahol még emlékeznek a forradalomra.
1962 – Hajdú Tibor Károlyi Mihály újratemetésérôl: Kaptam egy Károlyiné által összeállított listát – rokonokról, ismerôsökrôl, akiket meg akar hívni, név, foglalkozás, cím. Nézném meg, nincs-e köztük megbízhatatlan elem? Elkezdtem olvasni: „Batthyány Bálint villanyszerelô”, és felnevettem. Milyen hálás lehet a felszabadulásnak, amely belôle, henye nagybirtokosból, hasznos villanyszerelôt csinált. Nem is olvastam tovább, megnyugtattam az illetékest, hogy a meghívottak kivétel nélkül népi demokráciánk lojális hívei.
1963 – Kozák Gyula: A város, Budapest még a miénk. Egyáltalán: a város még olyan, mint egy város. Lakható. Minden emberi léptéku, lepusztult és koszos. Adekvát a világgal. Kevés az autó, a tömegközlekedés döcögôs és olcsó, a 9-es busz Kôbányáról... a Gerbaud-ig húsz perc alatt ér be. Micsoda ötlet a Gerbaud terasza elé buszmegállót telepíteni! Nyilván, hogy a kôbányai prolinak közvetlen kapcsolata legyen az ország elsô cukrászdájával.
1964 – Rácz Sándor feljegyzése a Marosán György elvtárssal folytatott beszélgetésrôl: Közölte, hogy sohasem frakciózott, és hogy most is nagyon vigyáz, lakására sem szokott felengedni vendégeket. Ha letartóztatások vannak, mint például Nagy Sándor esete volt, akkor ô órákat sétál, hogy lássák az emberek.
1965 – Jancsó Miklós: Az Így jöttem „kritikai siker” volt. Nem volt közönségvonzata (tetszik ez a szó?). Nem engedték laktanyákban vetíteni, és nem vezényelték ki az általános iskolákat. Aczél György akkor még nem választott ki se engem, se a magyar filmet friss virágnak a rendszer akkor még kicsit büdös gomblyukába.
1966 – Julij Danyiel író bírósági tárgyalása Moszkvában: Ügyész: De Ön azt is mondja, hogy ezt az egészet a Központi Bizottság irányítja. Mi ez, ha nem rágalom? Danyiel: Ön elfelejti, hogy az összes ilyen kijelentés kiindulópontja egy fantasztikus fikció, nem pedig a tényleges valóság. (Nevetés a teremben.) Ügyész: Nézze csak, Danyiel, miket ír itt errôl. (Ebben a pillanatban a teremben kialszik a villany. Valaki izgatottan felkiált: Lev Nyikolajevics, mit csináljunk a villannyal? Mire a bíró ingerült hangon: Mi vagyok én? Bíró vagy villanyszerelô? S ebben a pillanatban újra kigyullad a fény.)
1967 – Erdély Dániel az Apáról: És amikor azt a D betut fölírtam a táblára, akkor tízszer-tizenötször abszolút tökéletesen leutánoztam az apa D betujét. Nem tudom, hogy csináltam, de ez így volt. És tízszer-tizenötször tönkrementem, hogy az osztály kiröhögött. Volt egy srác, aki mondta nekem, hogy nem volt képes kiröhögni, mert annyira sajnált. Én nem voltam színész, hanem megéltem a dolgot. És ettôl jól csináltam. A filmnek elônyére vált, hogy ennyire beleéltem magam, csak nekem volt rossz.
1968 – Gagyi József: Az én történetem – amely távolról sem illeszkedik zökkenés- és csikorgásmentesen a Nagy Történetbe, melyet az elit (ez esetben a romániai magyar elit, valamint néhány ex-romániai, ma magyarországi értelmiségi) fogalmaz meg – szóval az én történetem arról szól, hogy bizony hatvannyolcban a székelyek kiegyeztek a román hatalommal, sôt: magával Ceausescuval. Bizony alkuba bocsátkoztak, kiegyeztek, és mindketten jól jártak.
1969 – Neményi László: A mai napig heves viták folynak arról, hogy a Holdra szállás megérte-e ezt a hatalmas erôfeszítést. A legszigorúbb kritikusok szerint az Apollo-programnak sem tudományos, sem katonai szempontból az égvilágon semmi értelme nem volt. Annyi bizonyos, hogy a program beindítását nem elsôsorban tudományos vagy katonai megfontolások motiválták.
1970 – Bán Zoltán András: Ki lesz a bálanya? – Csurka vérbeli színpadi szerzô volt: írt egy darabot, amelyet akárhogy forgattak, mindig jó volt, mindig szellemes és pergô, mindig játszható, morálisan mindig tisztességes és igaz maradt, ráadásul erôsen társadalombírálónak látszott, és amelybe mindezzel egyidejuleg úgy volt képes beletitkolni a generációja sárbafullasztása miatt érzett gyászát /.../ hogy mindenki szerint voltaképpen kôkemény bírálatban részesítette saját nemzedékét. /.../ ... ez a fontos mu – nem esztétikai okokból – ma egész egyszeruen elôadhatatlan.
1971 – Vajda Mihály Lukács Györgyrôl: Utolsó beszélgetéseink egyikén, már nem is tudom, milyen apropóból, nem keseruen, egyszeruen csak rezignáltan azt mondotta nekem: „Tudom, hogy magukat jószerével semmi sem érdekli abból, ami engem izgatott az utolsó években. Maguknak már csak az ifjúkorom érdekes.” Persze igaza volt, s talán jobban értett bennünket (engem mindenképpen), mint mi önmagunkat.
1972 – Malgot István az Orfeo-ügyrôl: ’72 nyarán, amikor kezdtek bennünket szorongatni, felmerült, hogy Gyurkó László – akinek köztudottan jó kapcsolata volt Aczéllal – segítségünkre lehetne, de balosaink – házi szóhasználatunkban a sztálinisták – magukból kikelve támadták Gyurkót, mondván: ‘56-ban pisztollyal rohangált, mint ellenforradalmár.
1973 – Kabelács Pál, a Tompa utcai felkelô csoport ekkor szabaduló harcosa: panaszt tettem a budapesti pártbizottságon, írtam egy nyolcoldalas beadványt, hogy miért nem hagyják békén az embert, amikor kiengedik, miért nem hagyják, hogy nyugodtan dolgozzon. Mert akkor énhozzám állandóan kijártak a rendôrök, és minden ok nélkül, hát baszogattak, hogy magyarul mondjam. A beadvány után behívott a Daróczi elvtárs, hogy én miért panaszkodom rá, én meg elmondtam, hogy miért. Azután ezek a dolgok megszuntek. Ott maradtam tíz évig a Belkernél, még brigádbizalmit is csináltak belôlem.
1974 – Marosi Ernô a budavári szoborleletrôl: Az alkonyat beálltával eufórikus hangulatban hagytuk ott a helyszínt: folytatás a következô héten, nyugodt körülmények között. Enyhe kora tavaszi idô volt. Hétfôn reggel a lelôhely félig üres volt. Az alján sáros víz. A múzeum szó szerint tömve töredékekkel. Zolnay és közvetlen munkatársai tántorogtak a fáradtságtól. Szombaton ugyanis megeredt az esô, s nem maradt más választásuk, mint hogy az esôben vízgyujtôként muködô gödörbôl kimentsék az eliszaposodástól fenyegetett szobrokat – mint utóbb kiderült a lelet legnagyobb részét. /.../ (Természetesen azonnal megkezdôdött a vádaskodás a szakszerutlenül lefolytatott ásatásról, a fegyelmi felelôsség felemlegetése, a fenyegetettek önvédelmi reagálása titokzatoskodással vagy a megfigyelések utólagos pótlásával.)
1975 – Kovácsy Tibor: Az újonnan kinevezett kormányfô, Carlos Arias Navarro megfelelô, rendszerkonform elôélettel rendelkezett – afféle vérbíró volt a polgárháború után –, viszont 1974 elején ismertetett kormányprogramja hoszszú távra véleményszabadságot, sôt pártpluralizmust és szabad választásokat ígért. Ezt Franco beleegyezése nélkül természetesen nem tehette volna meg, ami világosan jelzi, hogy a generalisszimusz belátta az elkerülhetetlent...
1976 – Bojár Iván András a Hiltonról: Hetedikesek voltunk, amikor elkészült. Biciklivel cigizni jártunk a pompás, vadonatúj hotel külsô, (azóta gondosan lezárt) folyosóira, amelyek a modern falakkal közrefogott egykori templomhoz vezettek. A világ legszebb grundja volt ez... Néha liftezni mentünk a házba. A gyorsliftek hangtalan suhanása, érintésre jelzô gombjai csodálattal töltöttek el, s a három lift közül mindig az jött értünk leghamarább, amelyiknek arra esett dolga. Osztálytársaim szobáinak ajtaján, otthon mind több „Please, do not disturb” táblácska jelent meg, a sárga ruhásszekrények tetején üres sörös- és üdítôsdobozok sorakoztak. Csupa príma ital, melyeket senki nem ízlelt közülünk.
1977 – Balczó András (Küldetés): Lehet, hogy eddig szépek az én elveim is, amíg hatalommá nem fajulnak. Ha visszakerülnék az öttusához, erre kellene a legjobban vigyáznom, és az elsô komoly megingásnál letenni a lantot.
1978 – Kovácsy Tibor: Az egyik hívô azt akarta tudni, nem lehetne-e a közösségnek áttelepülnie a Szovjetunióba. De azt a választ kapta, hogy már túl késô, a Szovjetunió nem vállalhatja ôket Ryan meggyilkolásának stigmájával. Az áttelepülés lehetôsége nem ekkor merült fel elôször. Tyimofejev szovjet sajtóattasénál már az év elején érdeklôdtek a szekta vezetôi – maga Jones is – a lehetôségek felôl, majd írásban is beterjesztették kérésüket. Késôbb azt is jelezték, hogy hétmillió dollárnyi vagyonukat át akarják adni az SZKP-nak, mivel „mint kommunisták a világ elnyomott népei javára vagy a moszkvai pártvezetés által jónak látott más, tetszôleges célra szeretnék fordítani pénzüket.” /.../ A tragédia másnapján guyanai katonák fedezték fel a holttesteket.
1979 – P... J... levele a SZETÁ-hoz: Kedves Testvérek Nagyon szépen kérem magukat hogy legyenek szívesek segíteni rajtam én Egy árva vagyok 22. éves P... J...nek hívnak 9 en vagyunk testvérek én vagyok a leg idôsebik és én tartom fen ôket egyedül az apám 5 éve hogy meghalt az anyám 1 éve és 9 an maradtunk árván 6 lány és 3 fiú van egy iker öcsém tizen öt évesek de sajnos egyik cukor beteg a másik szívbeteg...
1980 – Tischler János: 1981 decemberével ellentétben egy évvel korábban az SZKP elsô embere tényleg el akarta indítani a szovjet csapatokat Varsó ellen – a valós hadmuveleti terveket is kidolgozták, mégpedig minden részletre kiterjedôen –, és ezt a rendkívül határozott amerikai magatartás hiusította meg, kisebb részben pedig a lengyel vezetôk ellenállása.
1981 – Dalos-kabaré: Elôbb megbírálta Lukács a Madáchot,
késôbb megbírálták mások a Lukácsot.
Csakhogy a Lukácsot tovább is bírálták,
míg a tragédiát rehabilitálták.
1982 – Ara-Kovács Attila: 1982. november 7-én, valamivel reggel nyolc óra elôtt csengettek; néhány másodperc múlva nyolc titkosrendôr lepte el a házat. Mindegyik helységbe benyitottak, és igyekeztek meggyôzôdni arról, kellô mértékben sokkoltak-e mindenkit.
Anyámnak valahogy sikerült megelôznie ôket, beszólt szobám ajtaján: „Itt a Securitate” /.../
Gyakorlatias dolgok jutottak eszembe. Például, hogy van egy kompromittáló levél íróasztalom félig nyitott fiókjában. /.../ anyám nyomán már ott loholt egy fiatalabb ügynök. Nagy, tányérképu parasztfiú volt. /.../
Van benne annyi szeméremérzet, hogy félrenéz, amikor öltözködni kezdek. Az ágyam fölött függô festményen akad meg a szeme, és a nonfiguratív formák láttán kissé eltorzul az arca. Ez a félrenézés elég is, hogy óvatosan kiemeljem a kellemetlen levelet a fiókból és az alsónadrágomba dugjam.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu