Ivo Michiels

Antwerpen – dal egy folyóparti városról –

Túlságosan gyakran vettem búcsút Antwerpentôl, hogy ne ismerjem ezt a várost, ezt az öreg, büszke és az öreg városok módjára némileg önelégült várost. A múlt mindenütt jelen van még, tovább él kôben, vásznakon és táblákon, gyapjúban és rézben, ónban, kristályban és fóliánsokban. Vannak még városnegyedek, amelyek maguk is egész múzeumok, vannak folklór-utcák, archívumok és templomok, történelmi kosztümök és lobogók, elképesztô relikviák tárházai; megannyi tovatunt évszázad hagyta hátra építészeti stílusát: gótikát, reneszánszt, barokkot, rokokót; vannak síremlékek, s a síremlékeken örök idôkre bearanyozott nevek. Mindebben Antwerpen alig különbözik más városoktól a Volga és a Temze között, Uppsalától Athénig, ahol a háborúk még érintetlenül hagyták a letunt nagyság, az egykori tündöklések és bukások egy darabkáját.

Éppen ez olyan zavarba ejtô a régi városokban: beléjük születünk mint kiskorú örökéltuek, akiket a jövônek szánnak, mégis minél jobban birtokba vesz minket a jövô, annál világosabbá, súlyosabbá, hatalmasabbá válik a múlt. Ilyenkor jó néha búcsút venni, elmenni. Majd visszatérni, hogy máris újra elbúcsúzhassunk. A búcsú és a távolság sok mindent láthatóvá tesz: a tegnap és a ma dualitását, az ellentmondásokat, melyeknek se szeri se száma, és amelyek talán még csak nem is ellentmondások, nem igazán azok. A búcsú és a távolság megtanítanak arra, hogyan kell befogott füllel hallgatni, és lehunyt szemmel nézelôdni. Ez a legbölcsebb módja annak, hogy sokat lássunk és sokat halljunk. Fôleg, hogy halljunk. Fogd be a füled, és hallgasd a várost, hallgasd a folyót, mely a fénnyel együtt a hangokat is magával sodorja, az innen-onnan, mindenfelôl érkezô hangokat.

A szolidaritás színes világa a rend és az anarchia határmezsgyéjén

Ez az a kép, mely az idegenre, különösen, ha délrôl érkezik, a legfelejthetetlenebb benyomást teszi, az a kép, melyet az emlékezet a legszívesebben ôriz meg: a Schelde s fölötte a fény, az éles és mégis gyöngéd, sötétszürke fény. Pontosabb jelzô kellene – ezüstszürke, ónszürke, napszürke, óceánszürke – de nincs szó erre az északról áradó, alacsony fényre a maga megnevezhetetlen, szüntelen változó árnyalataival, mely télen a leggazdagabb, legcsodálatosabb, amikor a folyó magába olvasztja a fényt, vagy amikor hó fedi a folyó két partját vagy jégtáblák úsznak a sötét vízen. A Schelde a fölötte lebegô fénnyel Antwerpen legrégibb nemeslevele.

A Schelde mentén helyezkednek el azok a városrészek, melyek az idôk folyamán a leginkább megôrizték történelmi aurájukat. Az embert itt elborítja az olasz, a norvég, a török, a német, az angol, a görög és ki tudja még, hány nyelv bábeli zurzavara; az idegenség állandó jelenléte, mely idegenség ugyanakkor annyira ismerôs és közeli, hogy többé már nem is idegen. Ellenkezôleg, itt, a Miaszszonyunk Temploma és a folyó közti keskeny sávon mindenfajta egzotikum belföldivé változott, a legismeretlenebb hang is lokális hanggá. Itt a hétköznapi élet bôségesen burjánzik, és nem ismer határokat.

Ez minden bizonnyal valamennyi kikötôváros kiváltságai közé tartozik, s csak egy igazi vén tengeri medve tudná megmondani, mi teszi ezeket az antwerpeni negyedeket talán mégiscsak mássá, mint Hamburg, Marseille vagy Rotterdam hasonló városrészei. Talán a homlokzatokat díszítô, itt-ott még meglévô Szuzmáriák vagy a sültkrumpli árusok bódéi a tereken, és kétségkívül mindez együtt: az éttermek illata, ahol kínai vagy délszláv ételeket esznek, a kocsmák zsivaja és a játék pisztoly piff-puffja egy pöttöm, ferdeszemu, sárga kis ember kezében, és az ivás meg a hallgatás olykor – a csapszéknél hallgató norvégok, akik csak isznak, isznak – az asztal körül füstbe burkolózott muvészek, akik szakállastul, minden szegénységükkel itt kötöttek ki, mert ez az egyetlen hely, ahol élni lehet, és ahol egy kis szerencsével valami mást is lehet szívni, nemcsak dohányt, és a sznobok meg a polgárok közt, akik szintúgy itt kötöttek ki, hogy megnézzék, hogyan élnek mások, a magányos szegény ördög órákat tölt el a biliárdautomatánál, a jackpotba helyezve minden reményét, ezerszer inkább a jackpotba, mint valami nôbe.

Színes világ gyulik itt egybe, a szolidaritás színes kis világa. Sem a bôrszín, sem a nyelv vagy az életkor, a nem vagy az osztály különbsége nem töri meg az éjszakával és a várossal érzett szolidaritást. Olykor kissé elvadul az élet, olykor szilánkok keletkeznek, de ritkán fordul komolyra a dolog. Itt származásra és jövôre való tekintet nélkül élik az életet, nincs hát mit védeni vagy megtámadni. Így aztán erôszakra sincs ok. Ha megzavarja valami a rendet, az csak egy sajátos temperamentum egyéni kitörése vagy olyasvalakinek az eltévelyedése, aki alapvetôen nem tartozik ide. A nagyobb kaliberu randalírozásra vagy a titkos gengszterizmusra ott vannak a gazdagabb negyedek. S jóllehet a modern város egyszerre alapja és mércéje a demokráciának, ahogyan ezt többen bizonygatják, a kollektív, szabad, harmonikus és türelmes együttélésnek a rend és az anarchia közötti keskeny határmezsgyén, ez az a hely, ahol Antwerpen szíve rejtôzik, ezen a viharvert környéken, az éjszakai csavargók e régi és kifosztott birodalmában, a folyó mentén, ahol az írek görög táncokat járnak és a flamandok kínai ételeket esznek. És csak esznek, míg be nem köszönt a reggel, és a kocsmák végre bezárnak, a zenegép elhallgat, a hangok elnémulnak, és egy korai zöldséges kocsi utat tör magának az éjszakai emésztôüzem maradványai között. A háztetôkön és a templomokon ismét feldereng a fény, a szürke fény. Ekkor kerül sorra a másik város.

A kereskedelem és a muvészet városa

A nagy és a kevésbé nagy történészek, akik az idôk folyamán Antwerpenrôl írtak, soha nem mulasztották el a kereskedelem és a muvészet hangsúlyozását, melyek ketten együtt határozták meg ennek a városnak a karakterét. A történelem során mindkettô, a kereskedelem is és a muvészet is világra szóló hírnévvel ajándékozta meg Antwerpent. Az egyik fellendülése mindig együtt járt a másik felvirágzásával. Ha nôtt a jólét, nôtt a bôkezuség is, virágzott a mecenatúra, fejlôdött a muvészet és a tudomány. Szinte nem telt el olyan évszázad, mely a hanyatlás és a csend, a bénultság vagy a lázadás, az indulatok és a halál évei mellett ne hozta volna meg a maga nagy pillanatait is, a feltámadás, az arany és a szellem új bôségének nagy pillanatait. Ez az ív a tizenhatodik században, illetve a muvészet vonatkozásában nem kevésbé a tizenhetedik századi Rubens-korszakban érte el legbriliánsabb csúcspontjait.

Így maradt a képzeletben Antwerpen a barokk pompa, a barokk gesztusok városa. Mind a mai napig érzékelni valamit ebbôl a barokkos hangulatból, csak a régi szertartásosság tunt el belôle réges-régen. Megvan még a zamatos szó, a széles mozdulat, ámde a lendületbôl hiányzik az ünnepélyes nagyvonalúság, a pompából gyakran a stílus. Van még büszkeség, de egyre kevesebb a nemesség, van még kebelduzzasztó szívélyesség, de egy árnyalattal zajosabb és könnyedebb annál, semhogy igazán mélyrôl jöjjön. Igen, a kereskedelem még ma is virágzik. A kikötô egyre jobban terjeszkedik észak felé, falvakat olvaszt magába, és mélyen benyúlik a polderek vidékére. Szigorúan ôrzött tárlókban teszik közszemlére a milliárdokat érô ékszereket, hogy Antwerpennek mint a világ gyémántközpontjának hírnevét alátámasszák. És a Muvészet? A huszadik század Antwerpenjét egyetlen magisztrátus mentette meg, s a Middelheim névhez kapcsolva ismét visszaadta jelentôségét a határokon túl. Egyébiránt pedig a muvészet a viszszahúzódók körében virágzik, a magányban. Így a sokat próbált kettôs egység örökre a múlthoz tartozik: a régi polgárság, a céhek, a mecenatúra, a jólétre törekvés, mely mindenekelôtt a szellem jóléte kívánt lenni.

Kereskedelem és muvészet? Aki manapság Antwerpenre gondol, más fogalmakban gondolkodik, az egységben másfajta sokféleséget lát. A felváltva a tegnapról tanúskodó és holnapról beszélô díszletek között a ma emberét látja. És anélkül, hogy nagy szavakat használna, anélkül, hogy hôsiesség vagy friss dicsôség után szimatolna a jövô számára, ott keresi a valódi értéket és a szubsztanciát, ahol az megtalálható: a kis ortodox zsidónál, aki féli a Törvényeket, és félelmében semmi egyebet nem kér, mint békességet az övéinek; a kikötôi munkásnál, aki oly sok jogtalanság közepette megharcolt a maga jogaiért; a háziúrnál, aki szegényen él, és mégis gazdagabb a leggazdagabb hivatalnoknál; az éjszakai kabaré portásánál, aki többet tud az emberrôl és az embertelenségrôl, mint egy regényíró; a piaci kofáknál, akik gyakran zseniálisabb színészek, mint a szomszédos színház színészei; mindazoknál, akik városiasok, vagyis antwerpeniek, és mint antwerpeniek állítólag már régtôl fogva ismerik a mondást: elôször mindenki a saját háza táján söprögessen. Mert az itteni városlakóban mindig is megvolt az individualizmusra való hajlam. Szolidaritási kedve, az összetartozásra való hajlandósága behatárolt. Mindaddig, amíg nincs vészhelyzet. Akkor aztán senkihez sem hasonlítható módon a legravaszabb ellenséget is képes kijátszani, egyedülálló módon képes a vereségbôl nyereséget kovácsolni. Majd a nyereséget el is osztani utólag. Az idegen elnyomás és a kitartó ellenállás évszázados hagyománya éberré, gyanakvóvá, dörzsöltté és egocentrikussá tette. De bátorrá is, olyanná, aki minden alkalommal kész szabadságvágyát megvédeni és kimutatni. Újra és újra keresi a másokkal való közösséget, szüksége van rá, hogy sokan vegyék körül. Felvonulásokban, körmenetekben másokkal együtt menetelni gyermeki örömmel tölti el, órákig képes elácsorogni, hogy végignézzen egy felvonulást. Búcsúk és vásárok különösen kedvelt pihenôhelyei, a kávéházakat és a bulvárokat késô éjszakáig benépesíti. Életet akar látni. Életet látni pedig annyit tesz, mint életet befogadni, és életet továbbadni.

Ami ebben a városban ma is lankadatlan, az a vitalitása, ami megôrzôdött, az ez az élni akarás, a jó élet akarása, a királyi, sôt, némiképp a külsôségekben tobzódó életé, mindenesetre a teljes odaadással és humorral élt élet akarása ez. Az életé mint kihívásé. Ez az antwerpeni polgár fényuzése és nagyszerusége is egyben.

A turisták és a mindennapok Antwerpenje

A megszokott Antwerpen, a tobzódó mindennapi élet Antwerpenje, a „belvárosé”, ahol az elsô rolókat akkor húzzák fel, amikor a folyó menti negyedekben vagy a Központi Pályaudvar környékén épphogy bezárt a legutolsó kocsma, ahol a korai és korán telezsúfolódott villamosok kérlelhetetlenül felcsörömpölik a napot, ez a bel- és kültelki gyárak és bankok Antwerpenje, az irodáké meg a számlálhatatlan áruházé a városközpontban és azon kívül, hat (négy holland nyelvu és két francia) napilap városa és két alagúté, melyek a Schelde alatt összekötik a két partot, és már évek óta nem felelnek meg az egyre növekvô forgalom igényeinek, ezért manapság új alagutakat fúrnak és építenek – kissé késôn beindult, de gigantikus vállalkozás ez, mely azonban már most tárgya a Sinjoornak nevezett antwerpeni polgár eljövendô büszkeségének – ez az Antwerpen, ahonnan anélkül téphet az ember egyenesen Berlinig vagy Münchenig, hogy akár egyszer is le kellene térnie az autópályáról, ez a város, melynek falaitól a kikötô több kilométerre fekszik, minek következtében már nem ér el idáig a be- és kirakodás, a megérkezô és kifutó hajók, a beszállítás és az elvontatás ritmusa, ez a hétköznapi, munkálkodó, flangáló, kávézó, vásárló és eladó Antwerpen is rendelkezik mágikus nevekkel.

Az egyetlen napra idelátogató turista – a turizmus hercegei számára Antwerpen inkább átutazó állomás, mint tartózkodási hely – ismer is egynéhányat. Ismeri és könnyen megjegyzi az olyan neveket, mint a Keyserlei és a Meir, a kávéházakkal és üzletekkel zsúfolt széles belvárosi utcák neveit, ahol csak úgy hömpölyögnek a járókelôk, egymást követik a virágos és újságos bódék, a külföldi elôkelôségek számára épült luxus szállodák, emlékszik az Osterrieth Ház nevére, a rokokó építészet e gyöngyszemére, melyet alig választ el néhány lépés a pompázatos Rubens-háztól a túloldal egyik mellékutcájában. És egészen biztosan ismeri a turista a Schelde menti terasz-sétányokat, az északi és a déli teraszt, középen a Steennel, a tizenkettedik században épült vár egy részével, melyet gyakran restauráltak és kiegészítettek, de amely ma is büszkén hordozza magán az elmúlt évszázadokat. Aztán ott van az Állatkert, ahol húsvét második napján biztosan hosszú sort kell állni, mert ezen a napon a tartomány minden zugából ideözönlenek a családok apró, nagyobbacska és még nagyobb csemetéikkel együtt, idén csakúgy, mint ahogy ez tavaly is történt, és mint ahogy jövôre is történni fog, rendületlenül. És ha netalántán kincsek után kutat, a turista még azt is tudja, hogy Breughel Bolond Margitja a Mayer van den Bergh múzeumban látható, mely múzeumot még maguk az antwerpeniek sem ismerik, nemhogy rendszeresen látogatnák; és hogy – noha nem csupán ez az egyetlen hely – Rubenst a Miasszonyunk Templomában, ebben a kôbe írt gótikus poémában lehet megcsodálni; és hogy a városháza Németalföld polgári reneszánszának egyik leggyönyörubb emlékmuve, és hogy a számtalan templom között a Sint Jacob gazdag és ritka bútorzatáról, a Sint Carolus Borromeus pedig csodálatos, barokkos nyugtalanságáról híres. És hogy, hál’ istennek, Le Corbusier ebben a városban egyetlen házat építhetett, egy huszadik századi muvész lakását egy huszadik századi muvész számára.

Így hát vannak turisták, akik otthonosabban mozognak Antwerpenben, mint sok Sinjoor, akik pedig már majd’ egy évszázada itt élnek. És vannak idegenek, akik jobban ismerik a történelmi, a politikai és a muvészeti Antwerpent, mint sok itteni lakos, többet tudnak a képrombolásról, a spanyol inkvizícióról és a kazánháborúról, többet Plantinról, a nyomdászról és a tudósokról, Stevinrôl, Dodoensról vagy Lipsiusról, többet a polifonistákról, Jan Ockeghemrôl, Josquin des Prez-rôl, Roland de Lassusról, többet Marnix van Sint Aldegonde polgármesterrôl vagy az indiai költôrôl, Tagoréról, aki egy alkalommal Antwerpenben szállt meg, és Van Goghról, akit elbocsátottak az itteni szépmuvészeti akadémiáról, többet a trezorokról, a múzeumokról és a régi homlokzatokról, melyekrôl még megemlékeznek a könyvek.

Az idegen e tudástöbblete azonban még mindig sokkal kevesebb, mint a legegyszerubb antwerpeni kötôdése, akit városa táplált és kötözött magához, és aki talán mindezt nem is fogja fel, legalábbis nem a megszokott módon, nem szavakkal kifejezhetôen. Számára ott a „kis” Antwerpen, a Groenplaats – a Groen Kerkhof, ahogy az öregek nevezik még ma is – jobb- és baloldalán néhány pad, hogy sütkérezni lehessen a napon, s a Miasszonyunk Templomának hátat fordító bronz Rubens mindkét vállán egy-egy, lábánál egy sereg galamb. Néha pedig, valami ünnepi órán mindezt elborítja a harangjáték. Számára ott vannak a Szent András negyed utcái, ahol nyári estéken asztalok sorakoznak a házak elôtt, a férfiak dohányoznak, az asszonyok mélyen zengô, telt hangon nevetnek; számára ott a sikátorok és átjárók kis Antwerpenje, az egyszeru, a szeretetre méltó lelkek kis Antwerpenje, a kapualjakba húzódó fiúk és a forró véru lányok Antwerpenje, a kagylóevôké és karneválozóké, az egyszeru örömöké és az egyforma mizériáké, melyeket egyformán visel, és oszt meg mindenki, és amelyek ilyenformán mégis kevésbé súlyosak. Számára ott az apák és a nagyapák kis Antwerpenje, a bölcsôé és a kályháé, a szerény ámde rendben tartott szobabelsôé, a mindennapi kenyér kicsiny kis Antwerpenje.

Gera Judit fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/