Walter van den Broeck

LEVÉL A KIRÁLYNAK

Felség!

Felséged szüntelenül élénk érdeklôdést tanúsít a kulturális élet iránt, s a flamand kulturális élet iránt különösen érdeklôdik, ezért talán nem veszi felséged rossz néven, ha nem mutatkozom be részletesen. Hiszen felséged alaposabban ismer engem, s a munkámat is többre becsüli, mint azok, akiknek a kultúrszektorban betöltött szerepüknél fogva komolyan kéne foglalkozniuk vele. Ez több mint világosan kitunik abból, hogy felséged Királyi Határozatra idônként szerény összeget juttat nekem, ami lehetôvé teszi számomra, hogy a szépirodalomnak szentelhessem életem anélkül, hogy anyagilag túlságosan hátrányos helyzetbe kerülnék. Egy önéletrajz, attól tartok, csupán álszerénységrôl tanúskodhatna, és felséged jól tudja, hogy én a valódi szerénységet sem szeretem.

Azt, hogy kis „f”-fel szólítom meg felségedet, ne vegye felséged arcátlanságnak. Tudomásom van arról, hogy felséged házastársának titkárnôje évekkel ezelôtt egy interjúban bejelentette, hogy többé nem kötelezô felségedhez nagy f-fel fordulni.

Már gyermekkorom óta készülök részletesen írni felségednek. Ez nálunk mondhatni családi vonás. Nagyapám, mint tudja felséged, Jules van den Broeck, az ötvenes években hosszú ideig levelezett Lyndon B. Johnson texasi szenátorral, aki, úgy hírlett, John Kennedy meggyilkolása után az Egyesült Államok elnöke lett volna. Valami probléma volt nagyapám nyugdíjával, ilyesmi. Majd ha eljön az ideje, utánanézek, mirôl is volt szó pontosan, és közlöm felségeddel.

Apám, Robert Sidney van den Broeck, apja nyomdokába lépett. Azt hitte magáról, hogy szocialista, mert a Volksgazet- et olvasta és az N.I.R. Politikai Tribünjét hallgatta, fôleg akkor, ha Jos van Eynde szocialista képviselô (jól ismeri felséged) szólt tombolva a flamand néphez.

Soha nem lépett be a BSP1-be és csak egy nagyon rövid idôre az ABVV2-be.

És ha néha elôfordult, hogy nem ettük meg az elénk tett ételt, azt mondta, egy kis háború, azt érdemelnénk.

Az osztályharcot torz agyszüleménynek tartotta. Túlságosan jól ismerte a munkásokat ahhoz, hogy meg legyen arról gyôzôdve, hogy sem türelmes rábeszélésre, sem pedig reflexbôl nem ráznák le magukról az igát.

Aki keményen dolgozik napi nyolc órát, annak már semmi kedve forradalmat szervezni, az csak arra vágyik, hogy nyugton hagyják.

Sokkal, de sokkal többet várt azonban az írott szótól.

Ha baljóslatú fellegek surusödtek a láthatáron – Berlini események, Koreai háború, Kubai válság, Vietnami háború – tollat ragadott, visszavonult, és csendbe burkolózva levelet írt a világ nagyjainak.

Akaratlanul is lábujjhegyen, lélegzetvisszafojtva jártunk egész este.

Eisenhowernek azt írta, ne legyen olyan puhány, hisz ismeri a ruszkikat még a háborúból! Tudnia kell, mi a szándékuk Nyugat-Európával!

Castro ne szájaljon Amerikával, mert még drágán megfizet érte. És akkor mi lesz a híres-nevezetes kubai szivarral, amúgy szívesen venné, ha küldene neki vagy hármat, cserébe a jó tanácsért.

Hruscsov meg ne játsszon a tuzzel. Hát nem szenvedett a népe eleget a második világháborúban? Nagyon nagy elôvigyázatlanság a részérôl, hogy olyan vakmerô volt Amerikával, hogy a cipôjével csapkodta a konferenciaasztalt, pedig Amerikának van a világon a legerôsebb hadserege. Lyndon Johnson pedig intézze el végre Vietnamot. Azt az egész ügyet egy csuklómozdulattal meg lehet oldani, ha kifagyasztja azt a titkos lézerfegyvert, amelyrôl nemrégiben olvasni lehetett a Reader’s Digest -ben. Satöbbi.

Mindez természetesen pótlék volt a valódi társadalmi tevékenység helyett, de neki aztán ne hányja senki a szemére, hogy semmit sem próbált tenni egy jobb világért.

Persze annak semmi jelentôsége nincs, hogy anyám, aki attól félt, hogy mindez bonyodalmakat fog okozni egy munkáscsalád életében, a levelek nagy részét a kályhában elégette.

Azért mondom el mindezt, hogy bebizonyítsam, fohászom nem csupán múló szeszély, felség.

De máris tisztázni akarok valamit: nem felséged személyes közbenjárásáért folyamodom valami adminisztratív hiba helyrehozásának ügyében, s nem áll szándékomban holmi tanácsokkal sem ellátni felségedet a politikával és hadsereggel kapcsolatban.
 
 

Apámtól íráshoz való kedvemet, anyámtól pedig felséged és felséged családja iránti különleges érdeklôdésemet örököltem. Ez azzal magyarázható, hogy anyám felségedet évekig fogadott fiának tekintette, amolyan pótfiának bátyám, Jules helyett, aki nagyapám sürgetésére 1950-ben kivándorolt Amerikába.

Már Jules bátyám távozása elôtt is mély tisztelettel viseltetett a Dinasztia iránt. Máig sem tud senki olyan jól kiigazodni az Uralkodói Családfák suru ôserdejében, mint ô. A legkisebb sarjhajtást, a legelvadultabb indát szempillantás alatt vissza tudja vezetni a gyökeréhez. Ki kinek az unokaöccse vagy unokanôvére. Ki kit vett el. Ki boldog, ki boldogtalan. Ki sportos, és kinek kell nyirkos idôben flanel alsóinget viselnie.

Szélesköru tudását kezdetben azokból a családi lapokból merítette, amelyeknek címlapján minden héten egy-egy koronás fô ékeskedik. Késôbb fôként a tévé csillapította Dinasztia-szomját.

Apámnak délutánonként félórás ebédszünete volt; mióta az eszemet tudom, amikor hazajött, mindig oda volt készítve az újság a gôzölgô étel mellé. Ha azonban királyi esküvôt vagy királyi temetést közvetített a tévé – ezek a közvetítések, felséged ezt mindenkinél jobban tudja, igencsak hosszúak – meg kellett elégednie kávéval és vajas kenyérrel, mert anyám egyetlen pillantást sem akart másra pazarolni, mint azokra az személyiségekre, akik a képernyôn lépkedtek.

Ott ült kötény nélkül, hajában valami különleges dísszel, a megszokottnál kissé közelebb a képernyôhöz. Az asztalon terítô, arra az esetre, ha a modern technika lehetôvé találná tenni Európa uralkodói számára, hogy egy pillantást vessenek a mi nappalinkba.

Jobbra tôle, a süteményes doboz mellett, amelyen egyébként szintén valami királyi jelkép díszelgett, egy csésze gôzölgô kávé.

És ha az ember a terítô fölött a képernyôt nézte, úgy tunt, mintha valamelyik premier plánban filmezett herceg valóban az asztalunknál ülne.

Csakis akkor vette volna le a szemét a képernyôrôl, ha erôs robbanás rázta volna meg a gyárat, vagy hirtelen betoppant volna elveszett fia, Jules.
 
 

Minden ember kap életében legalább egyszer valami olyan ajándékot, ami több, mint holmi személyes vonzódás anyagi kifejezôdése.

A polgárfiút apja egy szép napon magával viszi a bankjában álló széfhez, elárulja neki a kódot, és átadja a kulcsot.

A munkásfiú egy este egyszer csak ott áll apja mellett egy kihúzott fióknál, és apja a markába nyomja a nagyapától maradt egyetlen örökséget, egy zsebórát.

Ez több, mint egyszeruen adni. Ezt úgy nevezik, hogy átadni. A kulcs és a zsebóra itt privilégiumot és hatalmat jelent. Ezentúl te felelsz a családi tuzhelyért.

Amikor felséged édesapja 1950-ben úgy döntött, hogy átadja felségednek a trónt, egészen biztosan megajándékozta ô is felségedet valami tárggyal az egyik királyi szoba meghittségében.

Ilyesmi történt velem is, amikor szüleim 1971-ben Turnhoutba költöztek. Anyám, cipekedô családtagok és káromkodó költöztetôk nyüzsgésének közepette, ajándékot tartalmazó fehér muanyagzacskót adott nekem.

Otthon kiborítottam a zacskó tartalmát az íróasztalomra. Elképedve láttam, hogy csupa régi újság, és mosolyogva arra gondoltam, hogy anyám idegességében nem tudta, mit csinál.

De amikor közelebbrôl megnéztem a csomagot, azonnal megértettem, hogy valami szívének igen kedves dolgot bízott rám.

A tizenöt megsárgult újságot két csoportra osztottam. Balra kerültek az 1934-es Laatste nieuws számai 50-tôl 54-ig, jobbra az 1935-ösek, 242-tôl 248-ig, a Gazet van Antwerpen 209. száma ugyanabból az évbôl, valamint a De Stad nevu hetilap egy számozatlan különszáma.

Teljesen magával ragadtak a nagy, nyomtatott oldalak, és nemsokára megértettem, hogy miért dédelgette anyám 35 éven keresztül ôket. Mindent közölnek arról a két tragikus eseményrôl, amelyek meghatározták felséged zsenge ifjúságát, és megpecsételték anyám felséged családja iránti szeretetét.

A bal oldali újsághalom zavarosan ad számot arról, hogyan foglal helyet felséged nagyapja, Albert Király egy szombaton, 1934. február 17-én kocsija kormányánál, hogy komornyikjának társaságában barátjához, báró Edmond Carton de Wiarthoz hajtson. Hogyan áll meg a Marche-les-Dames erdejénél, hogyan száll ki, hogy egyedül megmászsza a le Vieux Bon Dieu sziklafokot, komornyikjának meghagyván, hogy 5 órakor a Chemin du Point-nál várja. Hogyan kezd a komornyik 5 órakor nyugtalankodni, mert gazdája nem jelenik meg, elôbb arra gondol, hogy felséged nagyapja talán leereszkedett a szikla túloldalán, és gyalog tette meg az utat barátja kastélyáig; aztán mégis maga vág neki, hogy megkeresse a királyt, hangosan kiáltozva, mintha el akarná uzni a lassan leszálló szürkületet. Hogyan telefonál 7 órakor magánkívül a félelemtôl a Naméche-i rendôrségre és a Brüsszeli Palotába. Hogyan siet báró Jacques de Dixmunde, gróf Xavier de Grunne, a Belga Alpinistaklub elnöke és doktor Nolf March-les-Dames-ba.

Hogyan fésülik át idôközben az erdôôrök néhány naméche-i csendôr és sok helybéli lakos társaságában az egész környéket. Hogyan botlik bele hajnali kettôkor De Grunne gróf valami kötélbe, melynek másik vége, a gróf nagy rettenetére, felséged nagyapjának már merev holttestéhez van kötve.

A tátongó fejseb.

Hogyan teszik kis színes zászlócskák segítségével mindenki számára láthatóvá a lezuhant test útját. Teljesen haszontalan tevékenység volt, mindenki azt remélte talán, hogy a testet, melybôl elszállt a lélek, valami csoda mégis feltámasztja, hogy aztán a zászlócskákkal megjelölt úton visszakapaszkodjon a sziklafokra, mely csoda sajnos csak a filmvásznon valósítható meg.

És azok a fényképek.

Felvétel a sziklafokról, a képen kis fehér kereszt jelzi a helyet, ahol valaki megtalálta a király szemüvegét.

A sapkája, egészen közelrôl.

A tarisznyája, egészen közelrôl.

A király bekötött fejjel fekszik ravatalán.

És a következô számokban: a halottat Brüsszelbe szállítják, Leopold herceg és Astrid hercegnô érkezése, államfôk, miniszterek, polgármesterek részvétnyilvánításai, a király élettörténete, a temetés, mely addig soha nem tapasztalt létszámú tömeget mozgósított.

És gyász mindenütt. Köz-és magánépületeken, ruhákon, utcai lámpákon, szuronyokon, újsághírekben.
 
 

A jobb oldali újsághalom, ha lehet, még ennél is zavarosabban számol be arról, hogyan utazik egy évvel késôbb, 1935. augusztus 29-én felséged édesapja felséged édesanyjával, Astrid hercegnôvel és sofôrjükkel egy nyitott fedelu autóban Küssnacht felé. Hogyan vet egy pillantást felséged édesapja körülbelül fél tizenkettôkor a felséged édesanyja térdére kiterített térképre, hogyan veszíti el uralmát a kormány felett, és rohan egy fának. Hogyan töri át a kocsi a korlátot, és esik bele a tóba. Hogyan szenved felséged édesanyja koponyatörést, és veszíti életét a helyszínen, míg felséged édesapja és a sofôr csupán könnyu fejsérüléseket szenvednek.

És ismét: a Brüsszelbe szállítás, részvétnyilvánítások bel- és külföldrôl, a királyné élettörténete, soktucat gyönyöru portré, a temetés, felséged édesapja, egyik karja gipszben, arcán ragtapasz, a gyászoló tömeg.
 
 

Anyám mindig is nagy elôvigyázatlanságnak tartotta, mind felséged nagyapjának, mind felséged édesapjának részérôl, hogy maguk vezették autójukat, míg sofôrjük tétlenül ült a hátsó ülésen.

– De hiszen ezért fizetik!

A hegymászás pedig szerinte vakmerô embereknek, nem pedig királyoknak való.

De anyám mindent elôvigyázatlanságnak tartott. Ez azért volt, mert Jules bátyám a születésétôl fogva minden elképzelhetô gyermekbetegséget összeszedett. Még torokgyíkja is volt.

Ezer félelmet állt ki a bátyám miatt, és tízezer apró módját találta a gondoskodásnak. És amikor Jules Amerikába ment, anyám ottmaradt egyedül az üvegcsékkel és kenôcsökkel, és egy kicsit tanácstalan volt. Akkor aztán rám vetette magát, és elárasztott azzal a gondoskodással, amely tulajdonképpen a bátyámnak szólt.

Május közepéig például csak úgy volt szabad kimennem a házból, ha izzasztó bundasapkát húztam a fejemre. Sohase lehessen tudni, mi érhetné különben a kis torkomat és fülecskémet.

Barátaim nevetése.

Apám, aki nem osztozott anyám felséged családja iránti szeretetében, mindig galád történetekkel jött haza a gyárból.

Azt hallotta, hogy felséged nagyapja nem egyszeruen leesett arról a szikláról, hanem felséged nagyanyjának bérence lökte le. Felséged nagyanyja ugyanis bosszút akart állni, mert a király szeretôt tartott. Vagy talán ô maga tartott szeretôt, és ez úton akart szabadulni férjétôl, aki útjában állt. Tunjön el.

És ami felséged apját illeti: a balesetrôl szóló elsô újságcikkben az állt, hogy az autóban egy másik nô is volt. Az azután következô cikkekben egyetlen szót sem ejtenek róla. Valószínuleg felséged apjának szeretôje volt, így szól egy másik galád történet. Felséged apja rendezte meg az egész balesetet, hogy nejét eltegye láb alól.

Azt is beszélték, hogy sem felséged nagyanyja, sem pedig felséged édesapja nem tudta elviselni partnere óriási népszeruségét, satöbbi.

Anyám ilyenkor csak a fejét ingatta, és felnézett a plafonon arra a helyre, ahol a Mindenható tartózkodási helyét sejtette. Soha nem értette, hogy nem üt bele a tüzes istennyila ezekbe a semmirekellôkbe, akik ilyen szentségtörô dolgokat beszélnek.
 
 

Anyám abban az idôben persze nem állt egyedül a királyi család iránt érzett tiszteletével. Ezt bizonyítja a két temetés is. Senki nem mert volna anyám jelenlétében egyetlen illetlen szót sem ejteni a Dinasztiáról. Csak apám galád történeteit turte, mert tudta, hogy mások tündöklése rettenetesen dühíti apámat.

Ha nem sikerült apámnak elérni, hogy anyám belesápadjon a szent felháborodásba, akkor utolsó, kétségbeesett megjegyzése ez volt:

– Szeretném látni, mire menne a muhelyben az a ... (sikeres sportoló, jóképu színész, multimilliomos, király)!

Ezt úgy értette, hogy csak azok tarthatnak igényt a férfi címre, akik dacolni tudnak a gyári muhely poklával.

Abban az idôben a királyi házról éppen olyan sokat beszéltek, mint az idôjárásról. Mindenütt királyok és hercegek képét lehetett látni. Még anyám süteményes dobozán is.

De anyám közelebb érezte magát felséged családjához, mint szomszédaink, mert ô értette, milyen fájdalmas veszteség érte felségedet.

Hiszen az ô édesanyja is meghalt, amikor ô alig volt tízéves.

– Leginkább a gyermekek sínylik meg.
 
 

A fémdobozban, amelyet késôbb kaptam tôle, találtam egy másik relikviát is: egy fényképet felséged édesapjáról és három gyermekérôl.

A fénykép hátoldalán ez állt:

Vendue au profit du Musée de la Photografie.

Eladva a fényképmúzeumnak.

Ott ül felséged édesapja ezredesi egyenruhában, de hajadonfôtt, úgy, hogy látni lehet szép, hullámos haját; bal térdén felséged testvére, Alfred. A király keze a gyermek hasán, mintha arra vigyázna, nehogy lepottyanjon a kicsi.

Felséged édesapjának vállán felséged keze nyugszik, a váll fölött felséged nôvére, Joséphine-Charlotte arca: fájdalmasan mosolyog, mint aki még nem tért egészen magához édesanyja halála után. (Szerintem a tekintete még mindig ilyen, mintha épp sírt volna, és csak erôvel szedte volna magát össze, hogy halványan mosolyogni tudjon. Mindig újra meghódít vele. Készen állok arra, hogy vállamat felajánljam, támaszkodjék rá.)

Halovány ruhájának kis buggyos ujja csak még meghatóbbá teszi.

– Milyen bátor gyermek!

Felséged fehér matrózruhában látható, édesapjától balra. Már akkor enyhén félrebillentett fejjel állt, félig lesütött szemmel.

És hogyan sikerült azokat a kissé szétálló füleket hozzálapítani felséged fejéhez?

De a legjobban az hatott meg, hogy anyám kivágta egy másik fényképbôl felséged édesanyjának képét, és közvetlenül felséged öccsének feje fölé ragasztotta, a halvány virágmintás háttérre. Mintha ezzel újra egyesíteni tudná azt, amit a halál oly kegyetlenül elválasztott.
 
 

Nem csoda hát, hogy a felséged családjáért érzett kollektív tisztelet rám is átragadt. Egyébként minden osztályteremben ott csüngött a falon felséged szüleinek fényképe. Senkinek eszébe nem jutott volna eltávolítani felséged édesanyjának fényképét, csak azért, mert nem tartozott már az élôk sorába. De hogy jelezzék, hogy azért tudomásuk van elhunytáról, a kép jobb felsô sarkára gyászszalagot erôsítettek.

Ó, azok a fényképek! Hányszor és hányszor nézegettem én ôket, ha a tananyagra irányuló figyelmem észrevétlenül kellemes álmodozásba csapott át!

Nem voltak széles ez Olenben olyan szépséges emberek, mint felséged édesanyja és édesapja. A mi anyáink szikárak voltak vagy kövérek, arcuk halottsápadt vagy céklavörös, kezük durva volt a mosogatástól és mosástól, ujjbegyük érdes, arcuk csupa anyajegy és pattanás; apáink borostásak, szemük fekete karikás, táskás, homlokukon mély ránc, foguk töredezett vagy sárga, kezük nagy, durva, soha nem lehetett egészen tisztára sikálni.

Mennyire másak voltak, mint felséged szülei!

Felséged édesanyjának tiszta tekintete, amely olyan nagy sebezhetôségrôl árulkodik, hogy maga a Halál sem tudott ellenállni neki... Rövid, alig a füléig érô haján nagy diadém – arany és gyémánt? Fülében fülbevaló, karcsú hattyúnyakán gyöngyházfényu nyakék, mely eltunik csillogó ruhájának mély kivágásában, vállán álomszép strucctoll-boa.

Felséged édesapjának tökéletes vonásai, hullámos haja, világos szeme és gyönyöru egyenruhája... A felhajtott galléron ezredesi jelvény, vállán aranyfonálból font rojtok, a bal vállán átvetett széles szalag, amely eltakarja harmadik kabátgombját, a szalagon vállpánt, és a mellényzsebének gombja alatt az arany csillag.

Nem ránk néztek onnan fentrôl. Egy távoli pontra tekintettek, valahol jobbra, arra, ahol az álmodozások szövetének szálai fonódnak.

Néha valami nagyon furcsa dolog történt. Ha elég sokáig bámultam a képeket, percekig úgy tunt, hogy ajkaik mozognak. Akkor már csak az szükségeltetett, hogy gondolatban félretoljam a kályhacsövet, a két fényképet egymás mellé helyezzem, s máris ott az isteni pár az ég nyitott ablaka elôtt, és szeretetteljesen, elégedetten kommentálják a halandók izzadságos munkájának menetét.

Hányszor reméltem, hogy egyszer a tekintetük is megmoccan, például pont felém, és mosolyuk kicsit szélesebb lesz, ezzel jelezvén, hogy megismernek ott, a csürhe közepén.

Mennyire vágytam arra, hogy a fiuk lehessek, a saját fiuk, tehát felséged kisöccse, aki szorgalmasan tanul az iskolában, tréfásan szaval, hangosan énekel és viccesen rajzol!

Még csak Mechallie nôvér osztályába jártam – tulajdonképpen Mechaliának hívták, de azt olyan nehéz volt kimondani –, amikor valami probléma volt felséged édesapjával. Valami olyasmi miatt, aminek okát akkor még nem értettem, a belga nép nagy része nem akarta, hogy király legyen. Késôbb megtudtam, hogy sokan mindig is túl önkényeskedônek tartották. Szívesen uralkodott széles hatásköru, teljhatalmú kormányokkal.

A háború után nagyon megnehezítették Svájcból való visszatérését. Szemére vetették, hogy a kapituláció elôtt nem követte minisztereit Franciaországba, hogy ott a belga ellenállás élére álljon. És hogy Berchtesgadenben meglátogatta Hitlert. Azt állította, azért, hogy megbeszélje vele a belga hadifoglyok hazatérését, de mások azt mondják, azért, hogy eladja országát és népét az ellenségnek. Megint mások, fôként asszonyok, rossz néven vették tôle, hogy 1941-ben újranôsült, alig hat évvel felséged idôközben legendás alakká vált édesanyjának szomorú halála után.

– Világos, hogy van valami a mögött a baleset mögött! – közölte apám, amit a gyárban hallott.

Anyám behunyta szemét és fejét ingatta, de azért azt a házasságot ô is kissé elhamarkodottnak találta. Ô azonban inkább azon tunôdött, hogy Lilian Baels, felséged mostohaanyja, szintén királyné lesz-e, vagy csak egyszeruen hercegnô. És hogy vajon most felséged, valamint felséged öccse és nôvére ‘anyának’ kell-e, hogy szólítsa ôt. És hogy esetleges utódainak késôbb szintén joga lehet-e a trónhoz.

A Királykérdés évekig húzódott. A végleges döntésre való várakozás idejére felséged nagybátyját, Károly herceget, a család muvészét választották régensnek.

– A régensherceg Kongóban – olvasta apám az újságban.

– És a király Svájcban henyél – fuzte hozzá gúnyosan.

Mechallie nôvér hátborzongató történeteket mesélt nekünk a gonosz szocialistákról és liberálisokról, akik megakadályozzák, hogy a király visszatérjen országába.

– Mit szólnátok hozzá, hogyha a papátok nem jöhetne többé haza? – kiabálta fenyegetôzve felém, mintha a Királykérdés további folyása kizárólag az én válaszomtól függene. És hát nekem volt egy-két kifogásolni valóm a papámmal kapcsolatban – például jobb lenne, ha nem kiabálna olyan hangosan és olyan gyakran –, de azért ha soha többé nem jöhetne haza...

Egy napon Mechallie nôvér szép, barnás árnyalatú fényképeket osztogatott felséged édesapjáról.

– Felség! Hazavárunk!

Azt mondta, tegyük ki otthon az ablakba. Ha mindenki kiteszi, akkor a király hamarosan hazatérhet.

Teljesen odavoltam azért a képért.

A barátaim kétségkívül mind kirakták az ablakba, de nálunk némi nyugtalanságot okozott a dolog.

Anyám kész volt az együttmuködésre, de apám borzasztóan dühbe gurult. Nagyon csalódott voltam, és féltem, mert már megint kiabáltak egymással, és azt én nem nagyon bírtam.

Hogy a katasztrófa még nagyobb legyen, megszólalt a gyár szirénája. Apa megint elkésik a munkából! Megint ordítozás...

Anyámmal kidolgoztunk egy kompromisszumot. Ha apám a gyárban van, kitehetem a fotót, ha megszólal a sziréna, beteszem egy dobozba.

Egy pár napig egészen jól muködött a dolog. Eladdig, amíg apám egyik munkatársa néhány éles megjegyzést nem tett. Akkor a fénykép egy utolsó, borzalmas ordítozás után, eltunt a kályhában. Sírva néztem, hogyan feketedik és kunkorodik a karton a tuzben.

Sokáig meg voltam róla gyôzôdve, hogy kizárólag rajtunk múlott, hogy felséged édesapja végül is lemondott a trónról.
 
 

Az árnyékszéken (vécén) órákon át tunôdtem a királydrámán. Letolt gatyával arról álmodoztam, hogy felmászom a parlamentben az emelvényre, és beszédet intézek ahhoz a sok izgatott, kopasz, ünneplôbe öltözött úrhoz.

Uraim, mondom, hallgassanak ide. Én még csak kisfiú vagyok, alig ötéves. Gondolkozzanak! Hát sohasem látták Leopold király fényképét? A fényképet, melyet Mechallie nôvér osztott ki? Hogyan lehetne egy szép király rossz király? Lehetetlen! Hiszen tudják, hogy csak a csúf emberek rosszak. Hozzak talán néhány példát? Engedjék, hogy visszatérjen új asszonyával és minden gyermekével.

És egyik tisztes úr megkérdezi egy társától:

– Ki ez a kis legény?

– Walter van den Broeck. Mechallie nôvér osztályából.

És a legidôsebb úr, egy magas, méltóságteljes, ôsz hajú, nemes vonású férfi odaáll mellém, leveszi aranykeretes szemüvegét, letörli könnyeit, és átveszi tôlem a szót.

– Uraim, ahogy mondani szokás: gyermekszáj igazat mond. Vitáink tüzében megfeledkeztünk a legfontosabbról. Ez a gyermek, ez a kis Walter Mechallie nôvér osztályából, rátapintott a lényegre. Uraim, hadd térjen vissza Ôfelsége Harmadik Leopold király, amilyen gyorsan csak lehet!

Csönd. A parlamenti képviselôk döbbenten néznek egymásra, aztán ráborulnak a barna fapadokra, és heves zokogásban törnek ki. És az ôsz hajú férfi a fülembe suttogja:

– Walter, bizony mondom, a haza örök hálával tartozik néked, fiam.

És azonnal a ruhámra tuz egy nagy kitüntetést.

Késôbb ott állok a repülôtéren. A gép leszáll, és kis idô múlva felséged édesapja két kopasz úr kíséretében belga földre lép, hosszú idô óta elôször. Az a férfi, aki a szószéken átvette tôlem a szót, odamegy hozzá, valamit mond neki, és sápadt fehér ujjával felém bök. Felséged édesapja biccent, jelezvén, hogy a színe elé léphetek.

Térdre borulva, könnyes szemmel kiáltok:

– Felség! Felség! Majdnem annyira szeretem felségedet, mint az édesanyámat.

– Walter, mihelyt visszatér ebbe az országba a nyugalom, a palotámba hozatlak, hogy örökre ott lakozz.

És minél többet álmodoztam, annál inkább meghatódtam.

Zokogva távoztam az árnyékszékrôl.

Anyám kutatva nézett rám, és azt javasolta, egyem több gyümölcsöt.
 
 

Sokáig várakoztam, felség. Néha, amikor autó hajtott be az utcánkba, felpattantam, és az izgalomtól egész testemben remegve hallgatóztam: megáll vajon?

De legtöbbször csak Verhamme doktor volt az, útban valamelyik betegéhez. Vagy valaki, aki az autójával a szemeteskukánál kanyarodott be.

Gyakran feküdtem imádkozva az ágyban, még akkor is, amikor felséged édesapja felséged javára lemondott a trónról.

– Felség, végy magadhoz! Könyörgök, végy magadhoz, felség, mert nem bírom én itt tovább!
 
 

Szívesen írtam volna felségednek, amikor még érintetlen volt a Teljesen Ismeretlen Belga státusom. De abban az idôben egy szót sem bírtam papírra vetni.

Ismeretes felséged számára, hogy egy flamand gyermeknek más gyermekeknél sokkal többet kell gyakorolnia ahhoz, hogy az, amit közölni akar, tisztán és világosan kerüljön papírra.

Ez, mint felséged tudja, azért van, mert a flamandtól réges-régen elvették a nyelvét. Elôbb franciául kellett megtanulnia, aztán meg hollandul.

Az én valódi anyanyelvem néhány kempeni dialektus keveréke. Hollandul késôbb kellett megtanulnom, türelmesen. Ebben nagyrészt magamra voltam utalva, mert az a holland nyelv, amelyet tanáraim beszéltek, még annak a csonka franciának a nyomait viselte, amelyen ôk tanulmányaikat végezték.

Hogy gyakoroljam a nyelvet, írtam hat regényt, hét színdarabot, és még néhány apróságot.

Eme gyakorlásból kifolyólag nem vagyok többé az a Teljesen Ismeretlen Belga, aki valamikor voltam. Az ország déli részén Ismeretlen státusom még teljesen érintetlen, de északon Ismert Flamand lett belôlem.

Hogy ez az ismertség relatív, nem kell bizonygatnom. Sokan csak a nevemet ismerik, vagy az arcomat, újságokból vagy a tévébôl. Egyesek talán látták valamelyik színdarabomat. Kevesen olvastak is valamit tôlem, és alig akad néhány ember, aki, akárcsak felséged, érti, hogy valójában mit is írok, mi az, ami foglalkoztat.
 
 

Természetesen elrejtôzhettem volna erre az alkalomra holmi álnév mögé is. De kit vezettem volna ezzel félre? Felségedet biztosan nem, felségedet, aki úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben. Egyébként ha felségedet félre tudnám vezetni, akkor ez az iromány már helybôl célt tévesztene.

Ehhez hozzájárul még az is, hogy azok közé az írók közé tartozom, akik nagyon nehezen dolgoznak. Hetekig hányódnak itt meg nem válaszolt levelek, és egy egyszeru hivatalos levelet is undorral eszkábálok össze.

Mit ki nem találok, csak írnom ne kelljen!

Hirtelen olyan könyvek olvasásába fogok, melyeket évekkel ezelôtt könyvtáram legsötétebb zugaiba süllyesztettem, mert túl hosszúak vagy nehezek voltak. Ha egy ilyen könyv nagyon megterhelô, egyik folyóirattól a másikig lavírozom, újságokban és reklámnyomtatványokban böngészem. Ha már nem bírom tovább az olvasást, megtisztogatom a körmömet, vagy óvatosan turkálok megsodort, begörbített papírdarabbal a füljárataimban. Vagy lézengek a házban, kávét iszom, szundítok egyet a heverôn, legkisebb fiamnak bélyegeket áztatok le, hosszadalmasan végzem természetes szükségemet, vagy egyszeruen csak bámulok magam elé, mint valami agyalágyult.

És amikor már tényleg nem lehet kibírni, elmegyek otthonról, iszom néhány pohár sört néhány tökéletesen érdektelen ember társaságában.

Amíg feleségem és gyermekeim haza nem jönnek. Ôk aztán eléggé elterelik a figyelmemet ahhoz, hogy az idôt, amely még hátravan az infantilis esti tévézésig, könnyen áthidalhassam.

A német adók gyakran közvetítenek éjfél után valami buta westernfilmet, sok zenével az üldözések alatt. Ezeket a filmeket hálásan fogadom.

Míg végre, a sok bámulástól, becsukódik a szemem, és fáradtan, elégedetlenül elnyúlok Eliane (tudja felséged, ki az) mellett.

Felséged erre most így válaszolhatna: „Ha nem ír szívesen, miért nem vár még egy kicsit az írással? Szoktunk Ismert Flamandokat fogadni a palotánkban, ha eléggé szalonképesek. Akkor élôszóban elmondhatná, mi nyomja a szívét.” Ez csak részben igaz, felség.

Az ember soha nem mondja ki egy beszélgetésben, amit szeretne. Akkor sem, ha szilárdan elhatározza. A beszélgetôpartner fizikai jelenléte meghiúsítja a szándékot.

Vannak nálam sokkal értelmesebb emberek, akiket meg tudok gyôzni az érvelésemmel. És vannak nálam sokkal butábbak, akik viszont engem gyôznek meg. És nem ravasz kis retorikai fogásokról van szó. Olyan, mintha valami csatorna lenne közöttünk, amelyben a víz mindig ugyanabban az irányban folyik. Akárhogy akarná(m én), a vele(m) szemben áradó folyam végül mégiscsak magával sodorja (ill. sodor). Nincs mit tenni. Nem mintha nem tudnék efféle embereket letaglózni, ha csak arról volna szó, hogy meg kell gyôzni ôket. De még a legügyetlenebb és legjelentéktelenebb kijelentéseik is olyan hatással vannak rám, hogy kételkedni kezdek saját igazamban. Mintha valami olyan szuperintelligenciával lennének megmérgezve, amit nehezen lehet még csak megnevezni is. Ha ebbôl a szempontból vizsgáljuk a dolgot, akkor úgy tunik, hogy egy ilyen beszélgetés végkifejlete elôre meghatározott. A szóváltás valamiféle rituálévá alakul, amellyel csak nyomatékosabbá teszünk egy már meglevô kapcsolatot.

Amikor két kereskedô egymás markába csap, az azt jelenti, hogy megpecsételik a már elôbb kölcsönösen elhatározott vásárt.

Sokszor az az érzésem, hogy teljesen fölösleges társalogni. Elég lenne csak alaposan szemügyre venni a beszélgetôpartnert. A kommunikációt gyakran két egyszeru megállapításra lehet visszavezetni:

– a) Én vagyok az erôsebb, tehát legyen meg az én akaratom.

– b) Te vagy az erôsebb, tehát legyen meg a te akaratod.

Igen és nem tehát.

Kikapcsolom, bekapcsolom.

Information accepted, information rejected.

Csak úgy mondok valamit.
 
 

Egyébként azok a barátaim, aki már részesültek ama megtiszteltetésben, hogy felséged meghívta ôket egy fogadásra, elmondták nekem, hogy a felségeddel való beszélgetés szigorúan protokolláris szabályok között folyik. A vendégnek például nem szabad csak úgy egyszeruen szóba elegyedni felségeddel. Szépen ki kell várnia a sorát – így a forrásaim –, amíg felséged egy kérdést méltóztat intézni hozzá.

Olyan, mintha az én elméletem a társalgásról felségedéknél már rég házi szabályként muködne.

Érti ugye felséged, hogy az én hozzáállásommal semmire sem mennénk egy efféle megrendezett beszélgetéssel. Semmi tézis, antitézis, szintézis. Ó, szinte magam elôtt látom. Látszólag nyugodtan, de belül ellentétes érzelmektôl marcangolva állok egy sarokban, kezemben egy pohár gyümölcslé, így várok soromra. És akkor felséged odafordul hozzám:

– Walter van den Broeck, ha jól sejtem.

– Igen, felség.

– Hogy van?

– Köszönöm kérdését, felség, jól vagyok.

– És Eliane meg a fiúk?

– Kitunô egészségnek örvendenek, felség. Remélem, felséged és a királyné úgyszintén.

– Ááá... nincs okunk panaszra.

– Mégis, felséged az utóbbi idôben szemüveggel jelenik meg a nyilvánosság elôtt.

– Valóban. A királyné kérésére valamikor szemüveg helyett kontaktlencsét csináltattunk. De sajnálatos módon néha sérti szemhártyánkat a lencse. Ilyenkor aztán egy idôre mégis a szemüveghez folyamodunk.

– És az isiásza, felség?

– A tavaly téli kis orvosi beavatkozás után egyre javul az állapotom. Khm... könnyen ide talált?

– Vettem jó elôre egy új térképet, felség.

– Nagyon bölcsen tette. Az a sok útátépítés, ugye. És... hogy megy a munka? Remélhetjük, hogy nagyszeru könyvének, az „Egy családfaôrzô feljegyzései”-nek folytatása lesz? Vagy talán éppen egy mélyenszántó színdarabon dolgozik?

– Pillanatnyilag épp a szükséges anyagot gyujtöm mind az egyikhez, mind a másikhoz.

És ekkor a kérdés:

– És felségednek hogy megy a munka? – már rég ajkamra fagyott volna. Az a kérdés is, hogy vajon megvizsgálták-e, hogy a szemhártya érzékenység és az isiász nem pszichoszomatikus eredetu-e, hogy nem arról van-e szó, hogy valami szemet szúrt felségednek, illetve megszakad a dereka, hisz annyi minden történt az utóbbi idôben felséged országában. Megtörténhet ugyanis, hogy a bosszúságot az a düh okozta, amelyet felséged, egy kulturált ország királya, nem tud levezetni a politikusokon, hogy felséged népérôl ne is beszéljünk, mely düh rátelepedett felséged azon szerveire, melyek a politikában elôforduló ôrültségeket felséged tudatáig közvetítik, valamint azokra a szervekre, amelyekre leginkább nehezedik az ország gondjainak súlya.

De mivel a körülmények miatt nem lehet kérdéseket feltenni, teljesen összezavarodnék és dadogni kezdenék, vagy köhögô rohamot kapnék, hogy elfordulhassak felségedtôl anélkül, hogy udvariatlan benyomást keltsek.

Leemelnék még egy pohár gyümölcslevet egy épp elém tartott tálcáról, és titkon bevennék vele egy nyugtatót.

Ó, azt is mesélték, hogy néha, alkohol hatása alatt, egyik-másik muvész veszi magának a bátorságot, és figyelmen kívül hagyja a protokoll szabályait, hogy felségednek és a királynônek illetlen kérdéseket tehessen fel. Az efféle kérdések ugyan megtörik a protokoll merevségét, mégsem változtatnak semmit a fennálló viszonyokon. Nem is az a céljuk egyébként. A céljuk az, hogy a kérdezô másnap eldicsekedhessen családjának, barátainak és ismerôseinek azzal, hogy milyen bátor volt.

Mert felséged talán nem tudja, hogy csak kevesen vannak olyanok, akik egy meghívást annak tekintenek, aminek szánták: megtiszteltetésnek. Olyasminek tekintik, mint valamit, ami a nagy meseírók idejébôl származik. Amikor kézhez kapják a meghívót, ott állnak, meghitt környezetük nevet rajtuk, és ettôl zavarban vannak. És ez a zavart állapot csak akkor oldódik, ha kipakolhatnak legalább egy illetlen megjegyzéssel.

Sôt, egyesek tudni vélik, hogy felséged és a királynô is alapjában véve nevetségesnek tartja az efféle összejöveteleket. De mivel nem lehet biztosan tudni, hogy ez igaz-e, minden csak még bonyolultabb lesz.

Egyfolytában azon tunôdnék: játék ez? Akkor meg minek veszi mindenki olyan komolyan? Vagy: komolyan kell venni? Akkor meg miért nem veszi senki sem komolyan? Azért nem mer senki sem nevetni, mert félnek valami harmadik, láthatatlan lehetôségtôl? Vagy ez az egész valami idejét múlt dolog lenne? De akkor meg miért próbálják meg itt még életben tartani?

Felséged bizonyára tudja, hogy senki sem tesz fel egyetlen valódi, lényegre törô kérdést sem. Mindenki megmerevedik. Valaki elejt egy poharat. Felséged belekarol a királynéba, és gyorsan eltunik vele egy biztonságos mellékajtón, az inasok összecsapják a kezüket, és bejelentik, hogy a fogadásnak vége, és felszólítják a meghívottakat, hogy szíveskedjenek szépen lelépni, amilyen gyorsan csak lehet. És kérem, semmi pohárdobálás, köszönjük.
 
 

Soha nem leszünk ilyen testközelben egymáshoz, de soha nem tudnék kevesebbet elmondani abból, ami a szívemet nyomja.

Daróczi Anikó fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/