Hugo Claus

Mozi után

---

Az utcánkban, a mészárszék kerítését meg a tágas és üres piacot elhagyva szorosan a házak mentén futottunk, kényelmetlenül, ügyetlenül, fejünket leszegve. Mintha mindketten kerestünk volna valamit a nedves macskakövek közt, valamit a járda vízzel teli mélyedéseiben.

„Gyorsan”, mondta Andrea, és csillogott a szeme, „gyorsan, kedves”. Szaladtunk a lépcsôkön felfelé, a lábunkat meg se töröltük. A ház csendes volt, csak gumitalpú cipôm cuppogott. (Mintha minden egyes lépésnél bogarakat, tücsköket, pézsmacincéreket tapostam volna el.)

Még sosem láttam Andreát ilyen szépnek. Lihegve várt szobánk ajtaja elôtt; szemöldökében, szempilláján esôcseppek bújtak meg, orrcimpái fénylettek, és hosszú, derékszögeket formáló ajkai hangtalanul mozogtak. „Gyere, gyorsan” – suttogtam, és betuszkoltam a szobába. Behúztam a függönyt, és húztam Andreát magam mellé, lefelé az ágyra, de ô elfordult.

– Nem – mondta – elôször játszunk.

– Az egész musort? – kérdeztem. Bólintott, komoly redôkkel a homlokán. Láttam, hogy nincs menekvés, akkor tehát elôször a dokumentumfilmet fogjuk eljátszani: „ Les Barrages du Lot ”.

Andrea levette a cipôjét és lábujjhegyen futkosott körbe, míg én szavaltam: „Eredésénél a Lot egy kicsi, ici-pici, pillekönnyu folyócska, mely felszökik, majd lecsordogál az ország sziklái között”. Andrea karjait testétôl eltartva kúszott át a szobán, és nézte az elôtte felszökkenô hullámot a szônyegen, ami a Lot volt, aztán már gördült is a hullám után, és ahogy az áramlat szélesebb lett, hangom pedig sürgetôbb és idegesebb, kitárta esôtôl ragyogó karját, és nedves ujjait mozgatta.

„Chimeriennes-nél azonban már várja az elsô akadály a gördülô árt” – mondtam, és kinyújtózkodtam, és én lettem az akadály. Fogtam egy széket, és magam elé tartottam.

– Ennek kell nekiütköznöd – mondtam gyöngéden. Andrea végiggördítette vállát a széklábak mentén. „Sssss” – préselte ki ajkai közül, és akkor mélyebben elôrehajolva térdeimnek dörzsölte széttárt karjait meg a fejét csuromvizes hajával együtt, és négykézláb futkosott. A széklábakkal hátát simogattam, ami hosszúra nyúlt, s egy óriásmacska mozdulataival hullámzott le-fel. „Sssss” – préselt még erôsebben, és rázkódott egész testében, locscsant, fújtatott az akadály mentén, majd teljes hosszában a szônyegre zuhant, még mindig széttett karokkal meg lábakkal, de most már rúgkapált is, és gurult, ömlött, áramlott ide-oda.

„Akkor aztán belefolyik a csendes tengerbe, ami ebbôl a vízbôl majd elektromosságot csinál az ember keze által, a közösség számára” – mondtam. Andrea esôkabátja kikötôdött, haja kibomlott, ô lihegett, és csukott szemmel, remegve várakozott.

Tapsoltam, és felsegítettem. Leültünk egymás mellé a földre, és az ágy szélének dôltünk. Elôadásszünet volt, mi szótlanul fagyiztunk, és az ágy alá dobtuk a papírokat meg a fapálcikákat.

– Nem kell kimenned? – kérdeztem suttogva Andrea fülébe. Oldalba lökött a könyökével.

– Bunkó – mondta, és állával jelezte, hogy az emberek, akik mellettünk ülnek, meghallhattak bennünket, és leselkednek.

– Menjél már – mondtam. – Ismerlek. Amint elkezdôdik a film, úgyis ki kell majd menned, és fel kell állítanod egy egész sornyi embert, és akkor elszalasztod a film elejét, és nekem kell majd mindent elmesélnem, satöbbi.

– Pszt – pisszegett Andrea megint, de most szigorúan és figyelmesen tovább bámulta a vásznat (s nem úgy szorította össze az ajkait, ahogy a moziban szokta, hogy azok egy barázdára – valaminek a barázdájára – hasonlítanának). A fények lassanként kialudtak, az emberek halkabban beszéltek, kiköhögték magukat, és kényelmesen elhelyezkedtek.

– A híradót nem játszom el – mondta Andrea musoron kívül.

– Majd én – mondtam. – A síbajnokságok. Zeno Collo vagyok. Itt jön a napos Itáliának eme fia, akire mindenki ...

– Nem – mondta Andrea hevesen, és blokkolta síelô karomat. – Nem. Most a fôfilm jön.

– Azt mondtad, hogy az egész musort eljátsszuk – kiabáltam.

– Nem – mondta Andrea. Nedves fejét rázta. – Én rögtön a fôfilmet akarom játszani, különben már itt se vagyok.

– O.K. Csináld, ahogy akarod – mondtam.

Andrea felállt, és egy okker alapszínu, vérvörös karikákkal tarkított kendôt dobott az éjjeli lámpára. Levetette a kabátját meg a blúzát. Nedves, barna válla meg hosszú, telt karja elütött csillogó, szomorú szemu arcától. Egy szegény, lógó karú lány volt ô, egy hajlott és keskeny hátú süketnéma, aki a csirkéknek adott tápot a szoba sarkaiban, és engem nézett mindent értô, tágra nyílt szemekkel.

– Te vagy a gonosz istállósfiú – mondta Andrea. – Meg kell erôszakolnod, amikor a szüleim a piacon vannak.

– Nem. Most még nem – mondtam, mert nem voltam kész.

A nagy lovakat simogatta, megriadt hirtelen nyerítésüktôl, ujjaival sörényükben kalandozott. A malom körül lakó gyerekekkel táncolt, aztán kinyújtotta mutatóujját, és kiszámolóst játszott velük: Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz; cérnára-cinegére, ugorj cica az egérre, fuss! – aztán lefeküdt a szénába. Szép, süketnéma arcát mozgatta, nyakát meg lapockáját a szénába dörzsölte, és mintha egyedül volna, egyik lábát könnyedén a magasba emelte.

Istállósfiú lettem, és követtem ôt a szobán át. Leült egy sarokba, a központi futés mellé, lábát magasra felhúzva, úgy, hogy láttam a combját. Kiabálni akart, de persze nem tudott. Zöldesszürke pupillájú szeme kikerekedett a rémülettôl, és kidülledt, mint valami lószem, szája tátva volt, és nyáladzott. Amikor még közelebb mentem, védekezésképpen kezével hadonászott arca elôtt, ijedt fejecskéjét rázta, és egyenletes fogsorát mutatta. De én befedtem ôt, és nekiestem a szénában, az ágyunk mellett. Harcoltunk, ô a vállamba harapott, és körmeit ágyékomba vájta. Valahányszor, amikor az istállósfiú meg akarta volna ôt csókolni, hirtelen rángásokkal elfordította a fejét. Akkor lekevertem neki egy akkora pofont, hogy szédülten esett össze mellettem, mint egy zsák. Ágyunk legalsó, fehér fából lévô peremét szorító ujjai elerôtlenedtek, és hangos csattanással értek a földre. Levettem a bugyiját, és rácsúsztam, de nem ment semmi, mert túl száraz volt. Benyálaztam a kezem, mindent benedvesítettem, és belecsúsztam Andreába. Ô nem mozgott, elfordított arccal feküdt, orrával a szônyeg felé. Öszszeráncolta szemöldökét. Amikor vége volt, arcára meg hajába fújtam, és nyalogattam a csillámló, sós csíkot orrcimpái mentén. Odakint esett az esô.

– Hé, Andrea – mondtam. – Kész.

– Nem – mondta, és arca zárva maradt. – Most gyorsan el kell szaladnod, én pedig itt várom fekve az orvost.

– Nem is – mondtam – nem is úgy van. Nem mondasz el senkinek semmit, apád is csak akkor tudja meg, amikor öthónapos terhes vagy, és csak akkor hivatja az orvost. Egyébként pedig te nem is tudod, hogy mi történt veled.

– Igenis tudom – mondta Andrea. Végignéztem az arcán, amely szinte igazi volt. Vidám, zavart hangon azt mondta – Igenis tudom, hogy mi történt, de nem tudom elmondani az apámnak, mert süketnéma vagyok.

Már nem volt kedvem eljátszani az orvost. Megigazítottam a ruhámat, és lefeküdtem az ágyunkra, arcomat elfordítottam Andreától. Az ablakon lévô esôcsíkokat néztem, meg Andrea falon lógó fotóit. A nevemen szólított. Az ágy szegélye mögül pedig felbukkant a feje, s megláttam még nedves csigácskáit, a süketnéma ártatlan mosolyát, no meg a szemeit, melyek ovális üveggolyókra emlékeztettek (olyan üveggolyókra, amilyenek nekem soha nem voltak iskolás koromban).

– Igenis tudom – mondta. Tudta? Ki? Andrea vagy a süketnéma?

– Andrea, vége van – mondtam.

Miután felvette zöld háziköntösét, és letisztította az arcát, odafeküdt mellém, s én gyengéden cirógatni kezdtem nyakát és a tarkóján suru haját. Még meddig? Miért?

– Na, mit gondolsz? – kérdezte.

– Semmit – mondtam, mint mindig.

Bal szomszédunk felkapcsolta a villanyt, a fény hosszú árnyakat vetett a szônyegre. A hatodik emeleti lány énekelt.

– Nem szeretem a filmeket – mondta Andrea.

– Én sem – mondtam. Egymásra nevettünk.

BOROS ERIKA FORDÍTÁSA