A konyhaablak párkányán van egy tálka pénzekkel. Alumínium-darabok. NDK-pénz. Amitôl az ember azelôtt, Kelet-Berlinbôl visszajövet, röviddel za Friedrichstrasse-i határátlépés elôtt, még szívesen megszabadult. Nem volt szabad kivinni, és kedvelt kérdése volt a parancsot nem kapott határôrségnek, hogy van-e az embernél még NDK fizetôeszköz. Nálam nem volt, soha.
A konyhai ablakpárkányon ott a tálka a pénzzel. Nemrég még jól tele volt. Hogy is lehetne ezektôl az érmektôl megszabadulni? Hiszen olyan olcsó volt minden a szocializmusban. Nem jutányos árú, csak olcsó.
Aztán az NDK egyszer csak nem volt többé, és arról a kérdésrôl, hogy valójában ki idézte elô a bukását, hosszantartó vita indult meg, amelynek még mindig nem látni a végét. Elôször azt gondolták, hogy a Polgárjogi Mozgalom, a lipcsei hétfôi sétálók voltak azok. Aztán gondoltak a kiutazók szerepére, a balatoni nyaralókra és követségi kertfoglalókra. És aztán figyeltek föl az Állambiztonság közrejátszására. Mennyiben irányította vagy éppen kezdeményezte a nagy tüntetést az Alexanderplatzon? Az elôkerült Stasi-akták ezt legalább részben igazolni látszottak. Hamarosan kezdtek utánajárni a nagy kérdésnek: Ki mi volt.
Ez kapcsolja össze az NDK-vitát a kelet-európai országokbeli vitákkal. A még létezô Csehszlovákiában azt kérdezték, hogy vajon ki hozta forgalomba a hamis híreket egy állítólag meghalt diákról még a bársonyos forradalom napjaiban, és Romániában mindmáig meg vannak arról gyôzôdve, hogy a Ceausescut megbuktató bukaresti akciót a Securitate emberei kezdték. A diktátort rábeszélték arra, hogy hívjon össze egy tömeggyulést Bukarestben; és az ünneplô rendezvényt használták föl a felkelés kirobbantására.
Az így beállított események listája minden fáradság nélkül folytatható más kelet-európai országokból vett példákkal. A fordulat utáni évek tömve vannak az eseményekre vonatkozó feltevésekkel. Romániában mindmáig foglalkozik egy parlamenti vizsgálóbizottság a forradalom lefolyásának felderítésével. Ami ebbôl kijön, azok további feltevések. És ez az egész egykori keleti blokkra vonatkozik. Mindezekben a kósza feltevésekben az a közös, hogy a történelemmel való döntô érintkezési pontokon valami ellenôrizhetetlenre támaszkodnak, spekulatívak maradnak. Máltán Bush és Gorbi elhatározták a világ újrafelosztását stb. Ami eddig Jalta rossz ómenje alá esett, ezentúl Málta kancsukája alatt sínylôdjön. A rímhelyzet megengedi. Egy egykori Securitate-tiszt meggazdagodott a témáról írott ponyvaregényeibôl.
Talán mégis Thomas Brussig hôsének, Uhltzschtnak a farka volt, ami mindezt kiváltotta: „A falomlás története az én fütykösöm története”. De melyik kelet-európai képes akár otthon, akár az emigrációban eljutni ehhez a szimpla elképzeléshez? Nem, a banalitásnak erre a rohamára senki sincs felkészülve. Mert ez a banalitás jelentôsen megzavarná az általános közfelfogást a maga bonyolultságában. A diktatúra látható terét mindenki elhagyta ugyan, mind az elmenôk, mind a maradók, de egy láthatatlan körben élnek.
Az egzotikus kötelesség
Újabban kezdem elhajigálni NDK alumínium-pénzeimet. Egyes darabokkal kezdtem. Vonakodva dobtam el. Egy ötven-pfenningest tartottam a kezemben, és azt gondoltam: tizenegy van belôle, ötöt igazán eldobhatnék. A tálka most már csak félig van. De vannak olyan pillanatok, amikor már sajnálom, hogy a pénzek felét kidobtam. Nem tudom pontosan, miért. Mindenesetre azt gondolom ilyen pillanatokban, hogy egyszer még talán hasznát venném ezeknek a pénzeknek. Hasznát? Az emlékezetnek tárgyakra van szüksége. Az áldozat zöld nyila segít tovább jutni.
Nemrégiben olvastam egy emigráns iráni író portréjában, aki Németországban él, és németül ír, az újságírói kérdést, hogyhogy minden írása Iránnal foglalkozik, ha egyszer tizennyolc éve a Szövetségi Köztársaságban él; hogy egyáltalán lehet-e így még az iráni viszonyokról írni. A válasz az volt, hogy van egy bennünk lévô realitás, és ehhez még hozzájön egy reális realitás. Jó neki. Egy szerephelyzetet testesít meg. Ô a jó külföldi, aki teszi egzotikus kötelességét. Valami keveset végül is mindig akarnak tudni az emberek Iránról. És így megôrizheti a fejében a maga Iránját, és tovább szôheti, mint valami hálót.
Amikor 1987-ben elhagytam Romániát, hirtelen Berlinben találtam magam. Egész tudásom Romániára vonatkozott. Így lesz az ember ripsz-ropsz felvilágosítást adó személy. Olyan országban éltem, amelynek nyilvános jelenségformái magyarázatra szorultak. Kétezer méter távolságra voltam az események színhelyétôl, az események mégis fogva tartottak. Sokszor nem is azért kérdeztek Romániáról, mintha ez az embereket különösebben érdekelte volna, de hát mi másról beszélhettek volna velem?
Ha valaki szerzôként nyugatra jött, nem író volt, hanem disszidens. Mindegy, hogy mit írt, mindegy, hogyan viselkedett, az maradt. A disszidens tulajdonképpen külföldit jelent. Átengedik neki a teret, amit éppen elhagyott, és ezzel egy eszmei gettóba kényszerítik, amit szívesen elfogad. A diktatúra megteremti az önértelmezés kettôs terét, amelyben /rém/hír és jelentése kiegészítik egymást. Ahol nincs nyilvánosság, könnyu játszani. A hatalmasok áldozatai vagyunk. Egy nagy konspiráció szövi a hálót. Hogy kiutazhattam, ezt biztosan egész fönt határozták el. Fönt. Lent. A diktatúra nyelvi szabályai. Az összeesküvés áldozata is része marad az összeesküvésnek.
A disszidens nem hagyja el eszmei terét. Jelentôsége a diktatúra terén kívül is változatlan. Ez továbbra is a diktatúrabeli intellektuel fontossága. A hatalmasok komolyan vették, ezt bizonyítja a cenzúra. A kiutazott disszidens ellenzéki a súlytalanság állapotában. Nem talál támpontot, de minden képzelôerejét arra fordítja, hogy elképzelje a gravitáció következményeit. Olyan, mint Robinson a szigeten, amelyet tisztázatlan körülmények között elfoglaltak a bennszülöttek, és arra késztetik Robinsont, hogy fejtse fel a származását.
Halálos köldökzsinór
Még nem voltam két éve Nyugat-Berlinben, és máris levelet kaptam a Heimatfronttól. Egy csoport, amely úgy nevezte magát, hogy Avram Iancu fiai, Baden bei Wien postabélyegzôvel a tudomásomra hozta, hogy a barátaim meg én bajba kerülünk, ha nem hagyunk fel Románia-ellenes tevékenységünkkel. Avram Iancu, akinek a neve Németországban senkinek nem mond semmit, román nacionalista vezér volt az 1848-as Erdélyben, és mindmáig kedvelt jelképe a román szélsôségeseknek. Ceausescu titkosszolgálata, a Securitate is szívesen szolgálta ki magát az idevágó buvészdobozból. A nyolcvanas évek végén disszidens körökben köztudott volt, hogy a titkosszolgálat szándékosan épített föl szélsôséges csoportokat az emigrációban, vagy szimulálta ezek létezését, hogy zavart keltsen. Barátaimmal együtt meg voltunk gyôzôdve arról, hogy a nekünk címzett levelek egy Securitate-manôver részei voltak. Ezt maradéktalanul még ma sem lehet tisztázni.
Annak idején a berlini állambiztonsághoz fordultunk, és átadtuk az anyagot a médiáknak. Az esetrôl hírt adtak. Ezután soha többet nem hallottunk Avram Iancu embereirôl. De az egész akcióval, elôtörténetével és utójátékával ott találtuk magunkat a nagy összeesküvés közepén. Nem áldozatok voltunk, hanem protagonisták. Részt vettünk a játékban. A levél és a nyilvánossághoz fordulás része volt egy kommunikációs kódnak. És ez volt a döntô. Már megint fontosak voltunk. A disszidenseket rendszerint utoléri a múltjuk. Csábít a halálos köldökzsinór. Az állambiztonság átnyújtott nekünk egy listát veszélyeztetett személyek esetében tanácsos viselkedési szabályokkal, például ne üljünk be idegen emberek kocsijába. Ez volt az utolsó, amit az állambiztonságtól hallottunk.
De még hosszú ideig megnéztem az autókat, amikor befordultam az utcánkba. Egészen úgy, mint azelôtt, amikor ott álltunk a függöny mögött, hajnali ötkor, és az ablak alatt egy kocsi parkolt, amelyikben égett a villany, a kormánynál egy férfi ült, és újságot olvasott. Ilyenkor sose történt semmi, sem Temesváron, sem Berlinben. Néhány hete viszont egy régi mappában újra megtaláltam az állambiztonsági viselkedési szabályokat. Nem dobtam ki. Ott vannak az íróasztalomon, a kód csillámló részeként. Az áldozatnak is megvannak a trófeái.
Egyszer, fiatalkoromban – akkoriban germanisztikát tanultam Temesváron – találkoztam egy újságíróbarátommal a Continental-szálló éttermében. Egy Spiegel volt nálam, valaki hozta nekem nyugatról. Valószínuleg elég büszke voltam rá, hogy egy Spiegel -lel a hónom alatt léphetek be a szálloda ajtaján, és a lapot mindenki számára jól láthatóan, címlapjával fölfelé tettem le az asztalra. Már beszélgettünk egy ideje, amikor a barátom minden átmenet nélkül, meg se szakítva a beszélgetést, megfordította a lapot úgy, hogy már nem lehetett felismerni. Konspiratív módon viselkedett. Késôbb nyilvános helyen én is címlapjukkal lefelé tettem le a folyóiratokat és könyveket. Még ma is ezt teszem.
Az örök zóna
1990-ben egy férfi utazik át a felbomló NDK-n. Keresztülutazik az egész köztársaságon, szállodáról szállodára. A recepciónál azt mondja: Schöbl. Frank Schöbl. Mint a slágerénekes, csak e nélkül. Az emberek barátságosak vele. Mind korábbi besúgók, de látni, hogy már nem hisznek a hatalmukban. És abban a pillanatban, amint nem hisznek már a hatalmukban, el is vesztették. A kód nem muködik tovább.
A férfi nyugatról jött. Tíz évvel azelôtt egy nyaktörô akcióval menekült el. Most megint itt van. Interhotelrôl interhotelre utazik. Olyan helyeket keres föl, amelyeket korábbról ismer. De nem fizet. Eltunik minden alkalommal, anélkül, hogy kiegyenlítené a számlát. Mintha meg akarna nekik fizetni. De kinek?
1989 tavaszán leégett egy barátom lakása a berlini Gropius-Stadtban. Másfél évvel azelôtt jött Romániából, ahol komoly részt vállalt a Ceausescu-rezsim ellenes akciókban. A tuzeset oka soha nem derült ki. A rendôrség megelégedett azzal a feltételezéssel, hogy talán a televízió robbant föl. A rendôrség tiszta aktát akart. Ma is így gondolom. A barátom és a felesége épp csak megmenekült a haláltól.
Röviddel az eset után felhívott egy ismerôsöm, egy NDK-disszidens, aki már régóta Nyugat-Berlinben élt, és aki ellen a Stasi évekkel azelôtt egy merényletet próbált elkövetni. Azt mondta, legyetek óvatosak, ne legyenek illúzióitok, világos, hogy ki csinálta, forduljatok a nyilvánossághoz, az a legjobb. Persze, hogy az lett volna a legjobb, ha tényleg ôk voltak, de különben is, minden esetre. Úgy gondoltuk, minden esetre. És megint csak eltereltük a realitást. Az ilyen elterelések adták mélyebb, megalapozhatatlan értelmét. Csavartunk valamit a nagy összeesküvés menetén. Valamifajta beavatottak voltunk. És ez a beavatottság igazolássá vált.
Olyan volt, mintha Tarkovszkij zónájában éltünk volna. Senki sem ismeri a határait, és senki se tudja, hogy mi van belül. Úgyszólván olyan helyen vagyunk, ahol vonatok járnak, vonatok, amelyeket nem látunk, és beszélünk. Állunk egy pultnál, elismerô szavakat váltunk egymással, és az asztalon talán megmozdul a pohár. Mi látjuk. Meg tudnánk rá esküdni, hogy láttuk. Az NDK-disszidensnek igaza van, és az, hogy igaza van, végzetes. Néhány hete olvastam a Gauck-hivatalban a Stasi egy besúgói jelentését arról a tuzesetrôl a barátom lakásában. Azt jelentették, hogy ez a barátom azt terjeszti, hogy a lakását valószínuleg a Securitate emberei gyújtották föl. Ennyi. A Stasi erre vonatkozó kommentárja nem került elô. Rögtön azt gondolom: egyelôre nem. És világossá válik elôttem, hogy ennek a kommentárnak a megtalálására várok, bármi legyen is benne. Megerôsítésre várok. Van idôm. A zónát soha nem hagyja el az ember.
Kiveszem a postámat a levelesládámból. Amíg átmegyek a lépcsôházon, átfutom a feladókat. Az egyik levél ragasztószalaggal van leragasztva. Az ember, aki ragasztószalaggal ragasztotta le a levelet, keletrôl való. Rögtön ráismerek. Mi is ezt csináltuk azelôtt, ha volt ragasztószalagunk, mert azt hittük, hogy ezzel megakadályozhatjuk, de legalább is megnehezíthetjük a levelek felnyitását a titkosszolgálatnak. Egyes postahivatalok megtagadták az így leragasztott levelek átvételét. Ez természetesen a mi gyanúnk utólagos megerôsítése volt.
Emberek, akik diktatúrában éltek, hajlanak arra, hogy tapasztalataikat az életbölcsesség elôfeltételének tegyék meg. Gyakorta olyan szilárdan hisznek ebben a premisszában, hogy az olyan embereket, akik nem éltek diktatúrában, tapasztalatlannak tartják. Naivitással vádolják ôket. És nem minden alap nélkül. Ez a magatartás nem a disszidenseknél van meg kizárólag. A disszidenst többnyire helytelenül tekintik elhajlónak, valójában ô az érintettek szószólója. Kimondja azt, amit ezek esetleg gondolnak. A legtöbb áttelepült tartózkodik attól, hogy kimondja, amit igazán gondol. Megmaradt a suttogó tudatuk a diktatúrából. Valódi gondolkodása szóról szóra egy elsuttogott vicc formáját ölti, amit azonban a hangos Nyugat meg se hall. A nyugatiak nem értenek semmit, mondják egyszerre szánakozva és panaszkodva.
A megalázott Robinson bosszút áll a felsôbbségen. A vonatok többé nem járnak pontosan Németországban, és a vasút még csak nem is szabadkozik emiatt. Igen, mondom én, ez a kezdet. Egyszer majd kiesés lesz a futésben, és már senki se fog csodálkozni rajta, és aztán majd étlap sem lesz az éttermekben, és az újságok verseket fognak hozni az államelnök születésnapjára. Mi már ismerjük ezt, teszem hozzá. Robinson egyszerre csak az igazság birtokában van. Számára az igazság továbbra is az információk mögött marad. Olyan ez, mint azelôtt.
Nem tudja, mikor jön a hajó, de tudja, hogy az élelmiszer a hajón romlott. Eddig talán tudják ôt a nyugatiak követni. De aztán azt mondja, hogy az élelmiszer nem egyszeruen romlott, hanem meg van mérgezve, és amikor a hajó kiköt, semmit sem szabad észrevenniük rajtunk. A legénység majd meghív a hajóra, és megkínál az ételeibôl. Rá kell vennünk ôket, mondja Robinson, hogy elôbb ôk egyenek az ételbôl. Nem fogják megtenni, mondja.
A hajó azonban nem jön, mert az üdülôtelepet a levegôbôl látják el. Így tehát Robinson története szórakoztató dolog a vendégek számára, akik a bennszülöttek, megvan benne minden, hogy bestseller legyen. Robinson azonban felbujtó marad. Felbujtó, de mire?
Kiszállok a Friedrichstrasse-nál az S-Bahnról. Odafönt, mint azelôtt, ott áll a felfegyverzett határôrség. Egy jelenet ez Margarethe von Trotta Az ígéret címu filmjébôl. Lesietek a lépcsôn. Valahol itt, ezekben a nyitott, hideg termekben voltak azelôtt a határátkelôk. Benyúlok a dzsekim zsebébe, a kezem tele lesz egy csomó apróval. Könnyu pénzek. Alumínium-darabok.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu